Nakagami Kendzsi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nakagami Kendzsi
Élete
Született 1946. augusztus 2.
Singú
Elhunyt 1992. augusztus 12. (46 évesen)
Tokió
Nemzetiség japán
Házastársa Kyō Kiwa
Gyermekei Nori Nakagami
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) vers, próza

Nakagami Kendzsi (japánul: 中上健次, Hepburn-átírással: Nakagami Kenji) (Singú, 1946. augusztus 2.Tokió, 1992. augusztus 12.) japán prózaíró, költő.

Singúban született, Vakajama prefektúra erdős-hegyes vidékén, a történelmi Kumanóban, amely régóta egyet jelent a kamik lakta, vándorszerzetesek (hidzsiri) és vajákos hegyi barátok (jamabusi) által frekventált, elvadult tájjal, maga az elmaradottság szimbóluma (Nakagami „Japán ágyékának” nevezte) – s mintha ez nem volna elég, származására nézve burakumin volt, Japán „láthatatlan kisebbségének” tagja, az érinthetetlenek kasztjából való, akikre több mint ezer éve továbbragad a „tisztátalanság” bélyege, mert őseik a buddhizmus és a sintó által is megvetett hentes- meg tímármunkát végeztek, halottakat temettek, szemetet gyűjtöttek, s csak külön erre a célra kijelölt falvakban (buraku) élhettek. Külsőre semmiben sem különböznek a többi japántól, de – törvényellenesen – ma is számon tartják őket.

Nakagami apjának öt gyereke volt négy nőtől, írástudatlan házaló anyjának hat két férfitól, bátyja fiatalon öngyilkos lett. Hatalmas termeténél, fizikai erejénél fogva szumóbirkózónak csábították, ő azonban inkább egy tokiói autógyárban vállalt munkát 19 évesen, majd poggyászkezelő lett a hanedai repülőtéren, s közben írt fáradhatatlanul, történeteket, verseket. 1975-ben Miszaki („A hegyfok”) című kisregényével elnyerte az Akutagava-díjat, elsőül azok közül, akik a második világháború után születtek. Ez is, akárcsak az utána következő művek, a „sikátorról” (rodzsi) vagyis a burakumingettóról, vérfertőzésről, iszákosságról, gyilkosságokról – és az útkeresésről szól. Másik ihletforrása a kumanói babonavilág, a harcosok, útonállók, álmodozók, vidéki papok világa, és az emberi természet sötétebbik oldala: a kegyetlenség, előítélet, deformitás, kéjvágy és erőszak.

Élete utolsó éveiben Nakagami visszatért szülőföldjére, a kumanói népművészet és folklór kutatása, népe művelődésének, tanulásának elősegítése foglalkoztatta.

Fontosabb művei[szerkesztés]

  • Miszaki („A hegyfok”, 1975)
  • Karekinada („A Kareki-tenger”, 1977)
  • Szennen no juraku („Ezer év öröme”, 1982)
  • Csi no hate, sidzsó no toki („A föld vége, nagy idő”, 1983)
  • Nicsirin no cubasza („A nap szárnyai”, 1984)
  • Szanka („Dicshimnuszok”, 1990)

Források[szerkesztés]

  • Japan: An Illustrated Encyclopedia I–II. Ed. Alan Campbell, David S. Noble. Tokyo: Kodansha. 1993. ISBN 4-06-931098-3
  • Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon, Corvina, 1999, ISBN 9631347567
  • Contemporary Japanese Writers, Vol. 2, Japanese Literature Publishing and Promotion Center, Tokyo, 2008

Külső hivatkozások[szerkesztés]