Macuo Basó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Macuo Basó
Basho by Kinkoku c1820.jpg
Élete
Született 1644
Ueno , Iga tartomány
Elhunyt 1694. november 28. (50 évesen)
Oszaka , Japán
Nemzetiség japán
Pályafutása
Írói álneve Sōbō (宗房)
Tōsē (桃青)
Bashō (芭蕉)
Jellemző műfaj(ok) vers
Fontosabb művei Oku no Hosomichi (Keskeny út északra)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Macuo Basó témájú médiaállományokat.

Macuo Basó (japánul: 松尾 芭蕉, Hepburn-átírással: Matsuo Bashō, született Macuo Csümon Munefusza néven; japánul: 松尾 忠右衛門 宗房, Hepburn-átírással: Matsuo Chūemon Munefusa) (Ueno, 1644Oszaka, 1694. november 28.) az Edo-kori Japán egyik leghíresebb költője. Élete során a haikai no renga formában írt műveiért ismerék el; ma, évszázadokkal később pedig a haiku (akkoriban hokku) legnagyobb mestereként tartják számon. Macuo Basó költészete nemzetközileg is elismert; Japánban pedig több műve is megtalálható emlékműveken. Bár nyugaton jogosan híres hokku verseinek köszönhetően, ő maga úgy hitte, legjobb munkái a renku stílusból származtak. Ahogy idézni szokták: „Követőim közül sokan tudnak olyan jól hokkut írni, mint én. Ahol én megmutatom, ki is vagyok, az a haikai versek átkötései." [1]

Basó már fiatalon elkezdett költészettel foglalkozni, s miután beilleszkedett Edo (modernkori nevén Tokió) szellemi életébe, hamar Japán-szerte ismertté vált. Kenyerét tanárként kereste; de miután lemondott az irodalmi körök társasági és városi életéről, bejárta szerte az országot keletre és nyugatra, eljutva egészen az északi területekig azért, hogy inspirációt gyűjtsön. Verseit átitatják első kézből szerzett tapasztalatai az őt körülvevő világról, gyakran egyszerű képekben megragadva a jelenetek érzéseit.


Életrajz[szerkesztés]

Korai évek[szerkesztés]

Macuo Basó 1644-ben született az Iga tartománybeli Ueno közelében[2][3]. A Macuo család szamurájok leszármazottja, édesapja feltehetően musokunin volt, a birtokos parasztok rétegének tagja, akik a szamurájok bizonyos kiváltságait kapták[4][5].

Gyerekkoráról keveset tudni. Késői tizenéves korában Todo Jositada (kandzsival: 藤堂 良忠) szolgálatába állt[6][7], és valószínűsíthetően nem promotálták a szamuráj osztály teljes jogú tagjaként[8]. Néhány korabeli forrás szerint szakácsként vagy konyhai dolgozóként foglalkoztatták[9], de ezekre perdöntő bizonyítékok nem utalnak[10]. Későbbi felvetések szerint kiválasztották arra, hogy Jositadát szolgálja mint inas (japán nevén koshō-ként), amely alátámasztja, hogy fiatal korában lépett az ő szolgálatába[11].

Osztozott Jositada haikai no renga iránt érzett szeretetében, amely egyfajta összevont, költői műfaj[12]. A költői sorozat egy 5-7-5 mora alapegységgel kezdődik; az ilyen versszakokat nevezték hokku-nak, amely évszázadokkal később különálló műfajként, a haikuként élt tovább. A hokku más költőtől származó, ám az előzőhöz kapcsolódó 7-7 morás versszakkal folytatódott. Jositadához hasonlóan Basó is haigo-t (japánul haigō 俳号), más néven haikai írói álnevet választott magának: a Sóbó (japánul: Sōbō 宗房) születési nevének, a Munefuszának (japánul: Munefusa 宗房) az onjomi (Sino-Japán) olvasata.

Első feljegyzett verse 1662-ben jelent meg. Basó és Jositada 1665-ben néhány ismerősükkel közösen alkotott egy hyakuin-t, vagyis egy száz versszakból álló renku verset. 1666-ban Jositada váratlan halálát követően megszűnt Basó szolgasága. Ebből az időszakból bár nem származnak feljegyzések életével kapcsolatban, úgy hiszik, Basó feladott minden lehetőséget, hogy szamuráj lehessen, és elhagyta otthonát[13]. Az életrajzírók több lehetséges okot és helyszínt vetettek fel, köztük annak a lehetőségét is, hogy Basó viszonyt folytatott egy shinto miko-val, Jutei-jel (kandzsival: 寿貞), de ez valószínűsíthetően nem igaz[14]. Basó saját elmondásai is homályosak ezt az időszakot illetően, úgy emlékezett vissza, mint „az idő, melyet tisztességes földbirtokosként földje használatával töltött”, valamint „az időszak, amikor lenyűgöztek a homoszexuális szerelem útjai” – arra nincs bizonyíték, hogy valódi szenvedélyről, avagy fiktívről szólt[15]. Bizonytalan volt, hogy hivatásos költőként keresse-e a kenyerét; saját szavaival élve: „az alternatívák küzdelme nyughatatlanná tette az életem”[16]. Határozatlanságát feltehetően befolyásolta az is, hogy a renga és a haikai no renga még nem volt annyira elterjedt mint komoly művészi törekvés, hanem inkább mint közösségi tevékenység[17]. Versei mindenesetre továbbra is megjelentek különböző antológiákban (1667, 1669, 1671), 1672-ben pedig a Teitoku iskola több írójával közösen kiadtak egy gyűjteményt The Seashell Game (japánul: Kai Ōi 貝おほひ; magyarul megközelítően: Kagyló játék) címen[18]. Az év tavaszának környékén Edóba költözött, hogy elmélyítse tudását a költészetről[19].

A hírnév útján[szerkesztés]

Nihonbashi divatos irodalmi köreiben Basó hamar népszerűvé vált egyszerű, természetes stílusának köszönhetően. 1674 során behívták a haikai alkotók belső körébe is, aminek köszönhetően privát leckéket vehetett Kitamura Kigintől[20]. Amikor a haikai danrin iskola alapítója és vezetője, Nisijama Sóin Oszakából Edóba érkezett 1675-ben, Basó azok a költők között volt, akiket közös alkotásra invitált[21]. Ekkor vette fel a Tosze (japánul: Tōsē 桃青) haikai írói álnevet, és 1680-ra már teljes munkaidőben tanított húsz tanítványt, akik a Tosze iránt érzett tiszteletük reprezentálásaként kiadták The Best Poems of Tōsei's Twenty Disciples (japánul: Tōsei-montei Dokugin-Nijukasen 桃青門弟独吟二十歌仙; magyarul megközelítően: Tosze húsz tanítványának legjobb versei) munkájukat. Az év telén mindenkit meglepve a Fukagawa folyó másik partjára költözött, el a nyilvánosság elől, hogy visszahúzódóbb életet folytasson[22]. A tanítványai építettek neki egy falusias kunyhót és japán banánfát (japánul: bashō 芭蕉) ültettek a kertjébe, Basó első saját otthonát adva ezzel neki.

Sikerei ellenére Basó elégedetlen és magányos volt. Zen meditációt kezdett gyakorolni, de úgy tűnt, ez sem nyugtatta le az elméjét[23]. 1682 telén leégett a kunyhója, nem sokkal később, 1683 elején pedig elhunyt az édesanyja. Ezt követően Jamurába utazott, hogy egy barátjánál maradjon. 1683 telén a tanítványai egy második kunyhót adtak neki Edóban, de a kedélyén nem javított. 1684-ben egyik tanítványa, Takarai Kikaku egy gyűjteményt adott ki az ő és más költők verseiből Shriveled Chestnuts (japánul: Minashiguri 虚栗; magyarul megközelítően: Összezsugorított gesztenyék) címen[24]. Basó még abban az évben elindult első nagy utazására a négyből[25].

Basó egyedül utazott, letérve a kitaposott ösvényről, amely egy volt Edo öt útja közül, amit a középkori Japánban roppantul veszélyesnek tartottak – és amin elsőre maga is azt hitte, hogy vagy a semmi közepén fog meghalni, vagy pedig banditák által. Ennek ellenére, ahogy telt vándorútja, úgy javult a lelke és vált ismerősebbé az úttal. Basó sok barátra lelt, és megtanulta élvezni az évszakok és tájak váltakozását[26]. Versei már kevésbé voltak befelé fordulóak, és inkább rácsodálkozó hangot ütöttek meg:

"Havas reggelen,

ó, bármit megbámulnak,

még egy lovat is" (Tandori Dezső fordítása)

Útja Edóból eljuttatta a Fudzsi-hegyig, Uenóig és Kiotóig. Számtalan költővel találkozott, akik a tanítványainak nevezték magukat és tanácsait kérték; az mondta nekik, hagyják figyelmen kívül a kortárs Edo stílusát, beleértve a saját művét is (Shriveled Chestnuts), mert, mint állította: „sok versszak megvitatásra se érdemes”. Basó 1685 nyarán tért vissza Edóba, az út alatt kihasználva idejét még több hokkut és kommentárt írt életéről:

"Év vége. S én még

szalmakalap és szandál.

Kinek vendége?" (Pető Tóth Károly fordítása)

Miután visszatért Edóba, boldogan folytatta a tanítást kunyhójában, ámbár titokban már követkető utazását tervezte[27]. Útja alatt írt versei Amount of Exposure to the Field (japánul: Nozarashi kikō 野ざらし紀行; magyarul megközelítően: A mező expozíciójának mértéke) címen jelentek meg. 1686 elején írta meg egyik legjobban emlékezett haikuját:

"Öreg tó vize,

a béka belepottyan,

loccsanva csobban" (Pohl László fordítása)

Történészek úgy hiszik, ez a verse azonnal híressé tette őt: áprilisban Edo költői összegyűltek Baso kunyhójánál egy haikai no renga versenyre, melynek témája a verseny legtetejének számító Basó hokkujának tiszteletére a béka volt[28]. Basó Edóban maradt, tovább tanított és versenyeket tartott, 1687 őszén egy rövidebb utat tett vidékre a holdnézésre, valamint 1688-ban egy hosszabb utazásra indult Uenóba a holdújévet megünnepelni. Edói otthonába Basó néha visszavonult: aközött vacillált, hogy elutasítja-e látogatóit vagy örvend a társaságnak[29].

Oku no Hoszomicsi[szerkesztés]

Basó tervei között egy újabb hosszú utazás szerepelt, melyet a mesterművének tartott The Narrow Road to the Deep North (japánul: Oku no Hosomichi 奥の細道; magyarul: Keskeny út északra) írt le, és amely 1689. május 16-án kezdődött, amikor is elhagyta Edót tanítványaival és inasával, Kavai Sorával, útnak indulva Honsú északi tartományai felé. Június 29-én érték el Hiraizumit, majd miután a sziget nyugati oldalán haladva bejárták Kiszakatát július 30-án, elindultak visszafelé. Az összesen 150 napos utazás alatt Basó összesen 600 rit (2400 km) tett meg Honsú északkeleti területein, 1691 végén visszatérve Edóba[30]. Mire Basó elérte a Gifu prefektúrai Ógakit, már készen volt az útinapló. Három éven át szerkesztette, mígnem 1694-ben elkészült a végleges verzió. Az első kiadás posztumusz jelent meg 1702-ben[31]. Azonnali siker lett, és számos másik költő követte kalandozásának útján[32]. Gyakran tekintették legkiválóbb munkájának, melyben olyan hokkuk szerepelnek, mint:

"Tenger morajlik -

Szado szigete fölött

Tejút kanyarog" (Vihar Judit fordítása)

Utolsó évei[szerkesztés]

Az 1691-es téli visszatérését követően Basó a harmadik kunyhójában élt, melyet ugyancsak tanítványai biztosítottak neki. Ezúttal azonban nem volt egyedül: befogadta barátját, Juteit és egy unokaöccsöt, akik mindketten betegségből lábadoztak. Rengeteg látogatója is akadt.

Mégis kényelmetlenül érezte magát. Egy barátjának így írt: „zavarva a többiektől, nem találom a lelki békém”[33]. Tanárként kereste kenyerét és haikai összejöveteleken jelent meg egészen 1693 augusztusáig, amikor bezárta kunyhójának ajtaját, és egy hónapig senkivel se volt hajlandó találkozni. Magáévá tette a karumi könnyűség elvét, amely egy félig buddhista filozófia a földi világ üdvözlésére ahelyett, hogy elszigetelné magát attól. Basó utoljára 1694 nyarán hagyta el Edot és töltött el időt Uenóban és Kiotóban, mielőtt megérkezett volna Oszakába. Gyomorbetegségtől szenvedett, tanítványai körében, békében hunyt el[34]. Annak ellenére, hogy betegágyán már nem alkotott egy halálverset sem[35], a következő, még betegsége alatt írt verset fogadják el általánosan búcsúverseként:

"Úton, betegen,

aszó mezőkön álmom

barangol" (Végh József fordítása)

Hatása és irodalmi megítélése[szerkesztés]

Basó ahelyett, hogy a mindmáig Japán-szerte népszerű kigo (kandzsival: 季語) formában írta volna verseit, inkább hokkuban fejezte ki környezetét és érzelmeit[36]. Élete során széles körben elismerték erőfeszítéseiért és költészetének stílusáért – halála után pedig még inkább. Basó ahelyett, hogy a mindmáig Japán-szerte népszerű kigo formában írta volna verseit, inkább hokkuban fejezte ki környezetét és érzelmeit. Élete során széles körben elismerték erőfeszítéseiért és költészetének stílusáért - halála után pedig még inkább. Több tanítványa saját verseiről mondott idézeteit gyűjtötte össze, leghíresebb közülük Mukai Kjorai és Hattori Dohó volt[37].

A 18. században Basó verseinek értékeltsége tovább nőtt és az olyan kommentárírók, mint Isiko Szekisi és Moro Nanimaru hosszabban értekeztek a hokku versei kapcsolódásáról történelmi eseményekhez, középkori könyvekhez és más költők verseihez. Ezek a kommentárok gyakran túláradóan dicsérték Basó homályos utalásait[38]. 1793-ban Basót a sintó kormány is istenítette, és egy időben az őt ért kritikák szinte istenkáromlásnak számítottak[39].

A késői 19. századra az egyhangú imádat azonban véget ért. Maszaoka Siki, Basó vitathatatlanul legnagyobb kritikusa hosszasan értekezett bátor és őszinte kifogásairól Basó stílusát illetően[40]. Ennek ellenére Siki is jelentősen részt vett abban, hogy Basó költészete elérhetővé váljon angol nyelven is az értelmiség és a japán közönség felé is[41]. Létrehozta a haiku kifejezést, amely leváltott a hokkut, különálló 5-7-5 formaként az általa leginkább csodálatra méltó részére a haikai no renga költészetnek.

A 20. században folytatódott Basó költészetének kritikus megítélése Jamamoto Kenkicsi, Imoto Noicsi és Ogata Tsutomu munkái nyomán. A század eredménye azonban az is, hogy Basó munkáit sok ország fordította saját nyelvére és adta ki. A nyugati közönség előnyben részesítette a haikut olyan formáknál mint a tanka vagy a renga, ezáltal pedig alapvető helyet biztosított Basó számára a köztudatban mint japán költő és a haikunak mint japán költészeti formának[42]. Néhány tudós mégis tévesen úgy hitte, hogy Basó találta föl a haiku műfaját[43].

Basó költészetének impresszionista és tömör képei nagy mértékben hatottak Ezra Poundra, az imagistákra, valamint a beatnemzedék költőire[44]. Basó két versét a The New Yorker magazinban megjelent, J.D. Salinger által írt „Teddy” elbeszélés is népszerűsítette[45]. 1979-ben az Nemzetközi Csillagászati Unió egy Merkúron felfedezett krátert nevezett el róla[46].

Művei magyar nyelven[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Drake, Chris. 'Bashō’s “Cricket Sequence” as English Literature', in Journal of Renga & Renku, Issue 2, 2012. p7
  2. Carter 1997, p. 62
  3. Kokusai 1948, p. 246.
  4. Ueda 1992, p. 17.
  5. Carter 1997.
  6. Carter 1997, p. 62.
  7. Ueda 1982, pp. 17–20.
  8. Nihon Jinmei Daijiten Plus 2015.
  9. Ichikawa Danjūrō II's diary Oi no tanoshimi says "cook"; Endō Atsujin (遠藤曰人)'s biography Bashō-ō keifu "kitchen-worker"
  10. Carter 1997, p. 62
  11. Hibino 1978, p. 28
  12. Ueda 1982, p.20
  13. Ueda 1982, p. 21.
  14. Okamura 1956.
  15. Ueda 1982, p. 22.
  16. Ueda 1982, p. 23.
  17. Ueda 1982, p. 9.
  18. Kokusai 1948, p. 246
  19. Ueda 1992, p. 29
  20. Carter 1997, p. 62.
  21. Yuasa 1966, p. 23
  22. Carter 1997, p. 57
  23. Ueda 1982, p. 25.
  24. Kokusai 1948, p. 247
  25. Ueda 1992, p. 95.
  26. Ueda 1982, p. 26.
  27. Ueda 1982, p. 29
  28. Ueda 1992, p. 138
  29. Ueda 1992, p. 145
  30. Kokusai 1948, p. 241
  31. Bolitho, Harold, in Treasures of the Yenching: seventy-fifth anniversary of the Harvard-Yenching Library, Chinese University Press, 2003, ISBN 978-962-996-102-2 p.35
  32. Kokusai 1948, p. 246
  33. Ueda 1992, p. 348
  34. Ueda 1992, p. 34
  35. Kikaku, 2006, pp.20–23,
  36. Ueda (1970), p. 50.
  37. Ueda 1992, p. 7
  38. Ueda 1992, p. 7
  39. Ueda 1992, p. 7
  40. Ueda 1992, p. 7
  41. Burleigh, David 'Modern Haiku Review' vol 35.2 Summer 2004, Lincoln, USA
  42. Shirane (1998), p. 37.
  43. Ross, Bruce. How to Haiku: A Writer's Guide to Haiku and Related Forms, Tuttle, 2002, ISBN 978-0-8048-3232-8, p.2
  44. Lawlor 2005, p. 176
  45. Slawenski, 2010, p. 239: "Nothing in the voice of the cicada intimates how soon it will die" and "Along this road goes no one, this autumn eve.
  46. International Astronomical Union (30 November 1980). Transactions of the International Astronomical Union, Volume XVIIB. Springer Science & Business Media. p. 291. ISBN 978-90-277-1159-5.

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Carter, Steven (1997) "On a Bare Branch: Bashō and the Haikai Profession". Journal of the American Oriental Society. 117 (1): 57–69. doi:10.2307/605622. JSTOR 605622 (angol nyelven)
  • Forbes, Andrew; Henley, David (2014). Utagawa Hiroshige's 53 Stations of the Tokaido. Chiang Mai: Cognoscenti Books. B00LM4APAI (angol nyelven)
  • Hibino, Shirō (1978). Bashō saihakken: ningen Bashō no jinsei 芭蕉再発見: 人間芭蕉の人生. Shintensha (japán nyelven)
  • Kon, Eizō (1994) Bashō nenpu taisei 芭蕉年譜大成 Kadokawa (japán nyelven)
  • Lawlor, William (2005) Beat Culture: Lifestyles, Icons, and Impact Santa Barbara: ABC-CLIO ISBN 978-1-85109-405-9
  • "Tōdō Sengin" 藤堂蝉吟 Nihon Jinmei Daijiten Plus Kodansha 2015 (japán nyelven)
  • Okamura, Kenzō (1956) Bashō to Jutei-ni 芭蕉と寿貞尼 Ōsaka: Bashō Haiku Kai (japán nyelven)
  • Shirane, Haruo (1998) Traces of Dreams: Landscape, Cultural Memory, and the Poetry of Basho Stanford, CA: Stanford University Press ISBN 0-8047-3099-7 (japán nyelven)
  • Ueda, Makoto (1982) The Master Haiku Poet, Matsuo Bashō Tokyo: Kodansha International ISBN 0-87011-553-7 (japán nyelven)
  • Ueda, Makoto (1970) Matsuo Bashō Tokyo: Twayne Publishers (japán nyelven)
  • Ueda, Makoto (1992) Bashō and His Interpreters: Selected Hokku with Commentary Stanford, CA: Stanford University Press. ISBN 0-8047-1916-0 (japán nyelven)
  • Slawenski, Kenneth (2010) J.D. Salinger: A Life New York: Random House ISBN 978-1-4000-6951-4 (angol nyelven)
  • Takarai, Kikaku (2006) An Account of Our Master Basho's Last Days, fordította Nobuyuki Yuasa Springtime in Edo művében; Hiroshima, Keisuisha ISBN 4-87440-920-2 (japán nyelven)
  • Kokusai Bunka Shinkōkai (1948) Introduction to Classic Japanese Literature Tokyo: Kokusai Bunka Shinkōkai
  • Matsuo, Bashō (1666) "The narrow road to the Deep North", fordította Nobuyuki Yuasa; Harmondsworth, Penguin ISBN 0-14-044185-9

További információk[szerkesztés]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Macuo Basó témában.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Macuo Basó témájú médiaállományokat.