Dazai Oszamu

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dazai Oszamu
Dazai Osamu.jpg
Élete
Született 1909. június 19.
Kanagi
Elhunyt 1948. június 13. (38 évesen)
Tokió
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) próza
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Dazai Oszamu témájú médiaállományokat.

Dazai Oszamu (太宰 治Hepburn-átírássalOsamu Dazai?Kanagi, 1909. június 19.Tokió, 1948. június 13.), valódi nevén Cusima Súdzsi (japánul: 津島修治, Hepburn-átírással: Tsushima Shūji), japán prózaíró, a 20. századi japán irodalom egyik legnagyobb hatású elbeszélője.

Élete[szerkesztés]

Középiskolás korában
Második felesége, Isihara Micsiko, 1939-ben Kófuban házasodtak össze.

Gazdag földbirtokos fiaként született Aomori prefektúra Kanagi városában, Cusima Súdzsi (津島修治)néven, a család 10. gyermekeként. Mivel apja Cusima Genemon (津島源右衛門), a Felsőház tagjaként gyakran volt távol, és anyja, Kie (キヱ) pedig 10 gyermek világra hozása után sokat betegeskedett, többnyire cselédek nevelték. A szolgálók közül különösen a 15 éves cselédlány, Csikamura Take (férjes nevén Kosino Take) volt jelentős hatással a fiatal Súdzsire. Ő kezdte el megtanítani írni, és Take történet felolvasásai által kezdett megismerkedni az mesék, az irodalom világával. A szolgálólány és Súdzsi között szinte anya és fia kötelék alakult ki, ami egész élete során elkísérte, és jól érzékelhető későbbi Cugaru (1944) című művében.

Tanulmányait a Kanagi Általános Iskolában kezdte majd az Aomori Középiskolába, majd a hiroszaki felsőbb iskolába került. Miközben az iskolában kitűnő eredményekkel büszkélkedhetett (különösen angolból és fogalmazásból volt jó[1]), szabadidejében sokat olvasott, diákújságokba írt, barátaival irodalmi folyóiratot szerkesztett (Sejt művészet 細胞文藝, 1928), nyilvánosházakat látogatott. Baloldali politikai aktivistákkal ismerkedett meg, s ez, valamint bálványának, Akutagava Rjúnoszukénak 1927-es öngyilkossága vezetett első öngyilkossági kísérletéhez 1929-ben, aminek valószínűleg a bűntudat is oka volt, amiért „rossz” társadalmi osztályba született.

1930-tól, annak ellenére hogy nem tudott franciául, Tokiói Császári Egyetem francia irodalom szakára jelentkezett és nyert felvételt, de végül több év halasztás után sem tudta elvégezni és végül 1935-ben otthagyta az egyetemet. A francia irodalom szakra való jelentkezését később az ott tanító Tacuno Jutaka (辰野隆)iránti tisztelettel magyarázta. Még két évig kacérkodott földalatti mozgalmakkal, majd a hatóságok egyre erélyesebb fellépése és családi nyomás következtében nyilvánosan szakított velük. Második öngyilkossági kísérletére hallgató korában került sor, egy ginzai csaposlánnyal Tanabe Simekoval (田辺シメ子), a kamakurai tengerparton. Amikor másnap reggel megtalálta őket egy halász, ő még élt de, a lány már nem. Hamarosan összeházasodott, majd összeköltözött egy gésával, Hacujoval (小山初代) akit még Aomoriból ismert. Családja ekkoriban kitagadta, de utóbb visszafogadták.

1933-ban vette fel a Dazai Oszamu álnevet, amit az Utolsó évek (晩年1936) című művében használt először és utána folyamatosan használta élete végéig. A neves író, Ibusze Maszudzsi pártfogásával és segítségével egyre több írása jelent meg, ismertsége nőttön-nőtt. 1935-ben rendezik meg az első Akutagava-díjat, aminek megnyerésére Dazai műve is esélyes volt, de végül Kavabata Jaszunari kritikája miatt, másodikként végzett. Az Akutagava-díj meg nem kapása nagy traumát jelentett neki, amit sokáig hordozott, többször utal rá műveiben.1935-ben megpróbálta felakasztani magát, mivel nem vették fel egy újsághoz, illetve újból megbukott az egyetemnem. 1935-ben előrehaladott hashártyagyulladást diagnosztizálnak nála, azonnal kórházba szállítják és megműtik. A műtét sikeres volt, de a műtét és a gyógyulás során használt morfium rabja lett, és barátai és a család javaslatára elmegyógyintézetbe kellett vonulnia kezelésre. Eközben értesült róla, hogy Hacujo megcsalja egyik legjobb barátjával. Rábeszélte a lányt, hogy kövessenek el páros öngyilkosságot (erről ír az Ubaszute 姥捨て című művében). Egyiknek sem sikerült, szétváltak. Minden megpróbáltatások közepette kitartóan írt tovább. 1939-ben, Ibusze Maszudzsi segítségével feleségül vett egy kófui (甲府) középiskolai tanárnőt, Isihara Micsikót (石原美智子). 1941-ben született első lányuk, Szonoko. A háború alatt is alkotott, 1945-re már ünnepelt írónak számított. Az amerikai bombázások alatt tokiói házuk megrongálódott, és először Kofuba majd szülőfalujába Kanagiba megnekült, ahol 1945 teléig tartózkodott. 1944-ben megszületett Down-kóros fiuk, Maszaki (1960-ban meghalt). 1947-ben megismerkedett Óta Sizukoval (太田静子) akivel közelebbi kapcsolatba kerül és közös gyermekük is születik (Ota Haruko 太田治子)[1]. Ugyancsak 1947-ben született házasságon belüli harmadik gyermeke, Szatoko, a későbbi neves írónő, Cusima Júko. Hamarosan viszonyt kezdett egy hadiözvegy írónő-fodrásznővel, Jamazaki Tomével (山崎冨栄). Amikor elhatalmasodott rajta a tuberkulózis, minden pénzét italra költötte a cimboráival. 1948 tavaszán éppen az Aszahi simbun-nak írt folytatásos közlésre egy kisregényt Gutto bai („Good-bye”) címmel, amikor egy nap (január 13.) Tomiével belevetette magát a háza közelében található Tamagava folyóba. Ezúttal végre sikerült leráznia a mindig is terhesnek tartott élet nyűgét: holttestét éppen a 39. születésnapján, 1948. június 19-én találták meg.

A tokiói Mitakában, ahol öngyilkos lett, s ahol ma nyugszik

Művészete[szerkesztés]

Sok regényében első szám első személyben írt, a modern japán „énregény” (vatakusi sószecu 私小説) követelményeinek megfelelő vallomásos modorban, s szinte minden írása önéletrajzi jellegű: hősei ugyanolyan kallódó arisztokraták, morfinisták és egoisták, mint ő maga. Kedvelt előadásmódja a napló, a riportázs, a levél, a monológ. Műveiben újra meg újra színpadra állítja, közszemlére teszi, körüljárja az élet abszurditását. Stílusa hajlékonyan vált pátoszból humorba, melodrámából komédiába, elmélyültből könnyed hangvételbe. Hatalmas szókincsében jól megfér egymással ünnepélyesség és kollokvializmus, egzotikum és szleng, idegen szavak és a gyermeki gügyögés. Életműve azért hódít még ma is (különösen a fiatalok körében), mert süt belőle a nyelv szeretete és őszintén, éles látásmóddal ír a fiatalság problémáiról. Kultikus író, szülőháza búcsújáró hely, életművével külön folyóirat foglalkozik.

Az énregényei mellett különös figyelmet érdemelnek még az adaptációi, amelyek során más, japán vagy külföldi írók műveit dolgozza át sajátos bőbeszédű, csapongó, néha humoros stílusában. Ilyen művei például az egyik kedvenc történelmi személyéről, Minamoto no Szanetomóról szóló Szanetomo főminiszter (Udaidzsin Szanetomo 右大臣実朝 1943 ), vagy Ihara Szaikaku adaptációja a Sinsakusokokubanasi (新釈諸国噺 1945).

Művészetét három szakaszra, elsőre (soki, 初期, 1933-1939), középsőre (csúki, 中期 1939-1946), és későire (kóki, 後期 1946-1948), lehet osztani.

Az első szakaszt, amit a fiatal, egyetemista korabeli műveitől, vagy a Bannen (晩年1936) novella-gyűjteménytől számítunk, a meglévő formák elleni elkeseredett küzdelem, a feltörésre való vágy és ezzel együtt egyfajta borongós, lemondó hangulat jellemez. Ezt a lemondást jelképezi első könyvének a Bannen (Utolsó évek) címe is, ami arra utal, hogy már az utolsó éveit éli, ami kifejezetten furcsa egy fiatal feltörekvő írótól. Annak ellenére, hogy a Bannenben megjelent Gjakkó (逆行, 1936) című művével jelölik az elsőként megrendezett Akutagava-díjra, ezt a korszakot még az ismeretlenség jellemzi. Az első korszak végéhez közeledve, (a morfium függőség miatt) művei egyre absztraktabbá, néhol zavarossá válnak. Ekkor publikálja az olyan műveit, mint például az elmegyógyintézetbeli életről szóló HUMAN LOST (1937), amit aforizmusokkal teli, töredékes forma jellemez.

A középső szakaszt 1939-es második házasságától, magánéletének rendeződésének időszakától számítjuk. Ekkor Kófu városba költözik, ahol a házas élet megnövekedett felelőssége miatt is, elkezd komolyan foglalkozni az írással, mint hivatásos író. Ezen korszakának jellemzője a letisztult, gyakran Dazai-féle sajátos humorral tűzdelt forma. Éles megfigyelőképessége mutatkozik meg az olyan Kófuban készült műveiben, mint a Fugaku Hjakkei (A Fudzsi száz látképe, 富嶽百景, 1939) vagy az I can speak (1939). Továbbá, néhol szatirikus humora fejeződik ki, a Hifu to kokoro (Bőr és lélek, 皮膚と心, 1939), és a Csikukendan (Kutya történet,畜犬談,1939) történetekben. Ebben a korszakában írta legtöbb klasszikus adaptációját. Ekkor készült el egy ókori görög történetből és Schiller verséből, a híres, manapság is minden japán ember által ismert Hasire Meroszu (Fuss Melosz!, 走れメロス, 1940), a manapság is sok mindenkit megnevettető Otogizósi (Tündérmesék, 御伽草子,1941), a kitűnő adaptációs képessége megmutatkozó Onnna no kettó ( Női párbaj,女の決闘, 1940), vagy bálványáról Minamoto no Szanetomoról írt Udaidzsin Szanetomo (Szanetomo főminiszter, 右大臣実朝,1943). Ez a korszak 1939-es Micsikóval való házasságától egészen a háborút követő 1946-as évig tart, és a többi korszakkal összevetve láthatjuk, hogy ekkor keletkezett a legtöbb műve. Nagyon fontos megjegyezni, hogy Dazai egy volt azon kevés író között, aki a második világháború során is művészetében politikától független bírt maradni, és egy olyan sötét korban mint a háborús idők, folyamatosan alkotott, jobbnál-jobb remekműveket, ezzel fenntartva a modern japán irodalom hagyományát.[2] Ez a folyamatos munkája hozhatta meg a gyümölcsét, hiszen a korszak vége felé közeledve egyre jobban kezdett felfigyelni rá a közvélemény, és 1945-ben kiadott Sinsakusokokubanasit rövid időn belül többször is kiadták.[3]

Az művészetének utolsó szakaszában már divatos író, karrierje a csúcspontjára ért. De ez nem volt egyenlő számára a boldogsággal, a hírnévvel együtt megnövekedett kritika, nagy terhet jelentett neki. Egyre jobban elkezdett tartani az emberektől, egyfajta üldözései mániában kezdett szenvedni.[1] Ez a lelkiállapot tükröződik művészetén is. Elbeszéléseinek hangulata elkezd emlékeztetni az első szakasz lemondó, borúlátó hangjára. Ekkor adja ki szeretője Óta Sizuko naplója és saját családjának története alapján megírt Hanyatló napot (Sajó, 斜陽1947), amivel olyannyira berobban a köztudatba, hogy a regény Sajó (斜陽) címéből származó Sajó-zoku (斜陽族) kifejezés divatos szóvá válik. 1948-ben, halála évében, utolsó műveként írja meg leghíresebb önéletrajzi regényét a Ningen-sikkakut (Többé nem ember, 人間失格, 1948), ami méltán a legismertebb Dazai regénnyé válik. A mű a főszereplő, Józó (葉蔵) életútját mutatja be, ami a kezdeti reménytelenségből, a végső megsemmisülésbe vezet.

Fontosabb írásai[szerkesztés]

  • Omoide (Emlék, elbeszélés 1936)
  • Dzsoszeito (Iskoláslány, elbeszélés, 1939)
  • „Hasire Meroszu” („Fuss, Melosz”, elbeszélés, 1940)
  • Onna no kettó (Női párbaj, 1940)
  • Sin Hamuretto („Újmódi Hamlet”, 1941)
  • Udaidzsin Szanetomo ("Szanetomo főminiszter", elbeszélés, 1943)
  • Otogizósi („Tündérmesék”, 1945)
  • Szekibecu (Fájó búcsú, 1945)
  • Sinsakusokokubanasi (Országrészek történetei új értelmezésben, elbeszélés, 1945)
  • Hanyatló nap (Sajó, kisregény, 1947)
  • „Villon felesége” („Bijon no cuma”, elbeszélés, 1947)
  • Ningen sikkaku („Már nem is ember”, kisregény, 1948)
  • Goodbye (Viszlát, 1948)

Magyar nyelven[szerkesztés]

  • „Villon felesége”, in: Modern japán elbeszélők, Európa, 1967
  • Hanyatló nap, Európa, 1987, ISBN 963-07-4391-4

Érdekességek[szerkesztés]

  • Szülővárosában, Kanagiban (ma: Gosogavara) egy helyiérdekűt Hasire Meroszunak neveztek el 1940-es elbeszélése után.
  • 2009-ben, 100. születésnapjára Japánban megfilmesítették a Hanyatló nap-ot és a Már nem is ember-t.
  • A japán The Blue Hearts nevű kultuszegyüttes gitárosának, Masima Maszatosinak egyik szólószámát Dazai ihlette, említést is nyer benne neve, néhány tőle idézett sor után.[4]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Yamanouchi Shoushi, Dazai Osamu no nenpu, 2012 december 20, Taishukan-shoten, ISBN 978-4-469-22226-5
  2. Dazai Osamu, Otogizoshi, Okuno Yasuo, Értelmezés, Shincho-bunko, 2004 jun. 5, ISBN 4-10-100607-5
  3. Tsushima Michiko, Kaiso no Dazai Osamu, 1997. augusztus 30, Jinbun-shoin
  4. Masatoshi Mashima - Ez nem az. (Hozzáférés: 2011. július 21.)

Források[szerkesztés]