Epigramma
Az epigramma irodalmi műfaj. Rövid, tömör, csattanós költemény. Két szerkezeti részt (expozíció/előtag és klauzula/utótag) kapcsol össze, melyek általában ellentétben állnak egymással: először egy tényt vázol, majd egy váratlan következtetéssel jut el egy megállapításig, amely gyakran az első szerkezeti résszel ellentétes. Léteznek magasztos hangvételű, dicsőítő, valamint csípős, humoros epigrammák. Az újkori költészetben a didaktikus és az antik hagyományokat ápoló költészet kedvelte különösebben: a humanizmus és a klasszicizmus.
Más meghatározás szerint: az epigramma műfaji alapvonása a rövidség és a tömörség. Az ókori költészetben ugyanis a halottakat jellemző (gyakran varázsigeként használt) mondásokból alakult ki a műfaj: ez vált felirattá, kőbe vésve, a síremléken (a szó 'rávésés'-t, 'felirat'-ot jelent).
Általában két elem van: valamilyen tény (tárgy, dolog, személy) és a hozzá kapcsolódó, gyakran szellemes, ötletes megjegyzés, gondolat, csattanó. Ennek a két elemnek megfelelően van előkészítő része (előtagja) és lezáró része (utótagja), mely többnyire egy fordulat után következik. Gyakran jellemzi a műfajt ellentétek egységbe foglalása.
Az epigramma témája, hangneme, célja szerint igen változatos: megörökíthet gyászt, szerelmet, sokféle életmozzanatot; van tanító, harci, gúnyos (szatirikus) és politikai változata is.
Kedvelt versformája a disztichon, de más versformákban is gyakori.
Története[szerkesztés]
Eredetileg az ókori görögöknél az epigramma egy verses feliratot jelentett sírköveken (sírfelirat) vagy más tárgyakon, majd az i. e. VI. századtól önállósult lírai műfajjá vált. A görögöknél még komoly, érzelmes hangulatú, majd később a rómaiaknál már csípős, szatirikus jellegű.
Példák[szerkesztés]
„Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Szerzők[szerkesztés]
- Anthologia Palatina – görög epigrammagyűjtemény
- I. Damasus pápa – sírfeliratok
- Szimónidész – A Thermopülai-i hősökre
- Anakreón – Gyűlölöm azt…
- Aszklépiadész – Életuntság
- Catullus – Gyűlölök és szeretek
- Martialis – Könyveiről
- Goethe és Schiller – Xéniák (1796)
- Janus Pannonius
- Szilviához
- Kigúnyolja Galeotto zarándoklását
- Pannónia dicsérete
- A narni Galeottóhoz
- Egy dunántúli mandulafáról
- Balassi Bálint
- Fulviáról
- Az erdéli asszony kezéről
- Zrínyi Miklós – Az idő és hírnév
- Kazinczy Ferenc – Tövisek és virágok
- Batsányi János – A franciaországi változásokra
- Berzsenyi Dániel – Napoleonhoz
- Kölcsey Ferenc
- Huszt
- Emléklapra
- Versenyemlékek
- Vörösmarty Mihály
- Pázmán
- Magyarország címere
- Petőfi Sándor – Felhők
- József Attila
- Egy spanyol földmíves sírverse
- Két hexameter
- Illyés Gyula
- Jog a XX. században
- Egy népfinak
- Táviratok
