Barabás Miklós (festő)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Barabás Miklós szócikkből átirányítva)
Jump to navigation Jump to search
Barabás Miklós
Barabás Miklós: Önarckép, 1846
Barabás Miklós: Önarckép, 1846
Született 1810. február 10.
Márkusfalva
Elhunyt 1898. február 12. (88 évesen)
Budapest
Állampolgársága Osztrák Császárság
Foglalkozása
  • litográfus
  • festő
Sírhely Fiumei Úti Sírkert
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Barabás Miklós témájú médiaállományokat.

Barabás Miklós (Márkusfalva, 1810. február 10.Budapest, Ferencváros, 1898. február 12.)[1] magyar festő.

A magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mestere, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, aki elsősorban portréfestőként szerzett hírnevet.

Élete[szerkesztés]

Barabás Miklós

A háromszéki Márkusfalván, szegény család sokadik gyermekeként született, édesapja Barabás János, édesanyja Gaál Terézia. Diákévei alatt sokat nélkülözött, de minden nyomorúságáról megfeledkezett, ha rajzolhatott — rajzai végül szerény megélhetést biztosítottak számára. Természetes rajzkészségét sokáig csak másokat figyelve, leselkedő önképzéssel fejleszthette. Már fiatalon kiderült, hogy érzéke van az arcképfestéshez. Kezdetben csak tanulótársait rajzolta le, később emlékezetből Katona Zsigmond és báró Kemény Simon arcképét is, mindenki nagy bámulatára.

Than Mór: Barabás Miklós műtermében (1847)

Első mestere az erélyi szász tájképfestő és népéletképeket rajzoló ifj. Franz Neuhauser volt. A litográfia (kőnyomat) fortélyait Barra Gábortól, a litográfia jeles képviselőjétől sajátította el; az ezzel a technikával készített képei egész életében keresettek maradtak.

Rendszeres festészeti tanulmányait a nagyszebeni rajziskolában kezdte (1825-ben), de elégedetlen volt annak akadémikus szemléletével. 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű, éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait — addig jobbára krétával rajzolt vagy vízfestékkel dolgozott.

1829-ben Bécsbe utazott, hogy a Képzőművészeti Akadémián tanuljon tovább. 1830-ban márciusában fel is vették, de kortársaitól tudjuk, hogy igen nehezen, mert a direktorban gyanút ébresztett a rengeteg jeles, amit az alacsony, vézna fiatalember a távolinak tűnő nagyenyedi iskolában kapott — ezért a felvételhez több képet helyben kellett megrajzolnia. Bécsben is nagy szegénységben élt, ráadásul elkeserítette, hogy ott is gipszmodelleket rajzoltattak vele, ezért már az év novemberében visszautazott Kolozsvárra. Bécsben összebarátkozott Brocky Károllyal.

A románul kiválóan beszélő festő 1831-ben Kisselev tábornok pártfogásával Bukarestbe költözött, és ott divatos arcképfestővé vált, egyre jobban keresett. Követhető mesterek híján önállóan csiszolta tudását, fejlesztette technikáját. 1834-re már elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy Itáliába utazhasson; ott ismerkedett meg egyrészt a múlt emlékeivel, másrészt Róma pezsgő művészeti életével. Hosszabb időt töltött velencei képtárakban, ahol egész nap vázlatokon, gyors akvarelleken rögzítette magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Itt találkozott William Leighton Leitch angol akvarellistával, akinek könnyed előadásmódja megragadta fantáziáját, felcsigázta becsvágyát. Onnantól együtt utaztak, és közben folyamatosan tanultak egymástól (Barabás főleg a vízfestés technikáját). Bologna, Firenze, majd Róma után eljutott Nápolyba is, majd 1835-ben, tapasztalatokkal gazdagon feltöltekezve tért haza.

Teleki László 1861-ben (Barabás Miklós festménye)

Pest művészeti életében Veronese: Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatával tűnt fel, nagy sikerrel. Az ifjú művészt felkarolta az Aurora-kör, a kor legtekintélyesebb íróinak társasága. Ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből meg tudott élni. Elhalmozták munkával egyrészt az írók, másrészt a Széchenyi István és Szemere Miklós által megmozgatott főrendek. Modelljei gyakran közeli barátai voltak, így Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János is. Ő lett Görgei Artúr fiának keresztapja.

Behatóan foglalkozott a művészet elméleti kérdéseivel, és ennek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia már 1836-ban levelező tagjává választotta.

1839-ben megvette a Városmajor utca 44. sz. alatti szőlőbirtokot, amin felépítette a Barabás-villát — ez ma kulturális eseményeknek ad otthont. A villa 1840-ben épült fel, és a festő élete hátralevő részét kisebb megszakításokkal Pesten töltötte.

Barabás-villa
Mellszobra a Barabás-villában

1841-ben feleségül vette a Konstanzban született Bois de Chesne Zsuzsannát, és innentől mentesült az anyagi gondoktól. Műtermébe visszavonultan, izgalmas fordulatok nélkül élt, elmélyülten alkotott.

A portrék mellett sok zsánerképet és tájképet festett.

Élete nehéz időszaka volt a Bach-korszak, bár a politikától mindig távol tartotta magát. 1859-ben vált lehetővé a Képzőművészeti Társulat megalakítása — ő volt a társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig elnöke is. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Önéletrajza kiváló pályarajz és kordokumentum.

1877-ben ünnepelték meg zajos külsőségek közepette ötvenéves művészi jubileumát, de még ezután is még hosszú ideig festett fiatalos buzgalommal.

1883-ban megkapta az Osztrák Császári Vaskorona-rend kitüntetést. Ezt barátai, tisztelői melegen ünnepelték; Reviczky Gyula az alábbi alkalmi verset írta:

Együtt küzdöttél az egész hazával,
Ecsettel kézben és szivedben lánggal,
És hogy csodálják késő unokák:
Megfested korod arcképcsarnokát.[2]

1896-ban aranyérmet nyerte a millenniumi kiállításon.

Munkássága[szerkesztés]

Olaszországi útján főleg akvarelleket festett, és ehhez sokat tanult William Leighton Leitch-től. Főképp neves műalkotásokat másolt, de eközben sok tájképet is festett; ezek többsége színezett rajz. Miután Pestre költözött, egy időre felhagyott a nagy vásznakkal, és csak az 1840-es évek második felében kezdett újra ilyeneket (főleg zsánerképeket) festeni. Az 1840-es évektől portréihoz, majd életképeihez is tájképeket festett háttérnek.

Egyes, ritka esetekben az akvarellel színezett rajzokat később olajfestékkel, vászonra is megfestette, időnként jelentős időeltolódással. A leghíresebb ilyen képe A Lánchíd alapkőletétele, aminél az akvarell (1842) és az olajfestmény között 22 év telt el.

Feltűnően kevés vallásos témájú képet festett, a művészettörténet mindössze háromról tud.

A kor szokásának, közízlésének megfelelően gyakran örökített meg színészeket, színésznőket — egyeseket portrészerűen, másokat színpadi jeleneteikben.

Bírálói, pl. Henszlmann Imre, a kezdetektől úgy vélték, hogy kompozíciói túl merevek, mesterkéltek. Idősebb korára ez a bírálat kiegészült azzal a kifogással, hogy munkásságán nem látszanak a „művészi fejlődés” jegyei: időskori képei éppen olyanok, mint a fiatalon festettek.

Portrék[szerkesztés]

Legismertebb művei különféle portrék; ezek között arcképek és egész alakos ábrázolások egyaránt előfordulnak. Először gyakorta kisebb rajzon vagy akvarellen örökítette meg az ábrázolni kívánt személyt. Ilyen például a barátjáról és útitársáról, William Leighon Leitchről 1834-ben készített szépiarajz is, ami ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

A fényképezés nem volt számára konkurencia, mert Magyarországon még a 20. század első harmadában is divat volt a magas társadalmi pozíciójú személyiségek megfestése. Évről évre sok kiváló ember arcképét készítette el, egyebek közt báró Wesselényi Miklósét, Vörösmarty Mihályét, Petőfi Sándorét, gróf Széchenyi Istvánét, és Arany Jánosét. Az utókor jórészt az ő munkái alapján ismeri az 1848-49-es szabadságharc szereplőit, mert nemcsak Görgei, de Kiss Ernő, Batthyány Lajos, Leiningen-Westerburg Károly, Szalay László, Bem József, Klapka György és Táncsics Mihály portréját is aprólékosan megfestette.

Rajztudása egészen kiemelkedő volt; kiváló készségét a nagy mesterek műveit másolva fejlesztette nemcsak Itáliai útján, de bécsi tartózkodásai alatt is. Portréfestészetére erősen hatott Friedrich von Amerling munkássága.

A kor hősei, közszereplői mellett gyakran kérték fel gazdag nemes-, illetve polgárasszonyok megfestésére. Ők időnként családjuk körében jelennek meg, egyes képeken (valószínűleg a megrendelő igényei szerint) gazdagon felékszerezve, másokon egyszerű selyem-vagy bársonyszalaggal hajukban, de szinte mindig egy-két szál virággal kezükben. Testtartásuk változatos: van, aki öltözködik, más tükörbe néz, bár a legtöbben teljes díszbe öltözve néznek szembe a nézővel — többnyire áttetsző fehér ruhában, de néha nehéz bársonyban van selyemben.

Bittó Istvánné arcképe (1874, Magyar Nemzeti Galéria

Arcképeinek stílusa egyszerű, tárgyilagos; rajtuk a bécsi biedermeier hatás nem uralkodik el. Törekedett az arcképek egyedi jellegének kiemelésére, de nem törekedett jellemük megjelenítésére. Alakjait idealizálta, de nem kirívóan. Általában kevés színt használt, ezeket azonban kiváló érzékkel; képeinek színharmóniája kiemelkedő.

Műveinek szintje nem egyenletes; főleg az 1850-es években festett portréi közül sok gépies, egyhangú, sőt, unalmas. Ez egyrészt valószínűleg annak köszönhető, hogy erősen túlvállalta magát, másrészt pedig annak, hogy fő megrendelői, a pénzes polgárok státuszszimbólumként rendelték műveit, és nem törődtek azok minőségével. Ebben az időszakban még Ferenc József arcmását is megfestette. Késői portréi közül ismét több kiemelkedő akad — ezeken a higgadt realizmussal festett, de puha. oldott benyomást keltő képeken új technikákat is alkalmazott. E korszakából máig a magyar festészet egyik legszebb-legismertebb portréjának tekintik Bittó Istvánné arcképét (1874); a képet a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.[3] A mű akkora sikert aratott, hogy a következő évben megbízták a férj arcképével is.

Vizuális memóriája bámulatos volt. Egy közismert történet szerint egyszer harminchét év múltán készítette el valaki portréját, emlékezetből és egy később előkerült fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul.

Portrék:

Életképek[szerkesztés]

Jelentős szerepet játszott az életkép műfajának hazai elterjesztésében, illetve a műfaj addigi szabályainak („a nép” elképzelt hétköznapjainak és ünnepeinek megjelenítése stb.) átalakításában; több ilyen, finom hangulatú képe is remekbe szabott. Életképeinek (zömmel rajzok, litográfiák) többsége aktuális eseményeket, helyzeteket mutat be; sok közülük későbbi nagy vásznak előtanulmánya. ábrázolásmódjára jelentősen hatott az életkép osztrák polgári változatát kiteljesítő Ferdinand Georg Waldmüller munkássága, de Barabás festményei konzervatívabbak, Johann Ender képeiéhez közeliek. A kötetlenebb, alkalmi kompozíciók fő témája a gyorsan fejlődő város (ezen belül külön csoport az 1838-as pesti árvíz és az újjáépítés). Szívesen örökített meg táncvigalmakat és színházi előadásokat.

Külön csoportba sorolhatók vízfestékkel, gyakorta több példányban megfestett tengerképei, amelyeken a tengerfestészet hagyományos témáit mutatja be: veszélybe került vagy éppen süllyedő hajó, a viharban hánykolódó vitorlás csónak, hegyes sziklák előtt kikötő hajó stb. A hely azonosításához közismert tereptárgyakat: ókori romokat, a füstölgő Vezúvot stb. festett háttérnek — e műveinek zöme azonban nem itáliai útján készült, hanem hazatérte után, műteremben.

Az életmű egyik csúcsa a Vásárra induló román család. A képet a pesti magyar gyalog polgári őrsereg vette meg a Nemzeti Képcsarnok számára, és a könnyen érthető történet, a táj és a szereplők megjelenítésének szépsége annyira népszerűvé tette, hogy Barabásnak még ötször(!) meg kellett festenie.

A Lánchíd építésének megfestése után 1855-ben a Pesti Műegylet megbízta egy sokalakos népi életkép megfestésével. A témát ő választotta — részben azért, mert a lakodalom a magyar festészet népszerű témája volt — Sterio Károly és Jankó János is festett hasonló jeleneteket. Barabás képének kompozíciója színpadszerű, és ezt a hatást fokozza a mozdulatok merevsége, a táncmozdulat ügyetlensége, a felfogás szembeötlő naivitása. A kép népszerűségét jelentősen növelte a nemzeti színek megjelenítése, ezért esetlensége dacára is roppant sikeres lett, jelentősen megnövelte Műegylet részvényeseinek számát.

Egyes életképei (pl. Galambposta) a kor hangulatát tükrözték, tovább növelve a festő népszerűségét. Zsánerképei közül ismert és népszerű még a Menyasszony megérkezése és a Vándorcigányok — utóbbin a Bach-korszak fricskájaként még Petőfit is megjelenítette.

Színészportréi közül talán legismertebb a Bartha Jánost Zrínyi Miklós szerepében ábrázoló litográfia, ami a Pesti Divatlap mellékleteként jelent meg. Bartha Carl Theodor Körner: Zrínyi vagy Szigetvár ostroma című darabjának címszerepét játszotta, és alakítását nemcsak Barabás, de Kohlmann Lipót is megörökítette.

A mai elemzők csoportképeit már túl merevnek és kissé mesterkéltnek tartják.

Zsánerképei:

Tájképek[szerkesztés]

Életművének egyik csúcspontja az 1838-ban festett Alföldi táj gémeskúttal; ez Petőfi alföldi költeménye és Markó Károly alföldi képei (Magyar alföldi táj gémeskúttal, A puszta szivárvánnyal, mindkettő 1853) előtt hívta fel a figyelmet a Nagyalföld szépségére.

Tájképei:

Alkalmi képek[szerkesztés]

Alkalmi megrendelésre különböző egyéb képeket, így cégtáblákat is festett.

Emlékezete[szerkesztés]

Barabás Miklós sírja Budapesten. Telcs Ede alkotása. Kerepesi temető: 28-1-5.

Műveiből 1948-ban emlékkiállítást rendeztek. Több művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Szülőfaluja parkjában márványszobra áll.

Önéletrajza forrás értékű; a legjobb korrajzok egyike.

Jelentősége[szerkesztés]

Petőfi 1845-ben
Petőfi 1848-ban
Vasvári Pál 1848-ban

Róla írták[szerkesztés]

...végre egy fiatal, nyúlánk, borzas fejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt írva: „Petőfi Sándor”. Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi, hű arcképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, akik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyíló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: „én leszek Petőfi”, a többi képei már mind azt mondják: „én vagyok Petőfi”. – Jókai Mór: A tengerszemű hölgy.
„Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán szétküldik.. s a közönség bámulva kiált föl: Tehát ilyen ő?!” — Petőfi Sándor.
…t. i. Barabás nevű festő, ki tökéletesen magyar (székely ivadék) s két évi Olaszhonban való mulatása után, most érkezett meg Pestre. Igen ügyes ember, festői tehetségét messzebbre vitte, már is, ámbár fiatal, mint valamennyi eddigi magyarjaink s én azt hiszem felőle, hogy az Auroránál igen sok hasznát fogom vehetni és segedelmével azután könnyebb lesz eredeti képeket adnom mint eddig. — Bajza József.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Barabás Miklós emlékiratai / közli Kézdi Kovács László - Budapest, Franklin Társulat, 1902
  • Szentiványi Gyula: Barabás Miklós művészete - Budapest, Amicus Kiadó, 1927
  • Magyar mesterművek Budapest Székesfőváros Képtára gyűjteményében / bev. Kopp Jenő, Budapest, Officina, 1942
  • Márkusfalvi Barabás Miklós önéletrajza[1] Kolozsvár, 1944. (bev.: Bíró B.)
  • Hoffmann Edith: Barabás Miklós - Budapest, Művelt Nép, 1950
  • Mándy Iván: Egy festő ifjúsága - Barabás Miklós diákévei - Budapest, Ifjúsági Kvk., 1955
  • Szabó Júlia: Markó, Barabás, Munkácsy - Budapest, Képzőműv. Alap K., 1963
  • Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós 1810-1898 - Budapest, Képzőműv. K., 1983
  • Barabás Miklós önéletrajza / sajtó alá rend., az előszót és a jegyzeteket írta Banner Zoltán - Kolozsvár-Napoca, Dacia, 1985
  • Barabás Miklós (1810-1898) akvarelljei: Magyar Nemzeti Galéria, 1985. március (a kiállítást rend. Szabó Katalin és Szvoboda D. Gabriella, az előszót írta és a katalógust összeáll. Szvoboda D. Gabriella, Budapest, MNG, 1985)
  • Bánffy Miklós: Erdélyi csillagok - Csíkszereda, Pro-Print, 1998.
  • Jánó Mihály (szerk.) Barabás 1810-1898) Katalógus Barabás Miklós rajzaiból és festményeiből rendezett kiállításhoz. Sepsiszentgyörgy, 1998.
  • Barabás Miklós, 1810-1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián: Sepsiárkos 1998. június 21. szerk. Jánó Mihály ; (előadások Murádin Jenő et al.) - Sepsiszentgyörgy, Charta, 2001
  • Mándy Iván: A csőszház (kisregény - Budapest, Holnap Kiadó, 2002
  • Veszprémi Nóra: Barabás. Corvina, 2009.
  • Jánó Mihály (szerk.) Eszmény és hasonlatosság. Tanulmányok Barabás Miklós születésének 200. évfordulóján. Székely Nemzeti Múzeum - Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda, 2010.
  • T. Koós Imola: Dálnoktól Londonig: Barabás Miklós, a biedermeier festészet székely mestere. http://www.maszol.ro/index.php/hatter/58956-dalnoktol-londonig-barabas-miklos-a-biedermeier-festeszet-szekely-mestere
  • Képzőművészet Magyarországon
  • Barabás Miklós: Galambposta
  1. Önmagát márkusfalvi Barabás Miklósként határozta meg önéletírásában.