Angster József (orgonakészítő, 1834–1918)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Angster József
Angster jozsef.jpg
Született 1834. július 7.
Kácsfalu
Elhunyt 1918. június 9. (83 évesen)
Pécs
Állampolgársága
Foglalkozása orgonakészítő
Kitüntetései Nagy Szent Gergely érdemrend (1918)
Halál okatüdőgyulladás

Angster József (Kácsfalu, 1834. július 7.Pécs, 1918. június 9.[1]) magyar orgonakészítő mester és dinasztiaalapító. Európa egyik legnevesebb és Közép-Európa egyik legkeresettebb orgonagyártója, a magyar iparművészet kimagasló alakja.

Élete[szerkesztés]

Származása[szerkesztés]

Kácsfalun (ma Jagodnjak, Horvátország) született, német telepes családban: német bevándorlók közül emelkedett az egyik legnevezetesebb magyarrá. Nagyapja öt testvérével és József apjával az alsó-ausztriai Michelstätten faluból költözött Magyarországra az 1790-es években. Angster József német nyelven írt naplóját idős korában fordította magyar nyelvre, gyermekei kérésére, ezt jegyezve az elejére: „Mint magyar: gyermek vagyok, mint író: iskolázatlan öreg.”

Tanulmányai[szerkesztés]

Eszéken volt asztalossegéd.[1] Kétszer indult vándorútra. Először Temesváron, Német-Bogsánban és Oravicában dolgozott. Másodjára Bécsben, Titz műhelyében tanulta az orgonakészítést, majd 1861-ben Drezdában, Lipcsében és Kölnben.[1] 1863 és 1866 között a párizsi Aristide Cavaillé-Collnál tanult, ahol a Cologny-kastély, a Notre-Dame és a Sainte-Trinité templom orgonáinak felépítésében segédkezett. Bár unszolták, hogy maradjon, hazagyalogolt.[1]

Munkája, élete és halála[szerkesztés]

1866-ban Pécsett telepedett le, és megalapította orgonakészítő cégét az Angster orgona- és harmóniumgyárat.[1]

Első hazai megrendelését az új pécsi zsinagógától kapta: Pécsett műhelyt alapított és 1869. március 21-ére készült el az orgonával, amely mindjárt megalapozta hírnevét. A következő évtizedekben sorban kapta a megrendeléseket, az ország és a régió országainak számtalan pontján. Angster még Olaszországban is épített orgonát. A családi történet szerint az alapító és családja minden délben együtt ült egy hosszú asztal mellé az alkalmazottal, és még a kisinast is az Angster-lányok szolgálták ki.[2] 1887-ben a pécsi székesegyház orgonáját készítette, amely a 100. alkotása volt.[1]

Mélyen vallásos katolikus volt. A pápa a Szent Gergely Rend lovagkeresztjével tüntette ki. Haláláig a pécsi legényegylet elnöke volt. Tüdőgyulladásban hunyt el, a halál szőlőjében érte. „Apám, Angster Emil idézte fel az utolsó órákat a szőlőben. Magas lázában égi zenéről beszélt, és ezekkel a szavakkal távozott” – írta unokája, az azonos nevű Angster József.[3]

A dinasztia[szerkesztés]

Az orgonagyár vezetését 1903-tól Angster Emil és Oszkár vette át. A harmadik vezetőgeneráció, 1940-től az 1949-es államosításig Angster József (1917. január 2.2012. március 14.) és unokatestvére, Angster Imre voltak, akiknek idejében megalapították az Angster József és Fia Orgona- és Harmóniumgyár Rt. rákospalotai fióküzemét, mely 1942-1950-ig működött, és bár orgonát itt nem gyártottak, jó alapja lett volna egy, a fővárosi piacot kiszolgáló gyáregység létrehozásának.[4] Emellett több technikai újítást vezettek be.

A családot a kommunista hatalomátvételkor meghurcolták, tagjait koncepciós perbe fogták, a gyár értékes fémeit eladták, az orgonakészítést megszüntették.[5]

Az 1949-es államosításig az Angster mintegy 1300 orgonát és 3000 harmóniumot épített. Virágkorában, a 19. század fordulóján jóval több mint száz munkást foglalkoztatott.

Az Angster hagyományait az 1992-ben alapított, az idős Angster József erkölcsi támogatásával létrejött Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra Kft folytatja.[6]

Fontosabb orgonái[szerkesztés]

Angster gyárának fontosabb orgonái[7]

Írásműve[szerkesztés]

  • Az orgona története, lényege és szerkezete (Pécs, 1886)[1]

Emlékezete[szerkesztés]

Emlékezetét az Angster nagyszámú ma is üzemelő hangszerének akkordjai őrzik. Nevét viseli a pécsi 500. számú szakiskola és egy pécsi utca is.[9]

Díjai[szerkesztés]

  • Nagy Szent Gergely-rend lovagkeresztje (a pápa adta át, 1918)[1]

Források[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]