Parlagi sas

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Parlagi sas
Kaiseradler Aquila heliaca amk.jpg
Természetvédelmi státusz
Sebezhető
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Magyarországon fokozottan védett
Eszmei érték: 1 000 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Vágómadár-alakúak (Accipitriformes)
Család: Vágómadárfélék (Accipitridae)
Alcsalád: Sasformák (Aquilinae)
Nem: Aquila
Faj: A. heliaca
Tudományos név
Aquila heliaca
Savigny, 1809
Elterjedés
A parlagi sas elterjedési területe(világoszöld: költőhely, kék: telelőhely,sötétzöld: az ibériai sas élőhelye)A parlagi sas elterjedési területe
(világoszöld: költőhely, kék: telelőhely,
sötétzöld: az ibériai sas élőhelye)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Parlagi sas témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Parlagi sas témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Parlagi sas témájú kategóriát.

Parlagi sas.jpg

A parlagi sas (Aquila heliaca) a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2005-ben „Az év madarává” választotta.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsősorban Ázsia és Kelet-Európa füves pusztáin, sztyeppjein, ritkás erdőiben és fás mocsaraiban költ, legkeletibb előfordulása a Bajkál-tó vidékén, a legnyugatibb pedig – a sokáig alfajként kezelt ibériai sast (Aquila adalberti) leszámítva – a Balkánon és Közép-Európában (főleg Magyarországon és Szlovákiában) található. A parlagi sasok élőhelyüktől függően a Nílus völgyében, a Csendes-óceán nyugati partvidékén, Közép-Ázsiában, a Földközi-tenger keleti partvidékén és a Perzsa-öbölnél telelnek. Magyarországon a középhegységek peremén, ritkán belsejében és azoknak alfölddel érintkező füves pusztáin, mezőgazdasági területein is megtelepszik.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlagi sas nemének többi fajához hasonlóan sötétbarna alapszínű, bár tollazata a fején világosbarna, a vállrészen pedig két fehér folt található – ezek megkönnyítik az azonosítását. A farok töve némileg halványabb. Erős, hosszú karmú lábai és kampós csőre sárga, csőrének hegyéhez lévő közelebbi vége pedig szürkés színezetű.

Testhossza 72-83 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 190 – 210 centiméteres is lehet. A két nem egyforma, azonban a tojók némileg robusztusabbak, nagyobb a testtömegük. A hímek kb. 2,5 – 4 kilogrammot, míg párjaik 2,8 – 4,5 kilogrammot nyomnak.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlagi sas ragadozó, elsősorban különféle rágcsálókkal ( ürgék, hörcsögök, de gradáció esetén mezei pockok is), illetve olykor hüllőkkel és kisebb madarakkal táplálkozik, illetve ha alkalom adódik rá dögöt is fogyaszt. Újabban elsősorban az ürgeállomány megcsappanása miatt a magyarországi állomány esetében étrendjében nagyobb szerepet kapnak a különféle madarak.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlagi sas a fészkelési idényben territoriális állat, egy fészket pedig több éven át is használhat, bővíthet, míg a gallyakból összerótt költőhely súlya már a több mázsát is elérheti. A fészkek fák csúcsán épülnek, építésüknek-tatarozásuknak a parlagi sas már az év első hónapjaiban nekiláthat. A költésre áprilisban kerül sor, amikor is szinte mindig két tojás kerül a fészekbe. A 43 napos költést követően a mindkét szülő által táplált fiókák 55-60 napon át maradnak a fészekben, de még kirepülés után is sokáig szüleik segítségére vannak utalva. Általában csak a legkorábban kikelt, legerősebb utód éri meg a kirepülést. A fiatal sas körülbelül három éves korára válik ivaréretté; ideális esetben a parlagi sas akár 50 évig is elélhet.

Kárpát-medencei előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország és Szlovákia területén, elsősorban hegyek, hegylábak közelében fordul elő. A mintegy 70-80 fészkelő párra becsült magyarországi költőállomány nagy része az Északi-középhegység háborítatlan vidékein – elsősorban nemzeti parkokban – és a Dunántúli-középhegység legkeletibb, Dunához közel eső részén fészkel. A állomány télen is helyben marad, és az 1980-ban meghirdetett védelmi programnak köszönhetően azóta is növekvő tendenciát mutat. A 2012. januárban végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 230 parlagi sas telelt Magyarországon.[1]

Védettsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlagi sas fokozottan védett, eszmei értéke 1 000 000 forint. A SPEC értékelése szerint az I. kategóriába esik, ami azt jelenti, hogy a faj megmentése világméretű probléma: Európában gyakorlatilag csak a Kárpát-medence területén nő a sasok példányszáma, az összesen körülbelül 300 párt számláló európai állomány nagy része magyar–szlovák területen fészkel. A világállomány mindössze 2-3000 párból állhat.

A Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint a parlagi sas sebezhető faj. Elsősorban élőhelyének pusztulása, mezőgazdasági művelésbe vonása és költőhelyeinek zaklatása miatt ritkult meg. A Magyar Madártani Egyesület 2005-ben a parlagi sast nevezte meg az év madarának.

Rokonai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar nyelven több egymással nem különösebben közeli rokonságban álló madárfajt is megillet a sas elnevezés. Az Aquila nembe a parlagi sas mellett az alábbi, Kárpát-medencében előforduló fajok tartoznak: békászó sas, fekete sas, pusztai sas, szirti sas.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. MTI (2012. 02). „Saslétszám:nincs változás”. Metropol, 23. o. Hozzáférés ideje: 2012. február 9.  

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Horváth M et al. 2010. Spatial variation in prey composition and its possible effect on reproductive success in an expanding eastern imperial eagle (Aquila heliaca) population. Acta Zoologica Academiae Scientiarum Hungaricae, 56, 187–200.