I. Alarich nyugati gót király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Alarich
Death of Alaric.jpg
Heinrich Leutemann: Alarich temetése (1895)

Nyugati gót király
Uralkodási ideje
395 – 410
Elődje nem volt
Utódja Athaulf
Életrajzi adatok
Született
376 körül
Peuke szigete, Dobrudzsa[1]
Elhunyt
410. ősze (34 évesen)
Cosenza[1]
Édesapja Athanaric
Édesanyja nem ismert

I. Alarich (376[2]410 vége[3]), a nyugati gótok királya (latinul rex) 395410 között[4]; heves küzdelmeket vívott a Római Birodalommal[5] és 410-ben elfoglalta Rómát is[5].

Királlyá választása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

391 táján már valószínűleg egy csapat törzsi harcos élén állt. Nagy Theodosius császár halála után azonban a gótok – "megfosztva a szokásos ajándékoktól, s mivel féltek, hogy a hosszú békében vitézségük fogyatkozást szenved"[6] – Alarichot választották meg királyuknak[6]. A Baltha-nemzetségből származott, mely név merészet jelent, és amely nemzetség a második volt rangban az Amal-nemzetség mögött a gótok között.[4] Azért választották Alarichot királyul, mert bátorságával kitűnt a többiek közül[6].

Görögországi portyázás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután királlyá választották "övéivel tanácsot ült – Jordanes szavaival[6] –, és rábeszélte őket, hogy inkább saját fáradságukkal szerezzenek maguknak országot, semmint hogy tétlenségben idegennek szolgáljanak"[6]. Ezért elindult népével Macedónián, Trákián és a Peloponnésszoszon keresztül[6]. Útközben minden férfit megöltek, a nőket és a gyerekeket elhurcolták rabnak[6]. Csak azokat a városokat kímélték, akik pénzzel váltották meg a békét[6]. Phocis és Boeotia megadta magát, ezután az erős Théba mellőzésével Athén alá vonult, amely szintén megadta magát, akárcsak Korinthosz, Argosz és Spárta.

A Theodosius halála után kettéoszlott Római Birodalom keleti felén Arcadius lett a császár, a nyugati felén Honorius[6]. A két császár hadvezéreinek vetélkedése tovább gyengítette a birodalmat[6]. Rufinus, Arcadius császár főminisztere a gótok ellen keletre akarta hívni a császári hadsereget[7], de Honorius hadvezére, Stilicho visszatartotta a hadat[8], és gót segédcsapatainak vezérét, Gainast Konstantinápolyba küldte, aki 395-ban megölte Rufinust[8]. Közben ő maga is megérkezett egy hajóhaddal a Korinthoszi-öbölbe, és megállította Alarich seregét[8].

Hajóhadával kikötött Korinthosz romjai közelében és hátba támadta Alarichot. Alarich vereséget szenvedett és behúzódott az Árkádia és Elis határszélén levő Pholae hegységbe. Stilicho a gótokat azonnal bekerítette, majd elterelte a Peneusz folyó vizét, hogy a gótok se enni-, se innivalóhoz ne jussanak. Erős sáncokat is épített, ám Alarich mégis elmenekült, majd békét kötött a konstantinápolyi udvarral, és az illír területek főparancsnoka lett[8].

Itáliai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

402-ben, kihasználva Stilicho galliai távollétét[8], Alarich átkelt az Alpokon[8] és egy római sereget szétszórva a Timartus folyónál, elfoglalta Isztriát, Venetiát és már Milánót fenyegette, ahonnét Honorius császár elmenekült[8]. Stilicho rendeletet adott ki, hogy minden nyugati had azonnal menjen Itáliába, de akkorra Alarich már Milánó alatt állt, és a menekülő császárt Arles alatt lepték meg. Honoriusnak még volt annyi ideje, hogy a jól megerősített piemonti Asti városába meneküljön.

Alarich körbefogta a várost, és elkezdett tárgyalni a megadás feltételeiről. Ekkor érkezett Stilicho a hadaival: átkelt az Adda folyón és áttört a gót táboron, a többi római had pedig körbekerítette a gótok seregét. 403. március 29-én, húsvét napján, amit az ariánus gótok megünnepelni készültek, Stilicho megtámadta őket. Az ütközet Pollentia mellett a római lovasság rohamával kezdődött, és a gótok meghátráltak. A római oldalon harcoltak az alánok, akiknek fejedelme már az ütközet elején elesett, és ettől a gótok új erőre kaptak, és visszanyomták a lovasságot. Stilicho ekkor vezette ellenük a légiókat, akik kézitusában legyőzték a gótokat.

Alarich norvég ábrázolása, a felirat: Alaricus Rex Gothorum

Alarich békét kért Stilichotól, aki meg is adta ezt azzal a feltétellel, hogy a gótok visszavonulnak Pannóniába, majd onnan Epiruszba. Alarich ezt elfogadta, de amint megerősödtek a csapatai, visszafordult Pannóniából, és a megpróbálta a meglepetés erejével bevenni Veronát. Stilicho azonban a Verona körüli hegyeken ismét vereséget mért a gótokra. Alarich maga is alig tudott elmenekülni, és maradék seregét ráadásul éhség és ragályok gyötörték, sokan el is pártoltak tőle. A római győzelem hírére Róma lakosai meghívták Honoriust, hogy ünnepelje meg a győzelmét és consulságának hatodik évfordulóját. Honorius a milviusi hídon vonult be a városba, és győzelme emlékére diadalívet emeltetett. Hét hónapot töltött a városban, majd székhelyét áttette a rosszul védhető Milánóból Ravennába, mely mérföldekre kiterjedő mocsarak vettek körül, és tengeri kikötője is volt.

Támadások Róma ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Germán betörés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

405-ben vandál, burgund és svév vegyes csapatok törtek be Észak-Itáliába[8] Radagais vezetésével. Velük tartottak az alánok, és egy 12 ezer fős gót csapat is. A velük együtt vonuló asszonyokkal és gyerekekkel a sereg mintegy 40 ezer főt számlált. Stilicho tudta, hogy a rendelkezésére álló sereg nem elég egy ekkora áradat feltartóztatására, ezért újoncokat keresett és a rabszolgákat is besorozta, de még így is csak 30-40 ezer embere volt a feladatra, viszont seregét kiegészítették a rómaiakhoz hű barbár csapatok.

A támadó germán sereg elhaladt Ravenna, valamint Stilicho ticinumi tábora mellett. Míg Stilicho egyre halasztotta a barbárokkal való csatát, addig azok Itália több városát kifosztották. Stilicho Firenzénél utolérte a germán hadat, és elhatározta, hogy azzal módszerrel próbálja megállítani őket, ami a gótoknál már bevált, azaz bekeríti és kiéhezteti őket. A terv bevált, Radagais többszöri kitörési kísérlet után kegyelemért könyörgött, fogságba esett és később fiaival együtt megölték. A kiéheztetett germánok mind a rómaiak fogságába kerültek és eladták őket rabszolgának. A 12 000 gót katonát Stilicho római zsoldba fogadta. Mintegy százezer szvéb, vandál, alán és burgund azonban visszamaradt az Apenninnek és az Alpok valamint az Alpok és a Duna közt és ezek hajtották végre Gallia ellen azt a hadjáratot, melyet már Alarich tervezett.

Stilicho másodszor érdemelte ki az Itália megszabadítója címet. A felszabadult vandálok és alánok a Rajna vidékén pusztítottak, de a frankok és az alemannok nem tartottak velük. A frankok ráadásul rájuk támadtak, és 20 ezer vandál halt meg az ütközetben, köztük Godigisel király. A vandálok maradékát az alánok és királyuk, Respendial segítsége mentette meg. Az ütközet olyan nagy és véres volt, hogy hatására a barbár népek jó része átpártolt a rómaiakhoz.

Stilicho halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

408-ban meghalt Arcadius kelet-római császár, és utódja a mindössze 8 éves II. Theodosius lett[8]. Ekkor felmerült a birodalom újbóli egyesítésének gondolata is[8]. Ambíciói érdekében Stilicho tárgyalásokba kezdett Alarichal, akinek már korábban is zsoldot fizetett, és átengedte neki egész Illíriát[8]. Az Alarichal kötött megegyezés miatt a császári udvar és a szenátus bizalma megrendült Stilichoban, és a tehetséges hadvezért Honorius császár hamarosan kivégeztette híveivel és gót zsoldosainak családjával együtt[8].

Első támadás Róma ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Stilicho halála után a rómaiak körülbelül 10 000 gótot mészároltak le Itáliában. Az életben maradtak Alarichhoz fordultak segítségért, aki ekkor seregével bevonult az itáliai félszigetre[8]. Körülzárta Rómát és így az élelem nélkül maradt város egyezkedésre kényszerült[8]. Hadisarc fejében 5000 font aranyat, 30000 ezüstöt és nagy mennyiségű textíliát kért[8]. Hogy kifizethessék, a rómaiak kénytelenek voltak a szobrokat is beolvasztani[8].

Alarich ekkor visszavonult Toszkánába[8], ahol tárgyalást kezdett Honorius császárral[8], aki 404 óta Ravennában élt[8]. Alarich fővezéri címet kért[8], valamint Dalmáciát, Venetiát és Noricumot[8], kérését azonban a császár elutasította[8].

Második támadás Róma ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

409-ben újra Róma ellen vonult, ahol ellencsászárként nevezte ki Priscus Attalus szenátort, városparancsnokot[8]. Az új császárral önmagát a római hadsereg főparancsnokának, sógorát, Athaulfot pedig a palotaőrség parancsnokának neveztette ki, majd az új császárral Ravenna ellen vonult[8]. Ravennát a szintén gót Sarus védte, akinek sikerült Honorius császárt visszatartania, amikor az Konstantinápolyba akart menekülni[8]. Alarich ismét tárgyalásba kezdett, és békülésének jeléül elküldte hozzá azokat a császári jelvényeket, amiktől megfosztotta a csak nemrég császárrá tett Attalust[8]. Bár Alarich már csak Noricumot kérte, Honorius továbbra sem engedett neki[8].

Harmadik támadás Róma ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ekkor Alarich immáron harmadszor is megostromolta Rómát[3]. 410. augusztus 24-én[3] bevonult a városba, ahova a gallok óta nem lépett ellenség[3]. A gótok később büszkén hivatkoztak rá, hogy Alarich nem romboltatta le a várost "más barbárok szokásához hasonlóan"[3], de a katonái hat napig fosztogathatták, csak a keresztény templomokat kímélték[3]. Az ekkor összeszedett kincsek képezték az alapját a későbbi gót királyi kincstárnak[3].

Halála és temetése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alarich ezek után Szicília irányába vonult tovább. Kifosztották Capuát és Nolát[3]. A gótok útjuk során bár fosztogattak, nem romboltak le semmit, mert céljuk a letelepedés volt. Itáliában azonban csak szőlőt találtak és olajfaligeteket gabona helyett[3]. Jordanes azt írja, hogy a gótok, akik addig csak tejet ittak, Itáliában láttak először szőlőskertet[3]. Mikor Alarich megtudta, hogy a gabonát Szicíliából és Afrikából szállítják, hajók megszerzésével készülődött az átkelésre[3]. Azonban amikor a Messinai-szoroson akartak átkelni, 410 végén[3], harmincnégy évesen[3], hirtelen meghalt[3].

Bár a király ariánus keresztény volt[3], mégis pogány módra temették el[3]. Sírja fölé nem állítottak sem római emlékművet, sem tumulust, (azaz halomsírt), hanem elterelték a Busento folyót, és "medrének közepén egy rabszolgacsapattal sírt ásatnak, amelynek mélyébe Alarichot sok kinccsel együtt leeresztik, s miután a vizet ismét medrébe bocsátották, az összes sírásókat megölik, hogy a helyet többé senki meg ne találhassa..."[3].

Alarich a zsákmány- és földszerző barbár tipikus alakja volt, katonai ereje biztosította tényleges hatalmát[3]. Hadvezérként nem törekedett császári címre, és méltányolta a római intézményeket[3]. Nem rombolta le az épületeket, inkább élvezni akarta római kultúrát[3]. Akarata ellenére lett a birodalom rettenetes ellenfele, mivel ő volt az első barbár uralkodó, aki elfoglalta Rómát, a birodalom fővárosát[3].

Halála után a gótok a sógorát, Athaulfot nevezték ki új királyuknak.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Alarich I. König der Westgoten (395-410) (német nyelven). Genealogie Mittelalter. (Hozzáférés: 2005. június 25.)
  2. A Barbár királyok 12. oldala szerint 34 évesen halt meg. A Pesti Hirlap lexikona 21. oldala kérdőjelesen teszi 376-ra.
  3. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 12. oldal
  4. ^ a b Kiss Magdolna: Alarich. In: Iordanes: Getica. Közreadja: Kiss Magdolna, L´Harmattan, Bp. 2005. 13-37. és Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a késő Római Birodalomban, GeniaNet, Pécs, 2008.
  5. ^ a b A Pesti Hirlap lexikona – a mindennapi élet és az összes ismeretek kézikönyve egy kötetben A–Z, A Pesti Hirlap kiadása, Budapest, 1937, 21. oldal
  6. ^ a b c d e f g h i j Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 10. oldal
  7. Barbár királyok, 10–11. oldal
  8. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa Barbár királyok, 11. oldal

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Athanarich
Nyugati gót király
395410
Fíbula aquiliforme (M.A.N. Madrid) 01.jpg
Következő uralkodó:
Athaulf