Széncinege

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Széncinege
 A széncinege éneke

A széncinege éneke
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Magyarországon védett
Eszmei érték: 25 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Verébalakúak (Passeriformes)
Család: Cinegefélék (Paridae)
Nem: Parus
Faj: P. major
Tudományos név
Parus major
Linnaeus, 1758
Elterjedés
Parus major distribution map.png
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Széncinege témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Széncinege témájú médiaállományokat és Széncinege témájú kategóriát.

Madáretetőkön gyakran láthatók akrobatikus mászómutatványokat végrehajtó cinkék

A széncinege, sokszor becézően széncinke (Parus major) a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj.

Élőhelye kiterjed Európa nagy részére, Közép- és Észak-Ázsiára, valamint Észak-Afrika egyes részeire, ahol általában véve bármilyen összetételű erdőségben képes megtelepedni. A legtöbb széncinege nem vándormadár. Kizárólag a nagyon hideg, kemény telek elől vándorolnak el. 2005-ben több alfajjal egy csoportba sorolták. A DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy ezen alfajok eltérnek a széncinegéktől, ezért napjainkban két alcsoportra osztják őket, a jávai széncinege (Parus cinereus) a Cinereus csoportba tartozik, amely Dél-Ázsiában él és a japán széncinege (Parus minor), amelynek élőhelye az orosz Távol-Kelet és Japán a minor alcsoportba tartozik. A széncinege továbbra is a Parus nemzetség legelterjedtebb tagja.

A széncinege könnyedén azonosítható madárfaj, fekete fejjel és nyaki résszel, feltűnő fehér orcával, míg testének felső része olívazöld színű és testének alsó részei sárga színűek, némi eltéréssel a különböző alfajok esetében. Nyaranta főleg rovarokkal táplálkozik, ám telente táplálékának palettáját igencsak kibővíti, többek közt olajos magvakkal, vagy telelő denevérek elfogyasztásával. Akárcsak az összes többi cinegeféle, a széncinege is fák odvaiban fészkel. A tojó mintegy tizenkét tojást tojik és egyedül kotlik rajtuk, bár a fiókákat mindkét szülő táplálja. A széncinegék az évek nagy többségében két fészekaljat nevelnek fel. Fészkeiket harkályok, mókusok, menyétek támadják meg, míg élősködői közt szerepelnek a bolhák. A felnőtt példányokra gyakran vadásznak karvalyok.

A széncinege jól alkalmazkodott az ember által megváltoztatott körülményekhez és gyakran lehet látni parkokban, kertekben. A széncinege az ornitológusok számára az egyik legfontosabb madárfaj, amelyről számos tanulmány született már.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1984-ben a többi cinkével együtt, majd 2011-ben önállóan „az év madarává” választotta.[1]

Rendszertan[szerkesztés]

A széncinegéket eredetileg Carl von Linné 18. századi Systema Naturae című munkájában írta le a jelenlegi rendszertani elnevezése alatt.[2] Tudományos neve a latin Parus, azaz cinege és a major, azaz nagy jelentésű szavakból tevődik össze.[3]

A széncinegék elterjedési területe korábban a Brit-szigetektől Japánig húzódott, délkeleten egészen az indonéz szigetvilágig tartott. Harminchat alfaját négy csoportra osztották a szakemberek. A major csoportba 13 alfaj tartozott, melyek élőhelye Európában, valamint Ázsia mérsékelt égövi területein és Észak-Afrikában volt található. A minor csoport kilenc alfajának előhelye Oroszország délkeleti részétől Japánig tartott, egészen Délkelet-Ázsia északabbi vidékeiig. A cinereus csoport élőhelye Irántól Indonéziáig húzódott Dél-Ázsiában. A három bokharensis alfajt gyakran külön alcsoportba, a turkesztáni cinegéhez (Parus bokharensis) tették. Korábban azt gondolták a szakemberek, hogy e madárfajok mintegy gyűrűt alkotva veszik körül a Tibeti-fennsíkot, ám a mitokondriális DNS elemzésével a kutatóknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy e négy csoportot különböző, egymástól elkülönülő, ám egymással rokonságban levő madárfajok alkotják. A madárfajok hibridizálódása csak azután következett be, ami után a korábban egymástól elszigetelődött populációk ismét összeértek és keveredtek egymással.[4][5]

Egy 2005-ös tanulmányban szerepel, hogy a major csoport eltér a cinereus és a minor csoporttól, valamint a turkesztáni cinege alcsoport tagjaitól, mivel mintegy másfél millió éve különvált a fejlődése e madárfajnak a cinereus és a minor csoporttól, míg a bokharensis csoport csak mintegy fél millió éve különült el. A tanulmányban megemlítik az Amur völgyében élő major és minor csoport egyedeinek hibriddé válását, mivel itt közös élőhelyen osztoztak. Viszonylag ritkán alakulnak ki hibridek, mivel van bizonyos eltérés reprodukciós téren a két csoport közt.

A névadó széncinege a legnagyobb területen elterjedt az alfajok közül, élőhelye az Ibériai-félszigettől, egészen az Amur-folyó völgyéig tart, míg északon Skandináviát, délkeleten a Közel-Keletet is érinti. A többi alfajnak jóval kisebb elterjedési területe van, négy alfaj szigeteken, míg a többi alfaj megmaradt a jégkorszak idején használt területein belül. A széncinegék jelentős elterjedése azt mutatja, hogy a jégkorszak után e madárfaj egyedei tudták leggyorsabban visszahódítani a jégkorszak idején elhagyott területeket és emiatt van az, hogy a széncinegéknek a legnagyobb az elterjedési területük mindegyik alfaj közül.

A Parus nembe tartozott régen a legtöbb cinegeféle, de 1998-ban a morfológiai és genetikai vizsgálatok eredményei miatt külön fajokra bontották a Parus nemet. Bár jelenleg is a legtöbb cinegeféle a Parus nemben található, ám várhatóan újabb széttagolások fordulhatnak elő. A széncinegék közeli rokonságban állnak a fehérszárnyú cinegékkel és a hegyi széncinegékkel. Bár a hibridek viszonylag ritkák, ám feljegyezték, hogy kialakultak ilyen madarak a kék cinegékkel, a fenyves cinegékkel és feltételezhetően a barátcinegékkel kapcsolatban is.[6]

Előfordulása[szerkesztés]

A széncinege alapvetően eurázsiai madárfaj. Gyakorlatilag egész Európa területén találkozhatunk vele, de a mediterrán Észak-Afrikában és a Közel-Kelet kevésbé száraz vidékein is megél. Ázsiában Oroszországtól Japánig és Kínától Indiáig hatalmas területen él. Egyedül a különösen hideg és a sivatagos övezeteket kerüli.

A széncinege Eurázsia jelentős részén megtalálható. Élőhelye kiterjed -Izland és Skandinávia északi vidékeinek kivételével- még a Földközi-tenger szigeteire is, valamint Észak-Afrikában megtalálható Marokkó, Algéria és Tunézia területén is. A széncinegék megtalálhatóak az egész Közel-Keleten, Közép-Ázsia bizonyos részein, Irán északi részétől kezdve, Afganisztánon át, egészen Mongóliáig, akárcsak Ázsia északi részén az Urál-hegységtől keltre, valamint Kelet- és Észak-Kínában és az Amur folyó völgyében.

A széncinegék számos élőhelytípushoz alkalmazkodtak. Leggyakrabban lombhullató erdőkben fordulnak elő, valamint kevert faállományú erdőségekben és erdőszéleken. A sűrűbb erdőségekben, mint, amilyenek a fenyvesek, főleg az irtások közelében telepszik meg. Szibéria északi vidékein a tajgán is előfordul. Észak-Afrikában a tölgyerdőket részesíti előnyben, akárcsak az atlaszcédrus erdőket, valamint a pálmaültetvényeket. Élőhelyének keleti részein Szibériában, Mongóliában és Kínában kedveli a folyóparti füzeseket és a nyírfaligeteket. A Közép-Ázsiában élő egyedek kedvelik a folyó menti füzeseket és nyárfaligeteket, valamint az alacsonyabb bokros részeket, oázisokat, nagyobb magasságokban a sűrű lombhullató és fenyőerdőkben is megtelepszik, egészen a facsoportokkal tarkított, nyílt térségekig.

A széncinege általában véve nem költöző madár. A párok az év nagy részét költőterületük környékén töltik, még elterjedési területük északi részein is. A fiatal példányok különválnak szüleik territóriumaitól, ám legtöbbször nem mennek messzire. Keményebb teleken nagyobb, akár ezer egyedet is számláló csapatokba verődik és ilyenkor előfordul, hogy Európa északi vidékeiről a Baltikum térségébe, Hollandiába, a Brit-szigetekre, vagy, akár egészen a Balkán-félsziget déli vidékeiig is elvándorol. [7]

A széncinegéket sikertelenül próbálták meg betelepíteni az Egyesült Államok területére 1872-74 közt, nem tudtak megtelepedni. Egyes feltételezések szerint kiváló ellensége lett volna az almamolyoknak az Államok bizonyos részein, ám ezt a lehetőséget később elvetették.[8] 1960-61-ben betelepítették Kazahsztánba, ahol sikeresen megtelepedett, bár jelenlegi állományáról nem rendelkezünk információval.[9]

Megjelenése[szerkesztés]

Az igen színpompás kis madár csőre, feje teteje és ezzel összeköttetésben levő torokfoltja fekete, és egy-egy fehér arcfoltot vesznek körbe. A torok feketéje a sárga has közepén egészen a farokig folytatódik, a lábak között a hímek esetében jelentősen kiszélesedik. A hát zöldes színű, a szárnyak és a farok némileg sötétebb. A szárnyakon fehér sáv fut végig.

A kelet-ázsiai széncinegék háta zöld, hasuk fakósárga vagy fehér, míg Dél-Ázsiában szürke háttal és fehér hassal tündökölnek. A hím némileg nagyobb a tojónál, átlagos testtömege 16-22 gramm, míg az utóbbiak 14-20 grammot nyomnak. A széncinege 14 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága 22 centiméter.

A hím
és a tojó

Életmódja[szerkesztés]

Megismerhetjük a „nyitnikék” és „tí-cső” kiáltásairól, díszes tollazatáról ezt a mindenevő madarat.

Táplálkozása[szerkesztés]

Étlapjukon főleg rovarok, különféle ízeltlábúak: pókok, szöcskék, poloskák és hernyók szerepelnek. Azonban időnként képesek hibernáló denevéreket,[10] más, kisebb énekesmadarakat is (pl. zsezsék vagy sármányok) elejteni,[11] sőt, elhullott patás állatok maradványait is előszeretettel fogyasztják. A nagyobb vagy keményebb falatokat karmos lábukkal a fákhoz szorítják, erős, hegyes csőrükkel feldarabolják és lenyelik (akár a fákból is kiszedik a hernyókat, petéket). Télen főképp az olajos magvakat fogyasztják. Ebben a hideg évszakban gyakran kóborol táplálékkeresés közben. Ilyenkor akár más madarakkal (pl. kék cinege, őszapó[12]) is csapatokba verődik. Amikor kitavaszodik, a tojó szűk nyílású odút keres a fán, majd abba rakja 8-14 tojását. A fészeklakó fiókáknak mind a két szülő gondját viseli. Állandó madarunk, így segíthetünk neki madáretető kirakásával. (Kenyér hozzáadása annak élesztőanyag tartalma miatt tilos.)

A széncinegék nyáron elsősorban rovarokkal és pókokkal táplálkoznak, melyet a fák lombkoonájából szedegetnek össze.[13] A gerinctelen zsákmányaik között vannak csótányok, szöcskék, tücskök, százlábúak, recésszárnyú fátyolkák, hangyák, legyek, tegzesek, bogarak, csőrösrovarok, méhek és darazsak, csigák és szárazföldi aszkarákok. Költési időszakban előszeretettel visznek a fiókáknak fehérjedús hernyókat.[14] Egy 2007-ben bemutatott tanulmány megállapította, hogy a cinegék képesek akár 50 százalékkal is csökkenteni a gyümölcsösökben a hernyók által okozott pusztítást.[15] A fiókákat eleinte pókokkal táplálják tápanyagigényük miatt. Ősszel és télen megritkult zsákmányállatok miatt a széncinegék bogyókkal és magvakkal egészítik ki étrendjüket. Télen néha a kaptárakat használják etetőnek. A megoldás a bőr ellenző a röpnyílásokra, és a madáretetés.[16] A magvakat és gyümölcsöket gyakran lombhullató fákról és bokrokról szerzik be és ezek közt találjuk a bükkfák termését és a mogyorót. ahol lehetőségük van rá ott a madáretetőkben elhelyezett magvakat is szívesen fogyasztják. Hidegebb telek idején akár testsúlyuk 44 százalékának megfelelő mennyiségű napraforgó magot is képesek elfogyasztani. Gyakran a földön táplálkoznak, különösen olyankor, amikor bőséges a bükkfák termése. A széncinegék telente más cinegefélékkel együtt gyakran alkotnak vegyes fajokból álló madárrajokat.

A nagyobb magvakat, vagy zsákmányállatokat csőrével tépi apróbb, fogyaszthatóbb cafatokra. Ilyenkor egy, vagy két lábával fogja az élelmet, miközben csőrével darabolja azt. Ezzel a módszerrel a széncinege mintegy húsz perc alatt képes hozzáférni a mogyoró tartalmához. Amikor a fiókákat etetik, a széncinegék gyakran eltávolítják a nagyobb rovarok fejét, hogy a csáprágók ne okozzanak sérüléseket a kicsinyekben. A hernyók belét is eltávolítják a szülők, hogy az abban felgyülemlő tannin ne hátráltassa fiókák fejlődését.

A széncinegék képesek olyan feladatokat végrehajtani, amelyeknél az intelligenciára van szükség és ilyenkor inkább a probléma megoldására koncentrálnak, mintsem, hogy a próbálkozás-hibázás módszert alkalmazzák. Angliában a széncinegék megtanulták eltávolítani a tejesüvegeket lezáró fóliát, mert ez által hozzá tudtak férni a tejszínhez.[17] E viselkedést 1921-ben jegyezték fel először és gyorsan elterjedt a következő két évtized során.[18] 2009-ben a széncinegékről kiderült, hogy képesek a téli álmot alvó Pipistrellus denevéreket megtámadni és megölni, hogy táplálékhoz jussanak. Ez volt az első alkalom, hogy énekesmadarat láttak denevérekre vadászni. Ezt azonban csak telente alkalmazzák a cinegék, mivel ilyenkor jóval kevesebb a táplálék.[19] Feljegyezték, hogy a cinegék képesek eszközöket is használni, például fenyőtűket, hogy kipiszkálják a fából a lárvákat. 2013-ban feljegyezték, hogy Finnországban madáretetők környékén támadtak és öltek meg cinegék énekesmadarakat.

Szaporodása[szerkesztés]

A széncinege erdőkben, parkokban, kertekben fészkel különféle faodvakban, de előszeretettel veszi igénybe a mesterséges fészekodúkat is. A mélyedésben igen puha, kényelmes fészeképítményt hoz létre gyökerekből, fűszálakból és mohából, amit szőrszálakból készített bélés tesz teljessé. Fészke körül territoriális, területét énekelve védi a betolakodókkal szemben.

Évente általában kétszer költ, tavasszal és nyáron. A 6-13 fióka kb. két hét költést követően kel ki, amelyben mindkét szülő felváltva részt vesz. A fészeklakó utódokat szintén a pár mindkét tagja eteti, elsősorban hernyókkal. A kis cinegék 20-22 nap múltán repülnek ki.

Tojásai
fiókája
és egy idősebb példány

Kárpát-medencei előfordulása[szerkesztés]

Az egész Kárpát-medencében gyakorinak mondható.

Magyarországon az állomány az Északi-középhegységben és a Dél-Dunántúlon a legsűrűbb, és az Alföld délkeleti részén a legritkásabb. Becslések szerint Magyarországon 1 050 000–1 350 000 fészkelőterritórium található.

Védettsége[szerkesztés]

Egy indiai széncinege

Az emberi közelséghez alkalmazkodott faj a Természetvédelmi Világszövetség szerint nemzetközi léptékben is jó kilátású, SPEC értékelése sincs. Magyarországon ennek ellenére védettséget élvez, eszmei értéke 25 000 forint. 2011-ben az év madarának választották.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A 2011. év madara - a széncinege (magyar nyelven). Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, 2011. január 1. (Hozzáférés: 2012. június 25.)
  2. Sablon:La icon Linnaeus, C. Systema naturae per regna tria naturae, secundum classes, ordines, genera, species, cum characteribus, differentiis, synonymis, locis. Tomus I. Editio decima, reformata.. Holmiae (Laurentii Salvii), 189. o (1758) „P. capite nigro, temporibus albis, nucha lutea” 
  3. Simpson, D.P.. Cassell's Latin Dictionary, 5, London: Cassell Ltd., 883. o (1979). ISBN 0-304-52257-0 
  4. (2003. július 18.) „Evolution and genetic structure of the great tit (Parus major) complex”. Proceedings of the Royal Society B 270 (1523), 1447–1454. o. DOI:10.1098/rspb.2002.2321. PMID 12965008.  
  5. szerk.: Paynter Jr. RA: Check-list of birds of the world. Volume 11. Museum of Comparative Zoology, 104–110. o (1967) 
  6. Tits, Nuthatches and Treecreepers. Christopher Helm, 353–371. o (1996. július 18.). ISBN 0-7136-3964-4 
  7. Nowakowski, Jarosław K. (2001.). „Speed and synchronization of autumn migration of the Great Tit (Parus major) along the eastern and the southern Baltic coast”. The Ring 23 (1), 55–71. o.  
  8. Palmer TS. The danger of introducing noxious animals and birds. US Department of Agriculture, 104–105. o (1893) 
  9. Long, John L.. Introduced Birds of the World: The worldwide history, distribution and influence of birds introduced to new environments. Terrey Hills, Sydney: Reed, 332. o (1981). ISBN 0-589-50260-3 
  10. Péter Estók, Sándor Zsebők and Björn M. Siemers (2009.). „Great tits search for, capture, kill and eat hibernating bats”. Biology Letters 6 (1), 59–62. o. DOI:10.1098/rsbl.2009.0611. PMID 19740892.  
  11. http://www.origo.hu/tudomany/20130219-a-szencinege-verszomjas-fenevad.html
  12. Winkler Róbert: Nagyvárosi természetbúvár, Tericum, Budapest (2005), ISBN 963-8453-60-5
  13. The Birdwatcher's Handbook. Oxford University Press, 434. o (1994). ISBN 0-19-858407-5 
  14. Royoma, T (1970.). „Factors governing the hunting behaviour and selection of food by the Great Tit (Parus major L.)”. Journal of Animal Ecology 39 (3), 619–668. o. DOI:10.2307/2858.  
  15. (2007.) „Great Tits (Parus major) Reduce Caterpillar Damage in Commercial Apple Orchards”. PLoS ONE 2 (2), e202. o. DOI:10.1371/journal.pone.0000202. PMID 17285148.  
  16. Örösi Pál Zoltán: Méhek között. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 1957.
  17. (1950.) „Opening of Milk Bottles By Birds”. Nature 165 (4194), 435–436. o. DOI:10.1038/165435a0.  
  18. Lefebvre, Louis (1995.). „The opening of milk bottles by birds: Evidence for accelerating learning rates, but against the wave-of-advance model of cultural transmission”. Behavioural Processes 34 (1), 43–53. o. DOI:10.1016/0376-6357(94)00051-H.  
  19. (2010.) „Great tits search for, capture, kill and eat hibernating bats”. Biology Letters 6 (1), 59–62. o. DOI:10.1098/rsbl.2009.0611. PMID 19740892.  

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Great tit című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés]