Ókori közlekedés

Közúti közlekedésre használt összefüggő úthálózattal legelőször a perzsa birodalomban találkozhatunk. E királyi utak nem mindenki előtt álltak nyitva, használatukat csak magasabb államérdekből engedélyezték.

Az ősi közlekedés[szerkesztés]

A legprimitívebb közlekedési eszközök az ősi szán, a taliga, a szekér, és a csónak voltak. Ezeket az egyszerű segítőeszközöket tökéletesíteni kellett, hogy alkalmassá váljanak a tömeges és rendszeres közlekedésre. Az egyik legrégebbi közútlelet Babilonban a Marduk főisten templomához vezető út egy rövid szakasza. Az aszfalttal bevont tégla alapzaton nyugvó kőlapok pontos elhelyezése igen precíz munkát kívánt, mert a rajta haladó áldozati szekér megbillenése baljóslatú jelnek számított volna.

I. e. 3000 előtt az ókor népei kiterjedt közúthálózatokat hoztak létre, amelyeken a békés életet és a hadviselést szolgáló járművek egyaránt közlekedtek. A közlekedési eszközök további fejlődéséhez azonban szükség volt új anyagokra, ebben a korban a vasra. A vasból készült szerszámok jobbak és olcsóbbak voltak, mint a bronz. Sokat lehetett belőlük készíteni. A nagy mennyiségű és jó minőségű szerszámokkal az utak építése is gyorsabbá, hatékonyabbá vált. A kerekes kocsi Mezopotámiában, Elámban és Szíriában terjedt el. A szekér térhódítása azonban nem volt egyenletes, Egyiptomban i. e. 1650-ig nem használtak kereket. Az első, burkolattal ellátott utakat i. e. 3000 körül építették a Kheopsz piramishoz.

Az útépítés a szárazföldi közlekedés fejlődésének elengedhetetlen feltétele volt. Kezdetben a kerekes járműveket csak természetes utakon használták. Az ipar és a kereskedelem fejlődéséhez az új államok közigazgatásának kialakulásához, katonai védelméhez a természetes utak nem feleltek meg. Olyan utak kellettek, ahol a forgalom gyorsan és biztonságosan haladhatott, nem voltak természeti akadályok. Ezért az útépítés, annak költségessége miatt, már a kezdetektől fogva közösségi (állami) feladat.

A hatalmas útépítésekben a perzsák, a rómaiak és a kínaiak jártak az élen. Ezek a birodalmak gazdagok és szervezettek voltak, az útépítéshez szükséges technikai, geológiai és földrajzi ismeretekkel is rendelkeztek. A mezopotámiaiak és az egyiptomiak is kiváló mérnökök voltak, de ők inkább a csatornaépítésben tűntek ki.

A perzsa birodalom közútjai[szerkesztés]

A perzsa úthálózat alapjait a hídépítésről is nevezetes asszír Szemiramisz királyné vetette meg. Később I. Dareiosz építette meg azt a kiterjedt úthálózatot, amelyről Hérodotosz az ókori történetírás atyja, az ókor egyik világutazója írt.

A perzsa birodalom központja Szusza volt. Innen indultak az utak minden irányba. Hérodotosz a Kis-Ázsián átvezető utat írta le. Ezt az utat Sardesig, illetve az Égei-tenger partján lévő Ephesusig építették meg mintegy 2500 km hosszan. Az út nyomvonala a kövekben gazdag hegyeken vezetett át, ezen közlekedett a királyi posta is. A sürgős rendeleteket a lovasok stafétaszerűen továbbították egymásnak, ily módon néhány nap alatt a birodalom minden zugába eljutottak. Máskor a közönséges utas útja három hónapig is eltartott. Az egymástól 25–30 km távolságban felállított állomásokon élelmet kaphatott, megpihenhetett, az állami hivatalnokok pedig fogatot válthattak. Ezeken a jól karbantartott, mérföldkövekkel ellátott utakon biztonságosan utazhattak a kereskedők, mert az utakat őrség védte. A kitűnő úthálózat volt a perzsa kereskedelem alapja, amely Indiától a Földközi-tenger medencéjéig behálózta a birodalmat.

A kínai utak megépítése[szerkesztés]

Az ősi kínai birodalomban is korán kezdődött az útépítés, kb. i. e. 2300 körül. Az építkezést megnehezítette, hogy az ország hatalmas lösztakarón terült el. A kocsikerekek és a lovak patái által fellazított talajba beszivárgott a víz és a lösz megroskadt. Az utak fokozatosan egyre mélyebbre vágódtak be.

A kínai nagy fal egyben stratégiai útvonal is volt, mert a fal tetején kiképzett pálya a katonai csapatok gyors mozgatására is alkalmas volt. Pekingből hat császári utat építettek ki a főbb irányokba. Az egyik a kínai nagy falon vezetett a Góbi-sivatagon át Mongólia fővárosába, mintegy 1100 km távolságra. A kínai utak mentén voltak pihenő- és váltási helyek, kutak, és gondoskodtak az utak őrzéséről is. Az utakat először Kínában szegélyezték élő fasorral. A jól karbantartott utakon lovakkal húzott négyfogatúk és vadászkocsik közlekedtek. Marco Polo a 13. században kitűnő utakat talált, s a rajtuk folyó élénk kereskedelmi forgalomról nagy elismeréssel szólt.

A római birodalom útjai[szerkesztés]

Az ókori útépítés mesterei azonban a rómaiak voltak, akik a perzsa utakat vették mintának.

A rómaiak öt évszázadon keresztül építették ki a kb. 300 000 kilométer hosszú úthálózatukat. Ebből mintegy 100 000 km-t új utat maguk építettek. Ezenkívül kijavították, átépítették a régebbi perzsa, görög, egyiptomi és kelta műutakat is.

A római útrendszer központja Róma volt. Itt a Forum Romanumon állott a Milliarum aureum, az arany mérföldkő, ahonnan a főváros kapuin keresztül 17 útvonal indult ki.^[1]

A legfontosabb öt útvonal közül az első a Rómától Capuáig vezető Via Appia, majd Szicílián át, a tengeren keresztül Afrikába vezetett. A második szintén a Via Appiával kezdődött, majd Brindisiumon keresztül az Adriai-tengeren át egyrészt Görögországba, másrészt Bizáncba, majd Kisázsián átvezetve, az Egyiptommal határos Pelusiumnál ért véget.

Bizánc szárazföldön is megközelíthető volt, a 3. útvonalon keresztül Aquileián át. Innen több út ágazott el Pannonia és Dácia felé.

Traianus útja a Kazán-szorosban vezetett a Duna jobb oldalán. Az utat részben sziklába vájták, részben fa- vagy kőtartókon nyugodott. Emlékét a Traianus táblája (Tabula Traiana) őrzi.^[2]

A negyedik útvonal Hispániába vezetett Traianus híres kikötőjén, Marsilián, a Pireneusokon át az Ibériai-félsziget keleti partjain le egész Cadesig.

Az ötödik, északi fővonal az Alpokon keresztültörve Germániával és Britanniával való összeköttetést szolgálta.

Ez a hatalmas úthálózat szerves egészbe foglalta a birodalom valamennyi részét. Nemcsak a római légiók hadiútjai voltak ezek, hanem a közigazgatás és a kereskedelem feladatait is nagyszerűen szolgálta. A latin műveltség elterjesztésében döntő szerepet játszott. Óriási méreteire jellemző volt, hogy a skóciai Vallum Antoniitól (Antónius-fal) a La Manche csatornán és a Boszporuszon át Jeruzsálemig vezető út hossza kereken 6000 km.

Közkeletű tévedés, hogy a „Minden út Rómába vezet.” (Omnes viae Romam ducunt) római mondás és az ókori úthálózattal kapcsolatos. A mondás az ókori forrásokban nem található meg, csupán a 12. században jelent meg először, egyházi szövegben és arra utalt, hogy az egyházhoz (és annak római központjához) sok út vezet el. A szólás mai formájában La Fontaine fabuláinak köszönhetően terjedt el.^[3]

A római birodalom felbomlása után a közúti közlekedés hosszú évszázadokon keresztül nem érte el annak fejlettségét. Csak a 18-19. század során találunk hasonló szervezettséget, mint ami a rómaiaknál volt.

Föníciai utak[szerkesztés]

Fönícia kicsiny, hatalmilag jelentéktelen ország volt, de itt futottak össze az ókor legjelentősebb államait összekötő utak. A Libanon lejtőin cédruserdők nőttek, s a cédrus fa kitűnő hajóépítő anyag. A kis népből az első nagy hajózó nép lett.

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

↑ Ez volt az akkori világ legtávolabbi zugát is behálózó kb. 300 000 km-es út kezdőpontja. A rómaiak a 0-t nem ismerték, a kezdő jel az 1-es számjegyet képviselte. Például, aki 5 mérföldre távolodott el, az a 6. számú mérföldkőnél találta magát.
↑ A Duna bal partján épült ki a Széchenyi-út 1833 és 1837 között
↑ Német György: Karthágó és a só - közkeletű tévhitek Róma történetében In: Rubicon XXIII. évfolyam 230–231. szám, 2012/4–5, ISSN 0865-6347, 36. oldal

Források[szerkesztés]

Sebők Ferenc: Változatok egy bolygóra (Budapest, 1967) GO-535 - f - 6769
A technika fejlődése (Lukács Ernőné főszerkesztő) (Budapest, 1966) 886. o. - 892. o. KG - 10 - C -6668

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Közlekedésportál
Ókorportál

[1] Ez volt az akkori világ legtávolabbi zugát is behálózó kb. 300 000 km-es út kezdőpontja. A rómaiak a 0-t nem ismerték, a kezdő jel az 1-es számjegyet képviselte. Például, aki 5 mérföldre távolodott el, az a 6. számú mérföldkőnél találta magát.

[2] A Duna bal partján épült ki a Széchenyi-út 1833 és 1837 között

[3] Német György: Karthágó és a só - közkeletű tévhitek Róma történetében In: Rubicon XXIII. évfolyam 230–231. szám, 2012/4–5, ISSN 0865-6347, 36. oldal

[1]

[2]

[3]