Pápaság a középkorban

Amikor a germánok megbuktatták a Nyugat-római Birodalmat, már létrejött az az új hatalom, amely Rómát a jövőben – más értelemben, mint eddig – a világ urává fogja tenni: a pápaság.

A 4. században Róma még nem volt több az egyházi fejlődés egyik meghatározó tényezőjénél. A nagy zsinatok mit sem tudtak a római püspök felsőbbrendűségéről. De a római szék olyan kiemelkedő birtokosai, mint I. Gyula, I. Damasus, Siricius és az 5. század elején I. Ince fáradhatatlanul munkálkodtak Róma egyházi hatalmának kiszélesítésén. I. Leót (440-461) megelőzően a azonban inkább csak a nyugati patriarkátusi jogkör kiépítéséről volt szó, mintsem az egyetemes egyházi primátus megszerzéséről.

Róma primátusa az alábbi tényezők között jött létre :

• Róma volt az ortodoxia letéteményese

A katolikus normák megállapítása a 2. században; lényeges szerep a logosz-krisztológia érvényesítésében; a római gyakorlat győzelme a húsvéti és az eretnekkeresztségi vitákban; kitartás az ortodoxia mellett az ariánus vitában; a nikaia hitvallás egyben Róma győzelme

• Az első egyeduralkodó, aki az egyetemes egyházat a kezében tartotta, Nagy Konstantin volt; a császár kitüntetett helyzetét előbb-utóbb egy egyházi vetélytárs fellépésével kellett ellensúlyozni. Továbbá azzal, hogy a császár Bizáncba tette át a székhelyét, nyugaton megnőtt a római püspök súlya és a legtekintélyesebb személyiséggé lépett elő.
• Az egyházszervezeten belül hirarchikus tendencia érvényesült: a püspökök felett a metropoliták áltak, azok felett a főmetropoliták. Az utóbbiak hatalmi harcában végül csak Róma, Konstantinápoly és Alexandria maradt állva. A 451. évi bukás és betetőzése, a 7. századi arab invázió Alexandria esélyeit tönkre tette. A konstantinápolyi pátriárkával szemben a pápa azért volt előnyösebb helyzetben, mert míg a pátriárka császár udvari püspökeként az egyház szolgaságban tartásának eszköze lett, addig a pápa az egyház függetlenségéért léphetett fel. Másfelől éppen amiatt, hogy a konstantinápolyi pátriárka szoros kapcsolatban állt a császárral, a pápa Keleten nem tudta érvényesíteni primátusi igényeit.
• A Nyugat-római Birodalom összeomlása idején a rómaiakat nemzeti érzelmük az egyetlen megmaradt intézmény, az egyház és annak feje, a római pápa felé fordította. A népvándorlás viharaiban a püspökök, élükön a rómaival, valóban sokat tettek a rend fenntartásáért és a kultúra megmentéséért. A római egyház a népvándorlást követően maga a vallási szintre transzponált Nyugat-római Birodalom, uralkodója pedig a titkos nyugat-római császár.
• A szentek tiszteletének növekedésével megnőtt Szt. Péter tekintélye is. A püspökök igyekezete, hogy emlékét tiszteljék, valamint az a képzet, hogy a cathedra Petri a római püspöké, elősegítették Róma egyházi hatalmának megerősödését.

I. (Nagy) Leó (440-461) személyében találkozunk az első igazi pápával. Első ízben az ő pápasága idején vezette valóban Róma a nyugati egyházat, sőt Leó átmeneti sikereket keleten is elért.

Leó közvetlen utódai kevésbé voltak jelentősek; azonban hasonlóképp túlzott hatalmi igényeket támasztottak, de a kedvezőtlen politikai viszonyok miatt valóságos egyházi befolyásuk Nyugaton elmaradt Leóé mögött.

III. Félix hatalmának teljes tudatában kiközösítette Konstantinápoly pátriárkáját, Akakioszt, és megszakította az egyházi közösséget Kelettel. A nála jelentősebb I. Gelasius (Geláz) pápaként I. Anasztasziosz császárnak írt levelében körülírja fennkölt tisztét: ha az állami alkotmány rendje szerint engedelmességgel tartozik is a világi uralkodónak, valójában – Isten előtt a királyokért is felelős személyként és a szentségek kiszolgáltatójaként – felettük áll. Symmachus (Szümmakhosz) pápasága idején alkották meg azt az először Synodus palmaris által 502-ben kimondott alapelvet, hogy a pápa felett nem ítélkezhet senki, továbbá ekkor adományozták az első palliumot is (513-ban az Arles-i Caesariusnak).

500 után megszaporodtak a pápai primátust alátámasztó hamisítványok (mártírakták, zsinati akták, a Szilveszter-legenda: a bélpoklos és megátalkodott (Nagy) Konstantint Rómában I. Szilveszter pápa megtérítette, meggyógyította és megkeresztelte).

Pápák listája az 5. században
Piros vonallal jelölve az ellenpápák

A római pápa csak akkor szabadult fel a terhes bizánci nyomás alól, amikor a longobárdok elfoglalták Itáliát (568) és Bizánc hatalma az Itáliai-félsziget csupán egyes északi, középső és déli területeire korlátozódott. Így tudta visszaszerezni I. (Nagy) Gergely (590-604) a pápaság régi, 5. századi tekintélyét, új célkitűzéseket tűzve ki. Egyházpolitikájának három fő irányvonala volt :

• Gergely a pápaság világi hatalmának tulajdonképpeni megalapítója Itáliában.

Gergely elismert a bizánci császár uralmát Itália felett. Ám Itália latin lakossága szemében, akiket megvédett a longobárdok és más veszedelmek ellen; de még a longobárdok szemében is, ő volt Itália első hatalmassága, és nem a gyenge bizánci exarcha.

• Míg Gergely elődeinek és közvetlen utódainak figyelme lényegében csak a bizánci-római kultúrkörre terjedt ki, addig Gergely felismerte a germán népek jelentőségét a római egyház szempontjából. Ő volt az elsőő pápa, aki igyekezett a germánokat érintkezésbe hozni a római Szentszékkel.

Egyik legnagyobb eredménye az angolszászok megtérítése volt, akiket alá tudott vetni a pápai jurisdictionak is.

Sikerült elindítani a longobárdok katolikus kereszténységre térítését is, akik részben ariánusok, részben még pogányok voltak.

• Bizánccal szemben is felújította a régi primátusi igényeket, erős feszültséget teremtve ezzel Nyugat és Kelet között.

Pápák listája a 6. században
Piros vonallal jelölve az ellenpápák

Nagy Gergely utódai alatt Róma ismét veszített abból a jelentőségéből, melyre az ő pápasága idején tett szert.

Pápák listája a 7. században

A 8. században Bizánc bekebelezte "Péter apostol örökségének" nagy részét, a szentképek miatt kirobbant vita következményeként. A bizánci császár, III. León : (ur.: 717–741) ugyanis nem tisztelte a "szentek" képmását és a képromboló mozgalmat támogatta, a "festett képet imádók"kal szemben. 726-ban kiadott ediktumában előírta, hogy a szentek képeit és szobrait, mint bálványokat, el kell pusztítani. A császár II. Gergely pápát is felszólította a képrombolásra, aki ezt visszautasította. III. Gergely pápa (731-741) pedig hatalomra léptekor a római zsinaton kiközösítette a császárt.

A pápaságnak új védelmező kellett, s ezt a szerepet a Frank Birodalom vállalta, miután II. István pápa királlyá szentelte fel III. Pipin frank uralkodót. Pipin két csatában megverte a longobárdokat (754-756) – akik Bizánc védelmének megszűnése után a Római Fejedelemség nagy részét elfoglalták. A csatanyertes Pipin visszavette és a pápaságnak ajándékozta az Exarchátust és a Pentapolist (A Római Fejedelemség 5 települését). Ezen az "ajándék" birtokon alakult meg a Pápai állam. A püspökök azonban jónak látták, ha egy régi nagy tekintélytől szereznek egy okiratot - adománylevelet - a területre (a frankok jönnek-mennek), s hamisítottak Constantinus aláírásával egy dokumentumot (ld. Constantinusi adománylevél). Ezzel meg is lett alapítva az egyházi állam.

Pipin utódja, Nagy Károly azonban ugyanolyan hatalmat gyakorolt az egyház felett, mint a bizánci császár a keleti területek egyháza felett (cezaropapizmus). Az egyház-kormányzatot teljesen a maga kezébe vette és a pápának nem szánt az imádkozáson kívül más szerepet. Ez a helyzet Nagy Károly birodalmának felbomlásával módosult. A pápaságnak nemcsak világi hatalma és tekintélye növekedett, hanem egyre szélesebb körű és hatékonyabb lett az egyház belső életére gyakorolt befolyása is. Az újonnan megtért népek körében szervezett egyházakat a pápa fennhatósága alá rendelték, aki a hatalmát a tőle függésben levő érsekeken és püspökökön keresztül érvényesítette. A pápa nemcsak az egyház-kormányzatot centralizálta, hanem kezébe ragadta a legfőbb törvényhozás és bíráskodás jogát is. Az egyetemes zsinatok (az egyház legfőbb kollektív törvényhozó testületei) teljesen a pápa uralma alá kerültek: a pápa hívta össze a zsinatokat és ő is szentesítette azok határozatait.

Pápák listája a 8. században

Pápák listája a 9. században

Pápák listája a 10. században

A pápák megszabadultak a frank befolyástól, de belföldi gazdag családok hatalma alá kerültek, s a legnagyobb erkölcstelenség kapott lábra közöttük, amit a történelem "a paráznák uralma" (pornokrácia) névvel jelöl. A 10. században a Német-római Császárság megszületésével az uralkodók újra erős befolyásuk alá vonták a pápaságot. I. Ottó császár teljesen a kezébe ragadta a pápaválasztás jogát. Ő és utódai nem csak a pápák felett gyakoroltak hatalmat, hanem a főpapokat is erősen a kezükben tartották, mint hűbéreseiket.

Amikor III. Leó pápa Nagy Károlyt 800-ban császárrá koronázta, és megújult a római birodalom, az egyház erős támogatásra talált, természetesen egyelőre anélkül, hogy megalapozta volna az egyház felsőbbségét a világi hatalom felett. A lépés azonban nézeteltéréshez vezetett az egyházi és a világi nagyhatalom között. Nagy Károly saját hatalmát, mint keresztény császár, Istentől származtatta és elkezdte gyakorolni a püspökök kinevezési jogát, az invesztitúrát. A pápa viszont magát tekintette a főhatalomnak, mivel ő koronázta meg a császárt. A rákövetkező századok invesztitúraharcainak gyökerei erre az időre tehetők. A pápaság és a császári hatalom legsúlyosabb nézeteltérései 1075-1122 között zajlottak. A 11. században konfliktus alakult ki a pápaság, azaz a kor reformpápái (ld. Cluny mozgalom) és a Német-Római Császárság között az egyházi vezetők beiktatása (invesztitúra) kérdésében.

Pápák listája a 11. században
Piros vonallal jelölve az ellenpápák

II. Miklós pápa tette az első kísérletet arra 1059-ben, hogy a pápaválasztás jogát kivegye a császárok kezéből és a bíborosokra ruházza azt át. Mivel ezt a császári udvar nem vette tudomásul, II. Miklós szövetséget kötött a normannokkal, akik védelmet biztosítottak neki a németekkel szemben. A pápaság és a császárság közötti komoly küzdelem VII. Gergely pápaságával kezdődött (1073-1085).

IV. Henrik császár "Canossa-járása" (vezeklése) – August von Heyden

VII. Gergely világuralmi igénye kitetszik a Dictatus Papae iratból, melyben határozottan állította hogy Krisztus Szent Pétert - és rajta keresztül a római pápákat - a világbirodalom fejévé tette; a pápának jogában áll a császárokat letenni és őt nem ítélheti meg senki. III. Sándor és III. Ince pápák is hangoztatták azt, hogy nemcsak lelki uralmat, hanem földi hatalmat is kaptak. Az ő idejük alatt a pápaság eljutott politikai hatalmának csúcspontjára, és - Nyugaton - sikerült megvalósítania azt a törekvését, hogy világi dolgokban is ő legyen a legfőbb döntőbíró. Királyok függtek tőlük, koronákat ajándékoztak, polgárokat mentettek fel a hűségeskü alól, hadseregeket állítottak, békét illetve keresztes hadjáratokat hirdettek. Az Istentől kapott teljes (világi és egyházi) hatalomból a pápa átadta ugyan a császárnak vagy más uralkodónak a hatalmat, de csak mint megbízottjának. Ez az elképzelés VIII. Bonifác pápa Unam Sanctam bullájában (1302) kapott egyházjogi és dogmatikai megfogalmazást. Eszerint csak egy egyház van és rajta kívül nincs üdvösség. Az egyház Istentől két kardot kapott, amelyek a világi és lelki hatalmat szimbolizálják. A lelki hatalom kardja a pápa kezében van, míg az egyház a világi hatalom kardját az adott államnak adja át azzal a feltétellel, hogy a hatalmat az egyház érdekeinek megfelelően gyakorolja. Ha az uralkodó megsértené az egyház érdekeit, a pápa ítélkezik felette, míg a pápa csak Istennek tartozik számadással.

A pápai várpalota Róma közelében, Viterboban

Az avignoni pápai palota. A pápai székhely, amely egyidejűleg erődként és palotaként szolgált, a 14. században a nyugati kereszténység szimbóluma volt.

Pápák listája a 12. században
Piros vonallal jelölve az ellenpápák

Pápák listája a 13. században

Pápák listája a 14. században

Pápák listája a 15. században

A középkor pápái

A középkor első fele

A középkor 2. fele (a reformáció kezdetéig)

Forrás

• Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest, 2000, Osiris
• Maxwell-Stuart, Peter G.: Pápák krónikája : a pápaság története, 2007, Móra
• Barth, Reinhard: Pápák: Szent Pétertől XVI. Benedekig, 2010, Alexandra
• Gergely Jenő: A pápaság története, 1982, Kossuth
• Hangay Zoltán: A pápák könyve, 1991, Trezor
• Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet, 2001-02
• Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, 2001, Szent István Társulat
• Henry Chadwick: A korai egyház, 2003, Osiris
• Ralph Edward Woodrow: Babilon misztériumvallása - régen és ma, 1992
• Williams, Paul L.: A leleplezett Vatikán, 2004, Prometheus Books
• Lévai Anita: Katolikus pápák : eltitkolt bűnök és botrányok, 2008
• Rapcsányi László: Szent Péter széke fényben és árnyékban, 2003
• Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
• Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
• Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1928, Háttér Kiadó

Kapcsolódó cikkek

• Római pápák listája
• Ellenpápák listája
• Pápák közti rokonságok
• Őskeresztények és Ókeresztény egyház
• A kereszténység története
• Pápa, püspök, presbiter
• Pápai állam
• Pápai bullák listája
• Vatikán
• Katolikus egyháztörténeti kronológia
• Inkvizíció
• Invesztitúraharc