Kánaáni-föníciai vallások

Kánaán tágabb értelemben Egyiptom ÉK-i határától az észak-szíriai partokig terjedt, beleértve a mai Libanon területét is, tehát az Egyiptomot Mezopotámiával összekötő egész térséget jelentette. Szűkebb értelemben a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti hegyes-dombos vidék helyi sémi, amurú nyelvű neve Kánaán, névadói, a kánaniták a Kr. e. 4. évezredben telepedtek le a térségben. Soha nem volt egységes a terület, sem politikai, sem etnikai értelemben. A korai bronzkorban (kb. Kr. e. 3300 - Kr. e. 2000) alakultak ki városai és fejlett gazdasága. Őslakói hamar mezopotámiai, hettita majd egyiptomi befolyás alá kerültek, de vallásosságuk annyira karakteres volt, hogy hosszú ideig a politikai behódolás ellenére sem adták fel. A bibliai leírásokból jól tudjuk, hogy a Kánaánban élő népek vallása olyan földművesvallás volt, amely gyökeresen különbözött a bevándorló izraelitákétól. A kánaáni mítoszok mindenekelőtt az esőre és szárazságra vonatkozó utasításokat tartalmaznak, amelyeket valamilyen isten vagy hős életével és halálával, jólétével hoznak kapcsolatba.

Az adatok hiányos volta miatt a kánaáni vallási életről csak hozzávetőleges képünk van.

Ugarit

Az ugariti, sőt hosszú ideig az egész kánaáni panteon élén Él állt, mint főisten. Ő volt az istenek és az emberek atyja, ezzel összefüggésben az Ég és a Föld teremtője. Felesége Asera, a szerencse, a szerelem és a termékenység istennője. Ugyancsak fontos szerepet töltött be a hierarchia felső régiójába tartozó főisten, Baál – korábban nap- és viharisten – aki összetűzésbe került a mindenség urával és letaszította trónjáról. Baál tulajdonképpen nem más, mint "úr", ha pedig helységnév is járult hozzá, akkor az istenség mindenkori megjelenési formáját jelölte. Ily módon találkozhatunk Baál-Szidón, Baál-Gebal stb. istennel. Felesége Anát, a termőföld úrnője; Mót pedig a halál és az alvilág felett uralkodott.

Az áldozatokat az isteneknek adott élelemnek tekintették. Az áldozati rendszer a bibliai ótestamentumihoz hasonlónak tűnik:magába foglalta az engesztelő áldozatot, a "béke"- vagy "egyesülési" adományt és a bűnbánati áldozatot.

A papok, khnm, ugyanazt a nevet viselték, mint a héberben (kóhén). A papok mellett papnőket (khnt) és felszentelt személyeket (qadésím) is említenek az iratok. (A Bibliában ez a fogalom a szent prostítuciót írja le, viszont az ugariti szövegek semmi ilyesmire nem utalnak.) Végül említenek jósló papokat vagy prófétákat. A templomokban oltárok voltak, és az épületet istenképmások és isteni jelképek díszítették. A véres áldozatokon kívül a rítusban táncok is szerepeltek, valamint számos orgiasztikus cselekvés, amelyek később haragra gerjesztették a prófétákat.

Egyetlen ima szövegét sem ismerjük. Tudjuk, hogy az életet isteni adományként tekintették, ám nem ismerjük az ember teremtésére vonatkozó mítoszt.

Föníciaiak

A föníciaiak vallási képzetei sok közös vonást mutatnak a többi sémi nép nézeteivel. Főistenségük volt Baál, amelynek neve nőnemű alakban is előfordul: Baalat. Néha Baal samîn-nak (Az egek Baálja) nevezik. Ez az istenség, amelynek tisztelete később az izraelitáknál is elterjedt, úgy hogy a próféták küzdelme gyakran a kultusza ellene irányult. Tíruszban Baalt Melkart (a város királya) név alatt tisztelték. A napisten mellett állt a hold és a termékenység istennője: Astarté (héb. Astáret, aram. Attar), amely a bástyák védőasszonya is volt, amiért fején bástyaalakú koronával is szokták ábrázolni. Egy másik fő istenség volt Esmun (innen az Esmun-ezer név), akit az egészség istenének tekintették. A görög Artemisszel azonosítják a régi irók Tanit istennőt. Ezen istenekről különféle mítoszok maradtak reánk, amelyeket különösen a biblosz-i Philo (K. u. 100 körül) egy munkájából ismerjük, amelyet ez egy ősrégi föníciai írónak, Szanchunjathônnak tulajdonít. Ugyanebből a munkából ismerjük a főníciaiak mítoszát a világ eredetéről. Nagy szerepet játszott náluk és a velük közös vallással és nyelvvel bíró karthágóiaknál a Moloch kultusza, amely emberáldozatokkal járt (némely isteneiket kabírok-nak, «hatalmasoknak» nevezték), valamint a tavasz istenének, Adonisz-nak (babil. eredetű neve: Tammuz) a tisztelete. A föníciai istenek tisztelete mindenféle erkölcstelen tettel volt összekötve.

Források

• Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon, 1983
• Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
• Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1928, Háttér Kiadó
• Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet, 2001-02
• Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet, 2015
• Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, 1994
• Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008