Rudas László

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Rudas László
Születéskori neve Róth Adolf
Született 1885. február 21.
Sárvár
Elhunyt 1950. április 29. (65 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása filozófus,
politikus,
egyetemi tanár,
akadémikus

Rudas László (szül. Róth Adolf, Sárvár, 1885. február 21.Budapest, 1950. április 29.) magyar marxista-leninista filozófus, politikus, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-díjas.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szegény református vallású bádogoscsalád legkisebb, tizedik gyermekeként született. Apja, Róth Vilmos részt vett az Országház építésében is, amiről munkavégzés közben egyszer lezuhant. Az esést ugyan túlélte, de munkaképességét elvesztette. Ennek ellenére mindegyik fiukat (vagyis a tízből hetet) igyekeztek taníttatni. Ármin nevű bátyjából orvos lett, őt követve magyarosította vezetéknevét Rudasra, keresztnevét pedig Lászlóra.

László középiskolai és egyetemi tanulmányait már saját erejéből végezte; a budapesti Királyi Magyar Egyetemen szerzett latin és magyar, valamint filozófia szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet. A Szabó Ervin kezdeményezte baloldali diákok Művelődési Köréhez csatlakozott (amit bátyjai is látogattak) 1904-ben. 1905-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba és a Népszava munkatársa lett. 1907-1908-ban Párizsban járt, s útja során kezdett komolyabban is politikával foglalkozni. Nézeteivel az MSZDP belső ellenzékéhez tartozott és részt vett a Marx Károly Társaság alapításában is, amiért 1907-ben kizárták a pártból és kirúgták a Népszavától is.

1918 végén egyike volt azoknak a magyarországi baloldali szocialistáknak, akik felismerték egy önálló forradalmi munkáspárt megteremtésének szükségességét. A KMP egyik alapítója, november 24-étől a párt Központi Bizottságának tagja, valamint a Vörös Újság főszerkesztője lett. 1919 tavaszán a KMP Mészáros Gáborral együtt őt küldte Moszkvába a III. Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusára, ahol még Leninnel is tárgyalhatott. Távollétében beválasztották a IX. kerületi tanácsba, ami beválasztotta őt a budapesti tanácsba, ami többek között őt is delegálta a Tanácsok Országos Gyűlésébe, ami a külügyi és alkotmányozó bizottságba választotta be. 1919-ben az ő fordításában jelent meg Lenin Állam és forradalom című műve.

A tanácshatalom bukása után egy darabig Pesten bujkált, majd Bécsbe szökött. Ott részt vett a KMP újjászervezésének munkájában, megfordult Olaszországban és Németországban, majd letartóztatták és internálták. 1922-ben a Szovjetunióba költözött, ahol kezdetben a Nyugati Népek Egyetemének magyar és német szakán tanított. 1925 májusától egy évig a Komintern Végrehajtó Bizottsága apparátusában tevékenykedett. Ezután a Nemzetközi Lenin Iskola, majd annak újjászervezése után a Marx-Engels-Lenin Intézet munkatársa volt. A Szovjetunióban elnyerte a tudományok doktora fokozatot. A második világháború alatt 1943-44-ben a magyar hadifoglyok közül önként jelentkezettek ideológiai képzését, felkészítését végezte a krasznogorszki antifasiszta iskolában Andics Erzsébettel és Gerő Ernő feleségével együtt. 1945-ben hazatért és az MKP Központi Pártiskolájának igazgatója lett. Április 2-án beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Ezután az 1945-ös és az 1947-es választásokon is az MKP országos listájáról szerzett mandátumot.

Elméletei, elméleti írásai ekkoriban kezdtek egyre nagyobb súlyt kapni a párton belül. Bekerült az oktatási tanácsba, majd az elméleti kérdésekkel és a népi demokrácia értelmezésével foglalkozó legfelsőbb tanácsba is, míg a párt másik két nagy gondolkodója, Lukács György és Fogarasi Béla nem. 1948-ban az MKP és az MSZDP egyesítéséből létrejött MDP KV tagjává választották. A Rákosi-féle keményvonalas sztálinista fordulatot támogatta, s kérésre megkritizálta a marxi-lenini ideológia reprezentásának számított Lukács Györgyöt.

Lefordította Marx, Engels, Lenin több művét. Már betegsége tudatában látott neki a Közgazdaságtudományi Egyetem megszervezésének, aminek egyik alapító-professzora lett; a társadalomtudományi tanszék élére került, majd október 19-én ő lett az egyetem első rektora. 1949-ben az MTA rendes tagja lett, ugyanebben az évben Kossuth-díjat kapott. Ekkorra már a dogmatikus marxizmus–leninizmus legjelentősebb képviselőjévé nőtte ki magát. 1950. március 1-jén még megerősítették rektori székében, de érdemi munkát egyre súlyosbodó betegsége miatt már nem tudott kifejteni; április 29-én érte a halál.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Életrajza az 1947-1949-es Országgyűlés almanachjában, Budapest, 2005.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]