Olasz Szociális Mozgalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Turokaci (vitalap | szerkesztései) 2021. április 4., 16:59-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól.
Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal
Adatok
ElnökGiacinto Trevisonno (1946–1947), Giorgio Almirante (1947–1950/1969–1987), Augusto De Marsanich (1950–1954), Arturo Michelini (1954–1969), Gianfranco Fini (1987–1990/1991–1995), Pino Rauti (1990–1991)
Alapítva1946. december 26.
Feloszlatva1995. január 27.
UtódpártNemzeti Szövetség, Háromszínű Láng Szociális Mozgalom
SzékházVia Quattro Fontane, 22 Róma, Olaszország Via della Scrofa, 43 Róma, Olaszország
Ifjúsági tagozatFronte della Gioventú, Az Ifjúság Frontja
PártújságSecolo D’Italia Olaszország évszázada
Ideológianeofasizmus,[1][2] szociálkonzervativizmus, antikommunizmus, olasz nacionalizmus, nemzetiszocializmus (eredetileg)
Politikai elhelyezkedésJobboldal[3]
Parlamenti jelenlétOlasz Képviselőházban, (1972):
56 / 630
Olasz szenátusban, (1972):
26 / 315
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal témájú médiaállományokat.

Az Olasz Szociális Mozgalom (olaszul: Movimento Sociale Italiano, rövidítése: MSI) olaszországi szélsőjobboldali[4][5][6] politikai párt volt 1946 és 1995 között.

Története

Alapítása

1946. december 3-án alapították meg a mozgalmat néhány neofasiszta csoport egyesülésével, mint a Munka Frontja, Egyesült Olasz Szociális Mozgalom, Az Eszményi Lázadás Mozgalma, Háborúból visszatértek Független Mozgalma.

A párt titkára Giacinto Trevisonno lett, a vezetőség tagjai lettek: Raffaele Di Lauro, Alfonso Mario Cassiano, Giovanni Tonelli és Carlo Guidoboni. A párt azért mozgalomként alakult meg, mert a fasiszta párt lejáratódott Mussolini ideje alatt.[7]

1947. június 15-én lemondott Trevisonno, miután a párt végrehajtó testülete beleegyezett abba, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a párttal közös képviseletben legyen a liberális Uomo qualunque (Közember) párttal.[8]

Giorgio Almirante első titkári ideje (1947-1950)

1947-ben Giorgio Almirante lett a párt vezetője, akit még az egykori fasiszta parancsnok Rodolfo Graziani is támogatott.

A párt az 1948-as választásokon 2,01%-ot ért el az Alsóházban, a Szenátusban 0,89%-et, amivel 6 mandátumot szerzett az Alsóházban. A párt hat képviselője lett: Giorgio Almirante, Roberto Mieville, Arturo Michelini, Giovanni Roberti, Guido Russo Perez és Luigi Filosa. A párt egyetlen szenátusi képviselője Enea Franza lett.

1948. június 27. és 29. között zajlott Nápolyban a párt első kongresszusa. A kongresszuson a párt központi bizottság három témában fogalmaz meg álláspontot: A belügyi és alkotmányos kérdésben fontosnak tartják, hogy az Alkotmány az olasz régióknak külön kiváltságokat adjon, társadalmi és gazdasági kérdésben a korporativizmust, a nemzeti munkateremtő programokat tekinti fontosnak szemben a szabad piaccal.

Augusto De Marsanich ideje (1950-1954)

1950-ben De Marsanich lett a párt vezetője. De Marsanich mérsékelt, konzervatív, de nem radikális szellemiségű volt. Emellett elkötelezetten Amerika-barát, katolikus és monarchista volt. Ezáltal lehetővé vált, hogy a párt beilleszkedjen az olasz belpolitika vérkeringésébe.

1950-ben megalapították a CISNAL nevű szakszervezetet.

Az 1951 és 1952-es helyhatósági választásokon a párt a Nemzeti Monarchista Párttal közösen indult, a pártszövetség nagy sikert ért el, meghódított több dél-olasz várost, mint Nápoly, Caserta, Lecce, Bari, Foggia, Reggio Calabria, Catania, Trapani, Latina, Pescara, Campobasso és Salerno. Ez a siker elsősorban a szövetség antikommunista, de mérsékelt hangvételének volt köszönhető.

1953-ban a parlamenti választásokon elérik az 5,85%-ot ér el és 29 mandátumot szerez. A párt ekkoriban a dél-olasz polgári, mérsékelt középosztályban népszerű, akik a kereszténydemokratáktól pártoltak át.

Michelini ideje (1954-1969)

A párt IV. kongresszusán Viareggióban megválasztják Arturo Michelinit a párt titkárává. Az ő vezetésével a kortárs konzervatív, mérsékelt és polgári értelmiséget képviselte emellett az olasz fasizmus örökösének tekintette magát, eltökélt célja volt, hogy az olasz jobboldalon nagyobb hatalomra tegyen szert.

1956-ban az V. kongresszuson Milánóban a pártból Pino Rauti vezetésével kiválik egy csoport, akik megalapítják az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű ifjúsági szervezetet.

Fernando Tambroni kormánya (1960)

Az MSI támogatta Tambroni homogén, kereszténydemokratákból álló kormányát, amit az ellenzéki pártok egy autoriter fordulatnak értékeltek. A kereszténydemokraták számára ez az MSI-vel való "zártkörű" koalíció nagyon kínos volt. Az MSI provokatív szándékkal Genovát választotta június 30-i kongresszusának helyszínéül, hiszen Genova a kommunisták és az Ellenállás fellegvára volt. A kongresszus napján az MSI szimpatizánsai összecsaptak a rendőrökkel, majd július 7-én Reggio Emiliában kommunista tüntetőkkel provokáltak tömegverekedést amelynek során 7 kommunista párttag meghalt. Az események miatt Tambroni lemondott.

A párt kiközösítése

A Tambroni-kormány bukása után a genovai és a Reggio Emilia-i események miatt az MSI-től a politikai palettán egyre többen határolták el magukat. 1962-ben azonban az MSI szavazatoknak is köszönhetően választják meg Antonio Segnit köztársasági elnöknek.

1963-ban a párt Római kongresszusán Giorgio Almirante ismét előtérbe került, amit Michelini a „baloldali kisebbség” előretörésének értékelt.

Almirante ideje (1969-1987)

Michelini 1969-ben gyógyíthatatlan betegség miatt elhunyt, a párt új titkára ismét Giorgio Almirante lett. Az ő vezetésével együtt visszatér a pártba az Ordine Nuovo. Almirante retorikai képességének köszönhetően sikerült a pártot rendszerellenzékinek feltüntetni.

Reggio-i események és hatása

1970 júliusában a párt a Reggio eseményekben kulcsszerepet vállalt: az egész város tüntetett az ellen, hogy Calabria tartomány székhelyét Reggio Calabriából áthelyezték Catanzaróba. A tüntetést eleinte a baloldal is támogatta, de a CISNAL (a párt munkás szakszervezete) egyik felszólalója a Boia chi molla nevű fasiszta szlogent ismételte, emiatt egyre több jobboldali szimpatizáns jelent meg. Ez a megmozdulás erőszakos tüntetésbe ment át, ahol a rendőri erőkkel szemben utcai barikádokat állítottak fel. A rend csak 1971 februárjában állt helyre, amikor a hadsereget is bevetették. Emiatt az esemény miatt az 1971-es helyhatósági választáson Reggio Calabriában 21%-ot értek el, Szicíliában pedig Cataniában 23% és Trapaniban 21%-os eredményt értek el. A dél-olasz tartományi választási eredmények a kereszténydemokraták számára kudarc volt.[9]

A Nemzeti Jobboldal

1972 februárjában Almirantenek sikerült rávennie a Demokratikus Monarchista Egység Pártot, hogy egyesüljenek és így létrejött az Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Jobboldal nevű pártszövetség.

1973-ban a párt elnökének ismét Giorgio Almirantet választják.

Ekkoriban a párt szenvedélyes kampányt folytat az 1974-es válásról szóló népszavazás ellen, a Katolikus Egyház véleményét hangoztatja, felemelik szavukat a korrupt kormány, állami tisztviselők és a sikkasztások ellen.

A fiatalságot is sikerül megszerezniük a Fronte della Gioventú (Az Ifjúság Frontja) nevű szervezetükkel, akik gyakran provokálták és tömegverekedésbe kerültek az FGCI-vel (Olasz Kommunista Fiatalok Szövetsége). Emellett mind a két ifjúsági szervezet parlamenten kívüli volt és kapcsolatot ápoltak terrorista szervezetekkel.

A pártban ekkoriban három irányzat volt jellemző: a nemzeti konzervatív szemléletű többség Almirante mögött állt, a kisebbségben levő radikálisokat Pino Rauti vezette és a párt elnök Pino Romuladi vezette irányvonal volt.

Harc a rendszerrel

1978-ban az MSI-DN az Eurojobboldal nevű európai szélsőjobboldali pártszövetség egyik alapítója, az 1979-es európai parlamenti választásokon 4 mandátumot szereznek.

Az 1984-es európai parlamenti választásokon egy frakcióba kerülnek a francia Nemzeti Fronttal.

1984-1985 folyamán a párt kikerül a kiközösítettségből: a televíziós piac liberalizálása mellett szavaznak, a párt történelme során először a párt egy jelöltje lesz egy parlamenti bizottság vezetője Bettino Craxi miniszterelnöksége alatt, amellyel a párt ismét legitimmé válik.[10]

Almirante után (1987–1995)

1987-ben Giorgio Almirante egészségügyi okok miatt lemondott a párt vezetéséről, helyébe Gianfranco Fini került. A párt Sorrentoban tartott XV. kongresszusán négy jelölt indult a főtitkári posztért:

  • Gianfranco Fini, akit Almirante, Giuseppe Tatarella, Pino Romualdi, Guido Lo Porto és Tremaglia is támogatott. A jelöltek között a 35 évével ő volt legfiatalabb. A párt ifjúsági szervezetében kezdte politikai pályafutását és annak volt elnöke.
  • Pino Rauti, aki a párt radikális irányvonalát képviselte. Ő alapította meg az Ordine Nuovo nevű szélsőjobboldali terrorista szervezetet. A Piazza Fontanan történt merénylet miatt 3 hónapot volt börtönben.
  • Franco Servello, aki Almirante egyik legfőbb bizalmasa volt, az Impegno unito nevű mozgalom is támogatta őt.
  • Domenico Mennitti, akinek ez volt az utolsó lehetősége a főtitkári posztra.[11]

A szavazáson végül Finit választották meg, így ő lett a párt főtitkára. Almirante Fini jelölésénél azt kiáltotta, hogy „senki sem lehet fasiszta, aki a második világháború után született.”[12] 1988. január 24-én a párt elnökének Almirantet választotta a párt központi választmánya.

1990-ben Pino Rauti indult a főtitkári posztért, ahol Mennittivel, Lo Portóval, Pazzagliaval és Pisanóval szövetkezve legyőzte Finit és Rauti lett a főtitkár. Azonban az 1991-es szicíliai helyhatósági és regionális választásokon a párt elvesztette mandátumainak a felét és Rauti lemondott, emiatt újra főtitkárt választottak. Ismét Fini lett a főtitkár.

Az 1990-es évek elején a többi párt kritikus volt velük. Még az is valószínű volt, hogy az 1993-as többségi választási rendszerről (Matarellum) szóló népszavazás után megszűnnek.

A párt propagandája kettős volt: egyszerre volt jelen a fasizmus restaurációja és az a tény, hogy a Duce unokája Alessandra Mussolini az 1992-es választásokon bejutott a képviselőházba illetve a fasiszták Rómába bevonulásának 70. évfordulójára megemlékezést tartottak tovább erősítette ezt a tényt. Másfelől az egész politikai rendszert ellenző hangok is megjelentek, részben Francesco Cossiga köztársasági elnök személyét is támogatták.[13]

A Tangentopoli-ügy nyilvánosságra kerülésével az 1992-es választás kampányában a párt a Pentapartito rendszerét kritizálta és tolvajok uralmának nevezte a rendszert. Kampányukban támogatták az Antonio Di Pietro által vezetett Tiszta kezek ügyészi bizottság korrupciós ügyekhez kapcsolódó nyomozásait. A kampányban a minden szavazat egy lefejezés[14] szlogent használták.

Az Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Szövetség megszületése

1992. szeptember 19-én az Il Tempo napilapban Domenico Fisichella jobboldali politológus szerint szükség van egy olyan politikai pártra, egy Nemzeti Szövetségre, amely liberális, köztársasági és katolikus alapokon nyugszik.[15] 1993 áprilisában a párt újságában a Secolo d'Italiában Francesco Storace - akkor már a párt szóvivője volt - felvetette a Nemzeti Szövetség ötletét, amely az Olasz Szociális Mozgalom örököse lenne, emellett mérsékelt konzervatív irányvonalú személyiségek kellenének, akik betöltenék a kereszténydemokraták után hagyott űrt.[16]

1993. április 24-én a párt Nemzeti Szövetségre való átnevezése felmerült, amit ekkor még leszavaztak. Júniusban a bellunoi helyhatósági választáson Nemzeti Szövetség néven indult.[17]

Fini szerint a Nemzeti Szövetség feladata az lesz, hogy egy jobbközép erőként lépjen fel és megnyerje a társadalom mindazon rétegét, aki nincs képviselve. Fontosnak tartotta az 1993. november 21-én megtartott helyhatósági választásokat, amin a párt egy jobbközép politikai tömörülésként ad valami újat az olasz politikai életnek. Fini ezután bejelentette, hogy indul Róma polgármester-jelöltjeként.[18]

A párt a helyhatósági választáson elnyeri Chieti, Benevento és Latina városok vezetését. A siker Róma és Nápoly esetében is hatalmas: Rómában Gianfranco Fini 35,5%-ot, Nápolyban Alessandra Mussolini 31,1%-ot érnek el, mindketten a másodikok lesznek. Fini a második fordulóban 46,89%-ot ért el.

December 11-én a párt neve hivatalosan is Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Szövetség lett.

Kormányzás és megszűnésük

Az önkormányzati választások után a párt az 1994-es választásokra készült. A párt Nemzeti Szövetség néven indult a választásokon, ám csak a déli régiókban tudott listát állítani, az északi régiókban pedig a szeparatista Északi Liga állított listát, a közelgő választásokon hiányzott egy jobbközép erő, amely egységbe szervezi a jobboldali pártokat a balközép koalícióval szemben. Így született meg 1994 januárjában Silvio Berlusconi vezetésével a Forza Italia és az általa vezetett Jobbközép koalíció.

A koalíció megnyeri a választásokat és az Olasz Szociális Mozgalom történetében először kerülnek kormányra, öt miniszteri tárcát kaptak. 1995. január 27-én megtartott párt kongresszuson döntöttek, hogy az MSI megszűnik és az egykori tagok többsége pedig az újonnan alakuló Nemzeti Szövetségbe ment át. A párt radikális jobboldali szárnya, Pino Rauti vezetésével új pártot alapított Háromszínű Láng Szociális Mozgalom néven.

A párt halottjai, merényletek áldozatai

Számos párt tag lett gyilkosság áldozata az ólomévek és az úgynevezett feszültségkeltés stratégiája (strategia della tensione) idején:[19]

Választói bázis

A párt fennállása alatt 5-6%-os támogatottsággal rendelkezik legtöbb esetben, csak 1972-ben érték el a 9%-os támogatottságot. A párt szavazói elsősorban, az 1960-as évekig a dél-olasz régiók szegényei és falusi oligarchái közül kerültek ki. Az 1970-es évektől Róma, Nápoly, Bari és más közép- és dél-olasz nagyvárosok középosztályából kerültek ki a szavazók. Foglalkozás szerint a szavazóik a kispolgári hivatalnokok, boltosok, kisiparosok, rendőrök és csendőrök közül kerültek ki. MSI szavazói a hagyományos értékek elkötelezett hívei voltak illetve az észak-olaszok iránt érzett haragjuk is erős volt.

Habár a párt vezetőségének nagy része a kezdetekben észak-olasz volt, a szavazók jelentős része Rómától délről volt valósi. A párt legjobban az 1972-es választáson szerepelt, amikor Lazióban 14.2% (ebben Rómában 17.4%, Latina megyében 21%), Campaniaban 16.7% (ezenbelül Nápolyban 26%, Salernoban 22.2%), Pugliában 12% , Calabriában 12.2%, Szicíliában 15.9%-ot és Szardínián 11.3 %-ot ért el.

A választásokon az 1990-es évekig szinte mindig a dél-olasz régiókban szerepeltek sikeresen. 1993-1994 körül azonban a párt egyre mérsékeltebb lett, és a kereszténydemokraták helyét vették át, Lazioban és Friuli Venezia Giuliában lettek a főbb bázisaik.

Azok is szavaztak az Északi Liga helyett Olasz Szociális Mozgalom, akik a Pó folyótól délebbre fekvő régiókból származtak és inkább egy olyan jobboldali pártot szerettek volna, amely értékében nemzeti konzervatív és az olasz egység híve. 1996-ban, amikor a párt már Nemzeti Szövetség néven létezett, Rómában az az évi választáson 31%-ot kapott, amivel a legnagyobb párt lett Rómában.

Választási eredmények

Képviselőház

Képviselőház
Választási évek # a
helyezés a szavazatok alapján 		% a
szavazatok arányában 		Az
elnyert mandátumok száma 		+/– Vezető neve
1948 526,882 (#7) 2.0
6 / 574
-
Giorgio Almirante
1953 1,582,154 (#5) 5.8
29 / 590
Növekedés 23
Augusto De Marsanich
1958 1,407,718 (#2) 4.8
24 / 596
Csökkenés 5
Arturo Michelini
1963 1,570,282 (#6) 5.1
27 / 630
Növekedés 3
Arturo Michelini
1968 1,414,036 (#6) 4.8
24 / 630
Csökkenés3
Arturo Michelini
1972 2,894,722 (#4) 8.7
56 / 630
Növekedés 32
Giorgio Almirante
1976 2,238,339 (#4) 6.1
32 / 630
Csökkenés 24
Giorgio Almirante
1979 1,930,639 (#4) 5.3
30 / 630
Csökkenés 2
Giorgio Almirante
1983 2,511,487 (#4) 6.8
42 / 630
Növekedés 12
Giorgio Almirante
1987 2,281,126 (#4) 5.9
35 / 630
Csökkenés 7
Giorgio Almirante
1992 2,107,037 (#6) 5.4
34 / 630
Csökkenés 1
Gianfranco Fini

Szenátus

Irodalom

  • Piero Ignazi, Fascists and neo-fascists, in Erik Jones, Gianfranco Pasquino (a cura di), The Oxford Handbook of Italian Politics, Oxford, Oxford University Press, 2015.
  • Marco Tarchi, Dal MSI ad An: organizzazione e strategie, Bologna, Il Mulino, 1997.
  • Andrea Mammone, Transnational Neofascism in France and Italy, Cambridge, Cambridge university press, 2015.
  • Piero Ignazi, L'estrema destra in Europa, Bologna, Il Mulino, 2000.
  • Paul Hainsworth, The extreme right in Western Europe, Londra e New York, Routledge, 2008.
  • Cas Mudde, ThThe Ideology of the Extreme Right, Manchester, Manchester University Press, 2008.
  • Giuseppe Parlato, Fascisti senza Mussolini: le origini del neofascismo in Italia, 1943-1948, 2006, Il Mulino
  • Antonio Carioti, I ragazzi della fiamma, 2011, Mursia
  • Federico Robbe, L'impossibile incontro. Gli Stati Uniti e la destra italiana negli anni Cinquanta, 2012, FrancoAngeli
  • Giuliana de'Medici, Le origini del M.S.I.(1943-1948), 1986, ISC, Roma
  • Adalberto Baldoni, La Destra in Italia: 1945-1969, 2000, Pantheon
  • Giorgio Almirante, Autobiografia di un fucilatore, 1979, Ciarrapico editore
  • Piero Ignazi, Il polo escluso: profilo storico del Movimento sociale italiano, 1998, Il Mulino
  • Luca Telese, Cuori Neri, 2006, Sperling & Kupfer,
  • Goffredo Locatelli, Daniele Martini, Duce addio: la biografia di Gianfranco Fini, 1994, Longanesi
  • Stefano Di Michele, Alessandro Galiani, Mal di Destra, Sperling & Kupfer, 1995
  • Federico Guiglia, Para Enrico. Gianfranco Fini. Cronaca di un leader, 2002. ISBN 88-7166-629-1
  • Gennaro Malgieri, La memoria della destra, 2003, Pantheon
  • Nicola Rao, La fiamma e la celtica, 2006, Sperling & Kupfer
  • Franco Servello, Aldo Di Lello, Sessant'anni in fiamma. Dal Movimento Sociale ad Alleanza Nazionale, Rubettino, 2006
  • Paolo Nello, Il partito della fiamma. La Destra in Italia dal MSI ad AN, Ist. Editoriali e Poligrafici, 1998
  • Adalberto Baldoni, Storia della destra: dal postfascismo al Popolo della libertà, 2009, Vallecchi
  • Annalisa Terranova, Camicette nere. Donne di lotta e di governo da Salò ad Alleanza Nazionale, Mursia, 2007

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Movimento Sociale Italiano - Destra Nazionale című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

  1. ↑ Marco Tarchi, Dal MSI ad An: organizzazione e strategie, Bologna, Il Mulino, 1997, p. 239.
  2. ↑ Andrea Mammone, Transnational Neofascism in France and Italy, Cambridge, Cambridge University Press, 2015.
  3. ↑ http://www.rivistailmulino.it/journal/articlefulltext/index/Article/Journal:RWARTICLE:29934 Piero Ignazi
  4. ↑ Piero Ignazi, L'estrema destra in Europa, Bologna, Il Mulino, 2000, p. 255.
  5. ↑ Paul Hainsworth, The extreme right in Western Europe, Londra e New York, Routledge, 2008, p. 29, ISBN 9780415170970.
  6. ↑ Cas Mudde, The Ideology of the Extreme Right, Manchester, Manchester University Press, 2000, ISBN 0719064465.
  7. ↑ Rivolta Ideale, 28 dicembre 1946
  8. ↑ Federico Gennaccari, Italia Tricolore, pag. 37, Fergen, Roma, 2006
  9. ↑ Piero Ignazi, Il polo escluso. Profilo del Movimento Sociale Italiano, Bologna, il Mulino, 1989, p. 147:
  10. ↑ «[Craxi] non ritenne di dover discriminare nessuno, e decise di consultare, quando formò il suo primo governo, anche il segretario del Msi Almirante, e fu la prima volta che accadeva» (Mauro Del Bue, Il socialismo liberale da Rosselli a Craxi, 2006)
  11. ↑ http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1987/12/10/si-archivia-era-almirante-il-msi.html?refresh_ce
  12. ↑ "Nessuno potrà dare del fascista a chi è nato nel dopoguerra" - http://www.lastoriasiamonoi.rai.it/biografia.aspx?id=53
  13. ↑ http://cronologia.leonardo.it/storia/biografie/fini.htm
  14. ↑ http://www.archivispotpolitici.it/dettaglio.spot.php?idspot=38&descrperc=ANTIPOLITICA
  15. ↑ http://cinquantamila.corriere.it/storyTellerThread.php?threadId=FISICHELLA+Domenico
  16. ↑ Archivált másolat. [2018. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. november 14.)
  17. ↑ http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1993/06/04/belluno-in-lista-cose-mai-viste.html
  18. ↑ http://www.storiologia.it/biografie/fini.htm
  19. ↑ https://www.carmillaonline.com/2006/07/25/cuori-neri-di-luca-telese-recensito-da-valerio-marchi/
  20. ↑ Federico Gennaccari, Italia tricolore, fergen, Roma, 2006, pagina 59
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Olasz_Szociális_Mozgalom&oldid=23745592”