Olasz Szociális Mozgalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal

Movimento Sociale Italiano.svg
Adatok
Elnök Giacinto Trevisonno (1946–1947), Giorgio Almirante (1947–1950/1969–1987), Augusto De Marsanich (1950–1954), Arturo Michelini (1954–1969), Gianfranco Fini (1987–1990/1991–1995), Pino Rauti (1990–1991)

Alapítva 1946. december 26.
Feloszlatva 1995. január 27.
Utódpárt Nemzeti Szövetség, Háromszínű Láng Szociális Mozgalom
Székház

Via Quattro Fontane, 22 Róma, Olaszország

Via della Scrofa, 43 Róma, Olaszország
Ifjúsági tagozat Fronte della Gioventú, Az Ifjúság Frontja
Pártújság Secolo D’Italia Olaszország évszázada

Ideológia neofasizmus,[1][2] szociálkonzervativizmus, antikommunizmus, olasz nacionalizmus, nemzetiszocializmus (erdetileg)
Politikai elhelyezkedés Jobboldal[3]
Parlamenti jelenlét Olasz Képviselőházban, (1972):
56 / 630
Olasz szenátusban, (1972):
26 / 315
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal témájú médiaállományokat.

Az Olasz Szociális Mozgalom (olaszul: Movimento Sociale Italiano, rövidítése: MSI) olaszországi szélsőjobboldali[4][5][6] politikai párt volt 1946 és 1995 között.

Története[szerkesztés]

Alapítása[szerkesztés]

1946. december 3-án alapították meg a mozgalmat néhány neofasiszta csoport egyesülésével, mint a Munka Frontja, Egyesült Olasz Szociális Mozgalom, Az Eszményi Lázadás Mozgalma, Háborúból visszatértek Független Mozgalma.

A párt titkára Giacinto Trevisonno lett, a vezetőség tagjai lettek: Raffaele Di Lauro, Alfonso Mario Cassiano, Giovanni Tonelli és Carlo Guidoboni. A párt azért mozgalomként alakult meg, mert a fasiszta párt lejáratódott Mussolini ideje alatt.[7]

1947. június 15-én lemondott Trevisonno, miután a párt végrehajtó testülete beleegyezett abba, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a párttal közös képviseletben legyen a liberális Uomo qualunque (Közember) párttal.[8]

Giorgio Almirante első titkári ideje (1947-1950)[szerkesztés]

1947-ben Giorgio Almirante lett a párt vezetője, akit még az egykori fasiszta parancsnok Rodolfo Graziani is támogatott.

A párt az 1948-as választásokon 2,01%-ot ért el az Alsóházban, a Szenátusban 0,89%-et, amivel 6 mandátumot szerzett az Alsóházban. A párt hat képviselője lett: Giorgio Almirante, Roberto Mieville, Arturo Michelini, Giovanni Roberti, Guido Russo Perez és Luigi Filosa. A párt egyetlen szenátusi képviselője Enea Franza lett.

1948. június 27. és 29. között zajlott Nápolyban a párt első kongresszusa. A kongresszuson A párt központi bizottság három témában fogalmaz meg álláspontot: A belügyi és alkotmányos kérdésben fontosnak tartják, hogy az Alkotmány az olasz régióknak külön kiváltságokat adjon, társadalmi és gazdasági kérdésben a korporativizmust, a nemzeti munkateremtő programokat tekinti fontosnak szemben a szabad piaccal.

Augusto De Marsanich ideje (1950-1954)[szerkesztés]

1950-ben De Marsanich lett a párt vezetője. De Marsanich mérsékelt, konzervatív, de nem radikális szellemiségű volt. Emellett elkötelezetten Amerika-barát, katolikus és monarchista volt. Ezáltal lehetővé vált, hogy a párt beilleszkedjen az olasz belpolitika vérkeringésébe.

1950-ben megalapították a CISNAL nevű szakszervezetet.

Az 1951 és 1952-es helyhatósági választásokon a párt a Nemzeti Monarchista Párttal közösen indult, a pártszövetség nagy sikert ért el, meghódított több dél-olasz várost, mint Nápoly, Caserta, Lecce, Bari, Foggia, Reggio Calabria, Catania, Trapani, Latina, Pescara, Campobasso és Salerno. Ez a siker elsősorban a szövetség antikommunista, de mérsékelt hangvételének volt köszönhető.

1953-ban a parlamenti választásokon elérik az 5,85%-ot ér el és 29 mandátumot szerez. A párt ekkoriban a dél-olasz polgári, mérsékelt középosztályban népszerű, akik a kereszténydemokratáktól pártoltak át.

Michelini ideje (1954-1969)[szerkesztés]

A párt IV. kongresszusán Viareggioban megválasztják Arturo Michelinit a párt titkárává. Az ő vezetésével a kortárs konzervatív, mérsékelt és polgári értelmiséget képviselte emellett az Olasz fasizmus örökösének tekintette magát, eltökélt célja volt, hogy az olasz jobboldalon nagyobb hatalomra tegyen szert.

1956-ban az V. kongresszuson Milánóban a pártból Pino Rauti vezetésével kiválik egy csoport, akik megalapítják az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű ifjúsági szervezetet.

Fernando Tambroni kormánya (1960)[szerkesztés]

Az MSI támogatta Tambroni homogén, kereszténydemokratákból álló kormányát, amit az ellenzéki pártok egy autoriter fordulatnak értékeltek. A kereszténydemokraták számára ez az MSI-vel való "zártkörű" koalíció nagyon kínos volt. Az MSI Genovát választotta a június 30-i kongresszusának helyszínéül, provokálás miatt, hiszen Genova a kommunisták és az Ellenállás fellegvára volt. A kongresszus napján az MSI szimpatizánsai összecsaptak a rendőrökkel, majd július 7-én Reggio Emiliaban kommunista tüntetőkkel kerültek tömegverekedésbe és 7 kommunista párti tag meghalt. Az események miatt Tambroni lemondott.

A párt kiközösítése[szerkesztés]

A Tambroni-kormány bukása után a genovai és a Reggio Emilia-i események miatt az MSI-től a politikai palettán egyre többen elhatárolták magukat. 1962-ben azonban az MSI szavazatoknak is köszönhetően választják meg Antonio Segnit köztársasági elnöknek.

1963-ban a párt Római kongresszusán Giorgio Almirante ismét előtérbe került, amit Michelini a "baloldali kisebbség" előretörésének értékelt.

Almirante ideje (1969-1987)[szerkesztés]

Michelini 1969-ben gyógyíthatatlan betegség miatt elhunyt, a párt új titkára ismét Giorgio Almirante lett. Az ő vezetésével együtt visszatér a pártba az Ordine Nuovo. Almirante retorikai képességének köszönhetően sikerült a pártot rendszerellenzékinek feltüntetni.

Reggio-i események és hatása[szerkesztés]

1970 júliusában a párt a Reggio eseményekben kulcsszerepet vállalt: az egész város tüntetett az ellen, hogy Calabria tartomány székhelyét Reggio Calabriaból áthelyezték Catanzaroba. A tüntetést eleinte a baloldal is támogatta, de a CISNAL (a párt munkás szakszervezete) egyik felszólalója a Boia chi molla nevű fasiszta szlogent ismételte, emiatt egyre több jobboldali szimpatizáns jelent meg. Ez a megmozdulás erőszakos tüntetésbe ment át, ahol a rendőri erőkkel szemben utcai barikádokat állítottak fel. A rend csak 1971 februárjában állt helyre, amikor a hadsereget is bevetették. Emiatt az esemény miatt az 1971-es helyhatósági választáson Reggio Calabriaban 21%-ot értek el, Szicíliában pedig Cataniaban 23% és Trapaniban 21%-os eredményt értek el. A dél-olasz tartományi választási eredmények a kereszténydemokraták számára kudarc volt.[9]

A Nemzeti Jobboldal[szerkesztés]

1972 februárjában Almirantenek sikerült rávennie a Demokratikus Monarchista Egység Pártot, hogy egyesüljenek és így létrejött az Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Jobboldal nevű pártszövetség.

1973-ban a párt elnökének ismét Giorgio Almirantet választják.

Ekkoriban a párt szenvedélyes kampányt folytat az 1974-es válásról szóló népszavazás ellen, a Katolikus Egyház véleményét hangoztatja, felemelik szavukat a korrupt kormány, állami tisztviselők és a sikkasztások ellen.

A fiatalságot is sikerül megszerezniük a Fronte della Gioventú (Az Ifjúság Frontja) nevű szervezetükkel, akik gyakran provokálták és tömegverekedésbe kerültek az FGCI-vel (Olasz Kommunista Fiatalok Szövetsége). Emellett mind a két ifjúsági szervezet parlamenten kívüli volt és kapcsolatot ápoltak terrorista szervezetekkel.

A pártban ekkoriban három irányzat volt jellemző: a nemzeti konzervatív szemléletű többség Almirante mögött állt, a kisebbségben levő radikálisokat Pino Rauti vezette és a párt elnök Pino Romuladi vezette irányvonal volt.

Harc a rendszerrel[szerkesztés]

1978-ban az MSI-DN az Eurojobboldal nevű európai szélsőjobboldali pártszövetség egyik alapítója, az 1979-es európai parlamenti választásokon 4 mandátumot szereznek.

Az 1984-es európai parlamenti választásokon egy frakcióba kerülnek a francia Nemzeti Fronttal.

1984-1985 folyamán a párt kikerül a kiközösítettségből: a televíziós piac liberalizálása mellett szavaznak, a párt történelme során először a párt egy jelöltje lesz egy parlamenti bizottság vezetője Bettino Craxi miniszterelnöksége alatt, amellyel a párt ismét legitimmé válik.[10]

Almirante után (1987–1995)[szerkesztés]

1987-ben Giorgio Almirante egészségügyi okok miatt lemondott a párt vezetéséről, helyébe Gianfranco Fini került. A párt Sorrentoban tartott XV. kongresszusán négy jelölt indult a főtitkári posztért:

  • Gianfranco Fini, akit Almirante, Giuseppe Tatarella, Pino Romualdi, Guido Lo Porto és Tremaglia is támogatott. A jelöltek között a 35 évével ő volt legfiatalabb. A párt ifjúsági szervezetében kezdte politikai pályafutását és annak volt elnöke.
  • Pino Rauti, aki a párt radikális irányvonalát képviselte. Ő alapította meg az Ordine Nuovo nevű szélsőjobboldali terrorista szervezetet. A Piazza Fontanan történt merénylet miatt 3 hónapot volt börtönben.
  • Franco Servello, aki Almirante egyik legfőbb bizalmasa volt, az Impegno unito nevű mozgalom is támogatta őt.

A szavazáson végül Finit választották meg, így ő lett a párt főtitkára. Almirante Fini jelölésénél felkiáltotta, hogy "senki sem lehet fasiszta, aki a második világháború után született."[12] 1988. január 24-én a párt elnökének Almirantet választotta a párt központi választmánya.

1990-ben Pino Rauti indult a főtitkári posztért, ahol Mennittivel, Lo Portoval, Pazzagliaval és Pisanóval szövetkezve legyőzte Finit és Rauti lett a főtitkár. Azonban az 1991-es szicíliai helyhatósági és regionális választásokon a párt elvesztette mandátumainak a felét és Rauti lemondott, emiatt újra főtitkárt választottak. Ismét Fini lett a főtitkár.

Az 1990-es évek elején a többi párt kritikus volt velük. Még az is valószínű volt, hogy az 1993-as többségi választási rendszerről (Matarellum) szóló népszavazás után megszűnnek.

A párt propagandája kettős volt: egyszerre volt jelen a fasizmus restaurációja és az a tény, hogy a Duce unokája Alessandra Mussolini az 1992-es választásokon bejutott a képviselőházba illetve a fasiszták Rómába bevonulásának 70. évfordulójára megemlékezést tartottak tovább erősítette ezt a tényt. Másfelől az egész politikai rendszert ellenző hangok is megjelentek, részben Francesco Cossiga köztársasági elnök személyét is támogatták.[13]

A Tangentopoli-ügy nyilvánosságra kerülésével az 1992-es választás kampányában a párt a Pentapartito rendszerét kritizálta és tolvajok uralmának nevezte a rendszert. Kampányukban támogatták az Antonio Di Pietro által vezetett Tiszta kezek ügyészi bizottság korrupciós ügyekhez kapcsolódó nyomozásait. A kampányban a minden szavazat egy lefejezés[14] szlogent használták.

Az Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Szövetség megszületése[szerkesztés]

1992. szeptember 19-én az Il Tempo napilapban Domenico Fisichella jobboldali politológus szerint szükség van egy olyan politikai pártra, egy Nemzeti Szövetségre, amely liberális, köztársasági és katolikus alapokon nyugszik.[15] 1993 áprilisában a párt újságában a Secolo d'Italiaban Francesco Storace - akkor már a párt szóvivője volt - felvetette a Nemzeti Szövetség ötletét, amely az Olasz Szociális Mozgalom örököse lenne, emellett mérsékelt konzervatív irányvonalú személyiségek kellenének, akik betöltenék a kereszténydemokraták után hagyott űrt.[16]

1993. április 24-én a párt Nemzeti Szövetségre való átnevezése felmerült, amit ekkor még leszavaztak. Júniusban a bellunoi helyhatósági választáson Nemzeti Szövetség néven indult.[17]

Fini szerint a Nemzeti Szövetség feladata az lesz, hogy egy jobbközép erőként lépjen fel és megnyerje a társadalom mindazon rétegét, aki nincs képviselve. Fontosnak tartotta az 1993. november 21-én megtartott helyhatósági választásokat, amin a párt egy jobbközép politikai tömörülésként ad valami újat az olasz politikai életnek. Fini ezután bejelentette, hogy indul Róma polgármester-jelöltjeként.[18]

A párt a helyhatósági választáson elnyeri Chieti, Benevento és Latina városok vezetését. A siker Róma és Nápoly esetében is hatalmas: Rómában Gianfranco Fini 35,5%-ot, Nápolyban Alessandra Mussolini 31,1%-ot érnek el, mindketten a másodikok lesznek. Fini a második fordulóban 46,89%-ot ért el.

December 11-én a párt neve hivatalosan is Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Szövetség lett.

A párt halottjai, merényletek áldozatai[szerkesztés]

Számos párt tag lett gyilkosság áldozata az ólomévek és az úgynevezett feszültségkeltés stratégiája (strategia della tensione) idején:[19]

Választási eredmények[szerkesztés]

Képviselőház[szerkesztés]

Képviselőház
Választási évek # a
helyezés a szavazatok alapján
 % a
szavazatok arányában
Az
elnyert mandátumok száma
+/– Vezető neve
1948 526,882 (#7) 2.0
6 / 574
-
Giorgio Almirante
1953 1,582,154 (#5) 5.8
29 / 590
23
Augusto De Marsanich
1958 1,407,718 (#2) 4.8
24 / 596
5
Arturo Michelini
1963 1,570,282 (#6) 5.1
27 / 630
3
Arturo Michelini
1968 1,414,036 (#6) 4.8
24 / 630
3
Arturo Michelini
1972 2,894,722 (#4) 8.7
56 / 630
32
Giorgio Almirante
1976 2,238,339 (#4) 6.1
32 / 630
24
Giorgio Almirante
1979 1,930,639 (#4) 5.3
30 / 630
2
Giorgio Almirante
1983 2,511,487 (#4) 6.8
42 / 630
12
Giorgio Almirante
1987 2,281,126 (#4) 5.9
35 / 630
7
Giorgio Almirante
1992 2,107,037 (#6) 5.4
34 / 630
1
Gianfranco Fini

Szenátus[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Piero Ignazi, Fascists and neo-fascists, in Erik Jones, Gianfranco Pasquino (a cura di), The Oxford Handbook of Italian Politics, Oxford, Oxford University Press, 2015.
  • Marco Tarchi, Dal MSI ad An: organizzazione e strategie, Bologna, Il Mulino, 1997.
  • Andrea Mammone, Transnational Neofascism in France and Italy, Cambridge, Cambridge university press, 2015.
  • Piero Ignazi, L'estrema destra in Europa, Bologna, Il Mulino, 2000.
  • Paul Hainsworth, The extreme right in Western Europe, Londra e New York, Routledge, 2008.
  • Cas Mudde, ThThe Ideology of the Extreme Right, Manchester, Manchester University Press, 2008.
  • Giuseppe Parlato, Fascisti senza Mussolini: le origini del neofascismo in Italia, 1943-1948, 2006, Il Mulino
  • Antonio Carioti, I ragazzi della fiamma, 2011, Mursia
  • Federico Robbe, L'impossibile incontro. Gli Stati Uniti e la destra italiana negli anni Cinquanta, 2012, FrancoAngeli
  • Giuliana de'Medici, Le origini del M.S.I.(1943-1948), 1986, ISC, Roma
  • Adalberto Baldoni, La Destra in Italia: 1945-1969, 2000, Pantheon
  • Giorgio Almirante, Autobiografia di un fucilatore, 1979, Ciarrapico editore
  • Piero Ignazi, Il polo escluso: profilo storico del Movimento sociale italiano, 1998, Il Mulino
  • Luca Telese, Cuori Neri, 2006, Sperling & Kupfer,
  • Goffredo Locatelli, Daniele Martini, Duce addio: la biografia di Gianfranco Fini, 1994, Longanesi
  • Stefano Di Michele, Alessandro Galiani, Mal di Destra, Sperling & Kupfer, 1995
  • Federico Guiglia, Para Enrico. Gianfranco Fini. Cronaca di un leader, 2002. ISBN 8871666291
  • Gennaro Malgieri, La memoria della destra, 2003, Pantheon
  • Nicola Rao, La fiamma e la celtica, 2006, Sperling & Kupfer
  • Franco Servello, Aldo Di Lello, Sessant'anni in fiamma. Dal Movimento Sociale ad Alleanza Nazionale, Rubettino, 2006
  • Paolo Nello, Il partito della fiamma. La Destra in Italia dal MSI ad AN, Ist. Editoriali e Poligrafici, 1998
  • Adalberto Baldoni, Storia della destra: dal postfascismo al Popolo della libertà, 2009, Vallecchi
  • Annalisa Terranova, Camicette nere. Donne di lotta e di governo da Salò ad Alleanza Nazionale, Mursia, 2007

Fordítás[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Marco Tarchi, Dal MSI ad An: organizzazione e strategie, Bologna, Il Mulino, 1997, p. 239.
  2. Andrea Mammone, Transnational Neofascism in France and Italy, Cambridge, Cambridge University Press, 2015.
  3. http://www.rivistailmulino.it/journal/articlefulltext/index/Article/Journal:RWARTICLE:29934 Piero Ignazi
  4. Piero Ignazi, L'estrema destra in Europa, Bologna, Il Mulino, 2000, p. 255.
  5. Paul Hainsworth, The extreme right in Western Europe, Londra e New York, Routledge, 2008, p. 29, ISBN 9780415170970.
  6. Cas Mudde, The Ideology of the Extreme Right, Manchester, Manchester University Press, 2000, ISBN 0719064465.
  7. Rivolta Ideale, 28 dicembre 1946
  8. Federico Gennaccari, Italia Tricolore, pag. 37, Fergen, Roma, 2006
  9. Piero Ignazi, Il polo escluso. Profilo del Movimento Sociale Italiano, Bologna, il Mulino, 1989, p. 147:
  10. «[Craxi] non ritenne di dover discriminare nessuno, e decise di consultare, quando formò il suo primo governo, anche il segretario del Msi Almirante, e fu la prima volta che accadeva» (Mauro Del Bue, Il socialismo liberale da Rosselli a Craxi, 2006)
  11. http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1987/12/10/si-archivia-era-almirante-il-msi.html?refresh_ce
  12. "Nessuno potrà dare del fascista a chi è nato nel dopoguerra" - http://www.lastoriasiamonoi.rai.it/biografia.aspx?id=53
  13. http://cronologia.leonardo.it/storia/biografie/fini.htm
  14. http://www.archivispotpolitici.it/dettaglio.spot.php?idspot=38&descrperc=ANTIPOLITICA
  15. http://cinquantamila.corriere.it/storyTellerThread.php?threadId=FISICHELLA+Domenico
  16. http://www.centrostudimalfatti.org/cms/alleanza-nazionale/
  17. http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/1993/06/04/belluno-in-lista-cose-mai-viste.html
  18. http://www.storiologia.it/biografie/fini.htm
  19. https://www.carmillaonline.com/2006/07/25/cuori-neri-di-luca-telese-recensito-da-valerio-marchi/
  20. Federico Gennaccari, Italia tricolore, fergen, Roma, 2006, pagina 59