Giorgio Almirante

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Giorgio Almirante
Olasz Szociális Mozgalom főtitkára
Hivatali idő
1969. június 29. – 1987. december 13.
ElődArturo Michelini
UtódGianfranco Fini
Született1914. június 27.[1][2]
Salsomaggiore Terme
Elhunyt1988. május 22. (73 évesen)[1][2][3][4]
Róma
SírhelyCampo Verano
PártNemzeti Fasiszta Párt (1943-ig), Fasiszta Köztársasági Párt (1943-1945), Olasz Szociális Mozgalom (1946-1988)
SzüleiMario Almirante
HázastársaAssunta Almirante
Foglalkozásújságíró
IskoláiLa Sapienza Egyetem
Halál okaagyvérzés
DíjakHadi Kereszt
A Wikimédia Commons tartalmaz Giorgio Almirante témájú médiaállományokat.

Giorgio Almirante (Salsomaggiore Terme, 1914. június 27. – Róma, 1988. május 22.) olasz politikus. Az egykori szélsőjobboldali Olasz Szociális Mozgalom főtitkára, meghatározó politikusa volt, a pártot társaival együtt a Salói Köztársaság restaurálása miatt hoztak létre, emellett a Nemzeti Fasiszta Párt tagja volt.

Életrajza[szerkesztés]

Családja és gyerekkora[szerkesztés]

Almirante egy molisei arisztokrata család leszármazottja: az Almirante család 1691-től hosszú ideig Cercepiccola hercegei voltak. A rokonságában számos színész volt. Édesapja Mario Almirante(wd) némafilm rendező volt. Édesapja munkája miatt Almirante 10 éves korára bejárta egész Olaszországot, a család később Torinóban és végül Rómában telepedett le.

Fiatalkora és újságírói pályafutása[szerkesztés]

A torinói Liceo Classico Vincenzo Gioberti gimnáziumban érettségizett,[5] érettségi után a fasiszta szellemiségű Il Tevere napilapnál lesz újságíró. Egyetemista korábban a GUF (Fasiszta Egyetemisták Csoportja) tagja lesz. 1932. október 28-án a fasiszták Rómába való menetelésének 10. évfordulójára megtartották a Fasiszta Forradalom Kiállítását. Ekkor lelkes aktivistája volt a Fiatal Fasiszta Mozgalomnak is.[6] Ezekben az években vált a Duce és a fasizmus elkötelezett hívévé, amit később sem tagadott meg. 1937-ben bölcsészkaron diplomázott. Az Il Teverenél továbbra is dolgozott, a lap főszerkesztőjévé nevezték ki, ezt a tisztséget a lap 1943-as megszűnéséig megtartotta. 1938-ban számos olasz értelmiségi és művésszel együtt aláírta az antiszemita fajvédelmi-törvényt, 1938 és 1942 között a La diffesa della razza (Fajvédelem) című rasszista szellemiségű kéthetente megjelenő magazin munkatársa volt.[7]

Második világháború[szerkesztés]

A második világháború kitörésekor Giorgio Almirantet Szardíniára küldték tartalékos tisztnek. Később haditudósítója volt a Camicie Nere líbiai akcióinak és harcolt a sivatagi háborúban. Haditudósítóként a fasiszta retorika helyett a rideg és tömör fogalmazást választotta. Sollum és Sidi Barrani településeknél levő harcban való helytállása miatt Hadi Keresztet kapott.

Olasz Szociális Köztársaság idején[szerkesztés]

1943 szeptemberében létrehozta Mussolini a Salói Köztársaságot, amin belül Giorgio Almirantet besorozták a Nemzeti Gárdába, mint parancsnok. 1944. április 30-án a Fernando Mezzasoma vezette Népkulturális Minisztérium köztisztviselője lett.

Háború utáni időszak és az Olasz Szociális Mozgalom alapítása[szerkesztés]

A második világháború után illegalitásba került, 1946. december 26-án Almirante részt vett Rómában az Olasz Szociális Mozgalom alapító ülésén. 1947. június 15-én először lett a párt főtitkára.[8]

1947-ben az ő vezetése alatt részt vett a párt a római helyhatósági választásokon. Szeptember 17-én pártgyűlés volt a Piazza Ungherian, amit ellenzéki politikusok hiúsítottak meg, mivel rátámadtak a színpadon. A lincselést csak a rendőrség akadályozta meg. A politikai légkör ekkoriban nagyon ellenséges volt a jobboldallal szemben. Október 10-én a Piazza Coronán rendezett gyűlésen ismét lincselés történt, a rendőrség tehetetlen volt, a lincselés után meghalt Pasquale Lugini a Nemzeti Fasiszta Párt egykori Rieti-i titkára.[9] A választásokon a párt 3 önkormányzati tanácsost tudott delegálni, akik a kereszténydemokraták jelöltjét Salvatore Rebecchinit támogatták.

Parlamenti tevékenysége[szerkesztés]

1948-ban Almirante a Képviselőház tagja lett, azonban pártjával szemben még ekkoriban is jellemző volt az ellenséges fogadtatás, főleg a kommunista párt aktivistái részéről.

1950-ben leváltották főtitkári posztjából és a párt baloldali szárnyának vezetője Augusto De Marsanich lett a főtitkár

1952 májusában Almirante részt vett Triesztben a Trieszti Szabad Állam elleni tüntetésen, ami jugoszláv, amerikai és brit ellenőrzés alatt állt.

1954 januárjában a párt Viareggióban tartott kongresszusán ellenezte a mérsékelt, polgári szellemiségű Arturo Michelini főtitkári kinevezését. A párt 1960-as 6. Genovában tervezett kongresszusát lefújta, mert a városban az ellenzéki politikai pártok aktivistáinak tiltakozó tüntetése erőszakos összecsapássá fajult, amit a rendvédelmi erők nem tudtak megfékezni. Ekkoriban az Olasz Szociális Mozgalom a Tambroni-kormány tagja volt.[10]

1963-ban a párt római kongresszusán Almirante vezette a párt baloldali szárnyát, Michelinivel szemben, ám a kongresszuson Almirante vesztett. 1965-ben a párt Pescarában tartott kongresszusán nézeteltérése volt Pino Roumaldival, aki külön jelöltette magát, de Almirante megkérte Michelinit, hogy a párt főtitkári posztjáért induljanak együtt, így Michelini lett ismét a párt főtitkára.[11]

Második főtitkári ideje (1969-1987)[szerkesztés]

A kettős politikai időszaka[szerkesztés]

Augusto Michelini halála után felvetődött, hogy főtitkárnak nevezzék ki Giovanni Robertit a Cisnal szakszervezet vezetőjét, de Giorgio Almirantera esett a választás, aki 1969. június 29-én lett másodjára is a párt főtitkára. Almirante jelöltségét a Michelinit követő mérsékelt szárnyon belül rossz szemmel nézték. Almirante főtitkári kinevezésével visszatért a pártba a keményvonalas Pino Rauti az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű mozgalmával. Azután hogy Michelini ideje alatt a párt nem mozdult sehova, úgy Almirante döntött a párt ideológiai és szervezeti átalakításán. Ekkortól lett jellemző a kettősség (doppiopetto) politika: egyszerre meg akarta tartani a párt fasiszta szellemi örökségét és nyitni akart az olasz belpolitikai életben is. Almirante így írta le stratégiáját: "Az Olasz Szociális Mozgalom nem totalitárius, hanem megtartja a sokszínű Államot, amely felettébb való a pártnál, nem nosztalgikus, hanem modern; nem nacionalista, hanem európapárti és nem reakciós-konzervatív, hanem társadalmilag haladó.[12]

Népszerűség időszaka[szerkesztés]

1970-ben Olaszországban létrehozták a régiókat, mint közigazgatási egységeket a székhelyeikkel együtt. Calabriában felháborodást okozott, hogy a régió székhelyének Catanzarót akarták kialakítani, szemben a hagyományosan népesebb és kereskedelmileg jelentősebb Reggio Calabriával. A felháborodásból tüntetés lett Reggio Calabriában és hamarosan a párt aktivistái is megjelennek akik a Boia chi molla fasiszta kifejezést mondják és a városban harc kezdődik a tüntetők és a rendvédelmi erők közt, amely csak 1971 februárjában csitul el.

Az 1971-es szicíliai regionális választásokon a párt 16,3%-ot érve el a második lesz és megelőzi a kommunistákat és a szocialistákat is. A sikerben közrejátszott, hogy a déli tartományokban a balközép pártok kereszténydemokratákkal való koalíciója meghiúsult és a Kereszténydemokrata Pártnak csökkent a népszerűsége.[13]

A feszültségkeltés stratégiája (strategia della tensione) időszaka[szerkesztés]

1974 tavaszán Almirante a közelgő válást lehetővé törvény eltörléséről szóló ügydöntő népszavazás kapcsán a válás eltörlése mellett foglalt állást. Ezzel az állásfoglalásával a párt vezetőségének döntő többsége nem értett egyet. 1974 májusában a Bresciában Piazza della Loggián elkövetett merénylet és az Italicus vonat ellen elkövetett 1974. augusztusi merénylet után elvetették a parlamenten kívüli jobboldali szervezetek bekebelezésének stratégiáját. Almirante meg volt győződve róla, hogy a merényleteket a titkosszolgálatok közreműködésével a kereszténydemokraták kérésére hajtották végre.[14] Almirante elismerte ugyanakkor, hogy a szélsőjobboldali szervezetek is érintettek a merényletben, még a saját pártjának aktivistái is: Hogy vannak-e köztünk is erőszakos emberek? Vannak, el kell ismernem, sok fiatalban, akik közel állnak hozzánk és akik velünk vannak, elégedetlenek a helyzettel és fellázadnak a rendem és az irányvonalam ellen.[15]

1978-ban készülve az 1979-es európai parlamenti választásokra megalapította az Eurodestra nevű európai szélsőjobboldali pártszövetséget, amelyben spanyol és francia szélsőséges pártok is csatlakoztak.

Az 1970-es évek második felében az egyre súlyosabbá váló terrorizmus kapcsán a halálbüntetés bevezetését sürgette az emberölést elkövető terroristákkal szemben.[16] Az abortusz ellen kampányolt az ezt lehetővé tevő 1981-es ügydöntő népszavazás kapcsán.

A párt kiközösítésének vége[szerkesztés]

1983-ban Bettino Craxi többször is személyesen kért tőle tanácsot, kormányalakításhoz és személyesen találkoztak többször is, amit Almirante úgy értékelt, hogy megszűnt a párt kiközösítése. Az Olasz Szociális Mozgalom támogatta a Craxi-kormány néhány intézkedését: jóváhagyták a televíziós piac liberalizálását (amely Silvio Berlusconi vállalkozónak kedvezett elsősorban). Innentől kezdve – az Olasz Kommunista Pártot kivéve – mindegyik párt tárgyalásokat kezdeményezett velük.

1987-ben Almirante egészségügyi okokra hivatkozva lemondott a párt főtitkári posztjáról, utódja Gianfranco Fini lett, aki addig a párt ifjúsági szervezetének, a Fronte della Gioventúnak volt a vezetője. 1988. május 22-én agyvérzés miatt meghalt.[17]

Bírósági eljárások és konfliktusok személye körül[szerkesztés]

  • 1947-ben a náci csapatokkal való kollaborálás miatt ítélték el,[18] ugyanebben az évben 12 hónapra bűntették meg a fasizmus miatti bocsánatkérésről szóló törvény (apologia del fascismo) megsértése miatt. A törvény elfogadása után ugyanis a közelgő római helyhatósági választások miatt a Piazza Colonnan gyűlést tartott az Olasz Szociális Mozgalommal.

Bűnsegédlet vádja a peteanói merénylet ügyében[szerkesztés]

1972. május 31-én a Friuli Venezia-Giuliában található Sagrado település Peteano részén merényletet követtek el, amiben 3 csendőr halt meg. A nyomozás során kiderült, hogy a merénylet elkövetői a az Új Rend nevű neofasiszta terrorszervezet tagjai voltak: Ivano Boccaccio, Carlo Cicuttini (aki az MSI helyi tagja is volt) és Vincenzo Vinciguerra terroristák voltak. Vinciguerra 1982-es tanúvallomásában azt állította, hogy Almirante 35 ezer dollárnyi összeget küldött Carlo Cicuttini terroristának aki a párt helyi képviselője és a merénylet egyik kitervelője volt, Cicuttini a merénylet után Spanyolországba szökött, ám 1983-ban elfogták a helyi rendőrség emberei és kiadták Olaszországnak.

Cicuttini és Vinciguerra szerezte be a bombához szükséges anyagokat, Vinciguerra pedig annak a telefonhívásnak a kitervelője volt, amivel a csendőröket tőrbe csalták. Az ő hangja azután lett beazonosítva, hogy az Olasz Szociális Mozgalom egy gyűlésén lejátszották a hangfelvételt, amin Vinciguerra beszélt a csendőrökkel. 1986 júniusában nyilvánosságra kerültek olyan bizonyítékok, amelyek egy bilbaoi bank 35 ezer dollárnyi pénzátutalását igazolták. Ezt követően Almirantet és Enzo Pascoli goriziai ügyvédet beidézték az ügyészségre, ahol a 2 terroristával való bűnsegédlettel vádolták őket. Almirante, aki ekkoriban képviselő és szenátor is volt már mentelmi joga miatt nem volt büntethető.[19]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Giorgio Almirante című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. ↑ a b Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. ↑ Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ Munzinger Personen (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. ↑ Giorgio Almirante1914 - 1988. lastoriasiamonoi.rai.it. [2013. november 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  6. ↑ Giorgio Almirante1914 - 1988. lastoriasiamonoi.rai.it. [2013. november 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  7. ↑ Giorgio Almirante1914 - 1988. lastoriasiamonoi.rai.it. [2013. november 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  8. ↑ Giuliana de' Medici, Le origini del M.S.I. (1943-1948), ISC, Roma, 1986, pag.61
  9. ↑ Andrea Di Nicola (2011). "Pasquale Lugini, un medico gerarca". Comune di Rieti
  10. ↑ 1945-1961I fatti del luglio 1960. faregliitaliani.it. [2016. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  11. ↑ “Fascisti coltelli”, sessant’anni di scontri dal Sessantotto ai colonnelli del Pdl. ilfattoquotidiano.it, 2012. november 5. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  12. ↑ Giorgio AlmiranteVivi come se tu dovessi morire subito, pensa come se tu non dovessi morire mai. giorgioalmirante.altervista.org, 2016. március 8. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  13. ↑ L’Msi prende voti. corriere.it. [2016. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 4.)
  14. ↑ Misteri d'Italia. misteriditalia.it. (Hozzáférés: 2016. november 15.)
  15. ↑ Il 27 giugno 1914 nasceva Giorgio Almirante. giorgioalmirante.altervista.org, 2015. június 27. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  16. ↑ Pena di morte: sì della Le Pen (come già Almirante), no dell’alleato Salvini. secoloditalia.it, 2015. január 8. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  17. ↑ Giorgio Almirante. cronologia.leonardo.it. [2016. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. december 7.)
  18. ↑ Almirante e gli scheletri di Salò. repubblica.it, 2008. május 29. (Hozzáférés: 2016. december 10.)
  19. ↑ Strage di Peteano, la grazia sfiorata. archivio900.it, 2005. február 11. (Hozzáférés: 2016. december 10.)
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Giorgio_Almirante&oldid=26967561”