1992-es olaszországi parlamenti választások
 |
 |
 | |
|---|---|---|---|
| Koalíciós listavezető | Arnaldo Forlani | Achille Occhetto | Bettino Craxi |
| Párt neve | Olasz Kereszténydemokrata Párt | Baloldali Demokratikus Párt | Olasz Szocialista Párt |
| Választási koalíció | Négypárti koalíció | Nincs koalíció | Négypárti koalíció |
| Szavazatok száma | 11 640 265 29,66%[1] |
6 321 084 16,11% |
5 343 930 13,62% |
| Mandátumok | Képviselőház: 206 / 630 Szenátus: 107 / 315 |
Képviselőház: 107 / 630 Szenátus: 64 / 315 |
Képviselőház: 92 / 630 Szenátus: 49 / 315 |
| Változás % |  4,65 |
10,47 |
0,65
|
| Változás a mandátumokban | 66 |
105 |
 11
|
Az 1992-es olaszországi parlamenti választások 1992. április 5-6-a között zajlottak. A választás történelmi fordulópont volt Olaszország történelmében: ez volt az utolsó választás amin az Olasz Kereszténydemokrata Párt elindult és az Első Olasz Köztársaság utolsó választása. A választáson elért eredmények után felbomlott a Quadripartito (Négypárti koalíció).[2]
Választási rendszer[szerkesztés]
A választást az 1946-os választási rendelet alapján tartották meg. A képviselőházi mandátumokat listás-arányos szavazáson lehetett megválasztani, 32 választókerületben. A választásokon az imperiáli kvóta alapján osztják el a maradék mandátumokat, úgy hogy először országos egységes választói csoportba kerültek a maradékszavazatok, majd elosztották őket a pártoknak.
A Szenátus esetében is a listás-arányos rendszer működött, azonban a választókerületek száma 20 volt, amiknek területe egyenként megegyezett az olaszországi régiók területével.
Politikai helyzet[szerkesztés]
Az 1992-es választás volt az utolsó, amin az arányos választási rendszer volt érvényes az elsőbbségi szavazatokkal.
Ezen a választáson szerepelt először országosan az Északi Liga. Az Olasz Kommunista Párt 1991-es megszűnése után a két utódpárt: a Baloldali Demokratikus Párt és a Kommunista Újjászerveződés Pártja is új szereplő volt.
1991-ben véget ért a Pentapartito (ötpárti koalíció) korszaka, az Olasz Republikánus Párt kilépett a koalícióból, és a Hetedik Andreotti-kormány így alakult meg.
A választások eredményére nagy hatással voltak a Tangentopoli-ügy keretében lelepleződött korrupciós ügyek.
Fő politikai erők[szerkesztés]
Választási eredmények[szerkesztés]
Képviselőház[szerkesztés]
| Párt neve | Szavazatok (%) | Szavazatok száma | Elnyert mandátumok | Különbség előző választáshoz képest (%) | /
| |
|---|---|---|---|---|---|---|
| Olasz Kereszténydemokrata Párt (DC) | 29,66 | 11.640.265 | 206 | 4,66
|
28
| |
| Baloldali Demokratikus Párt (PDS) | 16,11 | 6.321.084 | 107 | - | - | |
| Olasz Szocialista Párt (PSI) | 13,62 | 5.343.930 | 92 | 0,65
|
2
| |
| Északi Liga (LN) | 8,65 | 3.396.012 | 55 | 8,65
|
55
| |
| Kommunista Újjászerveződés Pártja (PRC) | 5,62 | 2.204.641 | 35 | - | - | |
| Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Jobboldal (MSI-DN) | 5,37 | 2.107.037 | 34 | 0,54
|
1
| |
| Olasz Republikánus Párt (PRI) | 4,39 | 1.722.465 | 27 | 0,69
|
6
| |
| Olasz Liberális Párt (PLI) | 2,86 | 1.121.264 | 17 | 0,76
|
6
| |
| Zöldek Szövetsége (FdV) | 2,79 | 1.093.995 | 16 | 0,28
|
3
| |
| Olasz Szociáldemokrata Párt (PSDI) | 2,71 | 1.064.647 | 16 | 0,24
|
1
| |
| Mozgalom a Demokráciáért - A Hálózat (LR) | 1,86 | 730.171 | 12 | - | - | |
| Marco Pannella Listája (LMP) | 1,24 | 485.694 | 7 | 1,32
|
6
| |
| "Igen" Népszavazás (SR) | 0,81 | 319.812 | 0 | - | - | |
| Nyugdíjasok Pártja (PP) | 0,63 | 246.379 | 0 | - | - | |
| Ligák Ligája | 0,56 | 220.559 | 0 | - | - | |
| Déltiroli Néppárt (PPST) | 0,51 | 198.447 | 3 | - | - | |
| Vadászat Halászat Környezet (CPA) | 0,49 | 192.799 | 0 | - | - | |
| Föderalizmus - Nyugdíjasok (FPUV) | 0,39 | 154.621 | 1 | - | - | |
| Venetoi Autonóm Liga (LAV) | 0,39 | 152.301 | 1 | - | - | |
| Nyugdíjas Háziasszonyok Ligája (LCP) | 0,34 | 133.717 | 0 | - | - | |
| Autonomista Listák (LA) | 0,24 | 94.583 | 0 | - | - | |
| Déli Akció Ligája (LAM) | 0,14 | 53.759 | 0 | - | - | |
| Venetoi Autonómok (VA) | 0,12 | 49.035 | 0 | - | - | |
| Zöld Szövetségiek (VF) | 0,11 | 42.647 | 0 | - | - | |
| Vallée d'Aoste - Autonomie Progrès Fédéralisme (VA-APF) | 0,11 | 41.404 | 1 | - | - | |
| Egyéb pártok | 0,30 | 116.007 | 0 | - | - | |
| Összesen | 100,00 | 39.247.275 | 630 | |||
Mandátumok[szerkesztés]
Képviselőház[szerkesztés]
Szenátus[szerkesztés]
| Párt neve | Elnyert mandátumok | |
|---|---|---|
| Olasz Kereszténydemokrata Párt | 107 | |
| Baloldali Demokratikus Párt | 64 | |
| Olasz Szocialista Párt | 49 | |
| Északi Liga | 25 | |
| Kommunista Újjászerveződés Pártja | 20 | |
| Olasz Szociális Mozgalom - Nemzeti Jobboldal | 16 | |
| Olasz Republikánus Párt | 10 | |
| Zöldek Szövetsége | 4 | |
| Olasz Liberális Párt | 4 | |
| Olasz Szociáldemokrata Párt | 3 | |
| Mozgalom a Demokráciáért - A Hálózat | 3 | |
| Déltiroli Néppárt | 3 | |
| Calabriaért | 2 | |
| Föderalizmus - Nyugdíjasok | 1 | |
| Venetoi Autonóm Liga | 1 | |
| Lombardiai Alpesi Liga | 1 | |
| Moliseért | 1 | |
| Vallée d'Aoste - Autonomie Progrès Fédéralisme | 1 | |
| Összesen | 315 | |
Területi eredmények[szerkesztés]
Az 1987-es választásokhoz képest az alábbi változások jelentek meg:
A választáson először induló Északi Liga meghódította Lombardiaban Como, Mantova, Milánó, Pavia és Varese megyéket; Piemontban Vercelli megyét és Venetoban Belluno megyét. Ezek a megyék hagyományosan a kereszténydemokraták fellegvárai voltak.
A PDS felváltotta az Olasz Kommunista Pártot: a hagyományosan baloldali Emilia-Romagnaban elvesztette Parma megyét, Toszkánában Massa-Carrara megyét; Szicíliában Ragusa megyét; Marcheben Ancona megyét. Ezeken a területeken a kereszténydemokraták vagy az Északi Liga győzött.
Politikai következmények[szerkesztés]
A választások után az Északi Liga Észak-Olaszországban vezető politikai erővé vált. A Hálózat, amit az egykori kereszténydemokrata Leoluca Orlando vezetett jó eredményeket ért el Palermóban és Torinóban. A kereszténydemokraták történelmük legrosszabb eredményét érték el: 34,31%-ról a párt 29,66%-ra esett vissza. A választás vesztesei voltak, hiszen nem érték el a 30%-ot, ami példátlan volt addig. A párt elvesztette addigi 1948 óta fennálló dominanciáját. A szocialisták az 1970-es évek óta tartó növekedése megtorpant: 2 mandátumot vesztettek a Képviselőházban. A republikánusok, liberálisok és szociáldemokraták eredménye nem változott.
A Négypárti koalíció (Quadripartito, DC, PDS, PSI, PLI) a mandátumok abszolút többségét szerezte meg 48,85%-kal, 331 képviselőházi és 163 szenátusi mandátumot. Ezzel az eredménnyel azonban nem szerezték meg a parlamenti többséget, ennek ellenére a hagyományos ellenzékben támogatták a koalíciót.
A új összetételű két ház 1992. május 25-én ült össze , hogy köztársasági elnököt válasszon, mivel Francesco Cossiga 1992 januárjában lemondott hivatalából. A képviselők és szenátorok feszült politikai légkörben szavaztak (az ülés előtt 3 nappal Szicíliában merényletet követtek el Giovanni Falcone a maffia ügyeit vizsgáló bíró, felesége és kísérete ellen, akik a helyszínen meghaltak). Először felvetették Arnaldo Forlani jelölését, majd a kereszténydemokrata Giulio Andreottiét, végül Oscar Luigi Scalfarót, a Képviselőház addigi elnökét választották meg köztársasági elnöknek. Megválasztását az Északi Liga, Olasz Szociális Mozgalom és a Kommunista Újjászerveződés Pártja kivételével, mindegyik párt támogatta. Scalfaro elutasította Bettino Craxi kormányfői kinevezését, miután nyomozás folyt ellene, helyébe Giuliano Amato lépett.[4]
Az új kormányt számos nehézség és botrány sújtotta: a Tangentopoli-ügyben sorozatos letartóztatások és nyomozások indultak meg a kor vezetői politikusai ellen; 1992 júliusában megölték Paolo Borsellino vizsgálóbírót; leértékelték az olasz lírát.[5]
1993-ban népszavazást tartottak a Sergio Mattarella által beterjesztett új választási törvényről. Az új törvénnyel vegyes választási rendszer lépett életbe 1993. augusztusától: A Képviselőház mandátumainak 75%-át többségi rendszerben osztották ki a maradék 25%-ot listás rendszerben. A Szenátus mandátumainak 25%-a a töredékszavazatokból tették ki. A Képviselőházban bevezették a 4%-os bejutási küszöböt, amivel a kispártokat kényszerítették rá koalíció kötésre és stabilabb kormányzást próbált a hatalom elérni.
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Italian general election, 1992 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Elezioni politiche italiane del 1992 című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ ARCHIVIO STORICO DELLE ELEZIONI - CAMERA DEL 5 APRILE 1992. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ CRAXI: ' MA CHE QUADRIPARTITO...'. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ ARCHIVIO STORICO DELLE ELEZIONI - CAMERA DEL 5 APRILE 1992. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ 1992, l’estate che cambiò l’Italia si aprì con una strage. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Settembre 1992, la lira sommersa e salvata. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
