Kónya Albert

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kónya Albert
Született 1917. június 14.
Szolnok
Elhunyt 1988. március 16. (70 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása fizikus,
oktatáspolitikus,
egyetemi oktató

Kónya Albert (Szolnok, 1917. június 14.Budapest, 1988. március 16.) fizikus, oktatáspolitikus, a fizikai tudomány kandidátusa (1952) és doktora (1955), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Jelentős eredményeket ért el atomfizikai, kvantummechanikai és szilárdtest-fizikai kutatásai során, 1974 és 1982 között a Budapesti Műszaki Egyetem általa szervezett fizikai intézetének vezetője volt. 1956-ban öt hónapon keresztül vezette Magyarország oktatásügyi, majd 1957 első két hónapjában művelődésügyi tárcáját.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szegedi Ferenc József Tudományegyetemen szerzett matematika–fizika szakos tanári oklevelet. 1939-től a szegedi egyetem elméleti fizikai intézetében volt Gombás Pál tanársegédje, 1941-ben a Kolozsvárra költöző egyetemmel tartott ő is. 1942-ben bevonult a hadseregbe és a második világháború végéig harcolt, 1945-ben rövid ideig hadifogságban is volt. 1945-ben a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem adjunktusává, majd intézeti tanárává nevezték ki. 1950-ben a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem fizikai tanszékének vezetését vette át. 1952-ig irányította az ott folyó oktatómunkát, időközben 1951–1952-ben a gépészmérnöki kar dékáni tisztét is betöltötte.

1952-től öt évig oktatói és kutatói hivatását félretéve az ország oktatáspolitikájának irányításával foglalkozott. 1952 júliusában miniszterhelyettessé nevezték ki a Darvas József irányította közoktatásügyi tárcához. A minisztérium élén történt változás után is megmaradt posztján, s az új oktatásügyi miniszter, Erdey-Grúz Tibor munkáját segítette 1953 júliusától 1956 júliusáig. Ezzel párhuzamosan, 1954 és 1956 között a Magyar Dolozók Pártja központi vezetőségének póttagjaként a párt tudományos és kulturális osztályának helyettes vezetője volt. 1956. július 30-án a leköszönő Erdey-Grúz utódaként oktatásügyi miniszter lett, s posztját a második Nagy Imre-kormány idején is megtartotta 1956. november 3-áig. A szovjet katonaság bevonulását követően, november 12-étől a Kádár-kormány oktatásügyi kormánybiztosa volt, s e minőségében irányította december 31-éig az oktatásügyi minisztérium munkáját, majd 1957. január 1-jétől március 1-jéig az oktatásügyi és népművelési minisztériumok összevonásával létrejött művelődésügyi tárcát. Végül az 1956-os őszi eseményekben játszott és a Nagy Imre-kormányban vállalt szerepe miatt elmarasztalták, s politikai tisztségeiről le kellett mondania.

1957-ben a Budapesti Műszaki Egyetem fizikai tanszékére nevezték ki egyetemi tanárnak, ahol 1971-től tanszékvezetőként, 1974-től pedig az erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött egyetemi fizikai intézet igazgatójaként működött egészen 1982-es nyugdíjazásáig.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudományos kutatásai szerteágazó érdeklődésről tanúskodnak. Pályája elején – Gombás Pál hatására – statisztikus atomelmélettel foglalkozott, majd jelentős eredményeket ért el az atomhéjkutatásban, a kvantummechanikában és kvantumkémiában, illetve a fémek szilárdtestfizikai vizsgálatában. A Budapesti Műszaki Egyetemen kifejtett szervezőmunkájával és elgondolásaival nagyban hozzájárult a korszerű magyarországi koherens optikai kutatásokhoz és méréstechnikai fejlesztésekhez (pl. lézeres mérés), kísérleti vékonyrétegekkel történő felületfizikai vizsgálatokhoz.

Oktatáspolitikusi munkásságát az 1956-os forradalom előestéjén hozott rendeletei teszik jelentőssé. 1956 októberében a budapesti és szegedi diákságnak az egyetemi autonómiára és tanszabadságra vonatkozó követeléseivel rokonszenvezve rendeleti úton fakultatívvá tette az egyetemeken és főiskolákon az idegen nyelvek (orosz) tanítását, megszüntette a kötelező testnevelést és honvédelmi oktatást, valamint a párttörténeti stúdiumok kötelező óraszámát is heti két órára csökkentette. Emellett még 1952 végén ő tett javaslatot a rövid életűnek bizonyult (1952–1953) felsőoktatási minisztérium felállítására.

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudományos munkásságáért 1958-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották. Több tisztséget betöltött az akadémiai testületben: 1963–1964-ben a III. (Matematikai és Fizikai Tudományok) Osztályának titkára, 1964-től 1970-ig az MTA főtitkárhelyettese, 1970-től 1973-ig a III. Osztály elnöke, 1972 és 1983 között pedig a Tudományos Minősítő Bizottság elnöke volt.

Több hazai és külföldi társaság munkájában részt vett. 1949-től 1952-ig az Eötvös Loránd Fizikai Társulat főtitkára, 1957-től 1960-ig a Felsőoktatási és Tudományos Tanács főtitkára, 1967-től az Űrkutatási Bizottság tagja, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének alelnöke, majd 1972-től 1985-ig társelnöke volt. 1985-től haláláig a szocialista országok műszaki tudományos szervezeteit tömörítő FENTO alelnöki tisztét töltötte be.

Tudományos érdemei elismeréseként 1974-ben Eötvös Loránd-emlékéremmel tüntették ki.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A kálium-atom egyes termjeinek elméleti meghatározása. Budapest: Franklin. 1941. 
  • Kvantummechanika. Budapest: Tankönyvkiadó. 1975.  (Antal Jánossal)
  • Szilárdtestfizika I–II. Budapest: Tankönyvkiadó. 19761977.  (Antal Jánossal és Giber Jánossal)

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tarján Imre: Kónya Albert (1917–1988). Magyar Tudomány, XXXII. évf. 7–8. sz. (1988) 631–632. o.
  • Tarján Imre et al: Búcsú Kónya Alberttől. Fizikai Szemle, XXXVIII. évf. 8. sz. (1988) 283–286. o.
  • Terplán Zénó: Kónya Albert. A Mi Egyetemünk, (1988)
  • Síremléke a Kerepesi temetőben