Homoki vipera

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Homoki vipera
Vipera ammodytes 070901 1.jpg
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Hüllők (Reptilia)
Rend: Pikkelyes hüllők (Squamata)
Alrend: Kígyók (Serpentes)
Család: Viperafélék (Viperidae)
Alcsalád: Viperinae
Nem: Vipera
Faj: V. ammodytes
Tudományos név
Vipera ammodytes
Linnaeus, 1758
Elterjedés
A homoki vipera elterjedési területeA homoki vipera elterjedési területe
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Homoki vipera témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Homoki vipera témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Homoki vipera témájú kategóriát.

A homoki vipera (Vipera ammodytes) a hüllők (Reptilia) osztályába a kígyók (Serpentes) alrendjébe és a viperafélék (Viperidae) családjába tartozó, mediterrán elterjedésű, erős méreganyaggal rendelkező, közepes termetű viperafaj.

Névadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A homoki vipera (Vipera ammodytes) mint fajnév, igen megtévesztően lett megválasztva, mert ez a kígyó szinte sohasem él homokos talajon. Ez az elnevezés sokkal jobban illik az Észak-Afrikában és az Arab-félsziget egyes területein élő szarvasviperára (Cerastes cerastes). Ennek a fajnak a szemei fölött egy-egy kis szarvacska helyezkedik el; feltehető, hogy Linné (1758), amikor leírta a Vipera ammodytes-t (eredetileg Coluber ammodytes), valamiféle párhuzamot vélt felfedezni a két faj szarvai, majd ebből adódóan ezek életmódja és biotópja között.[1]

A Vipera genusz név az elevenszülésre utal. Vivipara azt jelenti elevenszülő, ami a vivo(élek), és a paro(szülök) latin szavakból származik, így lett a vivipara-ból a Vipera név. Míg a görög ammodytes szó homokon csúszót vagy mászót illetve homokbúvárt jelent.[2] Ebből vette át a magyar (homoki vipera), német (Sandotter), vagy a francia (Vipére ammodyte) nyelv a maga elnevezését. Evvel szemben azonban más nyelvek elnevezései előnyben részesítik az orrszarvra utaló névadást, mint pl.: az angol (Nose-horned Viper), az olasz (Vipera dal corno) vagy román (Vipera cu corn) nyelvek. Ezt kezdi némileg követni a német nyelv is, melyben újabban az europäische Hornotter (európai szarvasvipera) elnevezés is feltűnt.

1974-ben Sochurek a Dél-Ausztriában (szűkebben Kelet-Karintiában) élő formát alfaji rangra emelte és ezt kedves öreg barátjának - az osztrák homoki vipera másik nagy szakértőjének - a Friesachban élő Gregor Wallnernek ajánlotta. Így született meg a Vipera ammodytes gregorwallneri alfaj elnevezése.[3]

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ausztria (Karintia, Dél-Stájerország)[4], Északnyugat-Olaszország, Horvátország[1], Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Macedónia, Szerbia, Románia, Bulgária[5], Albánia, Görögország (előfordul a Paros, Antiparos, Strongylo és Andros szigeteken), Törökország, Oroszország, Örményország.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A homoki viperákra jellemző az ivari kétalakúság.[5] A hímek ezüst- vagy fehéresszürke alapon sötét cikcakkos hátmintát viselnek, amely a farok hegyéig húzódik. Az oldalakon a hátrajzolatnál gyengébb tónusú foltok láthatók. Orrcsúcsukon pikkelyszarvat viselnek. A fejtetejükön halotti urnára vagy kétágú gyertyatartóra emlékeztető, ritkán csíkokkal is megtoldott rajzolat lehet. A fej oldalán, a szemek hátsó szélétől a szájszögletig, néha a halántékig érő sötét sávok húzódnak. A felső ajakpajzsok szürkésfehérek, néhol foltosak. Hasoldaluk szürkés, söt foltokkal spriccelt. Farokvégük alulról téglavörös. A nőstények alapszíne rózsaszínes, vöröses vagy barnás, a hímekével megegyező, de gyengébb tónusú hátszalaggal. Fejük hasonló. Hasoldaluk az előbb említett alapszínek valamelyikéhez közelít és úgyszintén erősen pöttyözött. Farokvégük téglavörös. Ritkán akadnak egyszínű vörös vagy fekete példányok is. A homoki viperák rendszerint 60–80 cm hosszúak. Rekordpéldányuk 110 cm-es volt. A Phároszon előforduló homoki viperák mindössze 38–45 cm-esre nőnek.

Nőstény homoki vipera

Alfajai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alfaj Leíró Testhossz Ventralia Subcaudalia Elterjedése
V. a. ammodytes Linnaeus, 1758 max. 82 cm 134-152 21-23 pár Ausztria (Karintiában és Dél-Stájerországban), Észak-Olaszország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Albánia, Északnyugat-Románia, Bulgária
V. a. gregorwallneri Sochurek, 1974 hím 110 cm, nőstény 90 cm 122-145 21 pár Ausztria, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró
V. a. meridionalis Boulenger, 1903 60–80 cm 133-147 24-35 pár Görögország, Törökország
V. a. montandoni Boulenger, 1904 50–60 cm 149-158 30-38 pár[2] Bulgária, Dél-Románia
V. a. transcaucasiana

[5]

Boulenger, 1913 max. 75 cm 148-160 32-40 pár Örményország, Dél-Törökország (Anatolia)
V. a. meridionalis hím
V. a. montadoni hím

Élőhelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Száraz, napsütötte, déli fekvésű hegyoldalakat, bozótosokat, kőgörgeteges lejtőket, elhagyott kerteket és teraszos művelésű szőlőket részesítenek előnyben. Ezenkívül előfordulnak romoknál, machiával vagy krisztustövissel benőtt domboldalakon, réteken, valamint ritkás erdőkben. 2000 m-es magasságig hatolnak fel. Az elterjedési terület nagy részén napközben csak tavasszal és ősszel találhatók meg, amikor nem túl magas a hőmérséklet, mint a nyári forróságban. Akadnak kivételek is, a Velebiteki viperák nyáron is aktívak.[6]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kifejlett példányok cickányokkal, pockokkal, egerekkel, vakondokkal, madárfiókákkal és gyíkokkal, a fiatalok elsősorban örvös szkolopendrákkal (Scolopendra cingulata) és gyíkokkal táplálkoznak. Érdekes, hogy a termetes szkolopendrák viszont az újszülött viperákat is zsákmányolhatnak. A Kikládokon élő populációk gyakorlatilag egész évben tevékenyek, míg a többi vidéken általában október végétől március-áprilisig telelnek. Az egyedül telelő viperák ritkák, nagyobb kolóniákban alszanak. A gyökerek közti üregekben, föld alatti sziklahasadékokban, elhagyott bányákban, 1,5–4 m mélyen telelő állatok ötvenen-hatvanan, esetleg ezernél is többen lehetnek.[7] Megosztják "ágyukat" más fajokkal, mint. például erdei siklóval (Zamenis longissimus), négycsíkos siklóval (Elaphe quatuorlineata), haragos siklókkal (Coluber caspius) és dahl-ostorsiklókkal (Platyceps najadum) is. Rövid ideig, főként a fiatal példányok a 0 °C alatti hőmérsékletet is elviselik. Tavasszal elsőként a hímek ébrednek, majd néhány nap múltán követik őket a nőstények. A párosodást a hímek viadala vezeti be. Maga a nász többnyire nem tart tovább két-három óránál. A megtermékenyült nőstények ezután sokat napoznak és intenzíven táplálkoznak, majd a vemhesség utolsó szakaszában beszüntetik a zsákmányszerzést. A kicsik július végétől október elejéig jönnek a világra. A homoki viperák a szabadban az ember elől elmenekülnek, de ha ebben megakadályozzák őket, harapással próbálkoznak. A nagyobb példányoknál a méregfogak hossza elérheti a 13 mm-t.[5]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hímek tavaszi vedlése jelzi a párzási ciklus kezdetét és a spermiogenezis befejeztét. Ekkor felkutatják a nőstény viperákat és „megküzdenek” értük a riválisaikkal. A hímek harca itt is – mint a viperaféléknél általában – egymás lökdöséséből és lenyomásából áll.[8] A kopuláció előtti rivalizálás és udvarlás, 12 napig is eltarthat és a hímek több nősténnyel is képesek eredményesen párzani.[7]

Hím viperák versengése (Vipera berus)

A párzás előtt a hím a nőstényen szaggatott mozgással mászik végig, miáltal a nőstény és a hím megfelelő testrészei a szükséges pozícióba kerülnek. A hím közben nyelvöltögetéssel tarja a kontaktust a párjával. Szerencsés esetben a nőstény az udvarlás hatására lassan előremászik, míg a hím a farkával megpróbálja átölelni a nőstény kloákájának tájékát. Ha ez sikerül és a nőstény nem tanúsít ellenállást, akkor a hím a közelebb eső hemipénisz-tagot bevezeti a párja testüregébe. A kopuláció 20 perctől akár 4 óráig is eltarthat. Ennek során a nőstény nyugodtan fekve maradhat, együtt kúszhat a hímmel vagy maga után vonszolhatja a párját.[9]

A párzási időszak áprilistól május közepéig tarthat, de kedvezőtlen időjárás esetén akár júniusig is elhúzódhat. Ezen időszak elmúltával a hímek visszavonulnak territóriumaikba.

A szülés általában a nyár végére esik, amikor a nőstények koruktól és méretüktől függően 3-12, ritkán 14-20 utódot hoznak a világra. A homoki vipera alfajai közül a V. a. gregorwallneri tudja a legtöbb utódot a világra hozni. Az újszülöttek hossza 14–24 cm.[4] A fiatalok a születésük után 6 órán belül vedlenek. Az első vedlés után már meg lehet ismerni az ivarokat a jellegzetes színezetből.[10]

Mérge[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A homoki vipera mérge elsősorban a vért és véredényeket károsítja, nagy mennyiségű idegmérgező (pre- és posztszinaptikus neurotoxin is) és kis mértékben sejtmérgező tényezői is vannak. Összetevői hatásosabb elegyet képeznek mint más, közeli rokon fajok (V. berus, V. ursinii, stb.) és a marása halálos kimenetelű is lehet. A homokivipera méregmirigyeiben kb. 4-szer annyi méreg van mint egy keresztes viperáéban (V. berus). A homoki vipera alfajai közül a V. a. montandoni és a V. a. meridionalis méreganyaga a legerősebb.[3]

A méreg erősen toxikus, populációnkent változó.[5] Brown (1973) ad LD50 értéket egerekre: 1.2 mg/kg (IV), 1.5 mg/kg (IP) és 2.0 mg/kg (SC) között.[3] Novak et al. (1973) 0.44-0.82 mg/kg (IV) és 0.19-0.64 mg/kg (IP) közötti tartományban határozza meg. Minton (1974) 6.6 mg/kg (SC) -t állapít meg .[5]

Mérgét a gyógyszeripar is felhasználja. Elsősorban fájdalomcsillapítók készítésében (reuma, izomláz és idegfájdalmak ellen), szívgyógyszerek, és vérkészítmények elõállításban hasznosítják, de felhasználják az égések és daganatos betegségek gyógyításánál is. Ezen kívül még a csecsemõk egy speciális anyagcsere zavarának leküzdésében is szerepe van, egy diagnosztizáló szer alkotóelemeként.[7]

A homoki vipera mérgébõl is készítenek marása elleni humánszérumot, melyek polivalensek - más vipera fajok marása ellen is hatékony.

A V.ammodytes mérge ellen polivalens antivenint gyártó szérumtermelõ intézetek:

Behringwerke AG Postfach D-3550 Marburg/Lahn Europa serum Vorderer und Mittlerer Orient serum
Schweiz Serum und Impfinstitut Rehagstrasse 79. CH-3018 Bern/Schweiz Europa serum
Pasteur Vaccins 3, Avenue Pasteur B.P. 10. Ipser Europe
F-92439 Marnes-La Coquette Instituto Sieroterapico e Vaccinogeno Snake Venom Antiserum (Vipera ssp., Europa)
Imunoloski Zavod Rockefellerova 2. Zagreb/Horvátország Serum antiviperinum

Méreg hatása és tünetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A marás külsőleg is látható fő tünetek:

  • harapás helyét két piros pont jelzi amit a behatoláskor a fogak ütöttek a bőrön (a siklók harapásánál félkörben láthatók a fogak nyomai), de a marás történhet egy foggal is.
  • marás környéke feldagad és ez a dagadtság nem csak az egész végtagra, de a felsőtestre is kiterjedhet.
  • ödémák és fájdalmas nyirokcsomó duzzanatok keletkeznek, amelyek elgennyesedhetnek.
  • vérömlenyek keletkezhetnek, melyek gyakran jól láthatóvá válnak.[3]

A megmart személyeknél általában a következő tünetek jelentkeznek: félelemérzet, szívdobogás, szédülés, fejfájás, izzadás, gyengeség, hányinger, súlyosabb esetekben láz, hasi fájdalmak, székelési és vizelési zavarok. Ha az idegmérgező faktorok is megnyilvánulnak, akkor egyensúlyi, látási, beszéd- és nyelési zavarok lépnek fel. Előfordul a szemhéj ernyedt lógása, az állkapocs bénulása, légszomj és az eszméletvesztés is.[3]

A méreg a szervezetben előidézi a vérnyomás csökkenését, a vörös vérsejteket feloldja, a sejtszöveteket elbontja, a helyi vérzéseket fokozza. A toxin hat az idegekre (kettős látás, beszéd és nyelészavar, stb.), azonban nem elhanyagolható tényező véralvasztó hatása. A tünetek nem jelentkeznek kötelező érvényűen minden marásnál, általában csak egy részük jelentkezik.

Védettsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A század elsõ felében a mérgeskígyók számát úgy csökkentették, hogy vérdíjat tûztek ki a fejükre. 1911 és 1913 között Karintiában 473 példányért fizettek fejpénzt. Krajnában 1912-ben 14623 homoki viperára fizettek vérdíjat. Ezek a számok meg sem közelítik a Bosznia-Hercegovina területén végzett hajtóvadászatot, melynek eredménye 863 000 kígyó, többségében homoki vipera, rézsikló, de még lábatlan gyík kiirtása is. A 60-as években, szintén Jugoszlávia egyes területein Egyiptomi mongúz (Herpestes ichneumon) betelepítésével igyekezték kiirtani a mérgeskígyókat, de mivel ezek az emlősök nem válogatnak, így más hüllőfajokat is irtott.[6]

Az osztrák homoki vipera (V. a. gregorwallneri) állományt[4] hivatásos kígyóvadászok tizedelték, hogy a terraristák és a gyógyszeripar igényeit kielégítsék. Az építkezések is oly mértékben járultak hozzá élőhelyek zsugorodásához, hogy ez az alfaj Ausztriában a kihalástól fenyegetett fajok közé tartozik. A kígyófarmokon élő példányok a rendszeres méregleadás és az ebből következő stressz miatt csak általában 2-3 évig élnek.

A Berni egyezmény[11] természetvédelmi szempontból jelentős állatfajok közé sorolta (Appendix II).

Hasonló fajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A homoki viperához hasonló fajok:

V. ammodytes V. aspis
Méret (max.) 110 cm 75 cm
Rostale egy sor két-három sor
Nasale orrszarv orr felfelé ível
Frontale osztott? nem teljesen osztott
Supraocularia 10-13 pár két teljes sorban kettő vagy egy sor
Dorsalia 21-40 sor 21-23 sor
Ventralia 133-160 134-169
Subcaudalia 24-46 pár 30-49 pár

Terráriumi körülmények között a homoki vipera (V. ammodytes) különböző alfajai az áspisvipera (V. aspis) egyes alfajaival képesek hibrideket létrehozni. A két faj elterjedése Olaszország északi részén, egy kis területen ugyan átfedi egymást, de innen még nem jelentettek olyan egyedeket, melyek feltehetõen hibridek lennének.[12]

Hibridek ismérvei:

  • az orr felfelé hajlik mint a V. aspisnál, vagy legfeljebb 2 mm hosszú orrszarvba megy át
  • fej rajzolata "X" alakú
  • frontale és parietalia maradványai jól láthatóak
  • rostrale alakja hasonlít a V. beruséhoz
  • subocularia néha 2 sorba rendezõdik
  • supralabialia általában 10 pikkelybõl áll (Ausztriában a ez a V. berus-nál általában 8-9)
  • feketés elszínezõdés(melanisztikus az egyedek 25%-a)
  • farokvég nem korall vörös hanem a sárgától a narancsszínig terjed
  • néha tiszta fehér ajakpajzsok figyelhetõk meg, ami a V. berusnál gyakori, de a V. ammodytesnél igen ritka
  • a fej kevésbé válik el a törzstõl és keskenyebb is

Szinonímák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Coluber Ammodytes - Linnaeus, 1758
  • Vipera Illyrica - Laurenti, 1768
  • Vipera ammodytes - Sonnini & Latreille, 1801
  • [Vipera (Echidna)] Ammodytes - Merrem, 1820
  • Cobra ammodytes - Fitzinger, 1826
  • [Pelias] Col[uber]. ammodytes - Boie, 1827
  • Vipera (Rhinechis) Ammodytes - Fitzinger, 1843
  • V[ipera]. (Vipera) ammodytes - Jan, 1863
  • Vipera ammodytes - Eber, 1863
  • Vipera ammodytes - Boulenger, 1896
  • [Vipera ammodytes] var. steindachneri - Werner, 1897
  • Vipera ammodytes [ammodytes] - Boulenger, 1903
  • Vipera ammodytes ammodytes - Zarevsky, 1915
  • Teleovipera ammodytes - Reuss, 1927
  • Vipera ammodytes ammodytes - Mertens & Müller, 1928
  • Rhinaspis illyrica litoralis - Reuss, 1935
  • Rhinaspis illyrica velebitensis - Reuss, 1935
  • Rhinaspis illyrica f[orma]. melanura - Reuss, 1937
  • Vipera ammodytes ruffoi - Bruno, 1968
  • Vipera (Rhinaspis) ammodytes ammodytes - Obst, 1983
  • Vipera ammodytes - Golay et al., 1993[1]

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c McDiarmid RW, Campbell JA, Touré T. 1999. Snake Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference, vol. 1. Herpetologists' League. 511 pp. ISBN 1-893777-00-6 (series). ISBN 1-893777-01-4 (volume).
  2. ^ a b Boulenger GA. 1913. The Snakes of Europe. London: Methusen & Co. Ltd. 145 pp. PDF at Skopelos Walks Accessed 12 August 2006.
  3. ^ a b c d e Brown JH. 1973. Toxicology and Pharmacology of Venoms from Poisonous Snakes. Springfield, Illinois: Charles C. Thomas. 184 pp. LCCCN 73-229. ISBN 0-398-02808-7.
  4. ^ a b c Strugariu A. 2006. The European Horn-Nosed Viper. VenomousReptiles.org.
  5. ^ a b c d e f Mallow D, Ludwig D, Nilson G. 2003. True Vipers: Natural History and Toxinology of Old World Vipers. Krieger Publishing Company. 359 pp. ISBN 0-89464-877-2
  6. ^ a b Steward JW. 1971. The Snakes of Europe. Cranbury, New Jersey: Associated University Press (Fairleigh Dickinson University Press). 238 pp. LCCCN 77-163307. ISBN 0-8386-1023-4.
  7. ^ a b c Stidworthy J. 1974. Snakes of the world. Grosset & Dunlap Inc. ISBN 0-448-11856-4.
  8. Mehrtens JM. 1987. Living Snakes of the World in Color. New York: Sterling Publishers. 256 pp. ISBN 0-8069-6460-X.
  9. Arnold EN, Burton JA. 1978. A Field Guide to the Reptiles and Amphibians of Britain and Europe. London: Collins. 156 pp. ISBN 3-490-00318-7.
  10. U.S. Navy. 1991. Poisonous Snakes of the World. New York: Dover Books. (Reprint of US Govt. Printing Office, Washington D.C.) 133 pp. ISBN 0-486-26629-X.
  11. Convention on the Conservation of European Wildlife and Natural Habitats, Appendix II at Council of Europe. Accessed 9 October 2006.
  12. Gotch AF. 1986. Reptiles -- Their Latin Names Explained. Poole, UK: Blandford Press. 176 pp. ISBN 0-7137-1704-1.

Egyéb irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Arnold EN, Burton JA. 1978. A Field Guide to the Reptiles and Amphibians of Britain and Europe. London: Collins. 156 pp. ISBN 3-490-00318-7.
  • Biella H-J. 1983. Die Sandotter. Die Neue Brehm-Bücherei. A Ziemsen Verlag. Wittenberg Lutherstadt. 84 pp.
  • Bruno S. 1968. Sulla Vipera ammodytes in Italia. Memorie del Museo Civico di Storia Naturale, Verona, 15:289-386.
  • Copley A, Banerjee S, Devi A. 1973. Studies of snake venom on blood coagulation. Part I: The thromboserpentin (thrombin-like) enzyme in the venoms. Thromb Res 2:487-508.
  • Gulden J. 1988. Hibernation and breeding of V. ammodytes ammodytes. Litteratura Serpentium 8:168-72.
  • Nikolsky AM. 1916. Fauna of Russia and adjacent countries. Volume II: Ophidia. Petrograd. Translation from the Israel Program for Scientific Translations, Jerusalem, 1964, 247 pp.
  • Mehrtens JM. 1987. Living Snakes of the World in Color. New York: Sterling Publishers. 256 pp. ISBN 0-8069-6460-X.
  • Meier J, Stocker KF. 1991. Snake venom protein C activators. In: Tu A, editor. Reptile venoms and Toxins. New York: Marcel Dekker. pp 265–79.
  • Mertens R, Wermuth H. 1960. Die Amphibien und Reptilien Europas. Verlag Waldemar Kramer, Frankfurt am Main, 1-264.
  • McMahon M. 1990. Vipera ammodytes meridonalis envenomation. Journal of the Herpetological Association of Africa, 37:60.
  • Petkovic D, Javanovic T, Micevic D, Unkovic-Cvetkovic N, Cvetkovic M. 1979. Action of Vipera ammodytes venom and its fractionation on the isolated rat heart. Toxicon, Great Britain, 17:639-44.
  • Steward JW. 1971. The Snakes of Europe. London: David & Charles, Newton Abbot. 191 pp. ISBN 0-8386-1023-4.
  • U.S. Navy. 1991. Poisonous Snakes of the World. New York: Dover Books. (Reprint of US Govt. Printing Office, Washington D.C.) 133 pp. ISBN 0-486-26629-X