Blauer Enzian

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Blauer Enzian EuroCity
DB 103 sorozat a München–Rosenheim-vasútvonalon
DB 103 sorozat a München–Rosenheim-vasútvonalon
TípusFernschnellzug (F)
(1951–1965)
Trans Europ Express (TEE)
(1965–1979)
InterCity (IC)
(1979–1987)
EuroCity (EC)
(1987–2002)
Státusznincs továbbra is nevet viselő utódja
HelyNémetország
Ausztria
Névadó
(taxon)
Első járat1951
Utolsó járat2002
Volt üzemeltetőDeutsche Bundesbahn /
Deutsche Bahn (DB)
ÖBB
Vonal kezdeteHamburg-Altona /
Dortmund Hbf
Vonal végeMünchen Hbf /
Klagenfurt Hbf /
Zell am See
Járatsűrűségnaponta
VonatszámTEE 90/91
Osztályokkezdetben csak 1. osztály, majd 2. osztály is
Vasúti járműDB 103 sorozat
DB 112 sorozat
ÖBB 1010 sorozat
ÖBB 1042 sorozat
Nyomtáv1435 mm
Villamos vontatás15 kV AC, 16,7 Hz
(Németország, Ausztria)
A Blauer Enzian útvonalai: TEE 1970 (vörös), IC 1979 (kék), EC 1991 (zöld)
A Wikimédia Commons tartalmaz Blauer Enzian EuroCity témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Blauer Enzian egy TEE vasúti járat volt Németország és Ausztria között. Az első járat 1951. szeptember 28-án, az utolsó pedig 2012. december 14-én indult. Nevét egy kék színű hegyi virágról, a Tárnicsról kapta (németül: Frühlings-Enzian).[1][2]

Története[szerkesztés]

A járat kezdetben, 1951 és 1965 között, mint távolsági gyorsvonat közlekedett. 1965 és 1979 között a TEE hálózat része volt, 1979 és 1987 között a TEE megszűnése miatt átkerült az Intercity hálózatba, 1987-től pedig a 2002-es megszűnéséig mint EuroCity közlekedett.

Útvonal[szerkesztés]

Az évek során a Blauer Enzian végállomásai és útvonala olyan jelentősen megváltozott, hogy nincs olyan vonalszakasz, amelyen mindig közlekedett volna. A vonat azonban mindig a müncheni főpályaudvarról indult, vagy oda érkezett meg az ellenkező irányból.

Fernzug[szerkesztés]

1951-ben a nyugatnémet Deutsche Bundesbahn bejelentette a Blauer Enzian bevezetését az akkor új Fernzug-hálózat részeként.[3] 1951. július 1-jén az eredeti tervek szerint az észak-déli vonat FT 55/56 néven kezdte volna meg a közlekedést. Az új szolgáltatáshoz tervezett FernTriebwagen (távolsági motorvonat) szerelvények azonban ekkor még nem álltak rendelkezésre, így a járat ehelyett 1951 őszén vagy később normál kocsikkal állt forgalomba.[4]

Az F 55/56-os gyorsvonat útvonala Hamburg-Altona állomásról München Hauptbahnhofig a később megépített első német nagysebességű vasútvonal útvonalát is tartalmazta. A vonat kezdetben a háború előtti áramvonalas Reichsbahn Schürzenwagen kocsikból és egy UIC-X prototípusból állt, amelyeket DRG 01 sorozatú gőzmozdonyok és DB V 200 sorozatú dízelmozdonyok,[3] a villamosított szakaszokon DB E 10 sorozatú és háború előtti DRG E 18 sorozatú mozdonyok is vontattak. A Deutsche Bundesbahn 1953-ban kiterjedt gyakorlati kísérleteket is végzett egy amerikai EMD MRS-1 dízel-villamos mozdonnyal.

1953 decemberétől 1959-ig az egykori Henschel-Wegmann vonatot használták,[5] amelyet alaposan felújítottak, beleértve egy megfigyelő kocsit és az egykori Rheingold 1928-as étkezőkocsikat is. Egy második, átállított Blauer Enzian vonatot kifejezetten az ellenkező irányban közlekedő szolgáltatáshoz építettek.

Trans Europ Express[szerkesztés]

A Hamburg környéki vasútvonalak 1965-ös villamosítása után a Blauer Enzian járatot belföldi Trans Europ Expresszé fejlesztették.[6] A járat TEE kocsikat kezdett használni, amelyeket az E 03 (később DB 103) sorozatú nagysebességű mozdonyok prototípusai vontattak. 1968-ban a Blauer Enzian volt az első német vonat, amelynek menetrend szerinti üzemi sebessége 200 km/h volt.

1969-ben bevezették az Ausztriába tartó közvetlen kocsikat,[7] amelyek végállomása Salzburgon és a Tauernbahn nevű vasútvonalon keresztül Klagenfurt Hauptbahnhof volt. Ezeket a kocsikat egy München déli részén közlekedő, továbbra is Blauer Enzian nevű, első osztályú, de TEE-ként nem jelölt rendes gyorsvonat vontatta.[8]

1970-ben a TEE 80/81-es számozású teljes Trans Europ Express útvonalat kiterjesztették Ausztriába, és a vonatot Rosenheimben kettéválasztották, egyik része Klagenfurtba, a másik Kufsteinen és Wörglön keresztül Zell am See-be közlekedett.[9] Bár a Zell am See-i járat kiábrándító utasszámokat produkált,[6] az 1972-es nyári olimpiához kapcsolódó várható turisták kiszolgálása érdekében a menetrendben maradt. 1973-ban a Zell am See-i ágat megszüntették.

Az 1970-es évek végén a Blauer Enzian egyike volt a mindössze három Ausztrián belül közlekedő TEE vonatnak, a másik kettő a Mediolanum és a Prinz Eugen volt.[10] 1977-ig a TEE Bavaria is közlekedett Ausztrián keresztül, de csak kevesebb mint 20 km-et tett meg az országban.

Intercity/EuroCity[szerkesztés]

1979. május 27-én a Blauer Enzian-t visszaminősítették[11] két kocsiosztályú Intercity járattá, és már nem Hamburgot szolgálta ki, hanem dél felé a Dortmund - München - Klagenfurt, észak felé pedig Klagenfurt - München - Dortmund - Braunschweig útvonalon közlekedett.[12] A Hamburg és München közötti TEE-járatot a TEE Diamant vette át.[12][13] 1981-re az északi útvonal is Dortmundban végződött.

1987. május 31-én a Blauer Enzian az újonnan bevezetett nemzetközi EuroCity hálózat részévé vált,[11] észak felé EC20 és dél felé EC21 vonatszámmal[14] (később EC12/13-ra számozva).[15] 1990 nyarának érdekessége volt az EC Blauer Enzian, EXP Dachstein (Lindau-Graz-Lindau), EC Transalpin (Basel-Bécs/Graz/Klagenfurt) között a közvetlen kocsik váltása Schwarzach St Veitben és Bischofshofenben. A vonatszámot 1990 nyarán változtatták meg. Az EC Blauer Enzian Dortmund-Klagenfurt/Graz/Ljubljana kocsikat is továbbított.

Az első német nagysebességű vasútvonal 1991. június 2-i megnyitásáig az útvonal változatlan maradt. 1991. június 2-án a Mainz és Augsburg közötti útvonalat megváltoztatták, hogy Frankfurt, Nürnberg és Würzburg helyett Mannheim, Heidelberg és Stuttgart városokon keresztül közlekedjen - de összességében továbbra is a Dortmund-Klagenfurt útvonalon -, a vonatot észak felé EC114-re, dél felé EC115-re számozták át. 2002. december 14-től a Blauer Enzian elnevezés megszűnt.

A nevet 2017-ben a Frankfurt-Klagenfurt között közlekedő EC 112/113-as járaton élesztették újra. Ez a járat Villachban találkozik az EC 212/213 Mimara járattal, és közvetlen kocsikat cserél a Ljubljana és Zágráb felé tartó járattal.[16][17] A Dortmundból Klagenfurtba tartó, továbbra is EC 114/115-ös számozású járatot Wörthersee-re keresztelték át.

Források[szerkesztés]

  1. ↑ TEE 24. oldal
  2. ↑ Struwe, Lena: Geographic places, companies, and other things named after gentians. Gentian Research Network. Rutgers University. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 1.)
  3. ↑ a b TEE Züge in Deutschland, p. 109.
  4. ↑ TEE Züge in Deutschland, p. 110.
  5. ↑ TEE Züge in Deutschland p. 110.
  6. ↑ a b Das grosse TEE Buch, p. 82
  7. ↑ La Légende des TEE, p. 236.
  8. ↑ "Stop Press" (changes taking effect). Cooks Continental Timetable (June 1969 edition), p. 6; also pp. 64, 314, 329. London: Thomas Cook Publishing
  9. ↑ TEE Züge in Deutschland, p. 111.
  10. ↑ Nock, O.S. (1978). "Trans-Europe Expresses", in World Atlas of Railways, pp. 86–87. New York: Mayflower Books (original publisher: Artists House, London, UK). ISBN 0-8317-9500-X.
  11. ↑ a b La Légende des TEE, p. 238.
  12. ↑ a b Thomas Cook International Timetable (May 27–June 30, 1979 edition), pp. 6, 68, 340, 355, 361. Peterborough, UK: Thomas Cook Publishing.
  13. ↑ La Légende des TEE, p. 382.
  14. ↑ Thomas Cook Continental Timetable (May 31–June 30, 1987 edition), pp. 68, 472, 476. Thomas Cook Publishing.
  15. ↑ Thomas Cook European Timetable (April 1991 edition), pp. 81–82, 516–519. Thomas Cook Publishing.
  16. ↑ EC 113 Blauer Enzien. vagonWEB . (Hozzáférés: 2018. szeptember 11.)
  17. ↑ „Kurswagen von Frankfurt nach Zagreb: Zwei Züge, aber kein Umstieg”, 2018. július 21. (Hozzáférés: 2018. szeptember 11.) 

Irodalom[szerkesztés]

  • ↑ TEE: Centre for public relations UIC: TEE. (hollandul) Párizs: Union International des Chemins de Fer. 1972.  
  • Jörg Hajt: Das grosse TEE Buch. (németül) Bonn/Königswinter: Heel Verlag. 2001. ISBN 3-89365-948-X  
  • Peter Goette: TEE-Züge in Deutschland. (németül) Freiburg: EK-Verlag. 2008. ISBN 978-3-88255-698-8  
  • Maurice Mertens – Jean-Pierre Malaspina: La Légende des Trans Europ Express. (franciául) Vannes: LR Presse. 2007. ISBN 978-29-036514-5-9  
  • Wolfgang Burmeister: Europäische Salonwagenausstellung vom 22.–23. Mai 1993 auf dem Gelände des Raw Potsdam: Ausstellungskatalog. (németül) Szerk. Christel Gernhuber, Magistrat der Stadt Potsdam. Potsdam: (kiadó nélkül). 1993.  
  • Centre for public relations UIC: TEE. (hollandul) Szerk. Union Internationale des Chemins de Fer. Párizs: (kiadó nélkül). 1972.  
  • Jörg Hajt: Das grosse TEE Buch. (németül) Bonn/Königswinter: Heel. 2001. ISBN 3-89365-948-X  
  • Peter Goette: TEE-Züge in Deutschland. (németül) Freiburg: EK Verlag. 2008. ISBN 978-3-88255-698-8  
  • Peter Goette: Leichte F-Züge der Deutschen Bundesbahn. (németül) Freiburg: EK Verlag. 2011. ISBN 978-3-88255-729-9  
  • Hans-Wolfgang Scharf, Friedhelm Ernst: Vom Fernschnellzug zum Intercity. (németül) Freiburg: EK-Verlag. 1983. ISBN 3-88255-751-6  
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Blauer_Enzian&oldid=26996168”