AMX–13

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
AMX-13
AMX-13-.jpg

Általános tulajdonságok
Személyzet 3 (parancsnok, vezető, irányzó)
Hosszúság 4,88 m
Szélesség 2,51 m
Magasság 2,35 m
Tömeg 13,7–14,5 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 10–40 mm
Elsődleges fegyverzet 75 mm-es CN 75-50 ágyú
Másodlagos fegyverzet 7,5 mm-es párhuzamosított géppuska
7,62 mm-es légvédelmi géppuska
Műszaki adatok
Motor SOFAM Model 8Gxb
Teljesítmény 250 LE (190 kW)
Felfüggesztés torziós
Sebesség 60 km/h
Fajlagos teljesítmény 15 LE/t
Hatótávolság 400 km

Az AMX–13 francia könnyű harckocsi, melyet 19531985 között gyártottak. Egyedi jellemzői közé tartozott a lengőtorony, illetve a revolvertáras, automata töltőberendezés. A típus jelentős exportsikereket könyvelhetett el, mivel a francia hadseregen kívül 25 különböző országban rendszeresítették.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A jármű fejlesztését 1946-ban, a Párizs melletti Atelier de Construction d'Issy-les-Moulineaux (AMX) nevű vállalat kezdte meg. A pályázatnak megfelelően egy alacsony tömegű, légi úton is szállítható könnyű harckocsi létrehozására törekedtek, amit elsősorban a légideszant alakulatok támogatására kívánták használni. A prototípust 1948-ban mutatták be, 1952-től kezdve pedig az ARE (Atelier de Construction Roanne) vállalat gyártotta sorozatban. 1964-től kezdve a típus előállítását a Chalon-sur-Saône-i Creusot-Loire gyár vállalta át, mivel az ARE az új AMX 30-as harckocsik előállítását kapta feladatául. A sorozatgyártás 1987-ben történő felfüggesztéséig összesen 7700 példány épült, ebből közel 3400 darabot bocsájtottak exportra.

Az AMX-13-as lengőtornya

Mivel a típust még napjainkban is számos ország hadereje szolgállatban tartja, ezért a GIAT Industries (később Nexter) vállalat, az AMX-13-as korszerűsítésével továbbra is foglalkozik.

Tűzerő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsődleges fegyverzetét a 7,5 cm-es KwK 42-es L/70-es német páncéltörő löveg módosított változata alkotta (CN 75-50), ami lényegében csak a löveg cső hosszában és a hozzá rendszeresített páncéltörő lőszerek tekintetében tért el az eredeti modelltől. A 75 mm-es ágyút 2 darab, egyenként 6 lőszer befogadására alkalmas revolver tárral látták el, ezek képezték az automata töltőrendszer lelkét. Egyetlen hátránya, hogy a töltényhüvelyek automatikus kivetése és a lőszer újratöltése nem volt megoldva, ezért ezt a műveletet minden 12 lövésből álló sorozat leadása után a legénységnek, manuálisan kellett elvégeznie. Az automata töltőberendezés kétségtelen előnye, hogy nagyobb tűzgyorsaságot tett lehetővé, illetve egy fővel csökkenteni lehetett a kezelők számát. A későbbi változatokat már 90 mm-es ágyúval szerelték fel, amit a még nagyobb, 105 mm-es űrméretű fegyver követett.

Rendszeresítő országok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aktuális[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korábbi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  •  Algéria - ?
  •  Argentína - 60 darab AMX-13/105 FL-12, szolgálatból kivonva
  •  Ausztria - ?
  •  Belgium - ?
  •  Chile - 12 darab AMX Mk F3 155 mm tüzérségi tarack
  •  Dominikai Köztársaság - 15 darab
  •  Egyiptom - ?
  •  El Salvador - 12 példányt rendeltek, de nincs semmilyen bizonyíték, hogy a páncélosok leszállítására valaha is sor került
  •  Franciaország - 1970-ben kivonták a szolgálatból
  •  Guatemala - 12 darab
  •  Hollandia - 131 darab
  •  India - Az indiai hadsereg az 1965-ös Indo-Pakisztáni háborúban vetette be. Néhány működőképes példány, a pakisztáni hadsereg kezére került
  •  Izrael - 1969-ben kivonták, az állomány egy részét pedig eladták Szingapúrnak
  •  Libanon - 35 darab (1976-ban vonták ki a szolgálatból)
  •  Marokkó - Szolgálatból kivonva (SK-105 Kurassier típusú páncélosokkal váltották fel)

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bombay-Gyarmati-Turcsányi. Harckocsik. Zrínyi Kiadó. ISBN 963-327-332-3 (évszám nélkül) 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz AMX–13 témájú médiaállományokat.