Szerkesztő:Carlos71/Horthy Miklós

Tanulmányomat Ormos Mária a Horthy-korszakról tett megjegyzésének szellemében írom:

„	A történelmi “revizionizmus” vádja pedig aligha tarthat vissza bárkit is, hiszen a felmérést indokolja a lezajlott nagy politikai fordulat és a vele együtt frissen támadt lehetõség is, emellett pedig a történettudomány nem is nevezhetõ tudománynak, ha idõrõl-idõre nem újítja meg önmagát. (...) Valójában tehát azt szeretném mondani, hogy a történészeknek, és fõként a fiataloknak össze kellene fogniuk egy új történeti szintézis megírására. Ez elõzetesen megkívánja a tisztázást, az átgondolást, vagyis a vitát, és néhány fontos területen kétségkívül a további kutatást is. Azt gondolom, hogy fel kell tenni fel nem tett kérdésként, hogy a jelzõkkel elfedett ismerethiányok, illetve értelmezési bizonytalanságok és ferdítések megszüntethetõek legyenek. (Ormos Mária)	”

Horthy valóban nem volt hibátlan, de az igazságos megítélés mindenkit megillet. A történész feladata az igazságos, tényeken alapuló és a körülményeket is figyelembe vevő munka. Ez még ma is hiányzik sok történész munkásságából.

vitéz nagybányai Horthy Miklós
Hivatali idő 1920. március 1. – 1944. október 16.
Előd	József főherceg
Utód	Szálasi Ferenc
Házastársa	Purgly Magdolna
Foglalkozás	tengerésztiszt
Vallás	református

Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) az Osztrák–Magyar Haditengerészet tengerésztisztje, 1909–1914 között Ferenc József szárnysegédje, ellentengernagyként a flotta utolsó főparancsnoka volt. Az uralkodó a világháború végén altengernaggyá léptette elő. Az első világháborút követő proletárdiktatúra összeomlása után megszilárdította az államhatalmat. 1920. március 1-jétől 1944. október 15-ig ő volt a Magyar Királyság kormányzója. Portugáliai emigrációban halt meg 1957-ben. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen.

Horthy Miklós sokak szemében ma is csak a „Kormányzó Úr”, másokban pedig az országgyarapító, a bölcs politikus, vagy a Legfelsőbb Hadúr alakját idézi fel a személye. Igen jelentős azoknak a száma is akik Horthyt országvesztő, autoriter vezérnek látják és gyakran csak „lovastengerésznek” gúnyolják. Emellett sokakban él még a marxista történetírás által manipulált rendkívül kedvezőtlen Horthy-kép, amely Horthyt szinte egy szintre helyezi a negatív megítélésű Szálasi Ferenccel. Nem elhanyagolható azoknak a száma sem, akik jóformán nem is tudják ki volt valójában. Személyét tekintve egy azonban bizonyos. Nincs Magyarországnak még egy olyan történelmi alakja, aki ennyire felemás érzéseket ébresztene a lakosság körében. Egyes külföldi és magyar vélemények szerint azonban Horthy az aktuálpolitika érdekeinek áldozata, amely szerintük érdekelt a róla sokakban élő negatív kép fenntartásában.

Származása, családja

Horthy szülei

A család őse, Horti István 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól. Az ekkor már Északkelet-Magyarországon élő, székely eredetű család nevéről azonban már jóval korábban, a 16. század végén említést tesznek Debrecen város jegyzőkönyvei. Szerepük azonban nem lehetett jelentős, mivel nevükön kívül más adatot nem jegyeztek fel róluk. A nemesítésre Kolozs vármegyében került sor 1657. június 21-én.

Miklós apja, Horthy István (1830–1904), a magyar főrendiház tagja, egy 1500 holdas birtok tulajdonosa igen szigorú ember volt – még saját gyermekeivel is. 1857-ben kötött házasságot dévaványai Halassy Paulával (1839–1895). Kilenc gyermekük született (sorban: István, Zoltán, Béla, Paula, Miklós, Erzsébet, Szabolcs, Jenő [kétéves korában elhunyt] és Jenő).

Horthy fivérei közül István (1858–1937) lovassági tábornokként szolgált az első világháború során és számos magas kitüntetést kapott. Miklóshoz hasonlóan ő is a Mária Terézia-Rend birtokosa volt. Az ellenforradalom idején Székesfehérvárott szolgált, és támogatta öccse törekvéseit, visszavonulásától haláláig pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatóságának képviselője volt. Horthy Szabolcs a politikai pályát választotta. Igéretes karrierjének azonban az első világháború során bekövetkező halála vetett véget.

Horthy Miklós 1901. július 22-én Aradon kötött házasságot jószáshelyi Purgly Magdolnával (1881–1959), Purgly János és Vásárhelyi Ilona leányával. Négy gyermekük született:

1. Magdolna (1902–1918), fiatalon meghalt vörhenyben.
2. Paulette (1903–1940), előbb vitéz Fáy László földbirtokos, majd gróf Károlyi Gyula neje.
3. István (1904–1942), a MÁV gépgyár főmérnöke, rövid ideig kormányzóhelyettes, hadirepülőgép-szerencsétlenségben halt meg Ukrajnában. Felesége Edelsheim-Gyulai Ilona (1918-) volt.
4. Miklós (1907–1993), feleségül vette Károlyi Mária Consuelo grófnőt (1905–1976).

Gyermekkora, iskolái

Horthy gyermekkorában

Gyermekkorát nyolc éves koráig a családi birtokon, Kenderesen töltötte. A családi visszaemlékezések szerint eleven és kalandszerető gyermek volt. Emlékirataiban így ír erről:

„	[Atyám] nem sok megértést tanúsított csínytetteim iránt sem, pedig élénk képzeletem és kalandvágyam el-elcsábított. Így történt aztán, hogy elnéző édesanyám vonakodása ellenére már nyolc éves koromban elszakadtam a meleg családi körből. Debrecenbe kerültem két bátyámmal közös szállásra.	”

Az atyai szigor ellenére nincs okunk azt hinni, hogy Miklósnak az átlagosnál rosszabb gyermekkora lett volna. Elemi iskolai tanulmányait magánúton, a helyi iskolában végezte Kenderesen (1874–1876), majd a Debreceni Református Kollégiumban (1876–1878). Gimnáziumi tanulmányait Sopronban, a Lähne-tanintézetben (1878–1882) végezte, ahol németül oktatták. Miklós a Lähne-intézetet valószínűleg nem szerette és emlékirataiban sem tesz sok említést róla, azonban ennek az iskolának köszönhetően tanult meg németül gondolkodni, ami a későbbiekben hasznára vált. Béla bátyja a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt, azonban hadapróddá avatása előtt két hónappal, hadgyakorlat közben halálos baleset érte.

A családi tragédia ellenére Miklós édesanyja segítségével megnyerte édesapja támogatását a tengerészeti akadémiára való bejutáshoz, így 1882 őszén saját elhatározásából lépett bátyja helyére. A 612 jelentkező közül csak 42 nyert felvételt az akadémiára, köztük Horthy is. Az akadémia szigorúságát az jellemezte a legjobban, hogy a hallgatók harmada kibukott vagy kimaradt és csak 27 főt avattak hadapróddá. Miklós nem volt különösebben szorgalmas tanuló, inkább testi ügyességével tűnt ki társai közül, azonban így is élni tudott a kapott lehetőséggel. Az ifjú Horthyt egy gyakorlat során majdnem végzetes baleset érte. A vitorlarúd rögzítő kötelét tévedésből kibontották és Miklós 20 méteres magasságból lezuhant, azonban lélekjelenlétének köszönhetően, a köteleket zuhanás közben elkapva néhány töréssel túlélte a balesetet. Kérésére szüleit nem értesítették. Az akadémia során a matrózoktól megtanult olasz és horvát nyelven is. Emellett németül, angolul és franciául is beszélt. 1886. október 7-én avatták a Császári és Királyi Haditengerészet II. osztályú tengerész-hadapródjává.

Tiszti karrierje

Az ifjú Horthy

Miklós a tanulmányai befejezése után szolgálatát a háromárbocos, segédgőzgéppel felszerelt vitorlás fregatton, a Radetzkyn kezdte meg. Nemsokára részt vett a nagyhatalmak által szervezett flottatüntetésben, melyet azért rendeztek, mert Krétán fellázadt a görög lakosság. Görögország a helyzetet kihasználva vissza akarta szerezni a szigetet az Oszmán Birodalomtól. A nagyhatalmak szerint azonban ennek ekkor még nem jött el az ideje.

Három évvel később már sorhajózászlósként szolgált a Konstantinápolyban horgonyzó Taurus állomáshajó fedélzetén. Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben. Kiválóan vitorlázott és eredményes középtávfutó volt. Vívásban hadseregbajnoki címet nyert. Emellett kerékpárversenyzőként és teniszben is kiemelkedően teljesített (párosban legyőzte az angol hadseregbajnok párost), valamint elsőosztályú lovas volt. Fenti sporteredményei, jó tánctudása, megnyerő modora és az általa beszélt nyelvek a társasági körökben szívesen látott emberré tették. 1892-től 1894-ig beosztott tisztként részt vett a Saida kelet-ázsiai és óceániai útján, amelynek során az útvonal érintette Indiát, Ausztráliát és Melanéziát. Az utazást a kikötések során átélt események tették változatossá. Horthy részt vett vadászatokon, sporteseményeken, bálokon és fogadásokon is. Emellett szakmai téren és a parancsnoki ismeretek szintjén is sikerült tapasztalatokat gyűjtenie és ismereteit bővíteni, valamint képet kapott magáról a világról. Ebben az időszakban szerezte a bal karján található tetoválást is.

Útja során csodálattal töltötte el a brit flotta nagysága, melyről így írt emlékirataiban:

„	Viktoria angol királynő uralkodása idején (…) korlátlanul érvényesült a büszke mondás: Britannia rules the waves, s ennek utunk folyamán számos mély hatást keltő példáját tapasztalhattuk.	”

Útjáról visszatérve három hónapos szabadságot kapott és hazautazott. Budapesten, a Nemzeti Színházban esett meg vele az a furcsa eset, hogy jó hallása ellenére alig értette az előadást. Bencsik Gábor történész szerint ez azzal magyarázható, hogy Hortyban ekkorra megtestesült a ferencjózsefi idea és érzelmileg is a összmonarchia polgárává vált. Ennek ellenére nemzeti identitásával és öntudatával nem volt probléma. A nyelvi zavar hamarosan megszűnt és csak idős korában Portugáliában jelentkezett újra, kisebb mértékben.

Ezt követően különböző beosztásokat kapott. Előbb a Bécsben található Tengerészeti Műszaki Bizottságnál látott el szolgálatot, majd egy egyéves torpedótanfolyamon vett részt. A tanfolyam elvégzése után Horthyt II. osztályú sorhajóhadnaggyá léptették elő és visszatért a bizottságba. Munkája során eljutott Londonba is. Hazafelé ellátta első parancsnoki teendőit is, mivel a Boa torpedónaszád parancsnoka megbetegedett, helyét pedig Horthy vette át. 1899-ben kinevezték az Artemisia iskolahajóra, ahol az altisztek kiképzése folyt. Alig fél év után rábízták a hajósinasok kiképzését, majd ezt követően Bécsbe rendelték, ahol magyar tolmácsként tevékenykedett. Ekkor előléptették I. osztályú sorhajóhadnaggyá. Munkája során megismerkedett a birodalom vezető politikusaival, többek között magával Tisza Istvánnal is.

A delegációk üléseit követően Horthy hazautazott Magyarországra. Szabadsága alatt Miskolcra utazott húga meglátogatásának céljából. Erre a találkozóra azonban nem került sor. Sógora, Péchy László magával vitte Horthyt barátaihoz, Melczerékhez Hejőbábára, ahol Miklós megismerkedett későbbi feleségével, Purgly Magdolnával. 1901 januárjában megkapta parancsnoki kinevezését az SMS Sperber nevű hadihajóra. Ezt követően a miskolci bálon és az Erzsébet húga által szervezett velencei kiránduláson, ahol Horthy kísérőként vett részt, is találkozott Magdolnával. Esküvőjükre 1901. július 22-én került sor Aradon. A nászútat Semmeringen töltötték, majd Pólában telepedtek le. Horthy megkapta új beosztását az SMS Kranichra, ahol parancsnokként a sorkötelesek gépészeti kiképzésével foglalkozott.

Egy évvel később Horthyt a torpedóflotilla csoportvezetőjének nevezték ki. Gyermekei a Pólában töltött időszakban születtek. Magdolna 1902-ben, Paulette 1903-ban, István 1904-ben, Miklós pedig 1907-ben. Horthyt 1903 januárjában az SMS Habsburgra vezényelték, mely a Császári és Királyi Haditengerészet földközi-tengeri flottájának zászlóshajója volt. Időközben a világpolitikai helyzet lassan megváltozott. A nagyhatalmak felkészültek a világ újrafelosztására, mely a feszültségek növekedéséhez vezetett. Ez előbb a Távol-Keleten, majd az Oszmán Birodalomban jelentkezett.

Horthy következő feladata az SMS Sankt Georg cirkáló felszerelésében való részvétel volt, melynek végrehajtása után a cirkáló torpedótisztje lett. A nagyhatalmak az Oszmán Birodalomra ismét katonai nyomást gyakoroltak, hogy reformokat csikarjanak ki a törököktől. Ennek során brit, francia, olasz, orosz és osztrák-magyar hadihajókat küldtek Pireuszba. Ezzel egy időben az SMS Sankt Georgot a Lészvosz szigeti Mitilini településhez vezényelték. Horthy, az angolok irányítása alatt, partmesterként részt vett a partraszállásban, majd Limnosz szigetének megszállásában. II. Abdul-Hamid végül támadás helyett megegyezett a diplomatákkal, így nem került sor háborúra.

Eddig kész a cikk

1908-ban és 1909-ben sorhajóhadnagyként a Taurus parancsnoka volt. 1909 és 1914 között I. Ferenc József király szárnysegédje volt – emlékirataiban hangsúlyozott tisztelettel emlékezett meg az uralkodóról. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesinek felelt meg.

Az első világháborúban

+tevékenységének értékelése

Kormányzósága

Romsics Ignác a következőképp jellemezte Horthy szerepét:

„	Sokkal inkább legfelső reprezentatív méltóságként, semmint a mindennapi politika operatív tényezőjeként vett részt a közéletben.	”

Magyarország megszállása

Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Előtte Horthyt tárgyalni hívták Klessheimbe, ahol elzárták a külvilágtól, így nem tudott ellenállásra utasítani). Kállay Miklós miniszterelnök március 19-én, a már megszállt országba visszatért kormányzót arra kérte, hogy ne mondjon le. Ez egyébként a németeket kiszolgáló nyilasok azonnali hatalomátvételével fenyegetett volna, ami a zsidóság szempontjából és az ország részéről is katasztrofális lett volna. A katonai ellenállás szakértők szerint hősies, de tragikus esemény lett volna. Erre az eshetőségre a németek, saját egységeik mellett készenlétbe állították a román, szlovák és kisebb horvát csapatokat is. Ez a haderő nemcsak számszerűleg, hanem a felszerelés minőségében is felülmúlta a magyar csapatokat. Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat. Ellenkezése dacára Horthy megmaradt ugyan kormányzónak, de gyakorlatilag az ország élére kinevezett Edmund Veesenmayer birodalmi biztos kezében volt az irányítás. Új hadakat menesztettek a rohamosan közeledő keleti frontra.

Hitler és vezetése tisztában volt azzal, hogy Magyarország milyen nagy stratégiai jelentőséggel bír. Magyarország háborúból való kilépése esetén ugyanis az egész balkáni front összeomlott volna. Emellett Hitler tudott Kállay Miklós kiugrási tárgyalásairól, melyet Horthy nyílvánvalóan támogatott. Az eredeti Margaréta-terv szerint a megszálláshoz felhasználták volna a román és a szlovák haderőt is, a magyar honvédséget pedig lefegyverezték volna. Az előbbiekre azonban később nem volt szükség, az utóbbitól pedig végül elálltak. A magyar fél észlelte a határmenti csapatösszevonásokat, azonban ezeket konkrét ellenlépéseket nem követték. A terv kivtelezésénél egyetlen zavaró tényező maradt, maga Horthy Miklós.

Mivel Hitler biztosra akart menni terve sikerét illetően, ezért 1944. március 15-én ismét meghívta Horthyt a Salzburg közelében lévő klessheimi kastélyba. A találkozó időpontja március 18 volt. Horthy tisztában volt azzal, hogy Hitler nem véletlenül küldte a meghívást. Az utazás mellett és ellene is hangzottak el érvek. Horthy végül az utazás mellett döntött. Horthy és a magyar küldöttség március 18-án a délelőtti órákban érkezett meg Klessheimbe. Hitler azonnal a tárgyalások megkezdését sürgette. Horthy visszaemlékezése szerint Hitler előbb zavarban volt, majd egyenesen közölte vele, hogy az olasz kiugrás példájának megismétlődése ellen megtette a szükséges óvintézkedéseket.

Horthy tisztában volt vele, hogy bármilyen érvelés felesleges és a következőket kiáltotta Hitlernek:

„	Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom!	”

Horthy és küldöttsége távozni próbált, de légiriadóra hivatkozva visszatartották őket. A délután folyamán így újabb tárgyalásra került sor, mely nem hozott lényegi változást. Hazatérőben a Horthyék vonatszerelvényét több alkalommal feltartóztatták a német hatóságok, így Magyarország megszállásának kezdetén még osztrák területen tartózkodtak.

Hazaérkezve Horthy a budai várba hajtatott. A jövőt tekintve túl sok illúziója nem lehetett. A koronatanácson a belügyminiszter tájékoztatta Horthyt az országban végbement változásokról. A németek gyakorlatilag már a megszállást követően átvették a rendvédelmi szervek feladatait. Számos képviselő letartóztatására sor került és a gazdagabb zsidó családok tagjait is túszul ejtették. Hitler teljhatalmú megbízottja Edmund Veesenmayer volt, aki nem riadt vissza a diplomácia keretén túlmenő eszközök felhasználásától sem. 1944. március 19 után Magyarországot a teljes katonai és politikai káosz uralta.

A lemondatás után

A német fogság

A kormányzói családot a meghiúsult kiugrási kísérlet után a németek foglyul ejtették, és a bajorországi Weilheim közelében található Hirschberg kastélyba internálták. A szögesdróttal körbezárt kastélyt egy SS-század őrizte, a kormányzói párt sétáikon kutyás őrök kísérték. A külvilággal semmi kapcsolatot nem tarthattak, még a Vöröskereszt levelét sem bocsátották rendelkezésükre. 1944 decemberétől ellátásuk egyre rosszabb lett. A kormányzó és családja gyakorlatilag éhezett. A fogságban 1945. január 3-án önként csatlakozott a kormányzói családhoz a kormányzó öccse, Horthy Jenő, aki be tudott csempészni rádiót is a kastélyba, így tudomásuk volt a külvilág eseményeiről.

1945 márciusában Heinrich Himmler kiadta a parancsot: mihelyst a szövetségesek megközelítik a kastélyt, a poltikai foglyokat, így a kormányzói családot is ki kell végezni. Ezt azonban Oberführer Klein ellenállása miatt nem hajtották végre: az amerikai csapatok bevonulása előtt két nappal az őrség polgári ruhába öltözve szétszéledt.

Az amerikai fogság

Az amerikai csapatok 1945. május 1-jén érték el a hirschbergi kastélyt, ezzel a volt kormányzó amerikai hadifogságába került. Horthy a fogságban magyarokkal is találkozott és így híreket kapott a szovjet „felszabadításról” is. A kormányzó ebben a korábbi félelmei beigazolódását látta. Több hadifogolytáborban tartották fogva (Spa, Wiesbaden, Frankfurt) változó körülmények között. A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki, még Sztálin is visszautasította, hogy vádlottként állítsák a törvényszék elé. Tito követelte a kiadatását Jugoszláviának az újvidéki vérengzés miatt, de ez sem történt meg. Gyakran elhangzik az a feltételezés, hogy Horthyt egyedül Sztálinnak köszönhetően nem büntették meg. Ebben azonban csupán annyi igazság van, hogy Sztálinnak sem volt oka őt háborús bűnökért felelősségre vonni. Május 8-án a kormányzó tudomást szerzett fia életbenmaradásáról. Júniusban levelet írt Winston Churchill miniszterelnöknek és az angol uralkodónak, amelyben Magyarország számára igazságosabb békét szeretett volna elérni, azonban leveleit a külügyi hivatalnokok nem juttatták el a címzettekhez. Kihallgatását 1945. augusztus 28-án kezdték meg. Magyar ügyekről nem esett szó, csak német tisztségviselők pereiben tanúskodott. Később, szabadulása után a megszállt Magyarország birodalmi helytartójának, Edmund Veesenmayernek a perében is megidézték.

Az emigráció

A hadifogságból szabadulás után Horthy a Weilheimben élő családjához tért vissza. Pénzadományokból éltek szűkösen – nagyobb támogatást csak a Vatikán nyújtott. Emellett az Egyesült Államok két utolsó nagykövete rendszeresen küldött csomagokat a család részére. 1948 nyarán volt magyar tábornokok részéről felkérés érkezett, hogy álljon a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége élére – amely szervezet a szovjet csapatok kivonását próbálta elérni. Ezt visszautasította azzal az indokkal, hogy ígéretet tett a politikai tevékenységektől tartózkodásra – bár ilyen ígéretéről írásos feljegyzés nem készült. Horthy belátta, hogy életének aktív szakasza lezárult és innentől kezdve ragaszkodott a magánember szerepéhez.

Horthy Miklós sírja Kenderesen

4 évet élt Bajorországban, majd felesége romló egészsége miatt a salazari Portugáliába költözött, Estoril városába. John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a család anyagi támogatására. Ebben több zsidó származású személy részt vett, többek között Chorin Ferenc is. Portugáliában írta meg az emlékiratait, amit 1952. augusztus 20-án fejezett be. Először Buenos Airesben adták ki 1953-ban, a magyarországi kiadásra 1990-ig kellett várni.

Az 1956-os forradalom híre előbb fellelkesítette, ám annak későbbi kudarca nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt. A forradalom leverése után apátiába zuhant, bár az orvosok szerint szervi bajban nem szenvedett, nemsokára elhunyt. Estorilban halt meg 1957-ben. Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen, a család és a kormány egybevágó szándéka szerint nem állami szertartás keretében.

Az antiszemitizmushoz való viszonya

Ma sincs egyetértés a történészek és kutatók között Horthy antiszemitizmushoz való viszonyát illetően.

Gyurgyák János elmarasztalja a kormányzót az úgynevezett „úri antiszemitizmusa” miatt, mely a gyakorlatban egyfajta úri lenézést jelentett a zsidósággal szemben. Emellett megemlíti azt, hogy Adolf Hitler budapesti követe egy jelentésében „meggyőződéses antiszemitaként” jellemezte Horthyt.

Borbándi Gyula szerint azonban a német követ kijelentése ebben a kérdésben nem perdöntő. Horthy meggyőződéses antiszemitizmusának pedig számos személyes vonása és tette ellentmond. Borbándi megemlíti azt is, hogy ebben a történelmi időszakban a politikai érdek, a körülmények és Horthy helyzete is előidézhetett antiszemita megnyilatkozásokat. A zsidósághoz való konkrét viszonyát tekintve Horthy a jómódú, társadalmi helyzetéhez közel álló zsidó származású embereket szemmel láthatólag kedvelte, a szegényebbeket vagy esetleges politikiai ellenfeleit viszont minden valószínűség szerint nem.

Horthy és a zsidóság helyzete

Gyurgyák János a következőket írja Horthyról:

„	...ha Horthy Miklós 1944 július 7-én nem állítja le a Németországba irányuló deportálásokat, akkor a budapesti zsidóság sem kerülhette volna el a végső katasztrófát.	”

„	...még egy régi, ha úgy tetszik, egy gentlemanlike világ szülötte volt, aki azokat a módszereket, amelyeket a németek proponáltak neki, határozottan elutasította.	”

A kiugrási kísérlet és annak körülményei

Ormos Mária a kiugrási kísérlet sikertelenségről a következőket írta:

„	Horthy átállási kísérletét és kudarcának okait sokan elemezték. Elég azonban azt az egyetlen körülményt tudni, hogy a tervezett bejelentést a nyilas puccskísérletről szerzett információk miatt október 20-ról 15-re helyezték át, és máris érthető, hogy a szükséges előkészítést nem lehetett végrehajtani, ennek hiányában pedig a manőver így vagy úgy, de mindenképpen kudarcra volt ítélve.	”

Emellett az is nyílvánvaló, hogy Horthy szándékai és titkolózása ellenére a német fél tisztában volt a magyar fél kiugrási szándékával. Edmund Veesenmayer Magyarországot manőverezési és visszavonulási terepnek tartotta, melyet akár a nyilasok hatalomra juttatásával is a háborúban kell tartani.

Bár Szálasi a hatalomátvételt megelőző időszakban bujkált, alvezérei minden kapcsolatukat aktiválták a fegyveres testületekben és az adminisztrációban egyaránt, és minden elő volt készítve a hatalom átvételére. Kijelenthető, hogy a német megszállás és gyakorlati segítség nélkül a nyilasok soha nem kerülhettek volna hatalomra Magyarországon. A nyilasok Horthy „súlyos hibájának” tartották a budapesti zsidóság megkímélését.

Ormos Mária a következőket nyilatkozta Horthy szerepéről a nyilas hatalomátvétel előtti időszakban:

„	Horthy Miklós megmakacsolta magát, és megakadályozta a budapesti zsidók deportálását, gyakorlatilag meggyilkolását, majd pedig leváltotta a németeket maradéktalanul kiszolgáló Sztójay-kormányt, és egy olyat állított a helyébe, amelytől elvárhatta az átállást és a háború befejezését.Október elején a szélsőjobboldali mozgolódások német támogatás mellett éppoly megdöbbentő, mint fel­háborító méreteket kezdtek ölteni. A Bécsben nyomtatott és német teherautókon szállított röpcédulák millióit szórták szét Budapest utcáin vagy zúdították a fővárosra német repülőgépről. A budapesti hadtestparancsnoknak sikerült néhány államfelforgatásra szervezkedőt és felbujtót elfogatnia és zár alá helyeznie. Válaszképpen október 8.-án hajnalban lesben álló német Gestapo-emberek rendkívül ügyesen előkészített módon elrabolták Bakay altábornagy hadtestparancsnokot és ismeretlen helyre hurcolták. Bizonyítani persze nem lehetett a napnál világosabb tényt; minden vizsgálat, tiltakozás eredménytelen maradt.	”

Veesenmayer pedig így jelent a tervezett Lakatos kormányról: (Igor-Philip Matic: Edmund Veesenmayer, Südost Institute, Regensburg, 2002)

„	Daher sei es die Pflicht Horthys, «solch schwerwiegende Änderungen gerade jetzt nur dann durchzuführen, wenn die vorherige Zustimmung des Führers gegeben sei.»[370] Er sagte Horthy voraus, einen Bürgerkrieg zu provozieren, da sich viele Ungarn am Deutschen Reich orientierten. Sie würden eine Regierungsbildung gegen den Willen Hitlers nicht dulden. Nach dem Gespräch mit Horthy machte sich Veesenmayer daran, die Ministerliste Horthys zu analysieren. Gegen Lakatos, Bakay und Hardy hegte er erhebliche Bedenken, da er alle für «anglophil» hielt.[372] Schon früher hatte Veesenmayer vor Lakatos gewarnt: «Lakatos ist ein Liebling des Reichsverwesers, das heißt, er wird stark von der den Reichsverweser beherrschenden Klique [sie!] gefördert. Damit aber allein dürfte er genügend charakterisiert sein.»[373] Die Beibehaltung von Csatay als Kriegsminister wurde von Veesenmayer ebenfalls scharf abgelehnt, Für besonders gefährlich hielt er außerdem Iván Rakovszky,[374] der «ein ausgesprochener Repräsentant der konservativ-feudalen Richtung [war] ..., der alten Kallay-Clique nahestand und auch zu Bethlen stets enge Beziehungen hatte.»[375] Für Veesenmayer war lediglich Farkas «tragbar», Jurcsek geradezu unverzichtbar. Er warnte Ribbentrop ausdrücklich davor, die Kabinettsliste in dieser Form zu akzeptieren. «Die Zusammensetzung dieses Kabinetts bedeutet gleichzeitig ein endgültiges Stoppen der Judenevakuierung, bedeutet den Bruch des Zusammenarbeitens auf vielen lebens- und kriegswirtschaftlichen Gebieten und gibt zur Besorgnis Anlass, daß die Entwicklung vor dem 19. März eine Wiederholung erfährt.»[376]	”

Ormos Mária történész nem volt jelen, így egy részvevő (Rakovszky Iván, a koronatanács tagja) szavai sokkal fontosabbak: Rakovszky Iván emlékirata: http://www.rakovszky.eu/default.shtml?id=LiL4IvanHorthy

„	1944. július 15. Már ekkor történt megállapodás a fegyverszünetre vállalkozó kormány kinevezésére vonatkozólag. Bethlen István írásba foglalt javaslata alapján látszólag és elnevezésben " katonai kormány" alakult volna, melyben csak néhány, az akkori politikai életben nem exponált polgári személy foglalt volna helyet. E sorok írója miniszterelnök-helyettes lett volna, tárca nélkül, hogy az ezekben tájékozatlan katonák tanácsadója legyen. Ellentét csak abból a szempontból volt, hogy mi szerintünk a kormányváltozásnak azonnal, a németekkel való tárgyalás nélkül kellett volna megtörténnie, míg ő? a németekkel előzőleg tárgyalni akart. Ekkor hívatták Lakatost. Ő is a németekkel való tárgyalást kívánta előzőleg. A Szálasi perben tett vallomásában Lakatos úgy nyilatkozott, hogy végül én is, B. I. is belementünk az előzetes közlésbe. Ez téves. Elvégre a döntés a kormányzóra tartozott s ő így határozott. Még búcsúzáskor, az ajtóban is újból kérleltem, mentse fel még aznap Sztójay-ékat , azonnal nevezze ki az új kormányt, s csak azután hivassa a követet, közölje vele a fait accompli-t, azzal, hogy legelőször a szövetséges hatalom képviselőjével akarja közölni elhatározását. Az aug. 29.-i kinevezés: Aug. 28.-án közölte velem a megegyezéses listát. Megtudva, hogy Reményi Schneller, Jurcsek és Bonczos is tagjai lesznek a kormány­nak, megdöbbentem, viszont tudtam, hogy mint tárca miniszter a politikai irányítás reám nézve lehetetlen, Ezt nyíltan megmondottam. Csak, mikor kezeit összetéve a «könyörgök neked» szót használta, engedtem, kikötve, hogy minden bizalmas természetű ügyet csonka minisztertanácson beszéljünk meg és utasítsa a miniszterelnök-öt és belügyminiszter-t, hogy minden fontos ügyet megbeszéljenek velem. Egyik sem történt meg.	”

A kiugrási kísérlet sikertelenségének még egy fontos oka volt, melyet Lakatos Géza így ír le:http://www.wildboar.net/multilingual/easterneuropean/hungarian/irodalom/konyvek/ahogyanenlattam/10.html

„	Október elején a szélsőjobboldali mozgolódások német támogatás mellett éppoly megdöbbentő, mint fel­háborító méreteket kezdtek ölteni. A Bécsben nyomtatott és német teherautókon szállított röpcédulák millióit szórták szét Budapest utcáin vagy zúdították a fővárosra német repülőgépről. A budapesti hadtestparancsnoknak sikerült néhány államfelforgatásra szervezkedőt és felbujtót elfogatnia és zár alá helyeznie. Válaszképpen október 8.-án hajnalban lesben álló német Gestapo-emberek rendkívül ügyesen előkészített módon elrabolták Bakay altábornagy hadtestparancsnokot és ismeretlen helyre hurcolták. Bizonyítani persze nem lehetett a napnál világosabb tényt; minden vizsgálat, tiltakozás eredménytelen maradt.	”

Szálasival való kapcsolata

Szálasi Ferenc 1935-ben még jelentéktelen pártja jelentős német anyagi támogatással 1937 után már több százezer taggal rendelkezett. A párt támogatását Ausztrián keresztül jutatta el a német Külpolitikai Hivatal, melynek célja a nemzetiszocialista jellegű pártok támogatása volt. Szálasi jelentősége azonban 1939 után rohamosan csökkent, mivel „győri program” gazdasági fellendülést hozott és a nyilasok elveszítették azon támogatóikat, akik csak a gazdasági nehézségekből fakadó elégedetlenségükből szavaztak rá. Erre való tekintettel a német anyagi támogatás is valószínűleg megszűnt. Szálasinak minden igyekezete ellenére sem sikerült elérnie, hogy a kormányzó személyes kihallgatáson fogadja. Szálasi 1941 elejétől egyre inkább kereste Horthy elismerését, mivel az általa megálmodott rendszert olasz mintára, csakis Horthyval együtt akarta megvalósítani. Ennek azonban Horthy ellenállt. 1944-ben az ellehetetlenült nyilasok támogatottsága Szálasi szerint sem volt több 40-50 ezer főnél.

Megítélése

A második világháború végétől napjainkig

Dreisziger,

Admiral Miklos Horthy, Hungary's head-of-state from 1920 to 1944, is one the most controversial statesmen in modern Hungarian history. His name has been linked to the White Terror of 1919; he is also reputed to have been the chief architect of the "semi-feudal order" that prevailed in Hungary after 1920. However, in the eyes of many, his greatest "crime" was Hungary's involvement in World War II on the side of the Axis.

Half-a-century later, his name still stirs up emotions. Indicative of this is the acrimony that accompanied his reburial in Hungarian soil in 1993. Although transferring his remains from Lisbon (where he died in 1957), to Kenderes (where he was born in 1868) was only the implementation of his deathbed wish, there was an outpouring of opposition to the idea both inside and outside Hungary. Horthy will undoubtedly remain a controversial figure even though Sakmyster's book should help to reduce the controversy surrounding him, at least in the scholarly circles of the English-speaking world.

Sakmyster suggests that the negative image Horthy has had throughout the years is largely undeserved. Few people know, for example, that during the last months of his rule not a single Jew was deported from Hungary to Nazi concentration camps. It amounts to a miracle that this can be said of an Axis country whose capital in 1944 had the largest concentration of Jews in Central Europe, at a time when for Hitler the solution of the "Jewish problem" seems to have had greater priority then Germany's struggle against the Allies. Indeed, as Adolf Eichman remarked during his trial in Jerusalem, Horthy's was the only Axis country during the war where the military was used to protect Jews! And there is more that can be said in favour of Horthy. He could have suppressed all leftist opposition parties in wartime Hungary, but he refused to do so. Though the Communist Party was banned in Hortyite Hungary, in Horthy's prisons Hungarian communists were more secure than their exiled comrades were in Stalin's Russia. As Sakmyster concludes: "It was largely through his influence that [before its occupation by the Wehrmacht in March 1944] Hungary was... an island in the heart of Hitler's Europe where a semblance of the rule of law and a pluralistic society had been preserved..." (p. 400).

We may ask why is it that this man, whose country in early 1944 was an island of civility in a "sea of barbarism," acquired quite a negative reputation? The explanation stems from the fact that, ever since his coming to power in 1920, Horthy has been vilified in many quarters. In 1919 thousands of the participants of Hungary's postwar revolutions left the country. Most of them were well-educated individuals who became influential publicists wherever they settled. Many of them waged a propaganda war against the regime whose existence made their life in exile necessary. At the same time, Little Entente spokesmen had their own reasons for blackening Horthy's reputation. Though Horthy ceased to play a role in Hungary's politics after October 1944, his detractors continued to denounce him for years.

Another reason for Horthy's negative image was the fact that the communist regime of post-World War II Hungary considered him as the incarnation of the evil against which progressive people everywhere had to fight. The result was the outpouring of anti-Horthy propaganda both at home and abroad. Not surprisingly, little serious historical research was done on Horthy, and whatever was done, appeared in the West. The most remarkable was British historian C.A. Macartney's October Fifteenth: A History of Modern Hungary, 1929-1944 (Edinburgh, 2nd ed., 1961, 2 vols.) which offered a sympathetic assessment of Horthy. Nevertheless, Macartney's was not a biography of Hungary's Regent, and biographies were slow to materialize. Communist books about him were highly biased and of poor quality. In the West there was the popular biography by the Swiss-Hungarian historian Peter Gostony, but it was a brief and under-researched work. In the end, a scholarly biography was produced by an American academic. Sakmyster's Hungary's Admiral on Horseback is an extensively researched, objective and highly readable study that covers Horthy's political career from the time of his return to Hungary after AustriaHungary's collapse in the fall of 1918, to the time of his departure from Hungary in SS custody in the fall of 1944.

In assessing Horthy's legacy, Sakmyster is critical were criticism is due and sympathetic where sympathy is warranted. He laments the fact that early during his ascendancy, Horthy was slow to distance himself from right-radical officers who had been involved in the White Terror. He expresses regrets over the paucity of concern that Horthy had for Hungary's landless proletariat. He considers as excessive the antiBolshevik rhetoric, the nationalist and revisionist propaganda that prevailed in Horthy's Hungary through the interwar years and the early war years. He is not reluctant to describe Horthy's weaknesses: his lack of training for statecraft, his nineteenth-century political outlook, and his tendency to get excited and make hasty decisions without weighing their long-term consequences. Sakmyster, however, also points out Horthy's commendable qualities, such as his gentlemanly sense of honour and his persistence in serving his nation even in time of great adversity.

Interestingly enough, it was Horthy's negative and positive qualities that combined to bring about his political demise in October 1944. It was his tendency to make hasty decisions that had contributed to Hungary's 1941 involvement in the war in the first place, a war from which he soon felt the need to extricate his nation. His encouragement of relentless revisionist and anti-Bolshevik rhetoric resulted in his military being imbued with these sentiments and, when it came to abandoning these, could not make an instant switch was not possible. It was Horthy's sense of honour that told him to negotiate Hungary's exit from the war not only with the Allies (i.e., the Soviets) but also the Nazis. This made his task even more difficult as did Horthy's refusal to get out of German-surrounded Budapest. He deemed such an act as the equivalent of a captain abandoning ship. Horthy made his armistice announcement of 15 October from the safety of his army's headquarters, a decision that doomed his plan to failure. So it was that Horthy's faults and virtues combined to make sure that he did not succeed in his most audacious undertaking. As is known, he spent the balance of the war in German captivity and he never set foot on Hungarian soil again.

All this is told in a balanced manner in a work that will no doubt remain the most reliable biography of Horthy for a long time. Those who read it might come to the conclusion that he is not so much a controversial but a tragic figure of Hungarian history.

N.F. Dreisziger, Royal Military College of Canada

A nagy gazdasági világválság hatására megroppant az ország, Bethlent 1931-ben Károlyi Gyula váltotta a miniszterelnöki székben, őt 1932-ben Gömbös Gyula követte. A harmincas években bekövetkezett az, amit a Horthy el akart kerülni: felerősödtek a szélsőségesek, a politikai rendszer pedig a parlamentarizmus keretei ellenére egyre inkább jobbra tolódott. Külpolitikai téren a harmincas évek kormányai a német és az olasz tengellyel való kapcsolatban bíztak, ettől remélték a trianoni határok revízióját (részben sikerrel, a bécsi döntések során jelentős területek kerültek vissza). Horthy, bár többször járt Németországban, Hitlert nem szívlelte, s a történészek szerint ez kölcsönös volt.

1944 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút: korábbi szövetségeseik közül előbb a románok, majd a finnek is átálltak a szövetségesek oldalára. Horthy Miklós már az első német vereségek után, 1942-től tapogatózni kezdett az angolszászokkal kötendő különbéke felé, Kállay Miklós kormányfő ún. "hintapolitikája" azonban nem vezetett eredményre. Miután a szovjet csapatok 1944 elején megközelítették a magyar határokat, a kormány manővereiről tudomással bíró németek 1944. március 19-én - a kormányzót lépre csalva - megszállták az országot. Az augusztus 23-i román kiugrás után, szeptember 10-én Horthy a Koronatanács ülésén bejelentette elhatározását, hogy fegyverszünet köt a Szovjetunióval.

Szeptember 28-án (miközben a szovjet csapatok már magyar területen nyomultak előre) Faragho Gábor vezérezredes vezetésével küldöttség indult Moszkvába. A megbízottak október 11-én előzetes fegyverszünetet írtak alá a Szovjetunióval. Ennek pontjai szerint Magyarország kiürít minden 1937. december 31. után szerzett területet és azonnal hadat üzen Németországnak.) Az elvileg szigorúan titkos küldetés híre azonnal kiszivárgott a németekhez, akik rögtön léptek. Ők is régóta - és sokkal körültekintőbben - készültek, sőt felkészültek a magyar kiugrásra, információikat a legfelsőbb körökből, egyebek között az ún. kiugrási irodában ténykedő ifjabb Horthy Miklós egyik bizalmas barátja révén szerezték.

Október 15-én reggel a németek hamis üzenettel titkos találkozóra hívták és elfogták Horthy fiát, akit szőnyegbe csavarva vittek el. Nagyjából ekkor zajlott a Várban a Koronatanács ülése, amelyen Horthy bejelentette, hogy fegyverszünetet kért, a kormány támogatta álláspontját. (Lakatos Géza miniszterelnök ekkor mondta: Ugrást csináltunk a sötétbe...) Horthy ezután magához kérette Edmund Veesenmayer német követet és közölte vele elhatározását. Kora délután a rádióban beolvasták Horthy proklamációját, amelyben - részletezve a német megszállás következményeit - bejelentette: mivel a németek az országot meg akarják fosztani szabadságától és függetlenségétől, a fegyverszünet mellett döntött. Horthy felhívta az ország polgárait, kövessék őt "a magyarság megmentésének áldozatos útján". A `kiugrás` azonban nem sikerült. Horthy a háborúból való kilépést pusztán katonai ügynek tekintette, s abban bízott, hogy a honvédség vezetői teljesítik parancsait. A tábornoki kar nagy része azonban németbarát volt, és a nyilasokkal rokonszenvezett, így a titkos hadparancs mellé lényegében azt semlegesítő utasításokat adtak. Mivel az átállás katonailag nem volt előkészítve, a hadsereg nem mozdult. A néhány órás `üresjárat` alatt a magyar csapatok és a karhatalom jelentős része a németek mellé állt, az irányítást a németek segítségével nyilas tisztek vették át. Az ellenállni próbáló parancsnokokat kivégezték vagy leváltották - még a kormányzó házi ezrede is átállt. A főváros stratégiai pontjait német csapatok szállták meg, a háborúból való kiválás terve összeomlott.

Október 15-én este a rádióban beolvasták a még a német követség védelmét élvező Szálasi Ferenc nyilas pártvezér előre elkészített kiáltványát, amelyben bejelentette a hatalom átvételét és a háború folytatását. A Várat hajnalban elfoglalták a németek, az elrabolt fiával zsarolt Horthy Veesenmayer nyomására visszavonta előző napi proklamációját, kinevezte Szálasit a `nemzeti összefogás kormányának` miniszterelnökévé és lemondott a kormányzóságról. A volt kormányzót 17-én családjával Németországba deportálták.

Ezzel ért véget a negyed századig tartó Horthy-rendszer, és kezdődött a magát `nemzetvezetőnek` nevező Szálasi terrorral párosult nyilas rémuralma, amely akkor ért véget, amikor a németeket a szovjet csapatok 1945 áprilisában kiűzték az országból.

(Múlt-kor/Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)

Viták a megítélése körül

Ma sem ritka a szakmailag kifogásolható, Horthy-ellenességet szító, gyűlölet keltésére alkalmas cikkek kiadása. Ennek legjobb példája Kenyeres Zoltán „Fehérterrorista” című, a Hetek Országos Közéleti Magazinban megjelentetett pártállami időket idéző cikke. Kenyeres azt sugalmazza, hogy Horthy negatív megítélésű, holott jelenleg inkább használhatnánk a vitatott jelzőt. Már a cikk címe is kifogásolható, melyet a „Horthy: egész életemben antiszemita voltam” alcím követ. Ezt követően Horthyt összefüggésbe hozza a mai szélsőjobboldallal és „szerecsenmosdatásról” beszél Horthy esetleges rehabilitálásával kapcsolatban. Hatásvadásznak nevezhető a Horthyt és Hitlert mosolyogva ábrázoló propagandafotó is. Kenyeres később beismeri, hogy a két férfi között rossz volt a kapcsolat, azonban azt állítja, hogy Horthy mindig megtört Hitlerrel szemben. Ez azonban nem felel meg a történelmi tényeknek. Hitler hangneme idővel valóbban egyre követelőzőbbé és durvábbá vált Horthyval szemben, aki azonban többször visszavágott Hitlernek. Később, 1943-ban Horthy valóban egyre nehezebb és megalázóbb helyzetbe került a Führerrel szemben, ezt azonban Magyarország kiszolgáltatott helyzetének és nem Horthy karakterének köszönhető. Ennek ellenére a német megszállásig gyakorlatilag Horthy akarata érvényesült Hitlerével szemben. Randolph Braham történésztől megtudhatjuk, hogy Horthy a deportálásokat még az 1944-es, Magyarország megszállásának idején létrejött klessheimi találkozón is megtagadta, mely az utolsó találkozója volt Hitlerrel. A megszállás fényében az egyetlen, amit Hitler el tudott érni Horthynál, az 100 000 zsidó hadimunkás német részre való átadása volt. A fentieket megerősíti Martin Gilbert történész is az „Auschwitz and the allies” (Auschwitz és a szövetségesek című könyvében. A megegyezés szerint a hadimunkásokat a Német Birodalomba szállították volna repülőgép gyártás céljából. Kenyeres szerint Horthy „fehérterrorista” volt, azonban nem említi, hogy Horthy felelősségének mértéke vitatható és a különítményesekkel való nyílt szakítás, keményebb fellépés Horthy eltávolítását eredményezhette volna. Antiszemitizmusát jelenleg is sokan vitatják, nem minden alap nélkül. Hogy Horthy gyűlölte volna a zsidókat és Janus-arcú zsidógyilkos lett volna annak is számos tény ellentmond. A deportálásokat tekintve felelőssége jogosan megkérdőjelezhető, mivel a megszállás után a gyakorlati hatalom Edmund Veesenmayer és a vele teljesen együttműködő Sztójay-kormány kezébe került. A rendvédelmi szervek nyílvánvalóan a Belügyminisztérium és azon belül a deportálásokat végző személyek (Endre László, Baky László és Jaross Andor) irányítása alatt álltak. Ezt bizonyítja, hogy a hozzá még hű katonaságot kellett bevetnie a deportálások leállítására, Baky és a Csendőrség ellen. Ha ez nem így lett volna, akkor a deportálásokat egy egyszerű paranccsal leállíttathatta volna. Nincs bizonyíték arra, hogy Horthy a holokausztról tudott volna. Emellett Kenyeres kétségbe vonja Horthy becsületességét a deportálások leállításában is és álszent „úriemberként” jellemzi. Ha Horthy valóban csak külföldi nyomásra tette volna azt, akkor nem próbálta volna Magyarországról kimenekíteni az átmenetileg megmenekült, de a bizonytalan helyzetre való tekintettel még mindig veszélyben lévő budapesti zsidóságot, a szakirodalomban csak Horthy-ajánlatként ismert akciójával. Ez ugyan nem sikerült, de ez nem Horthyn múlott. A Jad Vasem a Shoah Resource Center „Horthy Offer” című rövid tanulmányában elismeri, hogy Horthy erőfeszítése ennek ellenére nem volt hiábavaló, mivel az felerősítette a semleges országok diplomatáinak zsidómentő tevékenységet és a menlevelek elfogadását.

Kenyeres cikkét a fentiek alapján, számos történelmi tény és a körülmények teljesen figyelmen kívül hagyásával vádolhatjuk. Féligazságokra építve Horthy alakját egybemosta a Horthy-rendszerrel és egy olyan negatív képet tár elénk, ami az 1950-es, 1960-as éveket idézi.

Rendkívül megnehezíti Horthy tárgyilagos megítélését, hogy egyes politikusok megpróbálják Horthy politikáját és rendszerét Orbán Viktoréval azonosítani. Egyes baloldali körök a Fideszes politikust gúnyosan csak „vitéz nagybányai Orbán Viktorként” emlegették.

Egy közismert újságíró meglehetősen irónikusan a következőket nyilatkozta:

„	A Horthy-korszakban születtem, s úgy fest, Horthy-korszakban fogok meghalni is.	”

Egy szocialista képviselő pedig a parlamentben ezt mondta:

„	Orbán alól már csak a fehér ló hiányzik.	”

Tekintve a mai magyar politikai élet és társadalom mély megosztottságát, ez kétségtelenül rendkívül negatívan befolyásolja a közvéleményt Horthy irányában.

Debreczeni József szerint tény, hogy a mai magyar baloldal tele van érzelemmel, előítélettel és tévhitekkel a Horthy-rendszer irányában (és így Horthy iránt is). Ezt a képet tovább rontja az elvesztett háború, a holokauszt embertelensége és a nyilas rémuralom is. A másik ok pedig az, hogy a mai baloldalon meghatározó szerepet tölt be az egykori kommunista állampárt utódja, mely a "fasiszta diktatúrának" minősített Horthy-rendszer ellentéteként építette ki a "népi demokráciának" nevezett totális diktatúráját. Az ezt követő jóval enyhébb Kádár-rendszerben a Horthy-ellenesség, ha csökkent is, de fennmaradt és mint a fenti idézetek jelzik még jóval a rendszerváltozás után 2008 augusztusában is létezett.

Debreczeni József szerint a Horthy-korszakot és a Horthy-rendszert a fentiek tükrében külön kell választani, mivel a kettő nem esett egybe. A Horthy-rendszer tulajdonképpen az 1918-19-es kaotikus állapotok és az ellenforradalom befejeződése után kezdődött és gyakorlatilag az 1944. március 19-én bekövetkező német megszállásig, némely elemében (korlátozottan) pedig az 1944. október 15-én bekövetkező nyilas hatalomátvételig tartott. Horthy rendszerét ugyan nem nevezhetjük a mai értelemben demokratikusnak, ennek a fő oka a korlátozott választójog volt, azonban diktatórikusnak még annyira sem. A mai történettudományban még gyakran előfordul az autokratikus jelző, ami szintén helytelen, mivel önkényuralomit, zsarnokit jelent. A választójog csak egy viszonylag szűk réteget érintett és ez elmaradt a nyugat-európai átlagtól, de a helyzet jobb volt, mint például Svájcban, Belgiumban, Olaszországban és Franciaországban. Az igazi problémát ezen téren a vidéki nyílt szavazás jelentette. Ez a gyakorlatban a kormánypárt stabil győzelmét jelentette az ellenzékkel szemben. A 1939-ben bevezetett kiszélesített és titkos választójog azonban az adott helyzetben a szélsőjobboldal jelentős előretörését jelentette.

Horthy (a mai köztársasági elnökhöz hasonlóan) egyszer küldhette vissza a már megszavazott törvényt az Országgyűlés felé megfontolás céljából, azonban ha az országgyűlés azon nem kívánt változtatni, akkor 15 napon belül kötelessége volt azt kihirdetni. Ennélfogva Horthynak nem volt államfői vétóra joga. Horthy 30 napos időtartamra elrendelhette az Országgyűlés elnapolását. Emellett tartós munka- és döntésképtelenség bekövetkezésekor pedig elrendelhette annak feloszlatását. Ezt követően azonban köteles volt késedelem nélkül kiírni az új választásokat. A parlament jogkörét még ideiglenes hatállyal sem vehette át. Tény, hogy a harmincas évek végén a kormányzó jogköre kibővült, ez azonban nem a parlamenti rendszer ellen, hanem annak védelmében történt. Ennek célja a Harmadik Birodalom hatására felerősödő antidemokratikus szélsőségek ellensúlyozása volt.

Tény, hogy alakját személyi kultusz övezte, de ez leginkább a monarchikus államformának tudható be. Horthy valóban nagyobb politikai befolyással rendelkezett, mint ami a jogköre alapján megillette volna. Ezt figyelembe véve is legfeljebb a tekintélyuralmi jelzőt használhatjuk vele szemben, mivel a rendszer ennek ellenére parlamentáris keretek között működött. Emellett Horthy a maga módján kiszámítható úriember volt.

Gergely Jenő, az ELTE tanszékvezető professzorának a véleménye a következő volt:

„	Ha a mérleget nézzük, akkor azért tűnik úgy ma a lakosság többségének, hogy Horthy negatív szereplő, mert maga a rendszer volt negatív alapvetően. Olyanfajta igazságtalanságok voltak rá jellemzőek, amelyeket a lakosság döntő többsége nem tudott elviselni (...) De abban, hogy ez a rendszer így létrejött, Bethlen Istvánnak, vagy Gömbös Gyulának sokkal nagyobb szerepe volt. Tehát ezt nem Horthy szabta meg, hanem ezek a kiemelkedő személyek, politikusok. (...) Nem feltétlenül Horthy Miklós személye, sokkal inkább a két világháború közötti korszak az ellentmondásos.	”

Gergely szerint kimutatható, hogy a kialakított Horthy-képben és a kormányzó megítélésében az elmúlt ötven év alatt folyamatosan szerepet játszottak az aktuálpolitikai érdekek. A történészek is félnek a Horthy-témától. Bizonyos anyagok feltárása még mindig várat magára és még nem készült egy komoly, szakszerűnek nevezhető összefoglaló sem Horthy életéről, pályafutásáról. Horthy személyiségének, valamint munkásságának valós megítélésére csak a politikai és társadalmi viszonyok rendeződése után kerülhet sor:

„	...amikor a múlt reális értékelése nem hordoz olyan konkrét, napi politikai üzeneteket, amelyek befolyásolhatják az emberek megítélését.	”

Gergelynek a történészek félelmével kapcsolatos állítását és a rájuk való nyomás gyakorlását látszik alátámasztani Magyarország egyik legismertebb történészének, Ormos Máriának a nyilatkozata is:

„	Nemrég szidtak le a sajtóban azért, hogy Horthyt mentegetem, most akkor folytatom. Ellentétben néhány újabb állítással én azt gondolom, hogy Horthy Miklós antiszemita volt.	”

Nyers források

Mucsányi János

Mucsányi János

Hatvan éve történt

Történészek vitája második világháborús szerepünkről

A következő beszélgetés témája a magyar történelem egyik legszomorúbb időszaka, 1941 tavasza. Hatvan évvel ezelőtt több illúziót is elvesztettünk.

Bár 1940. december 12-én még „örök barátsági” szerződést kötöttünk Jugoszláviával, sőt, 1941. március 25-én Jugoszlávia csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez, két nap múlva katonai puccs döntötte meg a németbarát belgrádi kormányt, és ezzel felénk is elindult a lavina. Hitler a német csapatok magyarországi átvonulását „kérte” tőlünk, és jelezte, hogy kívánatos volna, hogy magyar csapatok is részt vegyenek a hadműveletekben. Gróf Teleki Pál miniszterelnök hiába küldött megnyugtató üzenetet Londonba és Washingtonba, április 2-án a német hadsereg megkezdte a magyarországi felvonulást, Nagy-Britannia pedig hadüzenettel „fenyegetett”. Ezzel végképp szertefoszlott az a gondolat, hogy Hitler szövetségeseként is lehetséges önálló magyar külpolitikát folytatni. Jugoszlávia lerohanását Teleki Pál öngyilkossága sem akadályozta meg.

A másik illúzió az volt, hogy kimaradhatunk a Szovjetunió elleni háborúból. Márciusban még békés gesztusként visszakaptunk a szovjetektől ötvenhat darab 1848-as magyar zászlót, de május elején már Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke azt javasolta Bárdossy László miniszterelnöknek, hogy ajánlja fel Hitlernek a katonai támogatást a szovjetek elleni háborúhoz. A miniszterelnök nem kívánt véráldozatot, így a minisztertanács elvetette Werth javaslatát. Még június közepén is úgy tűnt, hogy kimaradhatunk. Nem így történt. Bárdossy László később szintén az életével fizetett lépéseiért.

Két magyar miniszterelnök. Tragikus hősök vagy háborús bűnösök? A kommunista propaganda könnyedén eldöntötte a kérdést, mert a vörösterror szentesítéséhez szüksége volt fasiszta háborús bűnösökre. A történészek árnyaltabban látják a problémát, de hangjuk ma sem olyan erős, mint a propagandáé. Szükség van tehát tisztázó beszélgetésekre.

A beszélgetés résztvevői: Dombrády Lóránd, Pritz Pál és Szakály Sándor.

Mucsányi János: A rendszerváltozás óta eltelt időszakban mennyit változott a korszak megítélése?

Szakály Sándor: A mi világháborús szereplésünknek, illetve a Horthy-kor történetének megítélése elég sokat változott. Ugyanakkor a szakma már a rendszerváltozást megelőző tíz-tizenkét esztendőben is másként vélekedett erről, mint ami a propagandán keresztül eljutott a nagyközönséghez. A szakmai fórumokon nyíltan beszéltek és írtak is a kutatók, de a közönség nem a monográfiákból, a tanulmányokból vagy a konferenciákon elhangzottakból értesült, hanem abból, hogy mit írt a Népszabadság, mi jelent meg a Magyar Hírlapban, a Magyar Nemzetben, a Népszavában vagy az adott esetben elég gyenge színvonalú hetilapokban. Nem az számított, hogy egy történész akadémikus mit mond egy korszakról, hanem hogy a rendszer kedvenc újságírója mit ír erről, és ennek alapján történt a megítélés.

Pritz Pál: Azért egy történész akadémikusnak a véleménye nagyon sokat számított, Nemes Dezsőnek hívták. Az Akadémia szégyene volt, hogy ő a tagjainak a sorába emelkedhetett. A korszakok megítéléséhez egy dolgot fűznék hozzá: úgy tűnik, a történeti közgondolkodásnak nagyon régóta van egy antikorszakos vetülete. Például a dualista korszakról 1919 után nagyon lesújtó volt a vélekedés, vagy az ötvenes években a két háború közötti korszakról lényegében csak rosszat lehetett mondani. Az 1989–90-es rendszerváltás eleve azt jelentette, hogy a Horthy-korszak nincs már úgy homloktérben, illetve megvan a lehetőség, hogy a történetírás az ideológiai tabuktól függetlenül szélesebb körök számára is elmondhassa a véleményét. Más dolog, hogy ma az antikorszakos megközelítés egy másik korszakra vonatkozik, ám ez nem a mi témánkat érinti…

Dombrády Lóránd: Ha valaki áttekinti az elmúlt évtizedek történészi teljesítményét, határozott fejlődéssel találkozik. Előreléptünk a tények, az összefüggések feltárása, értékelése terén egyaránt. A szakirodalomban már tizenöt-húsz évvel ezelőtt is folyamatosan publikáltuk ezeket az eredményeket. Sajnálatos, hogy a napisajtóig csak megkésve és nem mindig torzításmentesen jutottak el.

M. J.: Azért a kommunista propaganda elég sikeresen hitette el az emberek tömegeivel, hogy aki a Szovjetunió ellen harcolt, az fasiszta volt.

Sz. S.: Én azt hiszem, hogy olyan sokan akkor sem hitték el. Nagyon lényeges, hogy mi az, amit elhittek az emberek, és mi az, ami megjelent. Régebben arról beszélgettünk néhány kollégámmal, hogy milyen volt a megélt és a megtanult történelem. Vagyis mit adott át a család, hogy mi történt 1918–19-ben, vagy miként történt a felszabadulás vagy felszabadítás vagy megszállás, és azok nem mindig estek egybe azzal, amit az ember az iskolában tanult. Senki sem azt mondogatta otthon a családjában, hogy a nagypapa vagy az apja vagy a testvére fasiszta volt, mert elment a Szovjetunió elleni háborúba. A Horthy-korszakot sem illik fasisztának nevezni, és ma már azok is, akik ezt mondták egykoron, idősebb kollégák, ők is azt mondják, hogy ez nem állja meg a helyét. Lehet, hogy vannak megcsontosodott, öreg párttagok, akik számára a Horthy-korszak fasizmus, és a Szovjetunió ellen mindenki fasisztaként ment el harcolni, de azt hiszem, hogy a közvélemény és az emberek döntő többsége nem így vélekedik.

D. L.: A történelemoktatásról szólva sajnálatos tény, hogy a történettudomány eredményei máig megkésve olvashatók a tankönyvekben, ha egyáltalán megjelennek.

Sz. S.: Ez tény és való. Tíz-tizenöt éves késés van.

D. L.: A tanár is óvatos. Háromszor meggondolja, hogy az új, általa a szakirodalomban olvasott tényt, meglátást azon melegében közölje-e a gyerekekkel.

M. J.: Nos, az elmúlt tíz év után tekintsünk még régebbre! Nézzük, miként ábrázolta a kommunista propaganda 1941 tavaszát!

PROPAGANDA-ÖSSZEÁLLÍTÁS RÉSZLETE:

Az uralkodó osztály néhány politikusa már látta, hogy a kizárólagos fasiszta szövetség tragédiába sodorhatja az országot. Ezt fejezi ki az öngyilkos miniszterelnök búcsúlevele is:

„Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból –, a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.”

Az új miniszterelnöknek már nem voltak erkölcsi aggályai. Kassa provokatív bombázásának ürügyén, a Parlament jóváhagyása nélkül Magyarország csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. 1941. június 26-án Magyarország még nem volt hadviselő fél. A front mintegy 300 km távolságra volt a Kárpátoktól. Hitler erélyesen követelte Magyarország hadba lépését. Horthy Miklós önéletírása 1953-ban jelent meg Buenos Airesben. A 224. oldalon ezt írja:

„Közöltem, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy Oroszországnak, méghozzá minden kihívás nélkül, hadat üzenjen.”

Kihívásra volt tehát szükség. És 1941. június 26-án Kassán megtörtént a kihívás. Egy szigorúan bizalmas okmány a Honvéd Vezérkar főnökének utasítását tartalmazza:

„Pro domo: A kassai eset kapcsán hivatalos bizottság kiküldése szükséges a sajtó és a külképviseletek bevonásával. Feltétlenül tisztázni és igazolni kell, hogy a szovjet-orosz repülők a nemzetközi jog durva megsértésével bombatámadást hajtottak végre a magyar felségterület ellen. A bizottság elnöke feltétlenül minden tekintetben megfelelő személy legyen.”

Alul a vezérkari főnök, Werth Henrik kézjegye.

A bizottság, melynek elnöke egy minden tekintetben megfelelő ember volt, kiszállt Kassára, és megállapította a tényállást. Horthy így ír erről:

„Werth vezérkari főnök jelentése szerint az azonnali vizsgálat azt állapította meg, hogy a támadást szovjet repülőgépek hajtották végre.”

Megtörtént tehát a kihívás. Bárdossy László miniszterelnök a Parlamentben bejelentette:

„A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a Kassát ért orvtámadás következtében Magyarország és a Szovjetunió közt a hadiállapot beállt.”

Csakhogy Bárdossy hazudott. Volt valaki, aki pontosan ismerte Kassa bombázásának hiteles történetét. Neve Krúdy Ádám, 1941-ben a kassai repülőtér parancsnoka:

„1941. június 26-án déltájban végeztünk a kiképzéssel. Indulóban voltam a városba, amikor repülőgépzúgást hallottam. Négy gép közeledett. Jellegzetes német alakzatban repültek. A világ egyetlen más légierejénél sem használták ezt az alakzatot. A gépek átrepültek a város felett, aztán távolból bombarobbanások hallatszottak. Azonnal felszálltam két beosztottam kíséretében. Sikerült annyira megközelítenünk a bombázógépeket, hogy világosan felismerhettük, német Heinkel 111 mintájú bombázók. Mi fegyvertelen kiképzőgépekkel repültünk, kénytelenek voltunk visszatérni támaszpontunkra.”

– Mit tett Ön ezután?

– „Jelentést küldtem a légierők parancsnokának, aki jelentésemet továbbította a vezérkar főnökének.”

– A válasz?

– „A válasz, hogy hallgassak.”

– És Ön hallgatott?

– „Nem. Azonnal levelet írtam a miniszterelnöknek, Bárdossy Lászlónak, akit régebbről ismertem. Megírtam, nyilván provokáció történt, a németek ezzel akarják kikényszeríteni Magyarország hadba lépését.”

Horthy emlékiratai mindenben megerősítik Krúdy Ádám tanúvallomását:

„Az előzmények közvetlen ismerete alapján mondta el Bárczi, hogy Krúdy Ádám repülőezredes, a kassai repülőtér parancsnoka írásban jelentette Bárdossy miniszterelnöknek, hogy ő saját szemével látta, hogy a bombákat német repülőgépek dobták le. Időközben a hadiállapot már beállott, ezért aztán Bárdossy Krúdy ezredest hallgatásra intette, és figyelmeztette, hogy ellenkező magatartása rá nézve kellemetlen következményekkel járhat. A Miniszterelnökség tisztviselői is parancsot kaptak, hogy hallgassanak.”

M. J.: Uraim, várom a kommentárokat!

Sz. S.: Azt kell mondanom, hogy a fölolvasott idézeteken és az elhangzott neveken kívül semmi sem igaz abból, amit hallhattunk. Természetesen a dátum, június 26-a stimmel. Ez az anyag feltehetően a 30. évfordulóra, 1971-ben készülhetett, de lehet, hogy az időpontban tévedek. Nem tévedek viszont, ha azt mondom, hogy egy tendenciózusan összeállított, szakmailag hiteltelen összeállítás.

P. P.: Teljesen hiányzik belőle az a fajta megítélés, ami már jó ideje jellemzi a szakma nézőpontját, hogy nem csupán az egyéni felelősséget, hanem a korszakot meghatározó tényezőket is számba veszi. Itt csupa emberi mulasztásról, emberi gyengeségről van szó, és Hitlernek is olyan beállítását látjuk, ami nem felel meg a valóságnak. Hitler ugyanis nem követelte Magyarország hadba lépését, hanem ördögi módon olyan helyzetet teremtett, amely hazánkat belesodorta a háborúba.

D. L.: Így van. Hitler nemhogy nem követelte, hanem ellenezte. Bárdossy ezzel kapcsolatos, ismételt sürgető érdeklődéseire a német külügy állandóan nemmel válaszolt, tehát előre semmit nem kértek tőlünk.

Sz. S.: Hitlernek az volt az álláspontja, hogy a magyarokat nem szabad beavatni, meg se szabad ismertetni velük a Barbarossa-tervet, mert ha bevonjuk őket, akkor a magyarok cserébe kérnek valamit.

D. L.: A románokra nagyobb szüksége volt mindjárt a kezdet kezdetén. A két román hadseregre, amelyik azonnal támadólag lépett föl, valamint a román gazdasági forrásokra. Azt is tudta Hitler, hogy amennyiben a románok belépnek a háborúba, előbb-utóbb a magyar kormány, a magyar hadvezetés úgy fogja érezni, hogy lemarad, ha nem csatlakozik. Amint ez tulajdonképpen meg is történt.

M. J.: Teleki Pál búcsúlevelével kezdődött az összeállítás. Milyen érvek szólhattak Teleki Pál önálló külpolitikai törekvései mellett? Mibe kapaszkodhatott Teleki Pál?

P. P.: Teleki és egy szűk kör világosan látta, hogy az a területi revízió, amelyet Magyarország csak német–olasz kézből kapott, roppant bizonytalan jövővel fenyeget: ha Németország alulmarad az öldöklő küzdelemben, akkor a revíziónak is vége. Ezért a Teleki-féle külpolitika arra törekedett, hogy a magyar fegyveres semlegesség megóvassék, hogy Magyarország ne kötelezze el magát teljes mértékben a tengely-Európa mellett. Ezzel szemben 1941 áprilisa elején Telekinek be kellett látnia, hogy ez illúzió volt, mert a jugoszláv krízis belesodorta Magyarországot ebbe a háborúba.

Sz. S.: 1938-ban az első bécsi döntés még a revízió olyan megvalósulása, amelyet a nyugati hatalmak, tehát Nagy-Britannia és Franciaország is elfogadnak. Nem kívánnak részt venni, de a német–olasz döntőbíráskodás eredményét elfogadják, és nemzetközi egyezménynek tekintik. Ez változik meg 1939-ben Kárpátalja után, amikor a nyugatiak már látják, hogy Németország nemcsak egykori német területeket foglal vissza, hanem elfoglalja Cseh- és Morvaországot, és fölbomlik Csehszlovákia.

M. J.: A magyar diplomácia milyen jelzéseket kapott Nagy-Britanniától?

P. P.: Sajnos, az angol külpolitika nagyon rideg és a magyar álláspontot egyáltalán nem akceptáló üzeneteket küld 1940-től, ’41-től.

M. J.: Akkor tehát a volt külügyes Telekinek már előbb „fel kellett volna ébrednie”?

P. P.: Teleki „felébredt”. Teleki pontosan látta a helyzetet, és minden kapcsolatával azon volt, hogy megkísérelje az angoloknál a magyar helyzet iránti érzékenység felébresztését. London ellenben nem tudta akceptálni a magyar érveket, hiszen világpolitikai játszma zajlott. Legyünk reálisak! Amikor 1939 augusztusában Hitler kezet fogott Sztálinnal, vagy később Churchill kezet fogott Sztálinnal, mert világbirodalmak létéről volt szó, akkor félmillió magyarnak a sorsa nem volt tényező. Londonból nézve ez alárendelt jelentőségű kérdés volt. Nekik az volt a fontos, hogy a Balkánon nehéz helyzetbe hozzák a németeket, a saját pozíciójukat pedig megerősítsék. Az egész kérdés mögött ott húzódik Mussolini elvetélt kísérlete Görögország lerohanására. Utána Hitler számára világos, hogy ha ő a Szovjetuniót meg akarja támadni – márpedig meg akarta támadni, mert a Barbarossa-tervet 1940. december 18-án aláírta –, akkor csak úgy van esélye a sikerre, ha a Balkánon békesség van.

Sz. S.: A brit külpolitika nagyon sajátosan állt ehhez a kérdéshez. Elég megbízható forrásból értesültem arról, hogy amikor Imrédy Béla miniszterelnök lett – akit egy kicsit az angol világhoz közelebb álló politikusnak tartottak –, olyan jelzéseket kapott Londonból, hogy Nagy-Britanniának nincs lehetősége, nincs ereje Közép-Európa ezen térségében hatalmi tényezőként föllépni. Ebben a térségben Németország a meghatározó, forduljanak bizalommal a németekhez. Ezt nagyon leegyszerűsítve fogalmazom, de ezek után számon kérni, hogy miért nem úgy lépünk, ahogy ők szeretnék, ez elszomorító. Pritz Pálnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy mi perifériát jelentettünk a nagyhatalmak vetélkedésében. Félmillió vagy nyolcszázezer magyar nem volt tényező.

P. P.: A Bárdossy-perben, amelyről manapság sok szó esik, elhangzott a volt kormányfő szájából egy súlyos kijelentés. Eszerint valamikor a harmincas években egy angol úrral beszélgetett, aki jellemző módon azt mondta: „Mi nyomorúságba nem invesztálunk.” Tehát – nyersen szólva – ebben a térségben nem láttak üzletet.

D. L.: Sajnálatos tény, hogy a brit politika rideg elutasítással viseltetett Magyarországgal szemben. A saját érdekei szerint eljuttatott üzenetei és kívánalmai egészen a németekkel való konfrontálódásunkig terjedtek. Persze anélkül, hogy hathatós támogatásunkra képes lett volna.

P. P.: Igen, de közben nem szabad elfelejteni, hogy Anglia viszont halálos veszedelemben van. Akkor már a Luftwaffe csinálja a maga szörnyű dolgait.

D. L.: Az elsőrendű brit érdek az volt, hogy mi álljunk ellent a német követeléseknek, és akár frontot is nyitva ellenük, gyengítsük közép-kelet-európai helyzetüket.

M. J.: Nézzük a másik oldalt! Milyen jelzéseket kap a magyar diplomácia Moszkvából?

P. P.: Szerintem voltak lehetőségek, és ezek elmulasztásáért én egyértelműen elmarasztalnám a magyar vezetést. 1940-ben Moszkvából már jönnek a szirénhangok: összefogást ajánlanak Romániával szemben. Tehát nem a sokszor emlegetett 1941. júniusi Molotov-üzenet a döntő, hanem az előző évi kezdeményezések elhárítása. Emögött természetesen ott van a tanácsköztársaság emléke. A magyar vezetés sok okból nagy averzióval kezelte a Szovjetuniót, de hát a diplomáciatörténet számos példája arra mutat, hogy jó politikusok képesek voltak a jogos averzióikat zárójelbe tenni. Itt nem ez történt.

Sz. S.: De azért van itt egy másik dolog, amit ne felejtsünk el. 1939 óta a Szovjetunió és Németország de facto és de jure szövetségesek. A két európai nagyhatalom fölosztja egymás között Európát, és mi ilyen értelemben másként kezeltetünk már a Szovjetunió által. Érdekes dolog, amire az előbb utalt Pritz Pál, hogy miként fogadja a magyar politikai vezetés ezt az idézőjelbe tett szovjet felajánlkozást. Hangsúlyozom az idézőjelet, ugyanis a katonai vezetés másként közelít hozzá. Werth Henrik például a maga részéről elképzelhetőnek tartja a Szovjetunióval való együttműködést Erdély visszafoglalása érdekében. Amikor fiatal vezérkari tisztek csoportja döbbenten kérdezi, hogy: „Nagyméltóságod az oroszokkal meg a vörösökkel meg a kommunistákkal…?”, azt válaszolja: „Uraim, Erdély ügyében természetesen.” De erre nem került sor.

D. L.: Ez tökéletesen így van. De mikor ezt Teleki megtudja, keményen tiltakozik.

Sz. S.: Leállítja Werthet…

D. L.: Akkor ő úgy gondolkodik, hogy amennyiben mi a szovjetekkel közösen lépünk, a britek előtt kompromittáljuk magunkat.

Sz. S.: Csapda.

D. L.: Teleki különben sem tudta elképzelni, hogy a Horthy vezette antibolsevista Magyarország politikai vagy katonai együttműködést kezdeményezzen a Szovjetunióval. Mélységesen elítélte Werthnek az ő háta mögötti kezdeményezését. Werth viszont tudta: a szovjet vezetés nyitott a román hadsereggel szembeni közös fellépést illetően.

P. P.: Budapest Londonra figyel. De nem tudják elképzelni azt, ami majd 1941-ben bekövetkezik, hogy létrejön egy London–Moszkva szövetség. Tehát nincs a magyar politikának horizontja. Ez a baj.

M. J.: Szűklátókörűség?

P. P.: Sajnos, azt kell mondjam, hogy igen. És utána gyakorlatilag 1941-től ’44-ig soha nem tudják elképzelni azt, hogy nincs más kiút: Moszkvába kell elmenni a fegyverszünetért.

M. J.: Az iménti propaganda-összeállításban az áll, hogy Bárdossy hazudott.

P. P.: Ez a régi, rossz séma. Az a Bárdossy vitte el – pestiesen – a balhét az egész második világháborús magyar hadba lépésért, aki alapjában morális lény volt. Éppen akik a propagandafilmet összeállították, azokat kellene morális kérdésekben elmarasztalni, mert Bárdossynak igenis volt etikai érzéke. És ha már a hazudozásnál tartunk, akkor én magasabb helyen keresném azt, és nem a miniszterelnök személyénél.

M. J.: Azt vehetjük-e a történészek által elfogadott ténynek, hogy Bárdossy hallgatott a moszkvai üzenetről, vagy nem időben továbbította Horthynak?

Sz. S.: Én nem tudom, hogy milyen moszkvai üzenetről kellett volna neki hallgatni. Június 23-án Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval. Ezután a moszkvai magyar követséget hermetikusan elzárják a külvilágtól, megszakítják a távíró-összeköttetést, a vízellátást, az elektromos ellátást. Meg kell nézni a moszkvai magyar követség jelentéseit, mikor érkezett az utolsó. Arra utalnak, hogy jön egy korábban feladott Kristóffy-féle távirat. Abban azt írta Kristóffy, hogy ha én lennék a szovjet külügyi népbiztos, nevezetesen Molotov, akkor nyilván én is azt mondanám, hogy ugye önök nem fognak bennünket megtámadni, miért kell még egy ellenség. Mire megérkezik ez a távirat, addigra már Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat, és azt mondja Bárdossy, hogy ők ezzel a választ megadták erre a kérdésre.

D. L.: Okafogyottá vált.

Sz. S.: Hozzátéve azt, hogy nem is tudtak érintkezni a követséggel, technikailag sem, mert az oroszok azonnal elzárták.

P. P.: Ez valóban így van. És ezért nem helyes túlrajzolni ennek a táviratnak a jelentőségét. De azért Bárdossy itt hibázott, hiszen diplomáciai lépésre illik diplomáciai csatornán válaszolni. Egyébként a diplomácia örök szabálya az, hogy több vasat kell a tűzben tartani, sokfajta lehetőségre föl kell készülni. Szóval legalább egy udvarias kitérő választ kellett volna küldeni Moszkvába…

M. J.: Feltétlenül szóljunk még a magyar katonai lobbi érdekéről! Utaltak már Werth Henrikre. Ő, hogy úgy mondjam, elfogyasztott két miniszterelnököt.

D. L.: Nem kettőt, csak egyet. Bárdossy végül őt fogyasztotta el, amennyiben ez így mondható. Telekivel rossz volt a viszonya. A miniszterelnök nehezen tűrte, hogy a vezérkar főnöke állam az államban, és az ő háta mögött olyan politikai kérdésekben is intézkedik, melyek meghaladják hatáskörét, a kormányzó pedig elnézi ezt, és védelmébe veszi. Bárdossy miniszterelnöknek is voltak vele nézeteltérései. Werth 1941 májusától memorandumokkal kereste meg Bárdossyt. Véleménye szerint Magyarország eminens érdeke, hogy a németekkel együtt meneteljen a Szovjetunió ellen. Fő érve az volt, hogy amennyiben ezt nem tesszük meg, akkor a Romániával szembeni revíziós eredményeink veszélybe kerülnek. A miniszterelnök ezzel szemben egész június 26-ig ellenezte a háborúba való önkéntes jelentkezést. Bárdossy végül 1941 szeptemberében rávette Horthyt, hogy menessze a hatáskörét túllépő Werthet, aki további, nagyobb arányú katonai részvételünket ajánlotta fel a németeknek.

Sz. S.: Werth abból indult ki, hogy a Szovjetunió elleni háborúban nyilván a németek győznek, és akkor az reális veszély, ha a németek mellett ott vannak a szlovákok és a románok, mi pedig semleges álláspontra helyezkedünk. Werth a katona szemével azt nézi, hogy egy győztes háborúban a győztes oldalán kell állnunk. Ő a németeket tippeli győztesnek, de ekkor az amerikai, angol és más vezérkaroknál is hasonló volt a vélekedés egy német–szovjet háború esetére. A politika próbálta visszafogni, és ez a Bárdossy-féle visszafogás nagyon helyes dolog, ha megnézzük a memorandumokra adott állandó választ.

M. J.: Hogyan értékeljük azt, hogy Horthy jobban hallgatott Werthre, mint a miniszterelnökére?

D. L.: Horthy elfogult volt a katonák iránt.

P. P.: És Werthet is nagyra becsülte katonailag.

D. L.: A vezérkar mindenkori főnöke, így Werth is, soron kívül jelentkezhetett Horthynál, és kifejthette a véleményét a hadsereg és az országos politika ügyeiről, anélkül, hogy azt bárkivel egyeztette volna. A kormányzó respektálta Werth véleményét.

Sz. S.: A Honvéd Vezérkar főnökének szervi határozmányai szerint a Honvéd Vezérkar főnöke önállóan, bármikor mehetett az államfőhöz, amit nem kellett előzetesen egyeztetni sem a honvédelmi miniszterrel, sem a miniszterelnökkel. Tájékoztatni lehetett, illetve kellett róla, hogy elmegy.

D. L.: Kellett volna, de sorozatosan elmulasztotta.

Sz. S.: De én a leírtakra utalok. Tehát a mindenkori Honvéd Vezérkar főnökének joga volt ehhez. És azt hiszem, hogy a kormányzónál nagyjából mindig annak volt igaza, aki utoljára ment be hozzá.

D. L.: 1941. június 26-án 1 óra pár perckor megtörtént a Kassa elleni légitámadás. Werth fél háromkor már Horthynál volt Bartha Károly honvédelmi miniszterrel, és már olyan formában közölte a támadás tényét, hogy azt szovjet gépek hajtották végre. Ezt Horthy készpénznek vette. Ha a vezérkar főnöke ezt jelenti, akkor ez nyilván így is van.

M. J.: És ezt megtette mindenféle vizsgálat nélkül?

D. L.: Valóban, minden vizsgálat nélkül. A további tájékozódást feleslegesnek tartotta.

Sz. S.: Bocsánat, de jön egy olyan jelentés, amiben az van, hogy „szovjet gépek”, tehát nem a hasára ütött Werth Henrik.

D. L.: Itt azért álljunk meg!

Sz. S.: És a magyar vonatot szovjet repülőgép géppuskázta.

D. L.: A vonatot géppuskázó repülőgépek megállapíthatóan szovjetek voltak. De Kassáról akkor még olyan jelentés jön, hogy ismeretlen, felségjel nélküli repülőgépek támadtak. Werth ebből levonta a következtetést – mert le is akarta vonni, hiszen erre volt beállítódva –, hogy ezek csakis szovjet gépek lehettek.

Sz. S.: Nehezen volt elképzelhető más gép.

D. L.: Werth jól tudta, hogy az adott helyzetben Horthy kormányzói jogkörénél fogva azonnal cselekedhet. Mivel megtámadás esete állt fenn, az 1920. évi I. törvény (XVII. tc. 2. §. 2. bek.) biztosította jogánál fogva a nemzetgyűlés késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása és a magyar összminisztérium ellenjegyzése mellett elrendelhette a magyar honvédség határon túli alkalmazását. Ezzel Werth már csak azért is tisztában volt, mert annak idején a vezérkar hadműveleti osztályán szolgált, amikor sor került az 1920. évi I. tc. módosítására. Attól kezdve a kormányzó a nemzetgyűlés utólagos tájékoztatása mellett élhetett jogával, vagyis mérlegelése és döntése nyomán hadba vethette a honvédséget. Werth elérte a célját Horthynál, aki a szovjet támadás következtében hadban állónak nyilvánította az országot.

M. J.: A Hadtörténeti Intézet a közelmúltban rendezett egy konferenciát 60 éve történt címmel. A tanácskozás két előadóját, Borus József és Vargyai Gyula történészeket kérdeztük, részint a Szovjetunió elleni háborúról, részint ennek egy sajátos magyar vonatkozásáról, a magyar–román versenyfutásról.

INTERJÚ-ÖSSZEÁLLÍTÁS:

M. J.: Mennyire volt szorító kényszer az, hogy Hitler támadást indítson a Szovjetunió ellen? Vagy Hitler háborúja mennyire volt megelőző, preventív háború?

B. J.: Azt hiszem, hogy mind a két kérdésre nyugodtan lehet nemmel válaszolni. Egyrészt semmiféle olyan tényt vagy tényezőt nem ismerünk, amelyik alapján Hitler kénytelen lett volna megindítani a támadást. A preventív háború pedig a dokumentumokban akkor nem szerepel, legjobb tudomásom szerint először a támadás napján kiadott parancsban hivatkozott arra, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak volna. Hogy ezt mire alapozta, hogy ennek milyen bizonyítékai vannak, az soha nem derült ki, illetve később ezzel már nem is álltak elő.

M. J.: A háború valódi célja mi volt Hitler részéről?

B. J.: Az egyik az, hogy az általa kezdettől fogva hirdetett élettérelméletnek megfelelően területeket, nyersanyagforrásokat szerezzen, amelyek segítségével akarta tovább folytatni majd a háborút, a másik pedig az ideológiai cél, a bolsevizmusnak a megsemmisítése. És ezt annyira komolyan vették, hogy 1941. június 6-án, tehát több mint két héttel a támadás megkezdése előtt, kiadta azt a később hírhedtté vált, úgynevezett komisszárparancsot, hogy a Vörös Hadseregből elfogott zsidókat és politikai biztosokat minden további nélkül likvidálni kell. Amit azután nem mindenütt hajtottak végre, és ez inkább ellenszenvet, mint támogatást keltett a német hadsereg, főleg a parancsnokok soraiban.

M. J.: Magyarország hadba lépését mennyiben siettette az a furcsa rivalizálás, amely a két csatlós, Magyarország és Románia között folyt a Führer kegyeiért?

V. Gy.: Magyar részről, a magyar politikai elit számára nagyon siettette, de a másik partner, Németország részéről nem oly mértékben, hiszen Magyarországon a katonai és a politikai vezetés sok mindent megtett azért, hogy Magyarország ne maradjon ki a Barbarossa-tervből. Van azonban egy alapvető különbség a magyar katonai és politikai vezetés között. Ez abban nyilvánul meg, hogy a katonai vezetés német kérés nélkül is, főleg a román relációra tekintettel, mindenképpen részt akar venni a Barbarossában, a politikai vezetés pedig, élén főként Bárdossyval, német kérést vár, mégpedig olyan kérést, amely nem katonai, hanem kormányzati vonalon érkezik. Bárdossy ezt elmondja Werthnek is több ízben, hogy ha ilyen kérést a németek elő akarnak terjeszteni, akkor ezt tegyék meg a két állam közötti kapcsolatok művelésére hivatott intézmények révén.

M. J.: Végül is a magyar–román versenyfutásból ki jött ki jobban?

V. Gy.: Ez a versenyfutás kettős előjelű, először a német kegyek elnyerése, aztán a Németországtól való távolodás a cél – mind a kettőt tulajdonképpen a románok nyerték meg, csak az elsőről ők nem nagyon szoktak beszélni, a másodikról annál inkább. Nos, Romániában egyszerűbb volt a helyzet, mint Magyarországon, mert az tényleg egyszemélyes diktatúra volt. Ott az történt, amit Antonescu mondott. Nagyon jól alkalmazták a románok a kettős szereposztást, tehát azt, hogy a németek kértek valamit az Antonescutól, ő jóváhagyta, de ezt még a vezérkarral is el kellett fogadtatni. Ha a vezérkarral egyeztek meg a németek, akkor meg ott volt Antonescu, szóval ezt sokkal jobban, sokkal ügyesebben csinálták, mint ahogy ez Magyarországon történt.

M. J.: Nos, mi lehetett akkor a döntéshozók fejében? Mert hiszen annak megítéléséhez, hogy valaki mulasztott, valaki vétkes, valaki bűnös, netán valaki háborús bűnös, szerintem tudni kell, hogy ezek a szempontok miként befolyásolták a döntésében.

Sz. S.: Én azt hiszem, hogy azt kellene hangsúlyozni, hogy Bárdossy Lászlót mindenképpen politikai felelősség terheli azért, ami történt. De hogy ő bűnös lett volna, vagy az érvényben lévő törvényeket kijátszotta volna, ezt én vitatom és kétlem. Azt hiszem, itt a dolognak az a lényege, hogy az ország egy olyan kényszerpályán mozog, és annyira kicsi a játéktere ebben az időben, 1941 júniusában, hogy nagyon nehéz volt egy ilyen provokációnak feltüntetett támadás után másképp dönteni. Voltak természetesen olyan hangok, mint a belügyminiszteré, Keresztes-Fischer Ferencé, hogy várjunk egy kicsit, nem kell elkapkodni. Ez körülbelül azt jelentette volna, hogy majd július végén vagy augusztus elején történik meg az, ami június végén megtörtént, de lehet, hogy akkor már egy német kérésre kell ezt a lépést megtenni.

D. L.: Ezzel így nem egészen értek egyet. Bárdossy a katonákat követően megjelent Horthynál, aki közölte vele a történteket, az általa hozott döntést. A vezérkar főnöke már el is rendelte a légierőnek a felkészülést a másnapi támadásra. Mit tehetett? Győzze meg Horthyt, hogy változtassa meg a véleményét, és vonja vissza döntését? Jól tudta, hogy ez lehetetlen. Később a Minisztertanács sem tett mást, mint tudomásul vette a kormányzói döntést. Legfeljebb lemondással tiltakozhattak volna, amire azonban nem gondoltak. Ami pedig a háborút illeti, ők is villámháborúban gondolkodtak akkor.

M. J.: Bárdossy Lászlóról a közelmúltban jelent meg a legfrissebb könyv, szerzője Pritz Pál. Mi a véleménye erről a kérdésről?

P. P.: A szerkesztő úr kérdésére válaszolva én azt mondom, vae victis, tehát: jaj a legyőzötteknek! A legyőzötteknek mindig nagyon nehéz a helyzetük, és a különféle beállításokkal szemben azért el kell mondani azt, hogy Magyarországnak akkor, amikor fegyverszüneti megállapodást köt az antifasiszta hatalmakkal, vállalnia kell, hogy a háborús bűnösöket felelősségre vonja. Ezt nem csupán Moszkva, hanem ugyanúgy szorgalmazza Washington és London is. Kérem, ötvenötmillió halottja volt a II. világháborúnak, és ilyen helyzetekben mindig fejek szoktak hullani. Ez az igazság. És ilyenkor a pontos mérlegelésnek, az árnyalatok figyelembevételének általában nincs lehetősége. Jó ideje mondjuk, hogy Bárdossyt lényegében bűnbakként állítják oda, és egy egész rendszernek a bűnösségét is rajta kérik számon, miközben ő ennek nem berendezője volt, ő ennek nem gründolója volt, nem alapítója volt. 1920-ban Bárdossy László kistisztviselő volt, és ő a perben azt mondta: senki voltam. Úgy fogalmazott a tárgyaláson egy helyütt, hogy „engem csak az utolsó pillanatban úgy odalöktek, hogy ezt elvégezzem”. És a fő felelőst, Horthy Miklóst nem vonják felelősségre.

Bárdossynak nagy volt a felelőssége, és én vitatkoznék Szakály kollégával Bárdossy bűntelensége tekintetében. Természetesen Bárdossy nem morális értelemben volt bűnös. A mérték fogalma segít az eligazodásban. Ha valaki olyan politikai hibát követett el, amelynek sok százezer áldozata lesz, akkor az bűn. Másfelől magam is úgy látom, hogy Magyarország a hadba lépést nem kerülhette el. Ám a diplomáciatörténetben a mikornak és a hogyannak óriási jelentősége van, és Bárdossy nem tudott megfelelni ennek a szörnyű nehéz vizsgának, de nem a maga saját akaratából került oda, hanem belenyomták a helyzetbe.

Sz. S.: És azért vegyük figyelembe, hogy a kormányzó milyen levelet ír Hitlernek: „Kormányom az együttműködés szellemében – nem pontosan idézem a levelet – a diplomáciai kapcsolatokat már megszakította, most pedig, amikor az országot nem provokált, népjogellenes egyéb támadás érte, azonnal elrendeltem a visszacsapást”; vagyis gyakorlatilag azt, hogy a Szovjetunióra visszacsapjanak a magyar csapatok. Tehát nem az áll a levélben, hogy „Bárdossy rendelte el”, hanem ez: „elrendeltem”. És ahogy Dombrády Lóránd az imént említette, a kormányzónak törvényes joga volt ehhez. Én itt azért továbbra is a felelősség kérdését kutatom, hogy mennyi a mérlegelési lehetőség. De az a leglényegesebb, hogy a németek oldalán ekkor már ott masírozik a két román hadsereg, ott vannak a szlovákok, és mindenki azzal számol, hogy viszonylag gyors lefolyású háború lesz német sikerrel, és újra fogják osztani Európában a területeket, és ha mi nem vagyunk ott, akkor vajon kinek jut a visszacsatolt Észak-Erdély, a Partium vagy a Felvidék. Szerintem a politikusok és a katonák többségében is ez fogalmazódott meg, és ez volt a motiválóerő.

M. J.: A németek zsarolták is a magyar vezetést Erdéllyel.

P. P.: Nem így történt. Ördögi volt a hitleri taktika, mert a Führer tudta azt, hogy semmit sem szabad kérni. Ugyanakkor a magyar és német katonai vezetés között olyan szoros volt a kapcsolat, és Werthéknek annyira mély volt a meggyőződésük, hogy ezt így kell megcselekedni az ország érdekében, hogy ők belekényszerítették a vezetést ebbe a döntésbe.

M. J.: Bárdossy is attól félt, hogy a magyar és a német katonák között sokkal jobb az információáramlás, mint a miniszterelnök és a vezérkari főnök között. Ezt hogy látják?

Sz. S.: Én azt hiszem, hogy ha a Honvéd Vezérkar főnöke és a miniszterelnök között nem is, de a Magyar Királyi Honvédség vezérkara és a német katonai vezetés, akár a szárazföldi, akár az OKW vezetése között jó volt a kapcsolat. A Szovjetunió megtámadása előtt Halder, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke Budapesten tárgyal Werth Henrikkel, és sok mindenről tájékoztatja.

P. P.: És hát itt van Kurt Himer is…

Sz. S.: És itt van a német összekötő törzsnek a parancsnoka, illetve az a törzs, amelyet a Jugoszlávia elleni hadba lépés előtt hoznak létre, tehát elég jó az információáramlás. És egy felkészülő hadsereg vezetése nyilván mindig örömmel venné, ha még mellette fölsorakozna néhány hadosztály. A német katonai vezetés úgy gondolja, hogy néhány magyar hadosztály, főleg a magyar–szovjet határon, ami ilyen értelemben nyitott, hiszen nincsenek ott német csapatok, biztos, hogy jól jönne.

P. P.: És ne felejtsük el, hogy volt egy Sztójay Döme. A korabeli magyar diplomáciában a berlini követi állásnak legalább akkora jelentősége volt, mint – mutatis mutandis – ma egy washingtoni vagy londoni állomáshelynek. Sztójay Döme – akit nagyon szerettek Berlinben, aki ott egy elfogadott ember volt, aki a német tábornokok gyermekeit dajkálta, amikor azok elmentek színházba – elég sok információval rendelkezhetett, és ő is egyvégtében sürgette Bárdossyékat, hogy be kell lépni ebbe a háborúba. Tehát szörnyű nyomás alatt voltak.

D. L.: Nyilvánvaló, hogy a magyar és német vezérkar közötti kapcsolat csak olyan lehetett, amit maga Hitler engedélyezett. A hivatalos német politika tagadta a szovjet elleni német szándékokat, és semmiféle magyar katonai előkészületet nem kívánt. Ugyanakkor a német katonai vezetésen keresztül érték a magyar katonai vezetést olyan nem hivatalos impulzusok, melyek bizonyos előkészületeket mégis kívánatosnak tartottak. Ezek arra az időre vonatkoztak, amikor majd önként és lelkesen csatlakozni fogunk a hadjárathoz.

M. J.: A propagandaanyagban elhangzott, hogy Bárdossy hazudott. Önök szerint viszont nem hazudott. Akkor egy személy marad, Horthy Miklós.

Sz. S.: Ez is egy kicsit bonyolultabbnak tűnő kérdés. Összehasonlítottam Horthy emlékiratainak három kiadását. Van ez a sokat emlegetett 1953-as Buenos Aires-i, a másodikat 1978-ban adta ki a Vörösváry Kiadó Torontóban, és az Európa Kiadónál jelent meg a ’90-es évek elején Magyarországon a harmadik. Ha valaki összeveti az ’53-as kiadást és a ’78-ast, például a hadba lépéssel kapcsolatban, akkor észreveszi, hogy különbségek vannak. A ’78-as kiadásba beépült, amit a történészek addig előhoztak. Ugyanakkor Horthy az emlékiratait gyakorlatilag minden segédlet nélkül írta meg, ezért fordul elő olyan, hogy az ’53-as emlékiratban Krúdy Ádám repülőezredes szerepel, aki századosi rendfokozatot ért el, és csak 1944. május elsejével nevezik ki őrnaggyá. Számos ilyen hibáról és tévedésről van szó. Én úgy gondolom, hogy a kormányzó az emlékiratban egy picit a saját felelősségét próbálja mérsékelni. Bár azért az emlékiratnak van egy olyan része, amikor azt mondja, hogy talán majd egyszer azok a katonák és politikusok, akik Magyarországon mártírhalált szenvedtek – és sorolja a neveket, és Bárdossyt is megemlíti köztük –, majd megkapják az elismerést. Szóval én nem úgy mondanám, hogy itt szándékos hazugságról lenne szó. Én azt hiszem, hogy egyrészt a gyengülő emlékezet, másrészt pedig a maga mentegetése teszi ezt. Hozzátéve azt, amire Dombrády Lóránd utalt, hogy az államfőé itt a legsúlyosabb felelősség, és az ő kezében volt alapvetően a döntés.

M. J.: Ha így van, akkor Bárdossy László nem háborús bűnös. Rehabilitálni kell.

Sz. S.: Vitatkoztunk elég sokat, és az itt ülő kollégáimmal részben hasonlóan, részben másként látjuk a kérdést. Én azt szoktam mondani, hogy Bárdossy László ügye megér egy perújrafelvételt. Hogy mit mond ki aztán egy független bíróság, azt meglátjuk.

P. P.: Én azt mondom, hogy a történészeknek ebben nem kell állást foglalniuk, mert nem a történészek ítélték el Bárdossy Lászlót. Ez a jogászok dolga. A történelmi felelősség alól azonban megítélésem szerint nem lehet Bárdossy Lászlót fölmenteni.

D. L.: A törvény is azt mondta ki, hogy a magyar összminisztérium felelőssége. Amikor Horthy döntését tudomásul vették, akkor azt a Minisztertanács miniszterelnököstül együtt vállalta.

M. J.: Mi az a lejtő, amin a magyar politika és Magyarország ezzel a hadba lépéssel elindult?

P. P.: Ez volt a döntő mozzanat. Nyilván látványosabb, és jobban látszik Bárdossy gyengesége az Anglia és az Amerika elleni hadba lépésnél, ahol szintén nincs hadüzenet. Ám ez nagyon felszínes megközelítés. Teljesen elleplezi az alapkérdést. A lejtőn a Szovjetunió elleni hadba lépéssel indul el, pontosabban a közvetlen lejtőn. Mert az alaphelyzetet, Trianont még nem is említettük, pedig nem lehet a kérdést megérteni Trianon nélkül. Tehát az ország valójában 1920-ban, ezzel az elrontott békeszerződéssel indul el ebbe az irányba.

Sz. S.: A kényszerpálya Trianon, 1920. június 4-e, amiről nagyon nehéz letérni. Voltak gyenge kísérletek, amelyeket megpróbált a magyar külpolitika már a húszas években, mint nyitási kísérletet a franciák felé. Károlyi Gyula kormánya ’31-ben szintén próbálkozik, és az általam említett Imrédy Béla tapogatózása is ilyen a britek felé ’38-ban, de mindezekre nincs fogadókészség. És ezt tartom a leglényegesebb problémának, hogy a későbbi nyugati szövetségesek, az antant egykori nagyhatalmai részéről nincs fogadókészség és megértés Magyarország gondjai és problémái iránt. És Magyarország ott próbál fegyvertársakat találni, ahol van fogadókészség. Van az I. világháború győzteseinek nagy vesztesénél, a Mussolini vezette Olaszországnál, majd a versailles-i békerendszert mindenképpen szétverni szándékozó Németországnál. És azt kell mondani, hogy ’39 márciusáig a nyugati nagyhatalmak asszisztálnak is ehhez, mert nincs különösebb fölháborodás az Anschluss miatt, nincs különösebb fölháborodás, hiszen partnerek abban, hogy szétverjék Csehszlovákiát Hitlerrel és Mussolinivel együtt.

D. L.: Magyarországon akkor a revízió ellenében politizálni nem lehetett.

M. J.: Bajcsy-Zsilinszky Endrét szokták emlegetni ellenpólusként, de ő maga is revizionista volt.

P. P.: Ez világos, de hát azért tudunk olyan diplomatát is, és tudunk olyan írót is, aki nem vállalta a revíziót. Apor Gábor báró, aki a harmincas években a külügyminiszter állandó helyettesének funkcióját tölti be, ebben az időszakban pedig Vatikánban követ, azt mondja egy elkeseredett pillanatában, ha jól emlékszem, 1934-ben: Magyarországnak legjobb, ha belép a kisantantba. És Németh László mondja azt, szintén 1934-ben, hogy Magyarországnak egy külpolitikája lehet, a belpolitika. Tehát voltak másfajta törekvések. De az adott helyzetben, úgy látszik, nem lehetett letérni a revízió útjáról.

D. L.: Teleki Pál tragédiája mögött az az alapvető ellentmondás is fellelhető, hogy miközben ő, mint a revízió „atyja”, annak megvalósításáért dolgozott, és üdvözölte az ahhoz vezető politikai lépéseket, ugyanakkor vissza akarta fogni az ezzel járó német–olasz politika iránti elkötelezettséget. A második bécsi döntésnél azon munkálkodott, hogy lehetőleg a románok kérjék a döntőbíráskodást. Ezzel mi „nem kértünk, mi csak hozzájutunk jogos követelésünkhöz”. Nem csoda, hogy nagyon kellemetlenül érintette, mikor tudomására jutott, hogy Werth, a vezérkar fegyveres összeütközést elkerülni kívánó főnöke a döntőbíráskodás előtt önhatalmúlag közölte a német illetékesekkel, hogy az a magyar kormánynak sem lenne ellenére.

M. J.: Tekintsünk egy kicsit előre! Ekkor odaadtuk a gyorshadtestet a németeknek. Miért kellett többet adni?

Sz. S.: Ha 1941-nél maradunk, akkor hál’ istennek olyan nagyon sokat még nem kellett adni. Bárdossy László két, egyébként hamisított minisztertanácsi jegyzőkönyv tanúsága szerint azt mondja, hogy kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe. Tehát gyakorlatilag a VIII. hadtestből állítják föl ezt a bizonyos seregtestet, a Kárpát-csoportot, a gyorshadtesttel, hegyivadász, illetve határvadász dandárral, és nem is nagyon szeretnénk többet adni. Változás történik a Honvéd Vezérkar főnöki posztján, Werthet váltja Szombathelyi Ferenc, akinek az alapvető katonapolitikai elképzelése az, hogy a magyar erőket itthon kell tartani, mert nem szabad, hogy bekövetkezzék még egy 1918–19, amikor itt áll az ország kiszolgáltatva. Igen ám, de jön 1941 decembere, a németeket megállítják Moszkva alatt, és a szemükben fölértékelődik minden potenciális szövetséges ország katonai ereje, nyersanyagbázisa, és ekkor a németek már nem kérnek, hanem követelnek.

M. J.: És aztán jön ’42 januárjában egy vadászat Magyarországon.

P. P.: És akkor itt van Ribbentrop, és követeli az egész magyar haderőt. Kemény veszekedés révén alakul ki az a kompromisszum, amely a magyar 2. hadsereg kiküldésében ölt aztán testet. Később megjön Keitel tábornagy is, aki a konkrét kérdéseket elrendezi. De látni kell, hogy mindez fogaskerékszerűen egymásba illeszkedő eseményeknek az együttese, amelynek a német villámháborús tervek kudarca ágyazott meg. Ez a helyzet. Magyar részről nagyon komoly törekvés volt arra, hogy csak limitált erőkkel harcoljunk, mert 45 ezer ember ment ki a frontra, miközben 1941 áprilisában a Délvidékre 150 ezer katona vonult be.

Sz. S.: Azt szerette volna a magyar politikai vezetés, hogy jelképes legyen a részvételünk, és amikor majd a végső elszámolás lesz, akkor azt lehessen mondani, hogy mi is ott voltunk. Ezt nem sikerült érvényesíteni. Egyébként 1941 novemberében már kivonták a gyorshadtestet, és visszavonták a Szovjetunióból a csapatok jelentős részét.

M. J.: Politikai dilettantizmus volt, hogy érdekeinket nem tudtuk jobban érvényesíteni a német vezetéssel szemben?

Sz. S.: Ez nem dilettantizmus volt. Itt nem lehetett mást tenni. Abból kell kiindulni, hogy a németek mindent követeltek, de Szombathelyiék ezt lealkudták körülbelül a követelt erők kétötödére. Én úgy gondolom, nagyon pontosan fogalmazott erről Szabó Péter kollégánk, aki azt mondta, hogy ennél kevesebbet akkor már nem lehetett adni.

P. P.: És itt Bárdossy egyáltalán nem vállal semmit, hanem együttes kormányülések tárgyalják a kérdést, Horthyval tárgyalnak a kérdésről, tehát ez nem Bárdossy döntése.

D. L.: A német hadsereg ’42-ben már nem az egész fronton, csak a déli fronton tud támadni. A Sztálingrád felé menetelő 6. hadsereg balszárnyán a szövetséges olasz, román és magyar erők nyolcszáz kilométert kötnek le. Ide egyszerűen nem jut német katona. Németország számára létkérdés, hogy magyar, olasz és román erőket is felvonultassanak. Itt tehát nem lehetett ellentmondani.

M. J.: Uraim! Mit mondhatunk ma? Vajon ez az egész problémahalmaz mikor jut nyugvópontra?

Sz. S.: Nagy baj lenne, ha nyugvópontra jutna, mert akkor a jövendő történésznemzedék nem tudna miről vitatkozni.

D. L.: Vannak részkérdések, melyek a történészeknek még sokáig munkát adnak.

P. P.: A moszkvai levéltárak zárva vannak. Remélhetőleg még nagyon sok, nem lényegtelen részkérdésben tudnak utódaink újat mondani.

Kortárs Irodalmi és Kritikai Folyóirat (A Duna Televízióban 2001. július 5-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata):http://www.kortarsonline.hu/0110/mucsanyi.htm

Perjés Géza:VOLT-E ALTERNATÍVA?

Gondolatok Szakály Sándor könyvéről Vesztes háború után sokszor a háborút elindító és annak célját meghatározó politika helyett a hadsereget teszik felelőssé a háborúban elhaltakért, a pusztulásért és a háborút lezáró békeszerződés hátrányos következményeiért. Kétszeresen így áll a dolog, amikor a győztesek bűnösnek mondják ki a vesztest, és a békekötésnél a vae victis elvét követték. Igazán akkor válik abszurddá a helyzet, amikor egy bekövetkező rendszer-, illetve rezsimváltás során a hatalom az előző kormányzat és a hadsereg bűnössé nyilvánításával akarja uralmát legitimálni. Ez következett be a második világháború után Magyarországon. A hivatalos felfogás szerint a németek oldalán harcoló magyar katona fasiszta volt, így ha életét áldozta a hazáért, nem lehetett hősi halott. Ilyen szellemi légkörben kezdte munkásságát a nyolcvanas évek közepén a fiatal hadtörténész, Szakály Sándor, akit igazságérzete, kutatói szenvedélye és személyes érintettsége – két nagybátyja esett el a háborúban – arra ösztönöz, hogy kiderítse az igazságot. Már első műveinek egyikével nagy feltűnést kelt: kimutatja, hogy a magyar katonai elit nem volt sem tudatlan, sem műveletlen, és karrierjét nem a származás magyarázza. A Néphadsereg legfelső szintjén nem is helyeslik a dolgot, és megintik a Hadtörténeti Intézetet, Szakály munkahelyét. Dicséretére legyen mondva az intézet akkori vezetésének: Szakály Sándort nem bocsátották el, és meg sem büntették. A Volt-e alternatíva? című kötet tanulmányai négy probléma köré csoportosíthatók. Kettő szervezeti kérdésekkel foglalkozik, egynek a katonaetika a tárgya, négy a kötet címében feltett kérdésre keres választ, egy pedig közeli rokonainak frontról írt és a frontra küldött leveleit elemzi. A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború között című tanulmányból a „legfelsőbb hadúr, a kormányzó jogkörét ismerhetjük meg. Ez magában foglalta a hadüzenet jogát a nemzetgyűlés előzetes, közvetlen veszély esetén utólagos hozzájárulása mellett. Ugyanakkor jogkörébe tartozott a honvédség vezetése, irányítása és szervezeti kérdések eldöntése. A közvetlen vezetésben három intézmény, illetve szerv osztozott: a honvédelmi minisztérium, a honvéd főparancsnokság és a vezérkar. Ez utóbbi, miután a trianoni szerződés tiltotta fenntartását, a harmincas évek közepéig „rejtetten működött. Ez a három intézmény a jogkörök nem igazán pontos rögzítése és személyi rivalizáció miatt sok súrlódással működött, míg végül 1940-ben a főparancsnoki posztot megszüntették. Idők folyamán a vezérkar szerepe egyre jobban bővült, majd szakmai tekintetben függetlenné vált a minisztériumtól, és felelősséggel csak a kormányzónak tartozott. A katonai és civil hatóságok együttműködését a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács biztosította. Hatáskörébe tartozott a honvédség háborúra való előkészítésének és háborúban való alkalmazásának a politikát, a társadalmat és a gazdaságot érintő kérdései. A magyar tábori csendőrség a második világháború időszakában című tanulmány e szervezet feladatát, felépítését, szerepét ismerteti. A szerző kitér a Don melletti alkalmazására. Az itt közölt, a harcból elfutók feltartóztatására, akár kivégzésükre kiadott parancsok joggal keltenek döbbenetet a katonai kérdésekben tájékozatlan emberekben, de olyanokban is, mint jómagam, aki egykori hivatásos tisztként és hadtörténészként, elfogadva ugyan e rendszabályok elkerülhetetlenségét, csupán azt mondhatja, hogy hálás a sorsnak, hogy nem került abba a helyzetbe, hogy élnie kellett volna ezekkel az eszközökkel. A nagyobb baj, a csapat teljes megsemmisülését okozó pánik megelőzéséért a tisztnek kötelessége akár fegyverhasználattal is visszakényszeríteni a megfutókat a harcba. E rendkívüli etikai probléma megoldása nagy erkölcsi szilárdságot, jellemerőt és alapos katonai szakmai ismereten alapuló, józan ítélőképességet követel. Elfogadhatatlan, ha a parancsnok kilátástalan helyzetben céltalanul kényszeríti harcra katonáit (például olyan esetben, amikor a csapat lőszere és élelme elfogyott). De erkölcsi parancs az is, hogy katonáit a pánik okozta végromlástól megmentse, és alakulatának helytállásával a hadsereg más részeinek működését és biztonságát elősegítse. Bármilyen szörnyű is: esetleg kevesek kivégzésével kell sokak életét megmenteni! A tanulmányban e két erkölcsi parancs összeütközéséből eredő konfliktust egyetlen személy példáján mutatja be: Stomm tábornok látva éhező, agyonfagyott és lőszerükből kifogyott katonáit és a német felső parancsnokság által megszabott végrehajthatatlan feladatot, kiadja hadtestének feloszlatását elrendelő híres parancsát, így adva némi esélyt katonáinak a megmenekülésre. Ugyanő, néhány nappal előbb, mikor még volt lehetőség az ellenállásra, a harci fegyelem itt-ott mutatkozó felbomlásának megakadályozására elrendeli alparancsnokainak, hogy „a fegyelmet minden eszközzel állítsák helyre. A katonai etikával foglalkozó Erkölcs, politikai és nemzettudat a volt m. kir. honvédség tisztikarában című tanulmány jóval többet nyújt annál, mint amit címében megjelöl. Szó van benne a tisztikar anyagi helyzetéről, megélhetési gondjairól, a tiszti házasságról és a tisztek „házassági óvadékáról, a „kaucióról. 1919-ben, amikor a M. Kir. Honvédség elődje, a Nemzeti Hadsereg megalakul, életbevágó kérdés a különböző múltú és eredetű (a közös hadsereg illetve honvédség, a vörös, illetve a Horthy Miklós vezette szegedi hadsereg tisztjeiből megalakuló tisztikar), egységes testületi szellemének kialakítása. Döntő fontosságú volt a „tiszti állásbecsület védelmére kiadott szabályzat. Ez írta elő például a tiszti becsületügyekben követendő eljárást, melynek végrehajtó intézménye az ezredek, illetve önálló osztályok „tiszti becsületügyi bizottsága volt. A bizottság csak két döntést hozhatott: felmentést, vagy a rendfokozattól való megfosztást. A tisztikar felelősségének köre sokkal nagyobb, szankcionálása pedig sokkal szigorúbb volt tehát, mint a civileké. A fegyelmi és bírói eljárás mellé harmadikként a becsületbírósági ítélkezés társult. Olyan botlásokért, amelyek a civileknél említést sem érdemelnek, mint pl. a hanyag öltözködés, vagy a kötelező érintkezési formák elmulasztása, fegyelmi fenyítéssel járt, nemegyszer a személyi szabadság korlátozásával (szobafogság, állomásfogság). Ami pedig a bűncselekményeket illeti, a tiszt kétfajta, katonai és polgári deliktumért volt elmarasztalható. A tiszti állás tekintélyének lényeges eleme volt a házasság tisztasága, „állásszerűsége és anyagi megalapozottsága. A tiszt házasságkötéséhez köteles volt a honvédelmi miniszter engedélyét kérni, amit az csak az illetékes csapattest tisztikarának „az ara szeplőtelen hírnevét garantáló nyilatkozata mellett adhatott meg. A házasság anyagi alapjait, így a társadalmi megbecsülést is biztosító óvadék, főleg az alacsony rendfokozatúaknál, igen magas volt. A főhadnagynál megállapított 40 000 pengő mintegy tizenhárom évi fizetését tette ki, míg a századosnál kötelező 30 000 csak hat és fél évit. Ilyen körülmények között az óvadékot természetesen inkább a menyasszony családja tudta biztosítani. Nagyon érdekes, a tisztikar anyagi helyzetét jellemző adatokat gyűjtött össze Szakály Sándor. A gazdasági világválság hatására a fizetések jelentősen csökkennek: 1930-ban az átlagfizetés 970 pengő, 1933 tavaszán 660. Ettől fogva lassú, majd 1938-tól gyorsuló emelkedés mutatkozik, 1943-ban az átlagfizetés 1300 P körül van, ami 25%-kal magasabb, mint 1930-ban. A fizetések meghatározásánál érvényesült bizonyos kiegyensúlyozó törekvés. A „havidíj mellett folyósított „honvédségi pótlék ugyanis az alacsonyabb rendfokozatúaknál viszonylag magasabb volt. 1940-ben például a zászlós és hadnagy összfizetésének 31%-át tette ki a honvédségi pótlék, míg a vezérezredesnél csupán 17%-át. Végeredményben a vezérezredes alapfizetése 8,2-szer, honvédségi pótléka viszont csak 3,6-szor volt nagyobb a zászlósénál. 1943-ra még inkább érvényesül a szociális szempont: a hadnagy összjövedelme közel 50%-kal növekszik, míg a vezérezredesé csupán 26%-kal. A tisztek fizetése a gazdasági válság éveiben már nehezen fedezte a megélhetést. Ezt mutatja be a szerző a tiszti adósságokról készített statisztikával. Ezek szerint a nős, zömükben családos főtisztek – zászlóstól századosig – 22%-ának nem volt adóssága. Ez az arány a nőtleneknél 41%. A nős főtisztek 45%-ának adóssága 300 P, azaz meghaladta a havi fizetést, a 260 pengőt. Feltehetően a családos főtisztek közül került ki az a 6, illetve 8%, akiknek adóssága 500–1000, illetve 1000 pengőnél is több volt, ami már jóval meghaladta az egyhavi fizetést A kötet címében megjelölt kínzó kérdésre négy tanulmányban keresi a választ Szakály Sándor. Vajon el lehetett-e kerülni a szörnyű katasztrófát, ami Magyarországot a második világháborúban érte? Bűnös felelőtlenségről, vagy elkerülhetetlen sorscsapásról van-e szó? A hetvenes évek közepe táján jelentkezett a felismerés, hogy a politikai vezetés el akarta ugyan kerülni a háborút, de „kényszerpályán mozogván, nem maradt más választása, mint a háborúba lépés. A kényszerpályát viszont két körülmény cövekelte ki: a revízió és az uralkodó osztálynak az a törekvése, hogy a németek segítségével hatalmát megtarthassa. Szakály Sándort ez a válasz nem elégítette ki. Itt közölt tanulmányai különböző időben készültek és különböző olvasói körhöz szólnak, a történéseket pedig más-más aspektusból vizsgálják, mégis, logikai egységet alkotva, módot adnak a kötet címében feltett kérdés megválaszolására. A magyar–német katonai együttműködés a második világháborúban tanulmányában a szerző a trianoni szerződés következményeit vizsgálva leszögezi: „A magyar politikai s katonai vezetők célja a kitörés volt ebből a szorító helyzetből. Az ehhez szükséges, ter‧mészetesnek tűnő szövetségeseket … Németországban, és Ausztriában, illetve … Olaszországban találták meg. A németekkel a kapcsolatfelvétel már 1919-ben megtörtént, majd az évek során egyre jobban kiterjedt. Hitler uralomra jutása után a kapcsolat még szorosabbá vált. 1938-ban Hitler arra számított, hogy a Csehszlovákiával szemben területi igényeket támasztó Magyarország politikai és katonai támogatást fog nyújtani az ország lerohanásához. Ezt azonban a kormányzó határozottan elutasította, ami elhidegülést okozott a magyar–német viszonyban. Az első bécsi döntésben azonban Hitler támogatta a Felvidék egy részének visszacsatolását, majd 1939 tavaszán nem emelt kifogást Kárpátalja megszállásával szemben. Ahogyan a szerző írja: „A német politikai és katonai vezetők már az 1930-as évek elején felismerték, hogy Magyarország geo- és katonapolitikai helyzeténél fogva Európa szóban forgó térségének meghatározó eleme. A vele való együttműködés Németország számára is fontos és hasznos. A közös érdekek ellenére ez a viszony nem volt zavartalan. 1939-ben Hitler nagyon rossz néven vette, hogy a magyar kormány nem engedte, hogy német csapatokat szállítsanak magyar területeken át Lengyelország ellen. A feszültséget növelte a hazánkba menekült lengyeleknek nyújtott magyar segítség és lengyel katonák nyugati szövetségesekhez való jutásának elősegítése. Mindezen túl a magyar zsidóság ellen hozandó, a deportálást is magában foglaló szigorúbb bánásmódra vonatkozó követeléseket is elutasította a kormány. Nehezen volt összeegyeztethető a két ország álláspontja Románia kérdésében is. Magyarország érvényesíteni akarta jogait Erdélyhez, Németország szempontjából viszont életbevágóan fontos volt a román kőolaj, ami a román érdekek védelmét parancsolta. Kompromisszumos megoldásként jött létre 1940-ben az Észak-Erdély visszacsatolását lehetővé tevő második bécsi döntés. Az első katonai együttműködés a két ország között 1941 tavaszán Jugoszlávia lerohanása alkalmával jött létre. Mint Szakály írja: a németek „megkeresése nyomán egyértelművé vált, hogy a hadműveletekben Magyarországnak is részt kell vállalnia. A lényeget illetően hasonlóan ment végbe 1941 nyarán a hadiállapot kimondása a Szovjetunió ellen, majd a magyar csapatok bevetése Ukrajnában. A sok bizonytalansággal és ellentmondással terhes helyzetet Kassa bombázása tette látszólag egyértelművé. Ennek nyomán jelentette be a hadiállapotot a magyar kormány, és indult támadásra a Szovjetunió ellen mintegy 50 000 katonát számláló seregtest. Ekkor még úgy tűnt, hogy a háború hetek-hónapok alatt befejeződik, és a magyar részvétel csupán ennyi lesz, sőt miután az említett harcoló seregtestet kivonták és csupán gyenge megszálló erők maradtak Ukrajnában, az ország által hozandó áldozat elviselhető lesz. 1941 decemberében a német hadsereg Moszkva alatti veresége gyökeres változást hoz. 1942 januárjában előbb Ribbentrop német külügyminiszter, majd Keitel tábornok érkezik Budapestre és követeli a teljes magyar haderő bevetését. A rendkívül feszült légkörű tárgyalások során sikerül lealkudni a német követelést mintegy 200 000 főt számláló három hadtestre és egy páncélos hadosztályra. Ez az erő 1942 tavaszán-nyarán 2. hadsereg elnevezéssel indul a frontra. A gyengén felszerelt és erejét jóval meghaladó feladatra rendelt hadsereg 1943 januárjában döntő vereséget szenved. Maradványait hazaszállítják, illetve megszálló feladatokra alkalmazzák. A doni katasztrófa és a németek sztálingrádi veresége nyomán kezd érlelődni a magyar politikai és katonai vezetésben a kiugrás gondolata. Ebből a szempontból jól jellemzi a teljes kiúttalanságot a vezérkar főnökének, Szombathelyinek 1943 szeptemberi javaslata: fogadják el Hitlernek azt az ajánlatát, hogy a Szovjetunióból a magyar csapatokat vonják ki és csoportosítsák át Szerbiába. Ilyenformán – gondolta Szombathelyi – a magyar csapatok a legjobb helyen lesznek ahhoz, hogy a Balkánon partra szálló szövetségesekkel felvéve a kapcsolatot, velük együtt kezdjék meg a harcot a németek ellen. A kormány, tartva a lépés súlyos politikai következményeitől és az angolszász légierő bombázásaitól, elveti a javaslatot. A szövetségesekkel folytatott diplomáciai és katonai tárgyalásokról a németek elég korán tudomást szereztek. Ez és az a körülmény, hogy a Vörös Hadsereg már a Kárpátok előterében van, készteti Hitlert arra, hogy 1943 őszén kidolgoztassa Magyarország megszállásának tervét. 1944. március 19-én ellenállásra gondolni sem lehet, már csak azért sem, mert akkorra már Magyarország szempont‧jából is nagyon határozott formát ölt a szovjet fenyegetés. A honvédség tehát tovább harcol a németek oldalán. Az ebbe az irányba vezető út egyik döntő szakaszával foglalkozik Szakály a Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott című írásban: Bárdossy miniszterelnöknek a parlamentben tett bejelentését idézi, s részletesen ismerteti a hadba lépés történetét. Az előző tanulmányban megismert körülmény, hogy Hitlerrel szemben a német katonai vezetés szükségesnek ítélte Magyarország belépését a háborúba, a politikai és katonai vezetőkben eltérő reakciót váltott ki. A vezérkar úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Hitler ötlete nem ígér semmi jót. Ugyanakkor német és magyar szempontból egyaránt veszélyt jelentett az a körülmény, hogy a Magyarországgal követlen szomszédságban álló Szovjetunió támadást intézhet Kárpátalja ellen, ahol csupán gyenge magyar erők álltak, veszélyeztetve így nemcsak hazánkat, de a Lemberg térségében operáló német erők oldalát és hátát is. Nincs rá adatunk, de szinte biztos, hogy a magyar vezérkar főnöke, Werth Henrik minderről tájékoztatta a kormányt. A Bárdossy Lászlóhoz küldött és a hadba lépést sürgető memorandumaiban ez nem szerepel. Következőképpen érvel: Románia jelentős erőkkel vesz részt a háborúban, így olyan előnyökhöz jut, melyek kizárják, hogy a béke megkötésénél a németek méltányolják további területi igényeinket Erdélyben; miután a németek gyors győzelmet aratnak, a magyar csapatok harci alkalmazása legfeljebb két hónapig tart; Magyarországnak morális kötelessége részt venni a bolsevizmus elleni háborúban. Bárdossy mindezzel csak annyiban értett egyet, hogy földrajzi helyzetünknél fogva és a szlovák, valamint a román területi aspirációk miatt – és ezeket mindkét ország nyíltan hangoztatta – a háborúból aligha maradhatunk ki. Azt semmiképpen sem gondolhatta, hogy további területek visszacsatolásával számíthatunk, abban egészen bizonyosan nem hitt, hogy a németek feltétlenül megnyerik a háborút, abban pedig végképp nem, hogy ez a győzelem hamar következne be. E mérlegelés alapján alakította ki álláspontját: belépünk a háborúba, de csak akkor, ha ezt a német politikai vezetés határozottan kívánja. Arra tehát egyáltalán nem gondolt, hogy ha ilyen kívánság érkezik, azt ne teljesítsük. Ez ugyanis az ország német megszállását és szélsőjobb kormány beültetését jelentette volna, mely azután fenntartás nélkül teljesíti Hitler minden követelését. Mint láttuk, Bárdossy vívódását Horthy Miklósnak a kassai bombázást követő döntése szüntette meg. Bárdossy lemondhatott volna, elhárítva így magától a felelősséget, de a nagyobb rosszat – ti. a megszállást – elkerülendő, helyén maradt. Minisztertanács elé vitte az ügyet, ahol a hadba lépést a miniszterek megszavazták. Majd bejelentette a parlamentben, hogy „Magyarország a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti. A képviselők a bejelentést „hosszan tartó élénk tapssal fogadták. A háborúba lépés témakörének szentelt harmadik tanulmány Magyarország katonapolitikai helyzetének alakulása a magyar 2. hadsereg frontra küldése előtt címet viseli. Az eddigiekből láttuk már, milyen előzmények után került sor 1942 januárjában Ribbentropnak és Keitelnek a magyar kormánnyal és katonai vezetéssel folytatott budapesti tárgyalására. Szakály itt részletesen ismerteti ezeket, melyek eredményeként a Magyarország kötelezte magát a 2. hadsereg frontra küldésére. Így összegezi a megállapodásról alkotott véleményét: „Abban mind a magyar politikai, mind a katonai vezetés egyetértett, hogy azt a német igényt, melyet Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, majd Keitel tábornagy közvetített, 1942 januárjában már nem lehetett visszautasítani. A ’szövetségi’ kötelességteljesítés visszautasítása esetén – az egykoron német támogatással (is) visszacsatolt területekkel, illetve a remélt magyarlakta területekkel együtt – ekkor már az önálló magyar államiság is veszélybe kerülhetett volna. A hadba lépés kérdését tárgyaló tanulmányok eredményeit összegezi a szerző a Volt-e alternatíva? című írásban. A trianoni döntések viszonylag problémamentes részleges revízióját követően 1941 tavaszán a magyar külpolitika rendkívüli nehéz döntés elé került. Jugoszláviában puccsal megdöntik a kormányt és felmondják a Németországgal nemrégiben megkötött szerződést, és a külpolitika németellenes irányra vált. A Szovjetunió megtámadására készülő Németország számára életbevágóan fontos a balkáni béke, amit könnyen felboríthat az angol befolyás alá került Jugoszlávia és a Görögországban partra szállt angol erő. Hitler számára egyetlen megoldásként a lerohanás jöhet számításba, de ehhez katonaföldrajzi és hadászati okokból elengedhetetlen Magyarország támogatása. Levélben fordul a kormányzóhoz, és felvillantva előtte a déli elszakított területek visszacsatolásának lehetőségét, katonai együttműködésre szólítja fel. Magyarországot a felszólítás szinte megoldhatatlan politikai és erkölcsi dilemma elé állította. Feltehető volt ugyanis, hogy az angolok, akiknek egyébként oroszlánrészük volt a belgrádi puccsban, súlyosan elítélik majd együttműködésünket a németekkel, amit a németek végső győzelmében egyáltalán nem bízó, épp ezért London jóindulatát életbevágóan fontosnak tartó Teleki-kormány roppant veszélyesnek tartott. Erkölcsi problémát pedig az okozott, hogy Magyarország néhány hónapja kötött fegyveres konfliktust kizáró „örök barátsági szerződést Jugoszláviával, és Teleki Pál összeegyeztethetetlennek tartotta lelkiismeretével és az ország becsületével a „szerződés megszegését. A dilemma másik ágát az jelentette, hogy a magyar társadalom többsége számára érthetetlen lett volna nem kihasználni az annyira várt alkalmat, nem beszélve arról, hogy a délvidéki magyarság felszabadítását az idegen uralom alól mindenki erkölcsi kötelességének tartotta. A kormánynak konkrét értesülése volt arról, hogy ha Magyarország nem vesz részt az akcióban, akkor a németek a Délvidéket „Gau-vá, azaz német tartománnyá szervezik. Ez viszont az jelentette volna, hogy az ottani magyarság az egyik idegen hatalom uralma alól egy másiké alá kerül. Ez a dilemma volt az, aminek mindkét ága Teleki szerint lelkiismeretével összeegyeztethetetlen következményhez vezetett. Így ír erről Szakály Sándor: „Ez az emberileg nagy tett, mely politikailag csak szerencsétlen lépésként értékelhető, olyan későbbi viták alapját képezte, melyek a tények vizsgálata helyett világháborús szereplésünk kérdését etikai megközelítésben elemezték. Ezt a megállapítást – mellyel egyébként teljesen egyetértünk – még a következőkkel lehet kiegészíteni. Amikor Magyarország „örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, azt jól felfogott politikai érdekből tette. Trianont és az azt követő húsz esztendőt tekintve nem is egészen érti az ember, hogy hogyan lehetett az „örök barátság kitételt beletenni a szerződés szövegébe. Nem beszélve arról, hogy a magyar társadalomban nagyon kevesen éreztek barátságot a szerbek iránt, Belgrádban kimondottan magyarellenes hangulat uralkodott. A szerződés moralizáló hangvételének külpolitikai következményei katasztrofálisak voltak. Azzal ugyanis, hogy ezt a politikai okokból megkötött szerződést etikai síkra emelték, kitűnő érvet, sőt a zsarolásra alkalmas eszközt szolgáltattak a Macartney angol történész megállapítása szerint is álszent angol diplomácia és közvetlen ellenségeink számára az erkölcstelen magyar „hitszegés bizonyítására. Egyébként Bárdossy László – akkor még bukaresti követ – értesülve a szerződés hangütéséről, azt felettébb szerencsétlen gesztusnak mondta. Bárdossy később a nemzetközi politikában szokásos „rebus sic stantibus elv alkalmazásában találta meg a megoldást. Eszerint ugyanis bármilyen szerződés kötelező ereje csak addig tart, míg a megkötése idején meglévő állapot nem változik meg: Magyarország viszont nem egy Németországgal ellenséges viszonyban álló Jugoszláviával kötött szerződést, Horvátország kiválásával pedig már nem is ugyanarról a Jugoszláviáról volt szó. Így történt azután, hogy a magyar csapatok átlépve a határt, bevonultak a Délvidékre. A bevonulás, mivel a jugoszláv csapatok nem bocsátkoztak harcba, hanem visszavonultak, szinte békésen, mindenesetre számottevő veszteség nélkül ment végbe. Pedig, vázolt politikai és erkölcsi dilemmával küszködő Teleki egymásnak ellentmondó utasításokkal zavarta össze a vezérkar mozgósításra és felvonulásra kidolgozott terveit. Ezt követően a szerző összefoglalja a Szovjetunió elleni hadba lépésnek már ismert történetét, majd a 2. hadseregnek a Donhoz történt kiszállítását. A katasztrófa 1943. január 12-én következett be, amikor a nagy ember- és anyagi fölénnyel támadó szovjet erők áttörték a védőállást, és a következő napokban-hetekben megsemmisítő csapást mértek a hadseregre. Ez felgyorsította a Kállai-kormánynak a kiugrás érdekében tett lépéseit. Kapcsolat létesül az angolszászokkal. Ugyanakkor egyre nagyobb nyomás nehezedik a kormányra a németek részéről: nagyobb gazdasági és katonai részvállalást követelnek a háborúban, és sürgetik a „zsidókérdés radikális megoldását. Hitlert a magyar kormánynak kezdettől fogva nyomon kísért béketapogatózása és az a körülmény, hogy a Vörös Hadsereg már megközelítette Magyarországot, arra készteti, hogy tárgyalásra híva a kormányzót Klesheimbe, követelje a Kállai-kormány leváltását és bejelentse az ország megszállását. Az új politikai és katonai garnitúra valamint a társadalom kisebbik része meggyőződésből, nagyobb része kényszerből és attól a felismeréstől vezettetve, hogy most már a közvetlenül fenyegető bolsevizmus ellen folyik a harc, együttműködik a németekkel. Közben, a németek által hatalomba segített kormány eleget tesz a náci követelésnek: folyik a baloldaliak és a zsidók letartóztatása és elhurcolása. A régi munkatársai támogatását nélkülöző és szoros német ellenőrzés alatt álló agg kormányzó csak a nyár folyamán szerzi vissza cselekvési szabadságát. Legszűkebb, mondhatni családi környezetére támaszkodva szövögeti a kiugrás szálait, leállítja a zsidók deportálását, majd menesztve a Sztójay-kormányt, Lakatos tábornokot nevezi ki kormányfővé. Drámai lökést ad a történéseknek a románok kiugrása és Dél-Erdély elözönlése a szovjet és román csapatok által. Ugyanakkor kiderül, hogy az angolszászok, az oroszok illetékességét ismerve el magyar ügyekben, nem hajlandók a kiugrásról tárgyalni, és arra szólítják fel a kormányt, hogy Moszkvához forduljon a fegyverszünet kérdésében. A magyar megbízottak október 11-én írják alá Moszkvában a fegyverszüneti egyezményt, és ezt követően 15-én, a rádióban felolvassák Horthy Miklósnak a harcok beszüntetését elrendelő proklamációját. A rosszul előkészített akciót a vezérkar néhány kulcshelyzetben lévő tisztje szabotálja. A proklamációval ellentétes értelmű parancsok mennek ki a seregtestekhez, így a fegyverszüneti egyezmény semmissé válik, és a csapatok tovább harcolnak. Így összegezi Szakály Sándor a történteket: a második világháború „totális háború volt, „és az Európa feletti uralomért folyt. Magyarország pedig Európa keresztútján fekszik, ami olyan geo- és katonapolitikai helyzetet kölcsönöz neki, mely minden korban a hadak átvonulásának igényét jelentette vele szemben. Magyarország számára 1941-ben két lehetőség adódott: vagy ellenáll Németországnak és a leigázott államok egyike lesz, vagy megpróbál vele menetelni és időben váltani, ha kell. Az ország, illetve vezetői az utóbbit választották. Váltani azonban már nem tudtak. Az első világháborút lezáró békediktátum kényszerpályája nem tette lehetővé a jobb megoldást. Magyarország ismét a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, több százezer áldozattal. Már említettük, hogy a fiatal, szinte még gyermek Szakály Sándort személyes érintettsége is ösztönözte a II. világháborúval való foglalkozásra: családjának két hősi halottja is volt. A Levelek és tábori lapok a háborúból című tanulmányában rokonainak a frontról, illetve a frontra írt leveleit elemzi. Györki István 1942. május 27-én vonult be katonának, és 1943. január 27-én esett el a Donnál. Hat hónap alatt 61 levelet, illetve tábori lapot írt, azaz „levélírói gyakorisága 3,7 naponként egy levél. Felesége, Györkiné Szakály Gizella hozzá írt leveleiből csak az utolsó két hónap levelei maradtak meg. A levélírás gyakorisága 2,7 naponként egy levél, tehát sűrűbb, mint a férjé. A levelek tartalma és hangvétele hűen tükrözi az akkor még zárt paraszti társadalom szigorú etikáját, normáit, sztereotip magatartási, illem- és érintkezési formáit. Magát a háborút sorscsapásként fogják fel, és nem kutatják okát, célját. Nem találkozunk leveleikben a háborús propaganda ismerős szólamaival. Eszükbe nem jut, hogy például a tábori lapokra nyomtatott „A magyar élet ára: a szovjet halála! szólam szellemében írjanak. Egyáltalán, mindenféle indulat, gyűlölet hiányzik a levelekből. Amit Györki István a Szovjetunióról ír, az inkább a vándor vagy a turista csodálkozása: „vadidegen táj felett, és indulatmentes, tárgyilagos bírálata a szovjet rendszernek: „Bizony, mi ebben a híres paradicsomban nem valami jól érezzük magunkat, mert bizony itt semmit sem lehet kapni. Bár a háború értelméről, céljáról nem esik szó, annyiban mégis azonosulnak vele, hogy a katonai szolgálatot hazafias kötelességnek tekintik. Még az sem gyengíti meggyőződésüket, hogy tapasztalatuk szerint a behívás és frontra küldés rendszere nem egészen igazságos. Györkiné számára erős támaszt jelent vallásos hite. Gyakran, naponta többször is imádkozik, és szorgalmasan jár misére. Bár a paraszti tartózkodás és szemérem tiltja az érzelmi kitárulkozást, minden levélben, akár a férjében, akár a feleségében, ott van a féltés, a szeretet, a vágyódás és a remény Gyakran álmodnak egymásról. Györki István írja: „Sokat álmodok haza, de ha felébredek, látom, semmi nincs az egészből. Néha a féltékenység is jelentkezik a feleség részéről: bizonyára azért nem ír férje, mert sok „barisnya van arrafelé. Györki Istvánt gyötri a honvágy. Érdekes módon ez már Kassán, a frontra indulás előtt jelentkezik nála. Értékeli a város szépségét, de, mint a népdal katonája, aki szívesebben látná a majlandi harminckét torony helyett az abonyi kettőt, ő is inkább nézné szülőfalujában, Törökkoppányban a „babadagi oldalt. A személyes érzelmek mellett, sőt azokat messze meghaladóan kapnak helyet a levelekben a paraszti gazdaság és háztartás súlyos gondjai. A magára maradt asszonyra rászakad a felelősség és mezőgazdasági munka minden terhe. Ebben segíti az autoritását a messze távolban is megőrző férj tanácsokkal, utasításokkal. Egyik levelében például ez olvasható: „Mivel itt nem lehet semmit se venni, pénzt is küldök, vegyél rajta ruhát! Törleszd belőle a kölcsönt! A préselésnél segít majd a sógor és a papa. A törkölyt hagyd meg pálinkának. Egy másik levelében megkérdezi: „Megvolt-e már az aratás, milyen lett a termés? Megpermetezte-e a sógor a szőlőt? Segítenek-e a rokonok a munkában? A másik levélíró, Szakály Sándor hangvétele és attitűdje egészen más. Ennek talán az a magyarázata, hogy korán elszakadt a paraszti közösségtől, és nem kötik annak normái. Mint jó tanulót az egyház taníttatta, de csak két évig, mert utána megszüntetik a támogatást, a család szegénysége viszont nem bírta el az iskoláztatás költségeit. Majd repülő szeretne lenni a honvédségben, de nem veszik be. A tőle megmaradt két levél tele van keserűséggel, csalódással és lemondással. „Svindli az egész világ – írja. Nem kíván hazulról semmit, amit talán az is magyaráz, hogy pékként hátul, a sütőoszlopnál dolgozik. Amit lát és tapasztal, arról nem tartja érdemesnek írni, mert „Ami van, az kosz és szegénység. Jó lenne hazamenni, de hát háború van, legfeljebb abban lehet bízni, hogy „ez a piszkos világ egyszer csak elmúlik. Befejezésül ezt írja a történész Szakály Sándor: ahhoz, hogy megismerhessük a katonák lelkivilágát, a tábori levelezőlapok ezreit, levelek százait kellene alaposan tanulmányoznunk. Az általuk leírtak összevetéséből és elemzéséből tudhatnánk csak meg, hogy mit érzett a katona, és mit várt a jövőtől. A kutatásnak fel kellene ölelnie az 1941-től 1945-ig terjedő teljes időszakot. Meg kellene próbálni bemutatni, hogy a háború menetében bekövetkezett változás miként hatott a katonákra és a családtagokra. Hogyan módosult a katonák harci kedve, milyen félelmeik támadtak, amikor már Magyarország területén folyt a háború, milyen érzések, gondolatok fogalmazódtak meg bennük a német megszállás (1944. március 19.), illetve az 1944. október 15–16-i hatalomátvétel után. Mindezek föltárása nélkül nehezen érthetjük meg a 20. századi magyar történelem legsúlyosabb időszakának mindennapjait. A magyar, de a nemzetközi katona-lélektani és katonaszociológiai kutatások szempontjából is rendkívül fontos lenne a vázolt kutatómunka elvégzése. Szakály Sándor tanulmányai jelentős segítséget nyújtanak a m. kir. honvédség és a második világháború történetének megértéséhez. Ezenfelül azonban azt is példázzák, hogy mennyire nélkülözhetetlen a tudományos munkában a hűvös ráció mellett az emóció szerepe, ösztönzése, lendítőereje. Ész és értelem – csak a kettő harmóniája hozhat létre időtálló alkotást. (Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban. Ister Kiadó. Láthatár sorozat. Bp., 1999)

Magyar Szemle Online, Új folyam VIII. 4. szám, Budapest, 1999 augusztus:http://www.magyarszemle.hu/szamok/1999/4/volt_e_alternativa

Török Bálint:A MAGYAR FÜGGETLENSÉGI MOZGALOM ZSIDÓMENTŐ TEVÉKENYSÉGE

világháború éveiben a magyarországi zsidóság hely-   zete igen szoros összefüggésben volt a magyar–német viszony alakulásával. Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt (1942. március 9.–1944. március 22.) nyilvánvalóan romlott ez a viszony. Ennek három fő oka volt: 1. a kormány azon törekvése, hogy csökkentse a magyar haderő részvételét a harci cselekményekben; 2. a kiugrási tárgyalások megkezdése; 3. a zsidókérdés úgynevezett végleges megoldásá-tól való merev elzárkózás. Az 1. és a 3. ok magukon a közvetlen államközi tárgyalásokon nyilvánvalóvá vált, a 2. pedig azáltal, hogy német elhárítás jól működött. Persze könnyű egy szervezetnek jól működni, ha az ellenfél részéről elemi szabályok is megsérülnek. S itt nem mi, magyarok voltunk vigyázatlanok, hanem maguk a szövetségesek, konkréten a csehek és az angolok. Szent-Györgyi Albert 1943. február 7-én érkezett Isztambulba. Nem kormánymegbízatással, de kétségtelenül a kapcsolatfelvétel céljából. Az ankarai brit nagykövetség március 20-án kelt C 4138. sz. iratként kezelt levele ismerteti a magyar tárgyalásoknak az Anatolian Agency Bulletinben közölt kommünikéjét. Ebből kitűnik: Beneš a londoni rádióban nyilatkozott a professzor törökországi útjáról, melynek célja az volt, hogy tárgyalásokat folytasson angol–amerikai képviselőkkel. A levél szerint a követség a béketapogatózások titkosságára való tekintettel furcsának tartja, hogy Beneš nyíltan beszélhetett ezekről az ügyekről az angol rádióban. Ilyen súlyos indiszkréció nemcsak a magyar–német viszony romlásával járt, hanem veszélyeztette a magyarországi, illetve az ide menekült zsidóság helyzetét is. A kiugrási kísérletek és a zsidóság sorsa közötti szoros összefüggést világosan látta a Cionista Világszövetség vezető szerve, a Zsidó Ügynökség. Jól mutatja ezt az előbb idézett kötet 82. sz. irata, A. W. G. Randall külügyi tanácsos feljegyzése a Namier professzorral folytatott tárgyalásról: Namier professzor … tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását, és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradó jelentős zsidó közösséget. (…) Namier professzor közölte, a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni. Namier félelme teljesen indokolt, s csupán azzal lehet kiegészíteni, hogy ugyanaz a veszély fenyegette volna a magyar társadalom pozitív részének legjavát, mint ahogy ez be is igazolódott, hiszen 1944. március 19. után, amikor a náci megszállók előbb deportálták, illetve tartóztatták le például Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert és Bajcsy-Zsilinszky Endrét, mint a zsidókat. A Zsidó Ügynökség véleménye egyébként teljesen megegyezett Churchill brit miniszterelnök nézeteivel, aki 1943. szeptember 7-én a következőket táviratozta külügyminiszterének, Edennek: Feltétlenül nagy jelentőségű, hogy a magyar kormány, amely meglehetősen jól kell hogy ismerje a német arcvonal belső körülményeit, hajlandó lenne ezt az irányvonalat követni. Elszakadásuk Németországtól felbecsülhetetlen előnyt jelentene, feltéve, hogy az a megfelelő pillanatban történik. Másfelől viszont nem tanúsítanánk nagy előrelátást, ha elfecsérelnénk a magyarok átállásából adódó lehetőségeket, és pusztán annak idő előtti kitörését sikerülne elérnünk, amit egy német Gauleiter vagy egy szuper quisling kormány erőszakos beiktatása követne. Az időzítésen múlik minden. Churchill kimondta a legfontosabbat: az elszakadásnak megfelelő pillanatban kell történnie, különben elveszti értékét. Eden válaszából kiderül: a megfelelő pillanattal szemben áll a legkorábbi időpont követelése. Ami megegyezett a Szovjetunió kívánságával. A keleti szövetségesnek ugyanis nem volt fontos néhány százezer zsidó életben maradása. (Gereben Ágnes Antiszemitizmus a Szovjetunióban című meggyőző könyvéből tudjuk, hogy a szocializmus országa a zsidók deportálásában is megelőzte a náci Németországot.) A magyar vezetőréteg elpusztulása pedig egyenesen kívánatos volt a kommunista világforradalom terjesztése szempontjából. Jellemző, hogy Churchill másnap (szeptember 8-án) a 61. sz. irat szerint egy Eden által javasolt szövegbe (melyet a kiugrási ügyekben tárgyaló Veress Lászlónak szántak) bevétette az egy megfelelő pillanatban szavakat. Igen érdekes Randolph L. Braham véleménye: Bármennyire is különös, de a mából visszatekintve mégis úgy tűnik, hogy ha Magyarország nem próbálkozott volna a kiugrással, ha megmarad katonailag tessék-lássék, ám politikailag gyanún felüli szövetségesnek, és ha nem vállalkozik olyan diplomáciai manőverekre, amelyek eleve kudarcra voltak ítélve …, nos, akkor könnyen lehetséges, hogy a magyarországi zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl ezeket a rettenetes időket. Valami ilyesmit akart Kállay miniszterelnök is, csak hát igen nehéz volt megtalálni a megfelelő mértéket. Katonailag ugyan tessék-lássék működött együtt a németekkel, de Hitlerék gyanúját táplálta, hogy nem volt hajlandó a zsidókérdést a nácik kedvére megoldani. Érdekes, hogy a magyar zsidóság vezetői, akik reálisabban mérték fel a körülményeket, figyelembe véve még az óriási munkaszolgálatos áldozatokat is, elfogadták Kállay politikáját. Az ellenzék viszont (különösen a kisgazdák) háborúból való kiugrás mellett a zsidótörvények visszavonását is követelték. A miniszterelnöknek átadott, 1943. július 31-én kelt memorandumban, A zsidótörvények lebontása című fejezetben kifejtik: A két zsidótörvény és az új honvédelmi törvény, valamint az ún. fajvédelmi törvény zsidókról szóló rendelkezései élesen szemben állnak a magyar történelem és alkotmány jogegyenlőségi alapelveivel. Majd kijelentik, hogy a zsidótörvényeket el kell törölni, és el kell törölni a másik két törvényből minden jogegyenlőséggel összeegyeztethetetlen szakaszt. A memorandum szerzői szerint addig is, amíg ez az eltörlés keresztülvihető, a törvény legenyhébb végrehajtására kell törekedni, s a gyűlölködő, uszító propaganda kíméletlen elfojtásán kellene kezdeni a lebontás előmunkálatait. A kisgazda memorandum kifejezte a társadalom jelentős részének gondolkodását. Igazolják ezt Veesenmayer jelentései is. Ezek két 1943-as magyarországi helyzetfelmérő látogatása alapján készültek. A náci diplomata ezekben határozottan megállapítja: az – általa nemzeti ellenzék-nek nevezett – szélsőjobboldal oly gyenge, hogy egy új, baráti kormány a birodalom részére csak akkor lesz teljes értékű, ha a kormány mellé, helyesebben fölé, német megbízott kerül. Jelentésében ilyen mondatok olvashatók: A magyarországi fejlemények olyan pontra érkeztek, amely parancsolóan megköveteli a gyors és erélyes cselekvést. Majd: Különböző okokból ütött az óra, hogy a zsidókérdéshez alaposan hozzányúljunk. Végül a Javaslatok és kezdeményezések című részben félreérthetetlenül konkrét javaslatot tesz: Szükséges, hogy előzetes megállapodás szerinti terv alapján azonnal kézbe vegyük a zsidókérdést (az én kiemelésem – T. B.). A második jelentés 1943. december 10-én kelt, s nyilván megerősítette Hitlert döntésében, hogy tudniillik Magyarországot meg kell szállni. A magyarországi 800 000 zsidó és a szomszédos országokból a germán antiszemitizmus elől ide menekültek – a nácik szerint – potenciális veszélyt jelentettek a keleti és a déli fronton egyre nehezebb helyzetben lévő német hadsereg számára, de a kiugrási értesülések is beavatkozásra késztették a Führert. A megszállás katonailag nem jelentett különösebb feladatot a németek számára, politikai szempontból azonban nehézségekkel lehetett számolni. Így érkezett el az ország 1944. március 19-éhez, a német megszálláshoz. Bár az MFM vezetői igen fontosnak tartották a háborúból való kilépést (ezért harcolták ki Szent-Iványiék – a miniszterelnök akarata ellenére is – az úgynevezett Kiugrási Iroda felállítását), a náci-német megszállás és a Sztójay-kormány zsidóellenes rendelkezései miatt az egyik legsürgősebb feladattá vált a zsidómentés. A megszállás körülményeivel most nem foglalkozunk, mert tárgyunk szempontjából sokkal fontosabbak a következményei. Mindenesetre a tények azt bizonyítják, hogy Magyarország nem szolgálta kielégítően a német célokat, minden lelkesedés nélkül vett részt a magyar társadalom a háborúban. Ez közismert volt, éppen ezért sokan csodálkoztak, hogy – lényegében – ellenállás nélkül engedtünk a hitleri nyomásnak, s Horthy is úgy döntött: a helyén marad. Glatz Ferenc szerint: A németek többet profitáltak e döntésből, mint a magyar nemzet. Első pillanatra tetszetős ez a vélemény. Egy látványos – és nem is veszélytelen – hősi gesztus növelte volna jó hírünket, de a következményekre gondolva elborzad az ember. A katonai ellenállás legföljebb helyenként lehetett volna eredményes, mint például az újvidéki határvadász kerékpáros század sikeres harca a Duna-hídnál, ahol 28 német katona esett el, s a magyar veszteség csupán egy halott volt. Horthy távozása utat nyitott volna a legszélsőségesebb jobboldali elemek előtt, minek eredménye a magyar zsidóság teljes kiirtása lett volna. Így azonban megmenekült a budapesti zsidó polgártársainknak jelentős része, amiben – Ránki György szerint – Horthyé a döntő érdem. Mi ér többet? Egy látványos gesztus, vagy százezrek élete? A kormányzó helyén maradása bizonyos mozgásteret hagyott például a Kiugrási Iroda számára, melynek tényleges vezetője Szent-Iványi Domokos volt, s tevékenységében több MFM-tag is részt vett. Ez a körülmény betekintést, sőt befolyást is engedett a népellenes kormányzati munkába az egyes szervekben ott maradt vagy később beépített náciellenes elemek révén. A politikai ellenállás kiépítésén belül – mint írtuk – elsőrendű feladattá vált az üldözöttek, elsősorban a zsidók mentésének gyakorlati megszervezése. Az MFM első intézkedéseként Soos Gézát és Saláta Kálmánt, egy protestáns és egy katolikus vezetőjét megbízta, hogy a zsidóság vezetőivel és a zsidómentésben részt vevő szervezetekkel vegye fel a kapcsolatot. A menekültek és az üldözöttek támogatásának megvoltak az előzményei a közelmúlt magyar történelmében. Amikor 1939-ben a hitleri Németország és a Szovjetunió közös erővel megsemmisítette az alig két évtizede újjászületett Lengyelországot, a menekültek tízezreit fogadta be tüntető szeretettel, s a magyar kormány legális, a nemzetközi előírásokat figyelembe vevő és jól átgondolt illegális akciókkal támogatta a baráti lengyel nép fiait, ezen belül – megkülönböztetés nélkül – a lengyel zsidókat is. Győri György írja Megmeneküléseim című könyvében, hogy csak maga Antall József, aki akkor a belügyminisztérium IX. ügyosztályának, vagyis a menekültügynek az irányítója volt, mintegy tízezer lengyel zsidónak adott keresztény okiratokat. Franciaország a becsületrend parancsnoki keresztjével tüntette ki Varga Bélát a német fogságból Magyarországra szökött francia hadifoglyoknak nyújtott segítségért. Hollandia 1987-ben három nagyszerű magyar asszonyt és egy nyomdászt (Szabó Imrénét, a budapesti református esperes, dr. Pap Lászlónét, a református teológiai professzor és Dobos Károlynét, a fasori református lelkész feleségét és Korom Ferencet) tüntetett ki emlékéremmel, elismerve, hogy veszélyt nem ismerő bátorságot tanúsítottak az ide menekült holland szökevények bújtatásával és támogatásával. Soos Géza javaslatára a Magyar Ifjúság Ökumenikus Bizottsága és a Pax Romana 1942-ben létrehozta a Fiatal Magyarok Bizottsága a Menekültekért nevű szervezetet, melyről teológiai disszertációjában többek között ezt írta a javaslattevő: Feladata volt a menekült fiatalokat segíteni morálisan, anyagilag, kulturálisan. Legaktívabb tagjai voltak katolikus részről Fayer Sándor, Fayer Márta, Kamarássy Egon, Frenyó Zsófia; protestáns oldalról: Pap László professzor, Szabó Éva és Naszádi Zsófia, Borbás Endre stb. Két év alatt ez a kis bizottság keresztyén alapon munkálkodva mintegy 140 000 frankot kapott és osztott szét. Több francia tisztnek is ez a bizottság juttatott ösztöndíjat, hogy tanulmányaikat a budapesti egyetemen folytathassák. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a civil Magyarország azonnal kész volt a zsidók mentésére, támogatására. Erről így írt Soos Géza: Az Soli Deo Gloria (SDG) táboraiban annyi üldözöttet rejtett el, amennyit csak a hely engedett. Az SDG és a Keresztyén Ifjúsági Egyesület titkárai rendkívüli erőt fejtettek ki az üldözöttek megmentésére. Az SDG szerzett egy diplomáciai jelzéssel ellátott autót, ami lehetővé tette számos zsidó megmentését. (…) Magánszemélyek, lelkipásztorok, állami alkalmazottak ezerszámra gyártották a hamis keresztlevelet. Mindez halálbüntetés veszélyével járt. Amikor ez az uralom csúcspontjára ért, csupán Budapesten több mint 30 000 üldözött személy volt elrejtve a peremkörnyéki munkások házaiban, a középosztály lakásaiban. Soos 30 000 elrejtett személyről ír, Braham adatai szerint 25 000 az olyan zsidók száma, akik nem védett házban vagy a gettóban élték túl a vészkorszakot. Mivel ezekben az időkben az embermentés illegális, sőt szigorúan büntetett tevékenység volt, az adatokban mindig van valami bizonytalanság. Az a lényeges, hogy a kisebb szám is jelzi, a keresztények nagy számban vettek részt a zsidómentésben. A kommunista propagandisták és az őket kiszolgáló történészek évtizedeken át azt hirdették – a fasiszta nép tétel alátámasztására –, hogy a társadalom teljes közönnyel nézte a magyar zsidóság megalázását és deportálását. A közigazgatás és a csendőrség valóban tevékeny részt vett a végzetes zsidóellenes akciókban, a magyar zsidóság megalázásában és deportálásában. De nem szabad elhallgatni, hogy éppen azért szállták meg a németek hazánkat, mert a Kállay-kormány nem volt hajlandó az Endlösung (végső megoldás) végrehajtására. (A jeruzsálemi Eichmann-per főügyésze szerint Hitler megszállási indítékai között szerepelt az is, hogy a kormány nem hajlandó leszámolni a nagyszámú magyar zsidósággal.) S a megszállás után is csak nagymértékű leváltással, célszerű személycserékkel tudták alkalmassá tenni a közigazgatást a hitleri akarat végrehajtására. (Érdekes adatokat közöl erről Schmidt Mária A civilkurázsi elsorvasztása című előadása, mely a holokauszt 50. évfordulója alkalmából Budapesten rendezett tudományos tanácskozáson hangzott el 1994-ben.) Hausner idézett művében is olvasható, hogy Eichmann helyettese, Krumey (Wisliceny és Hunsche jelenlétében) közölte a zsidó vezetőkkel: Ettől a pillanattól kezdve a magyar zsidóság ügyei az SS hatáskörébe tartoznak. Ennek megfelelően a gettósítási tervet Baky nyilas államtitkár Eichmann-nak mutatta be, aki jóváhagyta az elképzelést, az utasításokat azonnal kiadták. A magyar minisztertanács csak jóval később adta formai belegyezését, vagyis csak tudomásul vehette a kész tényeket. De – sajnos – tudomásul vette! Az az állítás sem felel meg a tényeknek, hogy mindent a magyarok csináltak, német részvételre ezért nem is volt szükség. Soos Géza írja az OSS (az Amerikai Egyesült Államok Stratégiai Szolgálatok Hivatala) számára készült dolgozatában (A zsidókérdés Magyarországon): A német taktika az volt, hogy látszat szerint mindent a magyarok – spontán hajtsanak végre. (A magyarokat kényszeríteni fogjuk, hogy komiszkodjanak a zsidókkal, mi pedig erkölcsi felháborodással mutatjuk majd tehetetlen rosszallásunkat a magyar eljárással szemben – árulta el egy sváb megbízott előtt a követségi előadó úr!) Ezért: két sváb-náci parancsnok két csendőr zászlóaljat rendelt be fokozatosan a Sváb-hegyi (hűvösvölgyi) Gestapo-főhadiszállásra, ahol 2–3 hétig oktatták őket, hogyan kell a zsidókkal bánni, őket kínozni stb. Az egész országban ez a két különlegesen kiképzett csendőrzlj [csendőrzászlóalj] végezte (számos esetben csendőr-egyenruhába bújtatott) Gestapo- és SS-legények irányításával a zsidók gettózását és deportálását. Gideon Hausner könyvében olvashatjuk a magyarországi deportálásról: A borzalmak útja volt – mondotta tanúvallomásában a Munkácsról deportált Zév Sapir. – Indulás előtt odakészítettünk magunknak némi vizet, de az SS-legények kiöntötték. S az utazás végén nem fehér ruhás lányok várták frissítő italokkal, ahogy azt a Svájcban bemutatott német propagandafilm hazudta a szabad világ ámítására, miként Mester Miklóstól tudjuk. A film azt akarta elhitetni a gyanútlan nézővel, hogy mennyire más a film elején látható magyar csendőrbrutalitás, mint a Németországba érkező vendégmunkások kulturált fogadása. Auschwitzről hallgat a film. Egy Monoron veszteglő, deportáltakat szállító vonatból kihallható Vizet! Vizet! kiáltást az állomásfőnök nem tudta hallgatni, föltörte a vagonokon lévő német plombát, s vizet, élelmet adott a szerencsétlen zsidóknak. Az állomásfőnököt másnap elvitték (minő eufémizmus!), elhurcolták, s azóta senki sem látta. Nem volt hát alaptalan annak a két Svájcban dolgozó német diplomatának az aggodalma, akiknek a telefonbeszélgetését a helyi hatóságok lehallgatták. Arieh Ben-Tov idézi a beszélgetésből azt a részt, amikor Ullmann közölte Isserlanddal: …nem annyira a német vereségek szegik kedvét, hanem a honfitársai által elkövetett rémtettek, különösen a 400 000 magyar zsidó legyilkolása a közelmúltban. Véleménye szerint ezért ők még meg fognak fizetni. Jó ilyen német véleménnyel találkozni. Szerencsére a magyar felelősségtudatnak is vannak példái. Mester Miklós említi Bokor Péterrel folytatott beszélgetésében, hogy Ambrózy, Horthy kabinetfőnöke szerint: Ami most a zsidókkal történik, a legnagyobb szerencsétlenség Magyarország számára. A nép körében is gyakori volt a zsidóellenes intézkedések elítélése és a szenvedőkkel való együttérzés. Természetesen ez objektíve nem segített a zsidókon, de az emberi méltóságában brutálisan megsértett és a méltatlan halál veszélyét érző embernek a legkisebb pozitív jelzés is kimondhatatlanul sokat jelent. Nem szólva arról, hogy az aktív segítő munka ilyen társadalmi háttér nélkül elképzelhetetlen. Sokáig egyetlenként emlegették Alapy Gáspár komáromi polgármestert, aki ha nem tudta is megakadályozni zsidó honfitársai deportálását, látványos tiltakozásul maga is beállt a halálmenetbe. Dachauban halt meg 1945 februárjában. Brahamtől, de máshonnan is tudjuk, hogy több ilyen polgármester akadt a quisling kormány tévedése folytán helyükön hagyott tisztviselők között. Ben-Tov írja, hogy Veesenmayer arról informálta Berlint, hogy vezető magyar politikusok nyíltan szót emeltek a zsidók deportálása ellen. Szita Szabolcs, kiváló magyar holokausztkutató az 1989-ben megjelent Halálerőd című művében számtalan pozitív megnyilatkozást említ. Érdekes, hogy ezek a fasiszta nép vád cáfolatát jelentő tények részben vidéki folyóiratokban, részben helyi munkásmozgalmi visszaemlékezésekben jelenhettek meg, vagy mint Szita könyve, a kommunista rendszer legvégén. A német katonai megszállás egyik célja a zsidókérdés radikális megoldása volt Magyarországon. Eichmann szerint ez egyenlő az Endlösunggal. Az Endlösungot Dieter Wisliceny így határozta meg 1946. január 3-án a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt: Fizikai megsemmisítés haláltáborokban, minden rendelkezésre álló eszközzel, a foglyok meggyilkolása gázkamrákban, s holttestük elégetése a krematóriumokban. Ez a sors várt hát izraelita honfitársainkra. Kivéve, ha a Német Birodalom érdekében hasznosítani lehetett munkájukat. Nyilvánvaló tehát, hogy embermentésnek számított a férfiak behívása munkaszolgálatra. Szita Szabolcs erről a következőket írta említett könyvében: A Honvédelmi Minisztériumban május 1-jén tartott értekezleten a németek hozzájárultak ahhoz, hogy a kisegítő munkaszolgálatos századok számát az addigi 210-ről 575-re emeljék. (Ezzel mintegy 150 000 zsidó férfit kivontak volna a deportálás alól.) Feltételül szabták azonban, hogy a magyarok a munkaszolgálatosokat táborokba tömörítik, és szoros őrizet alatt tartják, míg a kitelepített, azaz deportált zsidókkal az SS Gazdasági és Közigazgatási Főhivatala rendelkezik. A magyarországi munkaszolgálat történetének egyik különös fordulata volt, hogy a Honvédelmi Minisztérium (amelyet az előző 4–5 évben a zsidó állampolgárok szenvedései egyik fő okozójának tartottak) 1944 nyarára olyan kormányzati intézménnyé vált, amelynek egyes szervei szerepet vállaltak a zsidó életek megmentésében. A motivációk tisztázására megfelelő dokumentáció nem áll rendelkezésre. Feltételezhető, hogy számos kormányzati és katonai vezető – aki többé-kevésbé tisztában volt a nácik és magyar csatlósaik gettózási és deportálási céljával – embermentési szándékoktól indíttatva cselekedett. Egyes hadtesteknél is többen mindent megtettek, ami hatalmukban állt, hogy annyi zsidót mentsenek, amennyi lehetséges. A magyar–német egyeztetést követően a honvéd kiegészítő parancsnokságok SAS-behívóval, valamint hirdetmények útján tömegesen hívták be munkaszolgálatra a zsidó férfiakat. Néhány katonai parancsnok úgy rendelkezett, hogy a behívókat még a gettókba, sőt a deportálást közvetlenül megelőző tömörítőtáborokba is kézbesítsék. Egy német nyomásra május 15-én kiadott parancs elrendelte ugyan a behívások megszüntetését, de végrehajtását egyes kiegészítő parancsnokságok szabotálták. A behívások leállításáért Eichmann és Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer is közbelépett, de ezt nem sikerült teljesen elérniük. Az I., a II. és a VII. hadtest területén júniusban is folytak a behívások. (…) A munkaszolgálatba menekítés tehát országszerte elterjedt módszer volt, s e tekintetben kiemelkednek a IX. hadtestnél történtek. Területén (az 50 munkásszázadot magában foglaló X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj kiegészítési körzetében) Reviczky Imre alezredes sok ezer magyar és nemzetiségi, zsidó és politikai okokból behívott keresztény, kommunista, szociáldemokrata munkaszolgálatost mentett meg. (…) A honvédségbeli embermentésre mintegy válaszul, Jászberényben és másutt ellenakciókra került sor. A németek pl. megtudták, hogy a jászberényi 1. sz. munkaszolgálatos zászlóalj vezető orvosa, dr. Bródy Sándor főhadnagy 400 munkaszolgálatost tíz napra szabadságolt. A távozást megakadályozandó, őrizet alá vették a hatvani vasútállomást. Ezzel együtt a behívási falragaszok alapján 1944. június 4-én és a következő napokon a Jászberénybe bevonulók szerelvényeit csendőrök vették körül. Parancsnokuk – SS-egyenruhába öltözve – nem volt más, mint az 1942 eleji bácskai vérengzések kapcsán hírhedtté vált Zöldy Márton csendőr százados. A Honvédelmi Minisztérium adatai szerint tehát 150 000 volt 1944-ben a munkaszolgálatosok száma. Endre László csupán 80 000-et említ, Lévai Jenő 74–75 000-et tart reálisnak. A Soproni Szemle tanulmánya szerint a 2637 fős kaposvári gettóból 482 férfit hívtak be munkaszolgálatra. Ez a 482 ugyanúgy kb. 18%-a a kaposvári zsidó népességnek, mint ahogy a 150 000 a 800 000 magyarországi zsidóságnak. Ebben a dologban nem a pontos szám a fontos, hanem a számok mögött felfedezhető szándék. Bár a munkaszolgálat megaláztatásokkal, veszéllyel, nélkülözéssel járt, mégis, nagy esélyt adott a megmaradásra. De a munkaszolgálat alapjában véve embertelen intézmény volt. Ez a megállapítás különösen érvényes az 1941–43-as évek munkatáboraira. Jól jellemzi ezt az időszakot a nagykátai hóhér, Murai Lipót alezredes utasítása, melyet az Ukrajnába induló munkásszázadok parancsnokainak adott: Élve ne hozzanak senkit vissza! Némi enyhülést jelentett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöki kinevezése és nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminisztersége, de a náci érzelmű tisztek szabotálták humánus intézkedéseiket. Egy jellemző ügyet említ meg Kardos István, Szombathelyi népbírósági védőjének a fia visszaemlékezéseiben. Elmondja Grósz bácsi, az Ostende kávéház tulajdonosának vallomását: Fia az orosz fronton volt munkaszolgálatos. Egyik nap kétségbeesett üzenet érkezett tőle, hogy a keretlegények gyötrik, pénzért zsarolják, és az élete is veszélyben forog. Grósz bácsi, mint mondta, felment Szombathelyi tábornok úrhoz, akiről úgy tudta, hogy tüchtig úriember. Amikor elmondta az ő nagy gondját, a tábornok úr azonnal táviratilag visszarendelte a fiút. Sajnos, mire a távirat megérkezett, vagy akkor, amikor megérkezett, Grósz bácsi fiát megölték. … Néhány hét múlva az unokaöccsétől érkezett egy, az előzőhöz hasonló üzenet. Azzal azonnal felsietett a nagyságos tábornok úr-hoz, aki elolvasta az üzenetet, és közölte, hogy az unokaöccsét jobb lesz nem hazarendelni, mert hátha azt is megölik a gazemberek. Ehelyett azonnal berendelt két tábori csendőrt, akiknek írásban parancsot adott, hogy azonnal menjenek ki a frontra, tartóztassák le, és hozzák Budapestre Grósz bácsi unokaöccsét. Így is történt. Az unokaöccsét Pestre hozták, leszerelték, és szabadon engedték. Az ő vallomása alapján azonban felgöngyölítették a keretlegények bűnszövetkezetét parancsnokukkal együtt, és mindnyájukat zsarolás és gyilkosság miatt súlyosan megbüntették. Megrázó példákkal igazolja ezt Gábor Róbert Az igazi szociáldemokrácia című könyvében. Szerinte ezekben az években mintegy 60 000 ember szenvedett ilyen táborokban. Közülük csupán 10 000-en tértek haza, Braham szerint az elpusztultak vagy szovjet fogságba kerültek száma mintegy 42 000. A magyar társadalom a zsidókkal való együttérzés számtalan jelét adta. A győriek a gomblyukba tűzött sárga virággal tüntettek, egyes pesti prepák (tanítóképzős lányok) azután, hogy a zsidó utasokat kitiltották az első villamoskocsikról, kizárólag a pótkocsin utaztak. Molnár Ernő idézi Pohárnok Jenő nyilas újságírót: …a gettóba vonuló zsidókat, batyus vonulásuk útján sok érzékeny lélek titkos sajnálkozása kísért. … az utcán többen is kifejezték sajnálatukat, bűnnek állítják be a zsidók elkülönítését. A Soproni Szemléből idézzük: A gettókból munkaszolgálatra kiemelt férfiak menetét a soproni utcákon sok nem zsidó sírása kísérte. Az aktív együttérzés egyik jele az a rövid kis hír, ami a kiskunhalasi helyi újságban jelent meg: A zsidóknak tejet adó gazdákat vagyonelkobzással büntetik. Még a rendőrök között is akadtak olyanok, akik nemcsak magukban ítélték el a zsidókkal való embertelen bánásmódot, ki is mondták véleményüket. Török Sándor kiváló író, a Keresztény Zsidók Szövetségének ügyvezető alelnöke mesélte el egy interjúban a következő csodálatos esetet: Reggelenként felsorakoztunk egy gyárépület előtt [Csepelen], amelynek volt egy kis vas-balkonja. Egy reggel erre a balkonra őreink közül fölment négy-öt rendőr és egy törzsőrmester, aki nagyon megindultan és nagy együttérzéssel azt mondta nekünk: nehogy azt higgyék, hogy most az egész ország részt vesz abban, ami a zsidókkal történik. Vegyék tudomásul, hogy mi – társaira mutatott – magukkal érzünk és elítéljük azt, ami van… A következményekről csak ennyit mondott a kiváló író: Ezt a néhány rendőrt azután többé nem láttuk. De nemcsak a rendőrök között voltak nevükhöz méltó emberek, még a Sztójay-kormány legmagasabb hivatalaiban is akadtak olyan magyarok, akik programszerűen részt vettek a zsidómentésben. Ilyen ember volt Mester Miklós, aki ugyan az Imrédy-párt (a kormánypártból 1940-ben kiváltak által alapított Magyar Megújulás Pártja) tagja volt, s egy hónappal a Sztójay-kormány megalakulása után a kultusztárca államtitkárává nevezték ki, de ugyanakkor meghatározó személyisége lett az MFM-mel szorosan együttműködő Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének, s teljes mértékben élvezte az ellenállásban résztvevők bizalmát. Fő feladatának az üldözöttek mentését tekintette, fontos szerepet játszott a zsidó vezetők, valamint a keresztény egyházak és a legfelső magyar szervek humánus tényezői közötti kapcsolat megteremtésében és a mentés határainak tágításában. Számtalan zsidó értelmiségi, művész kapta meg az ő segítségével a kormányzói mentesítést. Még azokon is segíteni akart, akik ezt nem igényelték. Megindító példája ennek Heltai Jenő 1944. július 23-án kelt levele: Méltóságos Uram, nagyon tisztelt Barátom! Fiam, dr. Heltai János, néhány nappal ezelőtt közölte velem, hogy a Kultuszminisztériumban – tudtom nélkül – kérvényt adott be, amelyben, úgynevezett érdemeimre való hivatkozással, a zsidórendeletek alól való fölmentésemet kérelmezte. Közölte velem azt is, milyen rendkívüli jóindulattal – ha szabad azt mondanom: barátsággal – fogadtad ezt a kérelmet… ( Fiam) nagyon jól tudta, hogy én magam sohasem kértem volna semmiféle mentesítést. Sok jót kaptam attól az országtól, amelyben születtem és amelynek a nyelvén írok, el kell fogadnom a rosszat is… Mester Miklós munkáját október 15-ig, a nyilas puccsig végezhette, azután bujdosnia kellett. Igen eredményes és nem veszélytelen tevékenységét 1945. február 14-én elismerő nyilatkozattal igazolta a Pesti Izraelita Hitközség nevében Stern Samu: Dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár urat, a magyarországi zsidóság érdekében tett szolgálataiért hálás és elismerő köszönet illeti meg. Különösen azokat a szolgálatokat szeretném kiemelni, amelyeket dr. Mester Miklós volt vallás-és közoktatásügyi államtitkár úr a Sztójay- és Lakatos-kormány idején a zsidók kormányzói mentesítésének megszervezése terén teljesített, és ami által nagyon sok zsidó család életét mentette meg. Dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr közvetlenül 1944. március 19. után, amikor Magyarország német megszállása megtörtént és a magyarországi zsidóságnak az emberiség történelmében egyedülálló, kegyetlen üldözése megkezdődött, bátran, humanista érzülettel vezetve teljesítette kötelességét. Szoros kapcsolatot tartott fenn a Pesti Izraelita Hitközség elnökével, Stern Samuval és Komoly Ottóval, a Cionista Szövetség elnökével. Horthy Miklós kormányzó – a kegyetlen üldözések miatt – állandóan szembehelyezkedett az akkori kormánnyal. A Kormányzónak és a kabinetiroda akkori derék vezetőinek [vezetőjének], dr. Ambrózy Gyulának ebben a küzdelemben bizalmas segítőtársa volt dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár. A zsidóság vezetői a szörnyű brutalitásokat rendszerint dr. Mester Miklóssal közölték, aki rögtön a kabinetiroda tudomására hozta. Kihallgatásra a Kormányzó a Pesti Izraelita Hitközség elnökét, Stern Samut, dr. Mester Miklós útján hívta meg. Dr. Mester Miklós hozta össze találkozásra Komoly Ottót, a Cionista Szövetség elnökét, Ambrózy Gyulával, a kormányzói kabinetiroda vezetőjével és ifj. Horthy Miklóssal, akik abban az időben a németellenes és antiszemita-ellenes ellenállás legelszántabb vezetői voltak. Tudomásom van arról, hogy a Sztójay- és Lakatos-kormány idején a legtöbb zsidó mentesítést a minisztériumok közül a vallás- és közoktatásügyi minisztérium csinálta. A Sztójay-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere a Kormányzóhoz zsidómentesítés ügyében a Gestapótól való félelmében egyetlen felterjesztést sem mert aláírni. A felterjesztéseket mind – minden további nélkül – dr. Mester Miklós államtitkár írta alá. A felterjesztéseket a Kormányzó mind elfogadta. Élő tanú erre dr. Ambrózy Gyula, a kabinetiroda volt kiváló vezetője. Tudomásom van arról, hogy [az] egyik minisztertanácson, 1944. június 21-én, dr. Mester Miklós államtitkár úr nyíltan szembehelyezkedett Endre László és Baky László államtitkárokkal, a magyarországi zsidóság két legnagyobb gonosztevőjével [ellenségével]. Dr. Mester Miklós felszólalását akkor írásban mellékletként a minisztertanácsi jegyzőkönyvhöz is csatolták. Élő tanú rá dr. bárcziházi Bárczy István államtitkár, aki a jegyzőkönyvet vezette. A minisztertanácsi felszólalás akkor életveszéllyel járt, mert Baky és Endre államtitkárok a legszorosabban együtt dolgoztak a Magyarországon működő Gestapóval. Mikor a Sztójay-kormány távozott, én mint a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, külön kértem dr. Mester Miklóst, hogy maradjon a helyén, annál is inkább, mert az új kormány az előzőnél összehasonlíthatatlanul humánusabb célt tűzött ki maga elé és így ő munkáját még jobban folytathatta. Sok zsidó rabbi, egyetemi tanár, középiskolai tanár, tanító, művész vagy más kultúrember kapta meg dr. Mester Miklós államtitkár útján a kormányzói mentesítést. Dr. Mester Miklós idejében bizalmasan közölte velem és Komoly Ottóval is, hogy a kultuszkormányzat azért szedi össze a zsidók tulajdonában lévő műkincseket kormánybiztos útján, hogy azokat a rabló németek elől megmentse és alkalomadtán a zsidóságnak visszajuttassa. Mindezt a munkát dr. Mester Miklós államtitkár 1944. október 15-ig végezte, amikor a nyilasok német segítséggel eltávolították Horthy Miklós kormányzót és magukhoz ragadták a hatalmat. A nyilasok uralma alatt dr. Mester Miklósnak menekülnie kellet és nem térhetett vissza családjához, csak az orosz hadsereg Budapestre való bevonulása után. Ezt a nyilatkozatot köszönetünk nyilvánítása mellett azért adom ki dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár úrnak, mert ő legbensőbb meggyőződésem szerint a nehéz időkben kizárólag igazságszeretettől, tiszta humanizmustól vezetve, bátran és eredményesen szolgálta az üldözött magyarországi zsidóság igaz ügyét. A Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága nevében: Stern Samu elnök De nemcsak a magas beosztású tisztségviselők között akadtak Mester Miklósok. 2001-ben jelent meg Charles Fenyvesi (magyarul Fenyvesi Károly) Mikor az angyalok túljártak a világ eszén. Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon című könyve. Ennek negyedik fejezete (Ez a föld nem az ő világa volt) harmincöt oldalon keresztül foglalkozik egy Dávid Erzsébet nevű debreceni fiatal tisztviselőnő mentő tevékenységével. Fenyvesi szerint Dávid Erzsébet és elvbarátai náciellenes kapcsolataik révén már 1944 tavaszán tudomást szereztek két zsidó szökevény beszámolójáról, miszerint egy Auschwitz nevű lengyel falu határában mérgező gázzal ölnek meg embereket, majd tízezrével hamvasztják el őket. Erzsi nem kételkedett a tudósítás valódiságában, amelyet náciellenes protestáns ellenállók eljuttattak a szintén református Horthy kormányzóhoz, valamint a kormány és az egyházak vezető személyiségeihez. Ezek a protestáns ellenállók (és katolikus társaik) Soos Géza, Éliás József, Cavallier József és mások voltak, akik – mint később részletesen előadjuk – gondoskodtak az auschwitzi tömeges gyilkosságok hitelesen dokumentált leleplezéséről, de életmentő akciókban is részt vettek, együttműködve zsidó szervezetekkel és személyiségekkel. Ennek a tevékenységnek volt kiváló képviselője Debrecenben, de a város határát messze túlhaladó sugárban, Dávid Erzsébet, Dávid Ferenc késői leszármazottja. Apja, Dávid Sámuel jól képzett jogász volt, aki utoljára a cívis városban dolgozott fontos bírói beosztásban. Kétségtelen, hogy a Dávid lány hivatali előrehaladását előmozdította értelmiségi-középosztályi származása, de talán fontosabb volt ennél szakértelme és lelkiismeretessége, hogy nő létére negyvenhárom évesen kinevezték az anyakönyvi hivatal helyettes vezetőjévé. 1942-ben, de különösen 1944-ben nagy ügyfélforgalmat bonyolítottak le az ilyen hivatalok, mert sok helyzetben kellett igazolni a keresztény származást. A német megszállás után egy anyakönyvi hivatal vezető tisztviselője sokat segíthetett az üldözötteken. Az üldözöttek pedig elsősorban zsidók voltak. Dávid Erzsébet már évek óta baráti kapcsolatban volt tősgyökeres debreceni zsidó családokkal, meggyőződéses náciellenesség jellemezte, amióta csak hatalomra jutott Hitler. A Führert nemcsak érzelmi alapon gyűlölte, ismerte a Mein Kampfot, s meggyőződése szerint esztelen, féktelen megállapításait szó szerint kell venni. Pesti barátai is a Hitler-ellenes eszmékhez kapcsolták, így aztán 1944. március 19. után úgy érezte, hogy kihasználva hivatala lehetőségeit, cselekednie kell. Az Auschwitzi jegyzőkönyvben leírt borzalmak ismerete csak fokozta eltökéltségét. Fenyvesi írja róla: …kapcsolatban volt a zsidókat támogató református lelkipásztorokkal, és kollégája, ifj. Varga István is lelkesen segítette. Ő vitte föl Pestre a Fenyvesi családnak a testre szabott hamis iratokat. A hatéves Fenyvesi Károly számára például azonos keresztnevű és azonos betűvel kezdődő vezetéknevű iratokat küldött. Emellett sok jó embere volt, akik szívesen vállalták üldözött személyek elrejtését. Fenyvesi szerint: Semmi kétsége nem volt afelől, hogy helyesen cselekszik, és lebukástól, bebörtönözéstől való félelem sem tartotta vissza. Nem volt többé fáradt napi munkája végeztével. Ellenkezőleg, telve életerővel, energiával látogatta a gettólakókat, és kereste fel keresztény barátait, ismerőseit, hogy megtudakolja, hajlandók-e befogadni zsidókat. Később úgy beszélt erről anyámnak, hogy a zsidók gyámolítása kimondottan rá váró feladat volt. A zsidók nagy többsége azonban félt az illegalitás kockázatától. Nem gondolva arra, mi vár rájuk a németországi úgynevezett munkatáborokban, megkövültek a rémülettől, hogy szökés közben elfogják, vagy később leleplezik őket az utcán, és akkor börtön vagy agyonlövés vár rájuk. … Erzsi viszont úgy érvelt, hogy keresztény születési bizonyítvány birtokában lehet legjobban elkerülni a táborokban rájuk váró biztos halált. Ám a legtöbb zsidó nem hitt neki. Dávid Erzsébet ilyenkor nemegyszer sírva fakadt. Ám továbbra is rendszeresen készített másolatokat hivatali okmánytára kincseiről, és rendületlenül próbálta szétosztani a gettóban, ahová heteken keresztül szinte minden nap bement, míg csak 1944 júniusának vége felé kiürítették, és lakóit haláltáborokba induló marhavagonokba zárták. A tőle kapott iratok nem egy ellenőrzést kiálltak, de egyszer valaki mégis lebukott, s beismerte, hogy Dávid Erzsébettől való a hamis igazolvány. Július 3-án letartóztatták segítőtársával, Varga Istvánnal együtt, és szigorú őrizet alá helyezték. Jellemző rá, hogy tettét nem tagadta, sőt megbélyegezte a zsidóüldözés minden megnyilvánulását. Kétségtelen, hogy halálos ítélet várt rá. Augusztus elején azonban egy bombázás során találat érte a börtönépületet. Vérző sebekkel ugyan, de mindkettőjüknek sikerült megszökni, s jó barátoknál kivárni a Vörös Hadsereg megérkezését. A háború okozta testi sérülés, valamint a nácik, majd 1947 után a kommunisták okozta lelki trauma következményeit csak 1948 szeptemberéig tudta hordozni, akkor befejezte életét. Temetéséről a Debrecenben megmaradt csekély létszámú zsidó közösség gondoskodott. A hitközségi elnök második Eszterünknek nevezte, utalva a bibliai Eszterre, akit a zsidók embermentő jelképének tartanak. (A következő számunkban folytatjuk.)

Magyar Szemle Online, Új folyam XII. 1. szám, Budapest, 2003 február:http://www.magyarszemle.hu/szamok/2003/1/a_magyar_f%C3%BCggetlensegi

Hanák

Folyóiratok  » História  » História - 1994  » História - 1994/04 Zsidó munkaszolgálat a Holocaust éveiben (http://www.tankonyvtar.hu/main.php?objectID=5547803)

HANÁK Péter

Zsidó munkaszolgálat a holokauszt éveiben*

Az 1939 nyarán bevezetett munkaszolgálat a honvédség kiegészítő szervezetének számított. Amint a honvédelmi minisztérium megfogalmazta, „a közérdekű munkaszolgálat bizonyos mértékig a katonai szolgálatot hivatott pótolni, amennyiben elsősorban a katonai szolgálatra igénybe nem vettek nemzeti és katonai szellemű nevelését és fegyelmezését szolgálja”. Ez a munkaszolgálat még nem volt kifejezetten büntető, sem túlnyomóan zsidó fellegű. Szervezete és kezelése nem sokban különbözött a honvédségétől, csak tagjai nem fegyverrel, hanem ásóval-lapáttal vitézkedtek. S ámbár a németek villámháborús sikerei jócskán kiélezték a hazai jobboldaliak antiszemita radikalizmusát, és ámbár a munkaszolgálatban is előfordultak egyes kilengések, egészében véve a jogállamiság és az önkény kompromisszuma egy jó másfél éves átmeneti időszakban, egészen Magyarország hadba lépéséig fennmaradt.

A Bárdossy-kormány háborús felkészülése, majd az ország hadba lépése súlyos csapást mért a zsidó munkaszolgálatosokra. A szervezet irányítása fent és lent rasszista megszállottak kezébe került. 1941 tavaszától a megkülönböztetés és a megalázás, a diszkrimináció és a destrukció vált a munkaszolgálat rendező elvévé. A bánásmód minden vonalon megkeményedett: a kegyetlenkedés uralkodott el. A szervezetet többé nem kezelték a honvédség kiegészítő részének. A zsidók nem viselhettek honvéd egyenruhát, hanem saját civil ruhájukban kellett járniok. 1941 májusától a sárga karszalag viselése fokozatosan kötelezővé vált. Rohamosan romlott az élelmezés, ugyanakkor a csomagküldést megtiltották, élelmiszer vásárlását, de még elfogadását is szigorúan büntették. Munkaszolgálatos legfeljebb havonta egyszer fogadhatott látogatót, szabadságra csak kivételesen mehetett, levelezését szigorúan cenzúrázták. A levelek elkobzása a lelki kínzások kedvelt eszköze lett. Megindult s elharapózott, amit addig a jogállamiság köteléke visszatartott, a munkaszolgálatosok likvidálása.

Visszaemlékezések, tanúvallomások megrendítő képet rajzolnak a frontra küldött munkaszolgálatosok szenvedéseiről. Utat, erődítést, bunkert építettek, lőszert, hadianyagot, élelmet szállítottak – hóban-fagyban, lenge ruhában, lyukas bakancsban, sovány koszton. Napirenden volt a kéz- és lábfagyás, a fagyhalál, a tüdőgyulladás, a végkimerülés. Zsidó munkaszolgálatosok pusztításának kedvelt formája volt az aknaszedés, amihez nemcsak a képzettség, de a felszerelés is hiányzott. Joggal adta Karsai Elek kétkötetes okmánygyűjteménye címéül: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön”. Az 1941 végén és 1942-ben frontra hajszolt századokból csak töredék jött vissza. A 401-es századból csupán 28 ember (vagy ember formájú roncs, 80-90 fő éhenhalt, 120-at pedig kivégeztek. Bátyám századából mindössze 17-en maradtak meg, és ő, aki orvos létére kedvezőbb helyzetet élvezett, súlyos betegen érkezett meg. Összefoglaló adatok szerint a szovjet frontra küldött 50 ezer munkaszolgálatosból csupán 6-7 ezer került haza.

Számos dokumentum bizonyítja, hogy a fronton – és gyakran a hátországban is – kiterjedt a bírói ítélet nélküli kivégzés, magyarán szólva: a gyilkolás. Ezt gyakran előzte meg fizikai kínzás, még gyakrabban éheztetés. A reggeli többnyire cukor nélküli cikóriakávé volt, délben üres leves, némi szárított konzerv („dörgemüze”), este konzerv, szalonna, hagyma, és egész napra fél kiló kenyér.

Szombathelyi Ferenc, vezérkari főnök állapította meg, hogy a zsidókérdés ilyen „megoldása” katasztrofálisan hatott a hadseregre is. Az emberi értékek devalválódtak. „A kegyetlenségből hazaszeretet lett, az atrocitásokból hősiesség; a korrupcióból erény… A fegyelem kétféle lett. Egy a zsidókkal szemben, ahol minden szabad volt és egy másik fegyelem, ahol a szabályzatoknak megfelelően kellett volna cselekedni. Természetesen ez utóbbi nem sikerült. Így az egész hadseregnek a fegyelme alá lett ásva, parancsnak, ha zsidó ügyekben történt, nem engedelmeskedtek, hanem egyenesen szabotálták. Zsidókat nem mertem hazarendelni a harctérről, mert ezeket útközben eltüntették… Felszólításra vagy sürgetésre méltatlankodtak, hazudtak, mindez pedig erény volt és magasabb hazafiságszámba ment…” Kár, hogy az egykori vezérkari főnök ezeket a konzekvenciákat csak a háború után, a bíróság előtt vonta le.

1942 márciusában Bárdossyt Kállay Miklós váltotta fel a miniszterelnöki poszton. Kállay nem volt feltétlen németbarát, de kezdetben nem változtatott elődje irányvonalán. Áprilisban megindította a 2. magyar hadsereg kiszállítását a frontra – félszáz ezer zsidó munkaszolgálatossal együtt. Tragikus sorsukat már említettem, most ehhez hozzátehetem: hosszú hónapokig a hazai századok helyzetében sem mutatkozott kedvező változás, még akkor sem, amikor szeptemberben nagybaczoni Nagy Vilmos került a honvédelmi minisztérium élére. Az új miniszter nyilatkozatai irányváltást ígértek. Hosszú évek után az ő szájából hangzott el először az „emberiesség” szó: „szándékunk az, hogy ezt a kérdést [zsidókérdést] a törvény és az emberiesség szellemében oldjuk meg… A bevonultak ne tekintsék ezt a munkásszázadba való bevonulást megalázásnak. Ez honvédelmi szolgálat, ez kötelező mindenkire… Viszont azonban legyenek meggyőződve arról is, hogy a parancsnokok olyan beosztottaknak tekintik őket, akikről ők emberségesen és tisztességesen gondoskodni tartoznak.” Ezt a szellemet öntötte jogi formába a miniszter 1943. márciusi rendelete „a hátországban alkalmazott zsidó munkaszolgálatosokkal való bánásmódról”, amely az önkényt, a kegyetlenkedéseket akarta felszámolni, s a rasszista elemeket fékezni-fegyelmezni.

A szándék egyelőre szó maradt. 1942 őszét a keretlegénység kegyetlenkedése, a tisztikar alig korlátozott önkénye árnyékolta be.

Remélem, nem vétek a történetiség szelleme ellen, ha ezen a ponton személyes élményeimet is beiktatom az elbeszélésbe – nem azért, hogy a zsidóság kozmikus panaszfalát még fél négyzetméternyi bejegyzéssel bővítsem, hanem, hogy az általánosat az egyedivel színezzem.

1942 októberében vonultam be Mohácsra, a IV/1 munkaszolgálatos századhoz. Egy tágas, szellős és koszos hombárban helyeztek el bennünket, amely a napsütéses kora őszben kellemes, egészséges, utóbb, a zimankós novemberben fölöttébb kellemetlen volt. Utász kiképzést kaptunk, a Mohács-szigeten és a Dunán, ami ugyan nagyon kimerítő volt, de azért érdekesnek, még szórakoztatónak is nevezhetném, ha nem tette volna ellenszenvessé a sok oktalan fenyítés, s még inkább az a sok megalázás, amely leginkább bennünket, értelmiségieket ért a keretlegénység többsége, az urak cselédjéből most szemétdombi hatalomra jutott csőcselékemberek részéről. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a megalázás nem csupán egykor megalázottak bosszúja volt, hanem egy made in Germany pszichológiai manőver része: permanens megalázás a zsidóság, főleg az értelmiség önbecsülésének, ellenállásának megtörésére, hogy törődjék bele a reá váró pária sorsba, rosszabb esetben a megváltó Endlösungba.

Fagy, fáradtság, az önvesztés szenvedései törtek ránk a téli hónapokban, amelyeket a baranyai Palotabozsokon pályafenntartási munkákkal, és a vajdasági Szenttamáson családiház-építéssel töltöttünk. A csaknem állandó hideg-lét, a sok kilométeres ki- és bevonulások, az étkezés nélküli hosszú munkaidő, s utána az önkényes és szeszélyes fegyelmezés a sivár körletekben – nagyon megviselt bennünket. A helyzet csak 1943 tavaszán kezdett valamelyest javulni. Főként a tavasz, a kedves erdélyi táj, Marosvécs hozta a könnyebbülést, no meg a reptérépítési munka a reptérépítő parancsnokság emberibb legénységének felügyelete alatt. Valószínűleg közrejátszott a változásban a Kállay-kormány óvatos irányváltása és Nagy Vilmos miniszter működésének hatása is. Ámde az volt a tapasztalatunk, hogy századparancsnoki szinten vagy a keret hangadói körében alig érvényesült a felső vezetés irányvonala. Ezt a magam bőrén is megtapasztaltam 1943. július 9én.

Ezen a forró nyári napon a repülősök törzsőrmesterétől megtudtam, hogy az angolszászok partra szálltak Szicíliában. Túláradó örömmel rohantam a körletbe, az uradalmi istállóba, és ordítoztam: „Vége! Végük! Az angolok partra szálltak Olaszországban!” Pechemre éppen ott tartózkodott a legvérengzőbb altiszt, aki azonnal elcsípett, eltángált, és mint hazug rémhírterjesztőt, kihallgatásra rendelt. Ezt maga a századparancsnok, Orbán százados tartotta. Megállt előttem, és gúnyos dühvel kérdezte: „Te hazudozol? Te nekik drukkolsz?” – és feleletet sem várva nádpálcájával a fejemre húzott: „Szóval te az ellenség győzelmének örvendsz? Mi?” – „Százados úr, alássan jelentem, igen.” „Mi az, hogy igen?” –”Alássan jelentem, én a fasiszták győzelmének nem drukkolhatok. Az a mi halálunk.” – „A tietek? Hát kik vagytok, mik vagytok ti?” – „A mienk – tettem hozzá –, magyaroké és zsidóké.” Ötven év után is azt hiszem, életem legbátrabb tette volt ez.

Zuhogtak a szitkok és a pálcaütések. Az ítélet három hét esti fogság volt a juhakolban, minden harmadnap böjttel. A juhakol nem zavart, jól megvoltam a birkákkal, de a böjt kemény dolog volt, még ha ezeken a napokon hoztak is ételt a bajtársak. Egyik éjjel aztán kiszöktem a kastély gyümölcsösébe, a Kemény báróéba, és teleraktam a hasam és a nadrágom aranyranet almával. Az eset kitudódott. Újabb kihallgatás, verés, büntetés. Ámde ezt a báró valahogyan megtudta, és egy láda almát küldött az éhes muszosoknak. Orbán százados fojtott dühvel hozatta le a ládát, és – a báróval ujjat húzni nem mervén – eme szavakkal osztotta szét: „Disznók! A kegyelmes báró úr küldi, mert kedveli az állatokat. Itt van, zabáljatok.” Ezzel felrúgta a ládát. Az almák szanaszét gurultak, mi meg marakodva szedegettük össze őket. Ettől kezdve a keret pribékjei kiszúrtak engem és velem. De meg kell mondanom, titkos védelmezőim is akadtak a jólelkű parasztfiúk között.

Tényleges javulást voltaképpen 1943 őszétől észleltünk. Ekkor Hajdúböszörménybe helyezték át a századot, rendes házaknál laktunk, volt kimenő, szabadság, csaknem előzékennyé vált a bánásmód. Vagy inkább: a szeszélyes szigort a nemtörődöm lazaság váltotta fel. De ezek az aranynapok hamar véget értek. 1944 januárjában a frontra vezényeltek bennünket. A Kárpátok hegyi községeiben, ruszinok között éltünk, az utakat, a szorosokat aknáztuk alá, ami nem volt veszélytelen munka. Sokakat a szétrobbanó kövek sebesítettek meg, másuk az aknákba zuhantak, illetve nem tudtak belőlük időben kimászni. Március után, aztán a felügyelet is szigorodott, a hang is. Ismét a verés és a kínzás harapózott el, amit némiképp enyhített, hogy augusztusban megindult a fejvesztettnek mondható visszavonulás. Jól emlékszem október 15-re. Langyos vasárnap volt, délelőtt mostunk a Ljuta folyóban, fürdőztünk, és még napoztunk is, amikor kora délután sürgés támadt. Betereltek, és valósággal bezártak bennünket a bohémnek nem nevezhető padlásszobába. A körletet egész szokatlan módon fegyveres őrség vette körül. Éjszaka a suttogó szájak távírdája adta tudtul a nyilas puccs hírét.

Ezzel kezdetét vette a végjáték – az Endspiel –, amely sok esetben a tragikus Endlösungba torkollott. A mi századunkat novemberben Németországba vitték, egészen pontosan: deportálták. És onnan csak nagyon kevesen, a megnyomorítás tanúi jöttek vissza. Ezt a végjátékot azonban én már nem vártam meg. Két sikertelen kísérlet után, egy vészjósló hadbíróság árnyékában, harmadszorra sikerült a szökés: 1944. október 25-én, egy Ungvár alatti kis magyar faluban csendesen elváltam a századtól, a kényszermunkától, a régi világtól. Ezt a vakmerő elhatározást nem a későbbi történész racionális helyzetértékelése, hanem a menekülés riadt ösztöne sugallta.

Mi volt a munkaszolgálat létrehozásának, működésének és eltorzulásának belső logikája?

Amint a bevezetésben utaltam rá, a munkaszolgálat a második zsidótörvény (1939: IV. tc.) és a vele összefüggő honvédelmi törvény (1939: II.), a tételes jogszabályon alapuló emberi jogfosztás logikus következménye volt. Ebben a sajátos minőségben a jogállam és a tekintélyuralmi állam, a zsidó létvédelem és a diszkrimináció kompromisszumát szándékozott megvalósítani. Születésének eme ambivalenciája magában hordozta felnövekedésének ellentmondását: az országos munkaszolgálat és a helyi egységek jellege, belélete mindenkor a jogállamiság és az önkényuralom párbajának állásától, közvetlenül a közép- és alsószintű vezetés beállítottságától, közvetetten pedig a Németországhoz fűződő viszony és a világháború forgandóságától függött.

A kiválasztás, a szemlélet és alkat sokfélesége természetesen teret engedett az emberiesség és a törvényesség szellemének megőrzésére, a humánus bánásmódra is. Igen, voltak emberséges parancsnokok, együtt érző altisztek, nem is kis számban, sőt a német megszállás után éppen a munkaszolgálat kereteit használták fel sok helyütt a zsidómentésre, amiről még ilyen rövid előadásban is nagy elismeréssel kell megemlékeznünk. De a humánus példák még élesebb háttérül szolgálnak a zöm megvadult rasszizmusának riasztó képsorai mögött. De hát mi motiválta a parancsnoki gárda nagy részének rasszizmusát? Nyilván az érdek: pozíciók szerzése, a vagyoni és hatalmi redisztribúcióban való részesedés. Nyilván: az opportunizmus, helyezkedés a győztesnek látszó hatalom oldalán. Nyilván: örökölt rokonszenvek és ellenszenvek a hajdani dzsentri kései lumpen elemei és egyes német csoportok részéről. De mindezek a motívumok értéküket, időszerűségüket, vonzerejüket vesztették 1944 őszén.

Akkor mi maradt meg, mi mozgatta a katasztrófába zuhanó, sőt, a katasztrófát jócskán túlélő nemzedéket? Azt hiszem: a gyűlölet, az örökölt, az indoktrinált ellenségkép, amely szadista indulatokat mozgósított a rossz vagy romlott jellemekből, amely bűnbakot talált saját hibái, bűnei áthárítására. Mert világosan kell látnunk: a Németh László által meghirdetett „minőség forradalma” a fasizálódó Közép-Európában kétértelmű utópia maradt, és csak a valósághozadéka, a csőcselék lázadása lett egy kontraszelektív mobilitás végeredménye. És ez az irracionális gyűlölség ötven évvel ezelőtt is, a zsidóság sorsának döntő pillanataiban is, éppen olyan fontos, olykor még fontosabb tényezőnek bizonyult, mint a realitásérzék, mint az érdekracionalitás, mint a humánum.

Ez bizony keserves tapasztalat. Az ítélet, még a virtuális és a szimbolikus is, elmaradt. Katarzis nem volt. Tanulság nincs.

Szerkesztőségünk az év folyamán több cikket szeretne közölni az 1944. év eseményeiről. A jelen szöveg az 1994. április 5–7-én Budapesten rendezett holokauszt-konferencia egyik előadása volt. (A szerk.)

Lásd még

• Purgly Magdolna
• Horthy István
• Horthy Paulette
• Ifjabb Horthy Miklós
• Ifjabb Károlyi Gyula

Források

• Borbándi Gyula: Kényes témáról – szakszerűen, Hitel folyóirat 2002. januári száma/Szemle