Chatham-szigetek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Chatham-szigetek (Chatham Islands; Rekohu, Wharekauri)
Látkép a Chatham-szigetekről
Látkép a Chatham-szigetekről
Közigazgatás
Ország Új-Zéland
Régió Chatham-szigetek
Székhely Waitangi
Népesség
Teljes népesség 609 fő (2006)[1] +/-
Földrajzi adatok
Fekvése Csendes-óceán
Szigetek száma 10
Nagyobb szigetek Chatham-sziget, Pitt-sziget
Terület 966 km²
Legmagasabb pont Maungatere Hill, 294 m
Időzóna CHAST (UTC+12:45)
Elhelyezkedése
Chatham-Islands map topo en.svg
Chatham-szigetek (Csendes-óceán)
Chatham-szigetek
Chatham-szigetek
Pozíció a Csendes-óceán térképén
d. sz. 43° 56′ 50″, ny. h. 176° 30′ 41″Koordináták: d. sz. 43° 56′ 50″, ny. h. 176° 30′ 41″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Chatham-szigetek témájú médiaállományokat.

Az 1842 óta Új-Zélandhoz tartozó Chatham-szigetek az anyaországtól mintegy 650 kilométerre keletre helyezkednek el a Csendes-óceánban, a nemzetközi dátumválasztó vonaltól nyugatra. A szigetcsoport területe mintegy 966 km², melynek java részét a két fősziget, a Chatham- és a Pitt-sziget teszi ki. További mintegy nyolc kis sziget és több sziklaszirt tartozik a csoporthoz. lakossága mindössze 600 fő körül van. A szigeteken őshonos moriorik a mai Új-Zélandról érkeztek ide valószínűleg a 15. században. Az európaiak a 18. század végén fedezték fel. Élővilágában számos endemikus élőlény van.

Földrajz[szerkesztés]

A szigetek körülbelül 840 kilométerre keletre fekszenek az Új-Zéland Déli-szigetén fekvő Christchurch városától. Új-Zélandnak a Chatham-szigetekhez legközelebb,, mintegy 650 kilométerre eső pontja az Északi-szigeten van a Turnagain-foknál.

A szigetek geológiailag a csendes-óceáni Chatham-hátságnak(wd) mintegy négy millió évvel ezelőtt a tengerszint fölé kiemelkedett részei.[2] Vulkáni eredetűek, bazaltból és tufából épültek fel. Dombos felszínük változatos, a partok részben lagúnások, homokosak, dűnékkel borítottak, máshol sziklásak és meredeken zuhannak a tengerbe. A csapadékos időjárás miatt számos patak, tó és mocsár is van a szigeteken, a magasabban fekvő fennsíkokon is.

A nagyobb szigetek a következők:

Angol név Moriori név Māori név Megjegyzések
Chatham-sziget Rekohu Wharekauri
Pitt-sziget Rangiaotea Rangiauria
South East-sziget Rangatira Rangatira
The Fort Mangere Mangere-sziget Ebben az esetben a maori név vált hivatalossá.
Little Mangere-sziget ismeretlen Tapuenuku
Star Keys Motuhope Motuhope
The Sisters Rangitatahi Rangitatahi
Forty-Fours Motchuhar Motuhara Új-Zéland legkeletibb pontja, mintegy 50 kilométerre keletre a Chatham-szigettől.

Chatham-sziget[szerkesztés]

920 négyzetkilométeres területével messze a legnagyobb szigete a csoportnak. A lakosság túlnyomó része itt él. Közepén sík, itt terül el a hatalmas, 160 négyzetkilométeres Te Whanga lagúna is. Legmagasabb csúcs a déli part közelében van, 299 méteres magassággal. A szigeten több tucat jelentősebb tó van, körülük három 250 méter körüli magasságon.

Pitt-sziget[szerkesztés]

A szigetcsoport második legnagyobb darabja 65 négyzetkilométeres területtel. A sziklás, dombos felszín legmagasabb csúcsa 231 méteres. Régebben jelentős moriori lakossága volt, emlékeik sokfelé megtalálhatók a szigeten. 2011-ben 38 állandó lakosa volt, a sziget iskolájába nyolc 6 és 12 év közötti gyermek járt. Kis repülőteret is kialakítottak, ahol az Air Chathams egy Cessna 206-ost üzemeltet. Minden háztartás maga termeli az áramot dízel-generátorral vagy szélmotorral, a legtöbb házban műholdas TV és szélessávú internet is van. A közlekedést quadokkal, terepjárókkal vagy lovakkal oldják meg.

A lakosság jövedelemforrása a juh- és szarvasmarha-tenyésztés, az állatokat élve szállítják Új-Zélandra. A sziget nehezen megközelíthető részein több elvadult merinó birkanyáj él szabadon.

South East-sziget (Rangatira)[szerkesztés]

Argosarchus horridus

A harmadik legnagyobb sziget területe 218 hektár. Állandó lakossága régebben sem volt, a moriorik időnként madárbegyűjtő utakat szerveztek ide. Az európai telepesek az 1960-as évekig birkát, kecskét és marhát is legeltettek itt, de ezután a szigetet természetvédelmi területté nyilvánították. Számos, Új-Zélandon, illetve ezeken a szigeteken endemikus élőlény, madár- és rovarfaj él itt, köztük például a 15 cm-es Argosarchus horridus.

Mangere-sziget[szerkesztés]

A Mangere-sziget és a többi kisebb sziget, sziklaszirt régi vulkánok maradványai, tulajdonképpen lapos tetejű kisebb-nagyobb sziklaszirtek. A Mangere-szigeten korábban birkát tenyésztettek, és behurcolták a házimacskát és a patkányt is, de az utóbbiak kihaltak, a birkákat pedig 1968-ban elszállították. A szigetet természetvédelmi területnek nyilvánították és megindulhatott az eredeti, természetes állapot regenerációja.

Időzóna[szerkesztés]

A Chatham-szigetek a nemzetközi dátumválasztó vonal (fekete) déli részén található keleti irányú kitérőjében helyezkedik el a Csendes-óceánt ábrázoló térképen

A Chatham-szigetek a földrajzi keleti hosszúság 180°-ától keletre fekszik, de a nemzetközi dátumválasztó vonal itt kitérőt tesz, hogy Új-Zéland és a Chatham-szigetek időszámítása között ne legyen egy nap különbség. Ami az órát illeti, a szigeteken a hivatalos idő (CHAST időzóna) 45 perccel több, mint Új-Zélandon, így azon kevés időzóna közé tartozik, ahol nem egész vagy fél órás különbség van a szomszédos időzónák között.

Éghajlat[szerkesztés]

A szigetek éghajlata enyhe, nedves óceáni jellegű. A nyár és a tél között alig van különbség, a két évszak közötti hőmérsékleti eltérés nem haladja meg a tíz fokot. A nappali maximum hőmérséklet ritkán haladja meg a 20 fokot és ugyancsak ritkán marad 10 fok alatt. Az uralkodó nyugati szelek gyakran hoznak szitáló esőt magukkal, bár a csapadék összmennyisége nem túl sok.[3]

A legmelegebb nyári hónap, a február napi maximumainak átlaga mindössze 18,2°C, a „téli” július napi minimum-hőmérsékleteinek átlaga 5,9°C. A meglehetősen egyenletesen eloszló csapadék évi átlaga 911 mm volt az 1981 és 2010 közötti mérések szerint.[4]

Történelem[szerkesztés]

A szigetek bennszülött lakói, a moriorik,(wd) eredetileg maori törzsek tagjai voltak, akik a 14. vagy a 15. században[5] érkeztek az uralkodó nyugati szelek segítségével kenuikkal Új-Zélandról.[6] Az itteni elszigetelt körülmények között saját nyelvük és identitásuk alakult ki. A kenuk készítésének mestersége feledésbe merült, mivel megfelelő faanyag sem volt hozzá. A 19. században úgy tartották, hogy az itteni őslakosok közvetlenül Polinéziából érkeztek, és csak távolabbi rokonságban lehettek volna az új-zélandi maorikkal. Ez az elmélet sokáig tartotta magát Új-Zélandon a 20. században is, de a modern nyelvészeti kutatások bizonyították, hogy a moriorik Új-Zélandról érkeztek.[7][8][9][10]

A szigetek hűvös éghajlata nem tette lehetővé azoknak a haszonnövényeknek a termesztését, amit a maorik Új-Zélandról hozhattak magukkal, ezért a letelepedők halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytattak, ehető gyökerű növényeket termesztettek, kagylókat és a tenger más gyümölcseit gyűjtögették a tengerparton. A helyi anyagokból csak kezdetleges tutajszerű vízi járműveket tudtak építeni maguknak (waka korari), amelyekkel meg tudták látogatni a szomszédos szigeteket, szirteket az ott fészkelő tengeri madárállomány fiókáinak, tojásainak begyűjtése céljából.[10] A moriorik társadalma a kezdeti belső harcok után törvényen kívül helyezte a hadviselést. A vitákat konszenzus keresésével, vagy az első vérig folytatott párbajjal zárták le. A moriorik kultúrájára jellemzőek voltak az élő fák kérgébe faragott alkotások.

Moriori fafaragás

Az európaiak érkezése[szerkesztés]

A Vancouver-expedíció William R. Broughton kapitány vezette hajója, a HMS Chatham 1791. november 29-én érte el a szigeteket. A kapitány birtokba vette a területet Nagy-Britannia nevében és Chatham-szigeteknek nevezte el az Admiralitás első lordjáról, John Pittről, Chatham 2. grófjáról, akinek a nevét a hajó is viselte. A felfedezés után a környező, halban és bálnában gazdag vizeken hamarosan megjelentek az európai fóka- és bálnavadászok, akik a szigeteket bázisnak használták. Az általuk behurcolt, az őslakosok számára életveszélyes betegségekben a moriorik 10-20%-a vesztette életét.

Māori hódítás és népirtás[szerkesztés]

1807 és 1845 között az új-zélandi maori törzsek között számos belháború zajlott („Musket Wars(wd)) az angolok által számukra, nagyrészt a területeikért cserébe, tömegesen szállított puskákkal. A maorik körében éltek bizonyos emlékek az általuk Wharekaurinak nevezett Chatham-szigetekről és lakóikról. 1835 novemberében és decemberében összesen mintegy 900, puskákkal és más fegyverekkel felszerelt maori harcos indult a Chatham-szigetekre a Lord Rodney brigg fedélzetén, amit korábban a hatalmukba kerítettek. A csoport két törzs, a Ngāti Tama és a Ngāti Mutunga tagjaiból állt össze, akik a belharcokban a legrosszabb hírnévre tettek szert, de – talán éppen emiatt – teljes vereség előtt álltak, már a létükben érezték fenyegetve magukat.[11] Családjaikkal, élelmiszerkészletekkel, vetőburgonyával, sertésekkel és hét harci kenuval a fedélzeten, letelepedési céllal hajóztak a Chatham-szigetekre.[12]

A szigeten ekkoriban 1500-2000-re becsült számú moriori és néhány európai élt, utóbbiak között a sziget bírója. A moriorik békésen fogadták a maorikat, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan érkezettek a sziget földjeinek teljes bekebelezésére törnek. Egyenlőtlen összecsapásokra került sor, majd a maorik szisztematikusan, rituálisan legyilkoltak és kannibalizáltak mintegy 300 helyi férfilakost, a többieket pedig a rabszolgájukká tették. A tengerparton mérföldeken át lángoltak a máglyák, ahol a maorik a legyilkolt moriorik testét megsütötték, majd elfogyasztották.[11]

1840-ben a két hódító maori törzs egymásnak támadt. A harcok azonban sértették az Új-Zéland gyarmatosítását szervező brit New Zealand Company érdekeit, ők ezért tárgyalásokkal sikeresen létrehoztak egy törékeny békét a konfliktusban. Közben a németek is gyarmatosítási terveket szövögettek a szigetekkel kapcsolatban, Hamburgban létre is hoztak egy társaságot abból a célból, hogy telepeseket küldjenek oda. Az angolok erre sietve brit birtokká nyilvánították a Chatham-szigeteket, ami addig formálisan még nem volt ebben a státusban. A német telepesek így megváltoztatták terveiket, de néhány német lutheránus hittérítő azért a szigetekre utazott 1843-ban. Három évre rá német nők is érkeztek a nyomukban, családokat alapítottak, a mai lakosok egy része rájuk vezeti vissza a leszármazását.

A moriorik maradéka kegyetlen rabszolgasorban élt, illetve fogyatkozott, egészen 1862-ig, amikor is az európaiak nyomására véget vetettek a rabszolgaságnak. Ekkorra az eredeti moriori lakosságnak csak mintegy 10%-a maradt meg.[12] Új Zélandon a 19. század végén, a 20. század elején kialakult és sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy a moriorik végleg kihaltak, illetve időnként egy-egy idős embert kikiáltottak az „utolsó moriorinak”. Valójában a moriorik mindmáig fennmaradtak, igaz, nagyrészt keveredtek a sziget más lakosságával.

1865-re már annyira megszilárdult a közbiztonság, hogy Új-Zélandról ide küldték száműzetésbe egyes maori felkelések vezetőit családjukkal együtt. Az elítéltek aztán őrzés mellett dolgoztak a farmokon és kisebb építkezéseken.

Mindennapi élet a Chatham-szigeteken a 20. század harmincas éveiben[szerkesztés]

A Forty-Fours-sziget a környező szirtekkel, az albatroszok egyik kedvenc fészkelőhelye

A második világháború előtt a sziget lakossága a szó szoros értelmében rendkívül elszigetelt volt a Új-Zélandtól is, nem csak a világ többi részéről. A kevert maori-moriori őslakosság mellett lakott itt állattenyésztéssel foglalkozó néhány európai telepes, és egy-két, a wellingtoni kormány által delegált tisztviselő, köztük a sziget három iskoláját szervező, felügyelő tanár is.

Az Új-Zélanddal való összeköttetést általában egy 400 tonnás, viharvert kis teherhajó biztosította, ami két-három havonta tette meg a mintegy három napos, 840 kilométeres utat a jellemzően viharos tengeren Christchurch kikötője, Lyttelton és a szigetek között. A hajó a nyári félév alatt kétszer vagy háromszor fordult, télen egyszer. Ez a hajó vitte a szigetre a postát, a megrendelt sajtót is.[13] A szigeten kiépített kikötő nem volt, így ha a túlzottan háborgó tenger miatt lehorgonyozni sem sikerült, akkor a hajó dolgavégezetlenül tért vissza Új-Zélandra.[14]

A Chatham-szigetek fő települése, Waitangi ekkoriban mindössze néhány házból állt. A két kis szállodában egy-egy vegyeskereskedés is volt. Itt volt még a rendőrség és bíróság épülete, valamint hat-hét lakóház; a település feletti dombon pedig rádióállomás. Utcák nem voltak, a házakat össze-vissza helyezték el.[15] A fő sziget egy másik települése, Te One (kb. „a talaj” maori nyelven) három-négy tanyaépületből, kis templomból és az iskolából állt.[16]

A szigeten egyáltalán nem voltak sem utak, sem kerekes járművek. Az emberek általában lovagoltak, teherhordásra lóvontatású szánokat használtak a futóhomok illetve mocsaras területek miatt.[17] A magasabb területeken is előforduló ingoványok és a helyenként rendkívül laza homok időről időre emberáldozatokat is követelt a sok elpusztult szarvasmarha mellett.[18] A sziget lovai egy hajótörésből származtak, ami a 20. század elején történt. Ekkor egy Ausztráliából Dél-Amerikába lovakat szállító teherhajó akart lehorgonyozni a sziget mellett, de szerencsétlenül járt. Sikerült a lovak nagy részét is kimenteni, de szétszóródtak a szigeten és elvadultak. Ebből az állományból fogtak be és törtek be szükség szerint lovakat a lakosok még az 1930-as években is.[19]

Az éghajlat kedvező volt a legeltető állattenyésztés számára, a fű buján nőtt. A fő gazdasági tevékenység a juh- és szarvasmarha-tenyésztés volt. Gyapjút és élőállatot exportáltak az egyetlen rendszeresen közlekedő teherhajó révén, de ez nagy nehézségekbe ütközött. A 200 kiló körüli gyapjúbálákat a sziget partjától fél-egy kilométerre, az állandó szélben ringatózó hajóra csónakkal szállították ki, és daruval emelték be a hajóra. A bálákat azonban nem érhette víz, mert a nedves gyapjú öngyulladással(wd) fenyegetett a raktérben, ezért annak elszállítását a kapitány nem vállalta.[20]

Az élő állatok behajózása még nehezebb volt. A birkákat csónakkal szállították a hajóhoz, és kötelekkel húzták fel oda. A marhák azonban nem fértek bele a motorcsónakba, ezért egyszerre öt-hat állatot a mellső lábaik mögött övszerűen átkötve, valamint további kötelekkel biztosítva két csónak között úsztatva húztak, vontak a hajóhoz, ahol aztán daruval emelték be őket a fedélközbe. Ha valamelyik közben megvadult, gyorsan el kellett vágni a köteleket és hagyni, hogy visszaússzon a partra, nehogy az egész vállalkozást veszélybe sodorja.[21]

A sziget lakói között az elzártság körülményei között előfordult a közeli rokonok közötti, de egyetértésen alapuló nemi kapcsolat, az úgynevezett vérfertőzés is. Több apának a felnőtt lánya semmi gondot nem látott abban, hogy az apjának szült gyereket. A helyi rendőr és bíró eljárt az ilyen ügyekben, ítéletet hozott, amit felterjesztett Új-Zélandra, ahonnan aztán soha nem érkezett válasz. A bennszülötteken kívül több távoli származású személy is élt a Chatham-szigeteken, például gazdag családból származó különc angol nemes, aki maori feleségével itt találta meg otthonát, vagy a szintén angol alkoholista, akit családja küldött el, és havi tartásdíjat kapott tőlük azzal a feltétellel, hogy nem tér vissza. Élt a Chatham-szigeteken afrikai néger is, akit egy konfliktus miatt tettek ki bálnavadász-hajójáról, de itt beilleszkedett, gazdálkodott, nagy családja lett. Az állami kiküldöttek is többször végleg itt maradtak. Az ideiglenes kiküldetést vállalók annak a veszélyét tapasztalták magukon, hogy a múló hónapok során egyre inkább elvesztik az érdeklődésüket a külvilág iránt, például a ritkán érkező, eleinte nagyon várt sajtótermékek később már olvasatlanul kerültek a tűzbe.[22]

A földművelés, állattenyésztés mellett a szigetlakók halászattal is foglalkoztak. A szigetek környéki vizek rendkívül gazdagok halban, kifogásuk nagyon könnyű volt. A hatalmas kiterjedésű, de sekély Te Whanga lagúnában gázolva egy kihegyezett bottal is lehetett finom félszegúszó halat elejteni. Leginkább a rendkívül ízletes déli kék tőkehalat halászták. A tengeri fürdést, úszást viszont akadályozta nem csak a viszonylag hűvös éghajlat, hanem az ott élő sok cápa és mérges rája is.[23]

Az őslakosok korábbi élelmiszer-gyűjtő útja a Forty-fours-szigetre az 1930-as években már csak kirándulás volt, ha életveszélyes is. A mintegy 50 kilométerre fekvő sziklaszirtet motorcsónakkal közelítették meg, de a hullámverésben kikötni nem lehetett, csak kiugrani a megfelelő pillanatban. Egy ember a csónakban maradt és a sziklafal tövéhez közel manőverezett, míg a többiek felmásztak a 40-50 méter magasan fekvő sziklafennsíkra és begyűjtöttek sok tucat még röpképtelen albatrosz-fiókát, amiknek a húsa rendkívül ízletes csemegének számított. Ezeket ledobálták a szikláról a tengerbe, ahol a csónakba gyűjtötték őket.[24]

Lakosság[szerkesztés]

Népességváltozás
Év Népesség Átl. vált.(%)  
1986 775 —    
1991 760 −0,39%
1996 739 −0,56%
2001 717 −0,60%
2006 609 −3,27%
2013 600 −0,21%
Forrás: [25][26]

A szigetek összlakossága a 2013-as népszámlálás idején 600 fő volt, folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Állandó lakosság csak a Chatham-szigeten és a Pitt-szigeten van.[25] A fő település Waitangi, mintegy 200 lakossal. További faluk Owenga, Te One, Kaingaroa és Port Hutt.[25] A lakosság többsége európai származásúnak vallotta magát. Az egy főre jutó jövedelem meghaladta az új-zélandi országos átlagot.

A szigetek moriori közössége a Hokotehi Moriori Trust-ban szerveződött.[27] A brit Korona és az új-zélandi kormány elismerte őket, mint a szigetek eredeti lakóinak közösségét, ugyanakkor szintén elismerte Ngāti Mutunga Māori törzset az 1830-as években történt letelepedésük okán.[28] 2005 januárjában a moriori népcsoport új közösségi házat (Kopinga Marae) nyitott meg.

A szigeteken lakó maorik az új-zélandi szárazföldön élő rokonaikhoz hasonlóan ősiségi alapon igényelték a halászati jogok megadását. Ezt meg is kapták, de mivel a 20. századi tudományos eredmények nyomán világossá vált, hogy a moriorik is maorik voltak korábban, ők is megkapták ezeket a jogokat – a maori közösség tiltakozása ellenére. Mindkét csoport számára halászati kvótákat szabtak meg.

Közigazgatás, oktatás, egészségügy[szerkesztés]

A helyi önkormányzati rendszert, az új-zélandi közigazgatásban egyedülálló módon, külön törvénnyel hozták létre 1995-ben (Chatham Islands Council Act 1995) A helyi közigazgatás ennek alapján rendelkezik a régiók valamint az alacsonyabb szintű körzetek jogainak egy részével is, a lakosság alacsony létszámára való tekintettel azonban bizonyos jogokat a Canterbury régió regionális tanácsa, az Environment Canterbury gyakorol. A 2010-es önkormányzati választásokon a Chatham-szigeteken volt a legmagasabb a részvétel az országban 71,3%-kal.[29] A szigeteken egy rendőrtiszt tevékenykedik, aki más jellegű közigazgatási feladatokat is ellát. Bíró szükség esetén utazik oda tárgyalást tartani.

A Chatham-szigeten három, a Pitt-szigeten egy koedukált elemi iskola működik. A középiskolás korú gyerekek Új-Zélandon, kollégiumban folytatják tanulmányaikat, esetleg levelező úton tanulnak. A helyi orvosok a Canterbury egészségügyi hatóság felügyelete alatt tevékenykednek.

Gazdaság[szerkesztés]

A Chatham-szigetek gazdaságának legfontosabb ágazata a 21. században a korábbi állattenyésztéstől eltérően a halászat. Növekvő jelentősége van a kalandkereső turisták fogadásának. Áramfejlesztésre szélturbinákat és dízel-generátorokat alkalmaznak.[30]

Közlekedés[szerkesztés]

A szigeteket kis gépekkel közlekedő rendszeres légi járat köti össze Új-Zéland nagyobb városaival. A légi út másfél-két órát vesz igénybe. A légi közlekedés kezdetben csak hidroplánokkal folyt, később azonban kiépítettek egy füves leszállópályát, amit utóbb burkolattal is elláttak.[31] A teherszállítás hajókon, szükség szerint történik, két napos úton Új-Zéland fontosabb kikötőiig, de például az értékes rákokat és a tenger más gyümölcseit repülőn szállítják.[32][33] A sziget útjai közül csak egy rövid szakasz szilárd burkolatú Waitangi és Te One között; ezenkívül még néhány kavicsborítású út van.

Élővilág[szerkesztés]

A szigetek élővilágában sok az endemikus élőlény, a növény- és állatvilágban egyaránt. A csak itt honos fajokon kívül számos olyan is található itt, amelyek csak Új-Zélandon és itt találhatók meg. Az új-zélandi madarak, rovarok, illetve a mintegy ötven endemikus növény szaporító anyagai az uralkodó nyugati szelek révén jutottak el a szigetekre. Az élővilág eredeti állományából számos faj kipusztult a moriorik letelepedése, majd az európaiak megjelenése után is.

Paua kagyló héja

A szigetek növényvilága az antarktikus flórabirodalom Neozeylandic régiójának önálló, Chatham flórakörzetét alkotja. Körülbelül 388 szárazföldi növényfajtát tartanak számon, ezek közül 47 endemikus. A szigetek eredeti természetes növényzete erdők, bozótok, füves puszták és mocsarak keveréke volt. A fák az állandó szélben nagyrészt satnyák, csenevészek, törpenövésűek voltak. Jellegzetesek a szél miatt egy-két méter magasságtól már vízszintesen növekvő törzsek, ágak. Az eredetileg is kevés erdő az emberi megtelepedés után gyorsan tovább ritkult. A fahiány mindig nagy gond volt a szigeten. Ma már túlnyomó a legelők aránya, de maradt még a többi eredeti növénytársulásból is. Az őszirózsafélék családjába tartozó Olearia traversiorum fa nagyságúra nő, ágai vízszintesen nyúlnak ki az uralkodó szél irányának megfelelően.[34] Egyébként gyakoriak itt a másutt kis növésűnek ismert növényeknek az óriásira növő változatai, mint például a Chatham-szigeteki nefelejcs, a Myosotidium hortensia. Ez a növény mindenfelé él a szigeteken, de különösen a tengerpart közelében érzi jól magát, ahol közvetlenül éri a vízpermet. Az apró virágok tömegéből álló nagy, világoskék virágfejek levesestányér méretűre nőnek. A csalán két méteresre is megnő, megfelelő nagyságú levelekkel.[35] Új-Zélandhoz hasonlóan itt is gyakoriak a páfrányok, köztük például a Blechnum discolor.

Őshonos szárazföldi emlősállatok soha nem éltek a szigeteken. Változatos a rovarok állománya, hatalmas madárpókok is előfordultak a Pitt-szigeten.[35] A madárvilág gazdag, mind a tengeri madarakat, mind a szárazföldieket illetően. Nevezetes, csak itt élő madár a viharmadarak nemébe tartozó súlyosan veszélyeztetett faj, a Pterodroma magentae és a veszélyeztetett státuszú fekete cinegelégykapó.

A tengerpart gazdag élelmiszer-forrást biztosított a korai szigetlakók számára a tömegesen található kagylók és más tengerparti élőlények formájában. Nevezetes közülük az új-zélandi paua kagylók néhány változata. Ezek nem csak ízletesek, hanem élénk szivárványszínű gyöngyházuk révén ékszer-alapanyagként is használják őket. Gyakran kisebb gyöngyöket is találnak bennük.[36]

A szigetek körüli, élelmiszer-forrásokban gazdag vizekben számos tengeri emlős él, köztük az új-zélandi oroszlánfóka, a leopárdfóka, a déli elefántfóka. Sok bálnát is idevonz a tenger alatti Chatham-hátság feletti, tápanyagban gazdag víztömeg. A környező vizek halgazdagsága világviszonylatban is kiemelkedő, de a halászatot a modern környezetvédelmi elveknek megfelelően szigorúan szabályozzák.[37]

Az új-zélandi szárazföldhöz hasonlóan, a huszadik század második felétől radikális intézkedések történtek az élővilág védelmére a Chatham-szigeteken is. Mangere és Rangatira szigetét különösen szigorúan védett természetvédelmi területnek nyilvánították és onnan teljesen eltávolították a tájidegen állatfajokat. Ezután gyorsan megindult az eredeti természeti környezet regenerálódása.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. QuickStats About Chatham Islands Territory
  2. McGlone, Matt: Ecoregions: The Chatham Islands. Te Ara – the Encyclopedia of New Zealand, 2007. szeptember 21. (Hozzáférés: 2009. február 8.)
  3. North 216. o.
  4. Climate Data and Activities. NIWA Science. (Hozzáférés: 2013. október 15.)
  5. Canterbury Museum
  6. McFadgen 1994
  7. Clark 1994: 123–135.
  8. Davis and Solomon 2006
  9. Howe 2006
  10. ^ a b King 2000
  11. ^ a b North 213. o.
  12. ^ a b King, M. (2004). Being Pakeha. Penguin. p 196.
  13. North 220. o.
  14. North 206. o.
  15. North 210. o.
  16. North 212. o.
  17. North 211. o.
  18. North 215. o.
  19. North 217. o.
  20. North 221. o.
  21. North 223. o.
  22. North 230-232. o.
  23. North 224. o.
  24. North 227-229. o.
  25. ^ a b c Az új-zélandi statisztikai hivatal gyors adatai a 2013-as népszámlálásról
  26. 1996 Census of Population and Dwellings – Census Night Population. Statistics New Zealand, 1997. február 28. (Hozzáférés: 2016. május 17.)
  27. Hokotehi Moriori Trust. web.archive.org (2005. feb. 2.)
  28. Ngāti Mutunga Māori. web.archive.org (2016. márc. 23.)
  29. New Zealand Herald, 15 October 2010
  30. Chatham Islands Wind Farm. New Zealand Wind Energy Association. (Hozzáférés: 2017. január 4.)
  31. www.seawings.co.uk, flying boat forum: Short flying boats in New Zealand. (Hozzáférés: 2013. június 3.)
  32. Getting to the Chatham Island. Discoverthechathamislands.co.nz. [2015. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. augusztus 27.)
  33. Chatham Islands Shipping Ltd. (Hozzáférés: 2015. augusztus 27.)
  34. Richards, Rhys: Chatham Islands - Overview. Te Ara - the Encyclopedia of New Zealand. (Hozzáférés: 2016. december 29.)
  35. ^ a b North 225. o.
  36. North 226. o.
  37. Cultural Impact Assessment Report. Chatham Rock Phosphate, 10. o (2014. augusztus 14.). Hozzáférés ideje: 2016. március 14. 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Chatham Islands című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

  • North: Julia North: Hosszú fehér felhő. Budapest: Táncsics. 1966. = Útikalandok,  
  • Canterbury Museum: A Canterbury Museum feliratai, tájékoztató anyagai (lefényképezve)

További információk[szerkesztés]