Búbospacsirta

Búbospacsirta
	Természetvédelmi státusz
	Nem fenyegetett;
	Magyarországon védett; Természetvédelmi érték: 50 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata);
Osztály:	Madarak (Aves);
Rend:	Verébalakúak (Passeriformes);
Alrend:	Verébalkatúak (Passeri);
Alrendág:	Passerida;
Család:	Pacsirtafélék (Alaudidae);
Nem:	Galerida;
Faj:	G. cristata;
Tudományos név
	Galerida cristata; (Linnaeus, 1758)
Elterjedés
	A búbospacsirta elterjedési területe költőhely (nyáron) egész éves
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Búbospacsirta témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Búbospacsirta témájú médiaállományokat és Búbospacsirta témájú kategóriát.

A búbospacsirta (Galerida cristata) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pacsirtafélék (Alaudidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Európa mérsékelt övi részén, a Közel-Keleten, Közép- és Belső-Ázsiában és a Távol-Keleten, valamint Észak-Afrika nagy részén fészkel. Összesen 28 alfaja ismert (Cramp 1988, Patzold 1986). Magyarországon az általánosan elterjedt madarak közé tartozik, az utóbbi években megfigyelhető a városi lakótelepekre való behúzódása, költése is.

A nyílt, rövid füvű élőhelyektől kezdve a félmagas, kórós növényekkel benőtt területekig, parlagon, füves ugaron, homokos területeken, ligetes helyeken, de akár trágyarakás, jószágállás, szemétdomb közvetlen szomszédságában is előfordul. Alkalmazkodóképességének szélsőséges eseteként említhető az épületek lapos tetején való fészkelését (Nagy 1926) vagy a használatban levő villamossínek talpfái között két ízben is megfigyelt költését (Müller 1981)

Megjelenése, hangja

Testhossza 17–19 centiméter, a szárnyfesztávolsága 29–38 centiméter, a tömege 37–50 gramm. Valamivel nagyobb, mint a mezei pacsirta (Alauda arvensis), szürkésbarna alapszínű, hosszú, hegyes bóbitával, amely még lapítva is jól látható. A mezeivel összevetve kissé szürkésebb és sötétebb, mellén elmosódottabb a csíkozás. Hátsó szárnyszegélye nem világos és a szélső farktollai agyagbarnák, nem fehérek. Alsó szárnya és gyakran felső farkfedői is vörösbarnával árnyaltak. Csőre hosszú, hegyes, alsó éle egyenes.

Hangja: sokat szól. Leggyakoribb hangja 2–4 tagú, panaszos fütty, amelyek közül egyet vagy többet elnyújt, de azonos magasságban tart, pl: „trílípű” vagy „plü-tí-plű”. Ez sürgető hívóhangként és alternatív énekként is szolgál, amelyet rendszeresen ismétel a territóriumon belül. Van egy vidámabb, nyávogóbb hangja is, amely lágy, de általában kissé megtört, felfelé hajló „dvúi”, ezt gyakran röptében és ismételten hallatja: élesebb brssü hangot ad. Valódi éneke hosszú, és változatos, gyakran nászrepülés közben hallatja és sűrűn beleszövi panaszos, hajlítás nélküli füttyeit.

Életmódja

Állandó madaraink közé tartozik. A kisszámú gyűrűzés miatt csak három példány került meg, mind a jelölés helyétől számított 10 kilométeren belül. Ennek alapján feltételezhető, hogy hazai állománya még kóborlás során sem jár be nagyobb területeket. A nyugat-európaiak, kissé eltérően a fent leírtaktól, kisebb- nagyobb telelő csoportokban jelennek meg olyan helyeken, ahol költési időben nem láthatók (Cramp 1988).

A fészek helyét a tojó választja ki. Változatos élőhelyének megfelelően fészke az egyszerű, alig bélelt kis gödörtől kezdve a jól megépített, sok anyagot tartalmazó alkotmányig igen sokféle lehet. A talajmélyedésbe, nagy fűcsomó vagy sűrűbb növényállomány tövébe kapart fészekgödrét száraz fűvel, vékony dudvaszárakkal, esetenként tollakkal is béleli.

Növényi és állati táplálékot egyaránt fogyaszt. A téli hónapokban kizárólag a növényi eredetű, míg a fészkelési időben az állati táplálék dominál. Gyakran az országutak szélén, az autók által elütött rovarokat szedi össze. Ősszel és télen gyakran láthatjuk a jószágállások, trágyadombok gyomnövényeinek magvait szedegetni, valamint a gyomos, még szántatlan kukoricatarlókon, ahol tömegesen fordul elő a muhar és a kakaslábfű. Kemény téli időben, főleg nagy havazások után teljesen a lakott helyekre húzódik és az utak szélén, szemétdombokon, baromfiudvarokban, kis és nagyüzemi állattartó telepeken keresgél élelmet.

Szaporodása

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési időszak április–június között van. Magányosan fészkel. Fészekalja 3-5,(kivételesen 6) általában 4 fehéres, sötéten pettyezett tojásból áll, melyet fűből készült fészkébe rak. A tojásokon csak a tojó kotlik 12- 14 napig, a hím közben kiemelkedő ponton vagy a levegőben keringve énekel. Fiókái 9-11 naposan kelnek ki. Mindkét szülő eteti őket. 11-13 naposan már elhagyják a fészket, de 2-3 napig még vissza-vissza térnek. 15-16 napos korukban kezdenek repülni, 18 naposan már jól repülők (Patzold 1986, Cramp 1988). A család, a második költés után a fiókák önállóvá válását követően is sokáig együtt marad. A párok télen is összetartanak.

Alfajok

G. c. cristata (Linnaeus, 1758) – Dániától és dél-Svédországtól keleten Fehéroroszországig, délen Franciaországig, észak-Olaszországig, észak-Szerbiáig, észak-Magyarországig, észak-Ukrajnáig;
G. c. pallida (C. L. Brehm, 1858) – Ibériai-félsziget;
G. c. neumanni (Hilgert, 1907) – nyugat-Olaszország;
G. c. apuliae (von Jordans, 1935) – dél-Olaszország;
G. c. tenuirostris (C. L. Brehm, 1850) – kelet-Magyarországtól és Romániától dél-Oroszországig és nyugat-Kazahsztánig;
G. c. meridionalis (C. L. Brehm, 1841) – dél-Szerbiától Görögországig és nyugat-Törökországig;
G. c. caucasica (Taczanowski, 1888) – Görögország (Szamothraké és Számosz), észak-Törökország, dél-Kaukázus, nyugat-Transzkaukázus;
G. c. subtaurica (Kollibay, 1912) – közép-Törökországtól dél-Transzkaukázusig, északnyugat-Irán, nyugat-Türkmenisztán, délen Irak északi és keleti részéig;
G. c. cypriaca (Bianchi, 1907) – Görögország (Rodosz, Kárpáthosz), Ciprus;
G. c. zion (Meinertzhagen, 1920) – dél-Törökország, Szíria, kelet-Libanon, kelet-Izrael;
G. c. cinnamomina (Hartert, 1904) – nyugat-Libanon, északnyugat-Izrael;
G. c. magna (Hume, 1871) – dél-Kazahsztántól Mongóliáig és észak-Kínáig;
G. c. leautungensis (Swinhoe, 1861) – északkelet-Kína;
G. c. coreensis (Taczanowski, 1888) – Korea;
G. c. iwanowi (Loudon & Zarudny, 1903) – közép-Türkmenisztán, közép- és dél-Irán, dél-Tádzsikisztán, Afganisztán, északnyugat-Pakisztán;
G. c. lynesi (Whistler, 1928) – India (észak-Kasmír);
G. c. kleinschmidti (Erlanger, 1899) – északnyugat-Marokkó;
G. c. riggenbachi (Hartert, 1902) – nyugat-Marokkó;
G. c. carthaginis (Kleinschmidt & Hilgert, 1905) – északkelet-Marokkótól, észak-Tunéziáig;
G. c. balsaci (Dekeyser & Villiers, 1950) – Mauritánia partidéke;
G. c. arenicola (Tristram, 1859) – északkelet-Algéria, dél-Tunézia, északnyugat-Líbia;
G. c. helenae (Lavauden, 1926) – délkelet-Algéria;
G. c. festae (Hartert, 1922) – északkelet-Líbia partvidéke;
G. c. brachyura (Tristram, 1865) – északkelet-Líbia, észak-Egyiptom partvidékétől dél-Izraelen keresztül dél-Irakig és észak-Szaúd-Arábiáig;
G. c. nigricans (C. L. Brehm, 1855) – észak-Egyiptom (Nílus-delta);
G. c. maculata (C. L. Brehm, 1858) – Egyiptom (Nílus völgye, Kairótól Asszuánig);
G. c. halfae (Nicoll, 1921) – Egyiptom (Nílus völgye, Asszuántól délre), észak-Szudán;
G. c. senegallensis (Statius Muller, 1776) – dél-Mauritánia, Szenegál, Gambiától Nigerig;
G. c. jordansi (Niethammer, 1955) – észak-Niger;
G. c. alexanderi (Neumann, 1908) – észak-Nigériától nyugat-Szudánig, északkelet-Közép-afrikai Köztársaság;
G. c. isabellina (Bonaparte, 1850) – közép-Szudán;
G. c. altirostris (C. L. Brehm, 1855) – kelet-Szudán, Eritrea;
G. c. somaliensis (Reichenow, 1907) – észak-Szomália, dél-Etiópia, észak-Kenya;
G. c. tardinata (Hartert, 1904) – az Arab-félsziget déli része;
G. c. chendoola (Franklin, 1831) – kelet-Pakisztántól nyugat- és észak-Indiáig, dél-Nepálig.

A G. c. macrorhyncha (Tristram, 1859) és a G. c. randoni (Loche, 1860) alfajokat újabban a Galerida macrorhyncha fajhoz sorolják.

Rokon fajok

A búbos pacsirta legközelebbi rokona a délnyugat-európai kövi pacsirta (Galerida theklae). A két madarat csak hangjuk alapján lehet megkülönböztetni.

Kárpát-medencei előfordulása

Magyarországon rendszeres fészkelő. Teljes európai állományát napjainkban 2,1 millió - 14 millió párra becsülik, míg hazánkban 50 ezer - 60 ezer pár költ (Tucker és Heath 1994). Országosan elterjedt, gyakori madár. Pusztai környezetben is a pásztorszállások, tanyák közelségét keresi, de egy-egy ilyen helyen ritkán fordul elő 2 párnál több. A Nagyiván keleti szélén levő Nádüzem mintegy 10 hektáros területen viszont 12-14 pár költ, mivel a rengeteg nádtörmelék, nádkúpmaradék, keréknyom ideális élőhelyet jelent számunkra.

Védettsége, védelme

Védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft. Európai állománya Horvátország, Románia, Bulgária, Oroszország és Magyarország kivétel mindenütt fogyatkozik, ezért az ún. csökkenő állományú fajok kategóriájába tartozik. Hazánkban gyakori, jó alkalmazkodó képességű madárfaj, mely egyelőre nem igényel különösebb védelmi intézkedéseket. Ellenségei közül a települések környékét végigportyázó házi macskák és az állattartó telepek, szemétdombok környékén gyakori patkányok említendők, melyek fészekaljak, fiókák elpusztításával okoznak kárt. Télen a talajra szórt kukoricadarával, rostaolajjal vagy egyéb, apró magvakkal etethetjük, segítve áttelelésüket.

Népies elnevezései

pipiske (Alföld)^[1]
búbos pityer (Vas megye)
kontyos pacsirta
pisitnek
butykás kató
kontyos madárka (Székelyföld)

Jegyzetek

↑ Madártanya. madaras.lapunk.hu. (Hozzáférés: 2017. november 30.)

Források

↑ Iucnredlist.org: A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2012. február 29.) (angolul)
↑ Jboyd.net Taxo: Jboyd.net szerinti rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2012. február 29.)
↑ Itis.gov: A taxon adatlapja az ITIS adatbázisában. Integrated Taxonomic Information System. (Hozzáférés: 2012. február 29.) (angolul)
↑ Birdlife.org: A faj adatlapja a BirdLife International oldalán. BirdLife International. (Hozzáférés: 2012. február 29.) (angolul)
↑ Mme-monitoring.hu: A Magyar Madártani Egyesület Monitoring Központjának adatlapja. [2007. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva].
Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6
Brehm: Az állatok világa
Galerida cristata - hbw.com (angolul)

További információk

Madárportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[1] Madártanya. madaras.lapunk.hu. (Hozzáférés: 2017. november 30.)

[1]