Pleisztocén
| Pleisztocén (2,58 – 0,0117 millió évvel ezelőtt) | |||||
| Környezeti jellemzők (átlagos értékek az időegységen belül) | |||||
| Idővonal | |||||
A kainozoikum idő eseményei -65 — – -60 — – -55 — – -50 — – -45 — – -40 — – -35 — – -30 — – -25 — – -20 — – -15 — – -10 — – -5 — – 0 — ← 6 ← 7 ← 8 ← 9 ← 10 ← 11 5,332 – 3,600 Ma 7,246 – 5,332 Ma 11,608 – 7,246 Ma 13,82 – 11,608 Ma 15,97 – 13,82 Ma 20,43 – 15,97 Ma 23,03 – 20,43 Ma 28,4 ± 0,1 – 23,03 Ma 33,9 ± 0,1 – 28,4 ± 0,1 Ma 37,2 ± 0,1 – 33,9 ± 0,1 Ma 40,4 ± 0,2 – 37,2 ± 0,1 Ma 48,6 ± 0,2 – 40,4 ± 0,2 Ma 55,8 ± 0,2 – 48,6 ± 0,2 Ma 58,7 ± 0,2 – 55,8 ± 0,2 Ma ~61,1 – 58,7 ± 0,2 Ma ~65,5 ± 0,3 – ~61,1 Ma ← 1 ← 2 ← 3 ← 4 ← 5 Kainozoikum Mezozoikum NNegyedidőszak P.Pleisztocén Plio.Pliocén 1K-T esemény 2Paleocén-eocén hőmérsékleti maximum 3Az Antarktisz első állandó jégtakarója[1] 4Messinai sókrízis[2] 5Az észak-amerikai préri kiterjedése 6Piacenzai (3,600 – 2,588 Ma) 7Gelasi (2,588 – 1,806 Ma) 8Calabriai (1,806 – 0,781 Ma) 9Ioni (0,781 – 0,126 Ma) 10Felső (0,126 – 0,0117 Ma) 11Holocén (0,0117 Ma – ) A kainozoikum eseményeinek hozzávetőleges idővonala. A skálán az évmilliók láthatók. | |||||
A pleisztocén a földtörténet a pliocént követő, a holocén („jelenkor”) előtti kora, a kainozoikum negyedidőszakába tartozik. Mintegy két és fél millió évvel ezelőtt kezdődött, és nagyjából 12 ezer évvel ezelőtt ért véget.[3] A pleisztocén szó jelentése: „közel a jelenhez”.
A pleisztocén és holocén együtt a negyedidőszak (kvarter); a pliocén – más korokkal – a harmadidőszak (tercier) része volt. Az európai pleisztocént a régészek paleolitikumnak („régi kőkorszaknak” vagy „őskőkorszaknak”) nevezik.
A pleisztocén időnként – helytelenül – jégkorszak vagy jégkor néven is szerepel, mivel ez az utolsó globális lehűlés legnagyobb jeges (glaciális) periódusainak ideje. A kifejezés atyja a polihisztor (geológus, biológus és költő) Schimper volt, aki 1837. február 14-én olvasta fel hallgatóinak die Eiszeit (A jégkorszak) című költeményét. Ez a megnevezés mára elavulttá vált, a pleisztocén geokronológiai, rétegtani egység, míg a jégkor egy klimatológiai fogalom, ami ráadásul többször ismétlődött a földtörténet folyamán.
Éghajlat
A pleisztocén klímát az ismétlődő nagy eljegesedések (glaciálisok) és a jég időleges visszahúzódásával jellemzett interglaciálisok jellemezték, amelyek általában néhány tízezer évig tartottak. Az időszakban hat glaciálist (Biber-, Duna-, Günz-, Mindel-, Riss- és Würm-glaciális) és öt interglaciálist (Biber–Duna-, Duna–Günz-, Günz–Mindel-, Mindel–Riss-, Riss–Würm-interglaciális) különböztetünk meg.
Európában és Észak-Amerikában eljegesedési központok alakultak ki, ahonnan a jég a peremek felé terjedt. A jég legnagyobb kiterjedése idején több száz méter vastag jégréteg borította Európát a Temze vonalától az Alpokon és Kárpátokon át a Don és Dnyeper folyók torkolatvidékéig; Észak-Amerikát pedig kb. a 40. szélességi fokig, vagyis a mai Philadelphia és St. Louis városok vonaláig.
A jégkorszakok és jégmentes periódusok váltakozásával Földünk klímaövezetei is vándoroltak észak-déli irányban: ez a mozgás akár 20 °földrajzi szélességet is kitett. A jéggel együtt mozgott a növényzet, és vele az állatvilág. Így fordult elő, hogy például a Kárpát-medencében és a mai Dél-Franciaországban az eljegesedések alatt tundra éghajlat, illetve a mai Szahara területén pedig mediterrán éghajlat uralkodott.
Ősföldrajz
A pleisztocénben a kontinensek gyakorlatilag (kb. 100 km eltéréssel) a mai helyükön voltak. Ami változott, az a tengerpartok kiterjedése: a jégkorszakok idején ugyanis a tengerek szintje kb. száz méterrel alacsonyabb volt, mint az őket megelőző (követő) interglaciálisokban. Ez nagyban hozzájárult egyes állatfajok és az ember szélesebb körű elterjedéséhez. Az eljegesedések alatt összefüggő szárazföldet alkottak többek között:
- Ausztrália, Tasmania és Új-Guinea (Szahul-föld);
- az indiai szubkontinens és Ceylon szigete;
- a délkelet-ázsiai szigetvilág (Szunda-föld);
- a Brit-szigetek és az európai kontinens;
- a mai Alaszkát és Csukcsföldet földhíd kötötte össze (Beringia).
A pleisztocén során a jég volt a legnagyobb felszínformáló erő: gleccserek voltak az észak-afrikai Atlasz hegységben, sőt a Kilimandzsáró, a Rwenzori és a Mount Kenya lejtőin is!
Élővilág
A pleisztocén állat- és növényvilágában nem volt ugrásszerű változás: azok sokban hasonlítottak a jelenlegihez. Ez a korszak fénykora volt az ormányosoknak, a macska-, teve-, és lóféléknek valamint a madaraknak. Az akkori fajok közül sok ma is jelen van, kivéve néhány nagy testű emlős-, madár- és hüllőfajt (például gyapjas mamut, óriásszarvas, barlangi medve, barlangi oroszlán, erszényesoroszlán, kardfogú macskák, óriás tapírok, az elefántmadár-félék, moák és a megalánia). Ők alkották a pleisztocén megafaunát, amely kihalásának okai vitatottak.
A pleisztocénben a legjelentősebb változások az emberi evolúcióban történtek, amelyek a mai modern ember kialakulásához vezettek. Az korszak elején megjelent a homo erectus („felegyenesedett ember”), amely már nagyobb aggyal rendelkezik, használja a tüzet és alaposabban kidolgozott szerszámokat készít, mint elődje, a homo habilis („ügyes ember”). Ezek eredményeképp elterjedt Afrikán kívül Dél-Ázsiában és Európában.
Szintén a pleisztocénben élt a neandervölgyi ember, amely mintegy 200 000 éve jelent meg és 28 000 éve halt ki. A neandervölgyi ember után nem sokkal, kb. 100-150 000 évvel ezelőtt alakult ki a mai modern ember (homo sapiens), de nem a neandervölgyi ember, hanem a homo erectus afrikai változatának leszármazottjaként. A homo sapiens a pleisztocén során teljesen kifejlődött és az időszak végére pedig (az Antarktisz kivételével) minden kontinensre eljutott.
A pliocén-pleisztocén határ
E két kor (egyúttal a teljes harmadidőszak és negyedidőszak) határát hosszú ideje és nagyon különböző szempontok alapján, illetve módszerekkel próbálják többé-kevésbé egzakt módon megvonni. A kezdeti eljárások két fő csoportja:
- az ősmaradványok, illetve
- az eljegesedés felszíni alakzatainak és speciális üledékeinek
vizsgálata volt. A két módszer megfeleltetése, egységesítése már az 1878-ban rendezett I. Nemzetközi Geológiai Kongresszus napirendjén szerepelt, de az egységes rendszert csak közel száz év múlva alkotta meg Hollis D. Hedberg.
1984-ben a dél-olaszországi Calabria tartományban feltárt vricai földtani alapszelvényt nevezték ki a két kor határát tartalmazó sztratotípusnak.
Még ez előtt az INQUA Rétegtani és Kronológiai Bizottsága 1982-ben úgy döntött, hogy a tengeri és szárazföldi rétegsorok párhuzamosítását megkönnyítendő a két kor határaként valamelyik pólusfordulást fogják tekinteni. Három ilyen lehetőség:
közül a bizottság az olduvai eseményt (kb. 1,8 millió év) fogadta el.
A 3. évezred elején heves szakmai viták robbantak ki arról, maradjon-e önálló földtörténeti korszak a pleisztocén, és ha igen, hová tegyük a pliocén-pleisztocén határt. Ez ügyben az illetékes tudományos testületek álláspontja homlokegyenest ellentétes, és megmerevedni látszik:
- a Nemzetközi Rétegtani Bizottság úgy véli, nemcsak a pleisztocént, de a teljes negyedkort önálló korszakból a neogén alidőjévé kellene átminősíteni;
- az INQUA szerint a pleisztocént és a holocént is külön-külön, önálló korként kell megtartani.
Mindkét testület egyetért abban, hogy a pleisztocén kezdetét a legelső eljegesedések idejére kell tenni, azaz alsó határát a pliocén gelasi korszakát megszüntetve a Gauss–Matuyama átfordulás idejére, 2,6 millió évvel ezelőttre kell kitolni. Ennek fő indokai:
- az oxigénizotóp-görbéken az első, eljegesedésekre utaló kilengések mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt tűnnek fel;
- a Kínai löszplató szelvényei alapján úgy tűnik, az üledékképződés környezete mintegy 2,6 millió éve drasztikusan megváltozott;
- a régészeti kutatások szerint a legidősebb kőeszközök kora akár 2,5 millió év is lehet.
Tagolása
A kort az alábbi négy korszakra tagolják (a korábbitól a későbbi felé haladva):
- Gelasi korszak: 2,58 – 1,80 Ma
- Calabriai korszak: 1,80 – 0,774 Ma
- Chibani korszak: 0,774 – 0,129 Ma
- késő pleisztocén korszak: 0,129 – 0,0117 Ma
A kárpát-medencei faunakorszakok alapján Magyarországon a pleisztocént három fő részre osztjuk (alsó, középső és felső). Az alsó pleisztocén meleg, majd mérsékelt, fokozatosan száradó nedves éghajlattal jellemezhető. A középső pleisztocén váltakozó csapadékmennyiségű, folytonosan csökkenő hőmérsékletet mutat. A felső pleisztocén hideg és száraz. Ezek alapján az alábbi korszakolást is használják:
- villányium (felső pliocén–alsó pleisztocén, 3,2–2,0 millió éve)
- alsó villányium (pliocén, beremendium, 3,2–2,6 millió éve)
- felső villányium (kislángium, 2,6–2,0 millió éve)
- biharium (2,0–0,32 millió éve)
- alsó biharium (1,7–0,72 millió éve)
- felső biharium (0,72–0,32 millió éve)
- pilisium (0,32–0,01 millió éve)
- alsó pilisium (solymárium, 0,32–0,12 millió éve)
- felső pilisium (szántóium, 0,12–0,01 millió éve)
Jegyzetek
- ↑ Zachos, J.C., Kump, L.R. (2005). „Carbon cycle feedbacks and the initiation of Antarctic gaciation in the earliest Oligocene”. Global and Planetary Change 47 (1), 51–66. o. DOI:10.1016/j.gloplacha.2005.01.001.
- ↑ Krijgsman, W., Garcés, M.; Langereis, C.G.; Daams, R.; Van Dam, J.; Van Dr Meulen, A.J.; Agustí, J.; Cabrera, L. (1996). „A new chronology for the middle to late Miocene continental rcord in Spain”. Earth and Planetary Science Letters 142 (3–4), 367–380. o. DOI:10.1016/0012-821X(96)00109-4.
- ↑ International Stratigraphic Chart. International Commission on Stratigraphy, 2020. (Hozzáférés: 2020. július 12.)
Források
- Zdenek V. Spinar – Zdenek Burian: Élet az ember előtt; Gondolat, 1985.
- Gyenis Gyula: Humánbiológia: a hominidák evolúciója; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001.
- Általános természetföldrajz; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004.
- Paleomap Projekt
- Bradák Balázs, 2008: Rövid tudománytörténeti áttekintés… Földtani Közlöny 138/1, p. 85–96.