Kolumbia himnusza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ¡Oh gloria inmarcesible! (magyarul: Ó, hervadhatatlan glória!) Kolumbia nemzeti himnusza, amely 1920-ban lett hivatalos. Szövegét Rafael Núñez (1825 - 1894), kolumbiai elnök írta, zenéjét Oreste Sindici (1837 - 1904), olasz zeneszerző szerezte.

A himnuszról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920. október 28-án vált hivatalossá a himnusz. 1995-ben egy olyan törvényt hoztak, amely kötelezi a rádió- és televízióadókat, hogy reggel és este hatkor is játsszák le az ország himnuszát (csak a refrént és az első versszakot), valamint a hivatalos eseményeken és politikai rendezvényeken is kötelesek játszani.

A Peruval való háborúban (1932-1933) a kolumbiai katonák egy új versszakot adtak hozzá a himnuszhoz, de a háború végeztével ez hamar feledésbe került. Ennek utolsó sora nagyon hasonló a ma is hivatalos himnusz címéhez.[1]

A rövid életű plusz versszak szövege eredeti nyelven:

Hoy que la madre patria se halla herida,
Hoy que debemos todos combatir, combatir,
Demos por ella nuestra vida
Que morir por la patria no es morir, es vivir

Kottája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szövege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Refrén
¡Oh gloria inmarcesible!
¡Oh júbilo inmortal!
¡En surcos de dolores
El bien germina ya.
I.
Cesó la horrible noche
La libertad sublime
Derrama las auroras
De su invencible luz.
La humanidad entera,
Que entre cadenas gime,
Comprende las palabras
Del que murió en la cruz
II.
“Independencia” grita
El mundo americano:
Se baña en sangre de héroes
La tierra de Colón.
Pero este gran principio:
“El rey no es soberano”
Resuena, Y los que sufren
Bendicen su pasión.
III.
Del Orinoco el cauce
Se colma de despojos,
De sangre y llanto un río
Se mira allí correr.
En Bárbula no saben
Las almas ni los ojos
Si admiración o espanto
Sentir o padecer.
IV.
A orillas del Caribe
Hambriento un pueblo lucha,
Horrores prefiriendo
A pérfida salud.
!Oh, sí¡ de Cartagena
La abnegación es mucha,
Y escombros de la muerte
Desprecian su virtud.
V.
De Boyacá en los campos
El genio de la gloria
Con cada espiga un héroe
invicto coronó.
Soldados sin coraza
Ganaron la victoria;
Su varonil aliento
De escudo les sirvió.
VI.
Bolívar cruza el Ande
Que riega dos océanos
Espadas cual centellas
Fulguran en Junín.
Centauros indomables
Descienden a los llanos
Y empieza a presentirse
De la epopeya el fin.
VII.
La trompa victoriosa
Que en Ayacucho truena
En cada triunfo crece
Su formidable son.
En su expansivo empuje
La libertad se estrena,
Del cielo Americano
Formando un pabellón.
VIII.
La Virgen sus cabellos
Arranca en agonía
Y de su amor viuda
Los cuelga del ciprés.
Lamenta su esperanza
Que cubre losa fría;
Pero glorioso orgullo
Circunda su alba tez.
IX.
La Patria así se forma
Termópilas brotando;
Constelación de cíclopes
Su noche iluminó;
La flor estremecida
Mortal el viento hallando
Debajo los laureles
Seguridad buscó
X.
Mas no es completa gloria
Vencer en la batalla,
Que al brazo que combate
Lo anima la verdad.
La independencia sola
El gran clamor no acalla:
Si el sol alumbra a todos
Justicia es libertad.
XI.
Del hombre los derechos
Nariño predicando,
El alma de la lucha
Profético enseñó.
Ricaurte en San Mateo
En átomos volando
“Deber antes que vida”,
Con llamas escribió.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a National Anthem of Colombia című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]