Delvina

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Delvina
Delvina2.jpg
Delvina címere
Delvina címere
Közigazgatás
Ország Albánia
Megye Vlora
Község Delvina
Alközség Delvina
Irányítószám 9704
Körzethívószám 0815
Népesség
Teljes népesség5754 fő (2011) +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság200 m
Időzóna
Elhelyezkedése
Delvina (Albánia)
Delvina
Delvina
Pozíció Albánia térképén
é. sz. 39° 56′ 58″, k. h. 20° 05′ 45″Koordináták: é. sz. 39° 56′ 58″, k. h. 20° 05′ 45″
Delvina weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Delvina témájú médiaállományokat.

Delvina város Albánia délnyugati részén, Gjirokastrától légvonalban 15, közúton 44 kilométerre dél-délkeleti irányban, a Delvinai-medencében. Vlora megyén belül Delvina község(wd) székhelye, a tíz településből álló Delvina alközség központja.[1] A 2011-es népszámlálás alapján az alközség népessége 5754 fő.[2]

Az oszmán hódoltság és közigazgatás 16. századi megszilárdulásával a karavánutak metszéspontjában fekvő Delvina szandzsákközpont, fontos kereskedelmi szerepkörű piachely lett. Virágzásának köszönhetően nemzetiségi és felekezeti szempontból is sokszínű életet élt a város, mígnem a 20. század elején hanyatlásnak indult. Az elmúlt évszázadban elsősorban agrártelepülés volt, a termékeny Delvinai-medence mezőgazdasági terményeit feldolgozó élelmiszer-ipari kisüzemek otthona. Főbb nevezetességei a 11–12. századi delvinai vár és a Xhermëhalla iszlám monasztikus központ maradványai.

Fekvése[szerkesztés]

Delvina 220 méteres tengerszint feletti magasságban, a Delvinai-medence mély tektonikus besüllyedésében fekszik. Északkeletről és keletről a Mal i Gjerë(wd) (’Hosszú-hegység’) kopár hátának hegylábi csúcsai, a Blecicio-hegy (Maja e Blecicios, 1117 m) és a Kopre-hegy (Maja Kopres, 718 m) övezik, északnyugatról pedig az alacsonyabb Kokimara-hegy (Maja e Kokimarës, 529 m) választja el a Kalasa(wd) völgyét övező domb- és hegyhátaktól. Déli irányban erősen tagolt, 400-500 méteres tengerszint feletti magasságú dombsor ereszkedik alá a Bistrica(wd) völgyébe. A Delvinai-medence egykor mocsaras területét sűrű, gyakran időszakos vízfolyások erezik be. Bár a város évszázadokon át karavánutak metszéspontjában feküdt, köszönhetően a Mal i Gjerë-t és a Stugara-hegység(wd) közötti gerincen átkelési lehetőséget biztosító Muzinai-hágónak, mára csak a kevésbé forgalmas, Sarandát a hágón keresztül Gjirokastrával összekötő SH78-as jelű főút szeli át.[3]

Neve[szerkesztés]

Schütz István értelmezése szerint a település neve etimológiailag az albán dele (’juh’) vagy delmer (’juhpásztor’) szavakhoz is kapcsolható.[4] A történelme során Anjou és oszmán fennhatóság alatt állt település olasz neve Delvino, török neve Delvine, Devline vagy Delvinaki volt. A helyben lakó görög nemzetiségűek Δέλβινο / Délvino néven említik városukat. A 20. század közepéig magyarul is gyakori volt az olaszos Delvino alak használata.[5]

Története[szerkesztés]

A mai Delvina városának otthont adó lesüllyedt medencét az ókorban a sűrűn benépesült területek között tartották számon, lakosai az epiróták közé tartozó khaónok voltak.[6]

Oszmán fennhatóság alatt[szerkesztés]

A középkorban feltehetőleg egy korábbi erődítés alapján, a 11–12. században építették fel a delvinai várat, ekkor vette kezdetét a modern Delvina történelme.[7] 1354-ben Delvino ura Pjetër Losha(wd) és a későbbi ártai despota(wd), Gjin Bua Shpata(wd) lett. Az ezt követő évtizedekben a település a főnemesi Shpata-család birtokai közé tartozott.[8] Az Oszmán Birodalom először több más dél-albániai területtel együtt 1417-ben hódította meg,[9] de fennhatósága ekkor még nem véglegesült. Időlegesen az Anjou-hercegek vezette Epiruszi Despotátus terjesztette ki hatalmát a vidékre, és végül az Oszmán Birodalom az 1537. évi korfui hadjárata során ragadta magához a dél-albániai területeket. A 16. század második felében az oszmán közigazgatás megszilárdult, török nevén Delvine a hét albániai szandzsák egyikének székhelye lett a Ruméliai vilajeten belül.[10]

Delvine a 16–17. században fontos kereskedővárossá, piacközponttá fejlődött,[11] aminek kedvezett, hogy az Avlonyát (ma Vlora) és Janinát (Joánina), valamint az Ergirit (Gjirokastra) a tengerparti vidékkel, Aja Szarandi (Saranda) kikötőjével összekötő karavánutak egyik fontos állomáshelye működött itt.[12] Ezt az utat ellenőrizte a delvinai vár, amelyről az 1670-ben itt járt Evlija Cselebi is beszámolt. Tudósítása szerint a gazdag kereskedővárosban száz lakóház, több mecset és medresze állt, a környező hegyoldalban narancs- és olajfaligetek terültek el.[13] A 18. századra Delvine fontos pasalikközpont lett, ekkorra jelentőségében a közeli Aja Szarandit és Konispolt is maga mögé utasította.[14]

A 18. század második felében az epiruszi(wd) albán pasák közötti pozícióharc terepe lett többek között Delvine is. 1784-ben Ali Tepeleni pasa a szultán beleegyezésével janinai pasalikjához csatolta a települést, 1785-ben pedig már mutesarifként(wd) uralta a vidéket.[15] Hamarosan azonban Delvine korábbi urának, Kaplan pasának a fia, Ali kaparintotta meg a települést, és ebben támogatókra tarált a Jón-szigeteket elfoglaló, Ali Tepeleni ellen is harcoló orosz hadvezetésben.[16] Végül 1811-ben Ali Tepeleni végleg magához ragadta Delvinét és Ergirit, pasalikja ezzel érte el legnagyobb kiterjedését.[17]

Az 1847-ben a katonai soroztatás és a magas adók miatt kitört felkelés fegyveresei Zenel Gjoleka(wd) vezetésével elsőként Delvinét foglalták el, és a lázadás innen terjedt ki a környező vidékekre.[18] A 19. század folyamán ugyanakkor a város jelentősége lehanyatlott. Bár továbbra is kaza (törvényhatósági járás) központja volt, a 20. századra Saranda vette át regionális szerepkörét, és Delvina a kisebb, 3-4 ezer lakosú adminisztrációs központok sorába tartozott.[19]

Az albán függetlenség elnyerése után[szerkesztés]

Albánia 1912-es függetlenségének elnyerését követően Görögország szintén igényt tartott a Delvinát is magában foglaló dél-albániai vidékekre (Észak-Epirusz). A londoni nagyköveti konferencia azonban 1913-ban Albániának ítélte a területet, amit az 1913. december 17-ei firenzei egyezmény meg is erősített.[20] A görög hadsereg ezt követően még hónapokig megszállva tartotta Dél-Albániát.[21] Delvinai helyzetüket azonban ideiglenesen megnehezítette, hogy a korábban az Oszmán Birodalom katonai kötelékében Manasztirban állomásozó Mehmet Ali Delvina a függetlenség kikiáltásának hírére birtokai védelmére négy-öt zászlóaljjal Delvinába ment, ahol kiépítette az albán kormánytól is független katonai igazgatását.[22] A görög hadsereg evakuálásával egy időben Delvina is az 1914. február 28-án görög kormánytámogatással kikiáltott Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság része lett annak 1916-os felbomlásáig.[23]

1937. május 15-én Et’hem Toto(wd) korábbi belügyminiszter vezetésével itt robbant ki az 1925 és 1939 között hatalmon lévő Amet Zogu elleni fegyveres lázadások sorában az utolsó, a delvinai felkelés. Bár a lázadás részleteit nem dolgozták ki, a delvinai hivatalok elfoglalása után a felkelők átmasíroztak Gjirokastrába, elfoglalták a várost, és a helyi börtönből kiengedett 300 elítélttel felhizlalva seregüket Vlora bevételére indultak. A kormányerők és a csendőrség azonban május 17-én leverte lázadásukat, május 18-ára helyreállt a rend, a főkolomposok sorsa a kivégzés lett.[24]

Albánia olasz annexiója idején, 1939. április 7-én Delvina a legelső városok között került olasz megszállás alá, és április 9-éig innen kiindulva foglalták el Gjirokastra és Tepelena körzetét.[25] Az olasz–görög háborúban az előretörő görög csapatok 1940. december 7-én foglalták el Delvinát,[26] a második világháború pedig 1944. október 15-én ért véget Delvinában, amikor kommunista partizánosztagok vonultak be a városba.[27]

A 20. század közepe után megnyílt néhány, a környék mezőgazdaságára épülő élelmiszeripari üzemegység a városban. Delvina jelentősége ennek dacára lehanyatlott, különösen miután az 1960-as években megépítették a Sarandát Gjirokastrával összekötő, a Bistrica(wd) völgyét követő műutat.[28]

Az 1997-es zavargások során görög nemzetiségűek kerítették kézre a várost, amelyet a Sali Berisha vezette kormány bombázott is. A delvinai lázadók nem törtek meg, sőt, felháborodásukban a közeli Sarandát is elfoglalták.[29]

Vallási élete[szerkesztés]

Romos tekke Delvina határában
A Xhermëhalla-komplexum romjai

Delvina népességét az évszázadok során vallási sokszínűség jellemezte. Az oszmán hódításig görögkeleti lakosság nagy része ugyan az oszmán kori felvirágzással muszlim lett, de a főként görög ajkú ortodox közösség továbbra is számottevő maradt. Delvina az 1937-ben önállósodott albán ortodox egyház gjirokastrai püspökségének egyik egyházkörzeti központja lett.[30] Az 1967-es ateista kampány idején még negyven ortodox szerzetes élt Delvina környékén, akiket ekkor nyilvánosan megszégyenítve erőszakkal megborotváltak és szerzetesi ruháiktól megfosztottak.[31]

Az iszlámot tekintve nem csupán a szunnita ág, de a szúfi szerzetesrendek is népszerűek voltak ezen a tájon. A halvetik(wd) rendjének a 18. századra Delvina lett az egyik legnevezetesebb monasztikus központja,[32] de több bektási tekke is működött a településen. A muszlimok és az ortodoxok mellett a 19. században kisebb zsidó közösség is élt a településen.[33]

Ma a településnek muszlim, görögkeleti, római katolikus és evangelikalista közössége és istenháza egyaránt van.

Gazdasága[szerkesztés]

Delvina Albánia egyik legfontosabb mezőgazdasági vidéke, a Delvinai-medence központja, agrárjellegű település.[34] A 20. század közepéig a gyenge lefolyású medencét több helyen mocsarak tarkították, ezeket a század második felében csapolták le, ezzel növelve a kedvező talajminőségű szántóterületeket. Albániában itt a legnagyobb, 30% feletti a szántóművelés alatt álló területek aránya. Főként gabonaféléket, búzát és kukoricát termelnek, számottevő a szarvasmarha-tenyésztés, de a közeli hegylábakon a juh- és kecsketartás is jelentős.[35] Emellett Delvina és Murzina között húzódik Albánia egyik legfontosabb szőlőtermő vidéke.[36]

Nevezetességei[szerkesztés]

A település fő nevezetessége a vélhetően egy kisebb késő római kori vagy kora bizánci erődítés alapjain a 11–12. században épült, az oszmán hódításig folyamatosan bővített delvinai vár romja.[37] A várromtól délre a Xhermëhalla néven ismert iszlám monasztikus központ építészeti emlékei láthatóak, köztük a 17. század végi Király-mecset (Xhamia e Mbretit) romja, egy medresze, egy hamám, valamint több kisebb, feltehetően bektási rítusú épület falmaradványai.[38]

A közeli Rusan(wd) településen megtekinthető Albánia legrégebbi iszlám vallási épületeinek egyike, a Gjin Aleks-mecset (Xhamia e Gjin Aleksit). A körülötte látható hatszögű épületek egyikét korábban bektási imaházként használták, a többi türbeként, egykori vallási vezetők sírhelyeként funkcionál.[39]

Nevezetes delvinaiak[szerkesztés]

  • Delvinában született Sylejman Delvina (1884–1932) politikus, 1920-ban Albánia miniszterelnöke. Sírja is a helyi hősi temetőben található.[40]
  • Hiqmet Delvina (1888–1958) politikus a település szülötte volt.[41]
  • Fuat Asllani(wd) (1897–1981) politikus 1926 és 1928 között politikai internáltként Delvinában élte életét.[42]
  • Delvinában született Javer Malo(wd) (1919–1997) diplomata, író.[43]
  • Ugyancsak itt született Sabri Godo(wd) (1929–2011) író, 1990 és 1997 között az Albán Republikánus Párt elnöke.[44]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Ligj Nr. 115/2014 për ndarjen administrativo-territoriale të njësive të qeverisjes vendore në Republiken e Shqipërisë. Fletorja Zyrtare, 137. sz. (2014) 6365–6390. o. arch
  2. Censusi i popullsisë dhe banesave / Population and housing census: Vlorë 2011. Tiranë: Instituti i Statistikës. 2013. 84. o.  
  3. Somogyi 1955 :171.; Sheme & Mara 2017 :166–167.; Soviet military 1:50,000 scale topographic maps. Москва: Военно-топографическое управление Генерального щаба. 1977–1983.  ; Shqipëria e Jugut / Southern Albania: Hartë rrugore & turistike / Road & tourist map. Tiranë: Vektor. 2013. térkép (1:200 000)  
  4. Schütz 2002 :140.
  5.  Lásd például Szegh 1913 :727.
  6. Sheme & Mara 2017 :168.
  7. Gilkes 2013 :148.
  8. Jacques 2009 :166.; Elsie 2013 :414.
  9. Pollo & Puto 1981 :63.
  10. Pollo & Puto 1981 :88.; Elsie 2013 :21.; Zavalani 2015 :92.
  11. Andrásfalvy 1962 :328. (69. sz. jegyzet).
  12. Csaplár 2010 :35.; Gilkes 2013 :147.
  13. Gilkes 2013 :147.
  14. Gilkes 2013 :147.; Zavalani 2015 :104.
  15. Pollo & Puto 1981 :99.; Elsie 2013 :8.
  16. Pollo & Puto 1981 :100.; Zavalani 2015 :107.
  17. Pollo & Puto 1981 :101.; Vickers 2014 :20.
  18. Pollo & Puto 1981 :110.
  19. Szegh 1913 :727.; Csaplár 2010 :87.; Gilkes 2013 :147.
  20. Pearson 2004 :45., 52.; Csaplár 2010 :300.
  21. Pearson 2004 :57.
  22. Csaplár 2010 :349.
  23. Pearson 2004 :58.; Vickers 2014 :76.
  24. Pearson 2004 :386–389.; Fischer 2012 :250–251.
  25. Pearson 2004 :447., 457.
  26. Pearson 2005 :86.
  27. Pearson 2005 :398.
  28. Gilkes 2013 :147.
  29. Vickers 2014 :236.
  30. Jacques 2009 :457.; Elsie 2010 :176.
  31. Jacques 2009 :488.
  32. Elsie 2010 :182–183.
  33. Csortán 2002 :98.
  34. Sheme & Mara 2017 :91.
  35. Sheme & Mara 2017 :168., 170–171.
  36. Andrásfalvy 1962 :328.
  37. Gloyer 2012 :222.; Gilkes 2013 :148.
  38. Gloyer 2012 :222.; Gilkes 2013 :148.
  39. Gloyer 2012 :222.
  40. Elsie 2013 :99.; Qafoku 2017 :44., 50.
  41. Elsie 2013 :98.
  42. Elsie 2013 :20.
  43. Elsie 2013 :293.
  44. Elsie 2010 :168–169.

Források[szerkesztés]

  • Andrásfalvy 1962: Bertalan Andrásfalvy: Formen des albanischen Weinbaues. Acta Ethnographica, XI. évf. 1–2. sz. (1962) 293–373. o.
  • Csaplár 2010: Csaplár-Degovics Krisztián: Az albán nemzettéválás kezdetei (1878–1913): A Rilindja és az államalapítás korszaka. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola. 2010. ISBN 978-963-284-176-2  
  • Csortán 2002: Csortán Ferenc: Albánok: terek, idők, épületek. Limes, XV. évf. 6. sz. (2002) 75–118. o.
  • Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886  
  • Elsie 2013: Robert Elsie: A biographical dictionary of Albanian history. London; New York: Tauris. 2013. ISBN 978-1-78076-431-3  
  • Fischer 2012: Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522  
  • Gilkes 2013: Oliver Gilkes: Albania: An archaeological guide. London; New York: I. B. Tauris. 2013. ISBN 9781780760698  
  • Gloyer 2012: Gillian Gloyer: Albania: The Bradt Travel Guide. Chalfont St Peter: Bradt Travel Guides. 2012. ISBN 9781841623870  
  • Jacques 2009: Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386  
  • Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137  
  • Pearson 2005: Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145  
  • Pollo & Puto 1981: Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X  
  • Qafoku 2017: Roland Qafoku: Historia e 33 kryeministrave të Shqipërisë nga Ismail Qemali te Edi Rama (’Albánia 33 miniszterelnökének története Ismail Qemalitól Edi Ramáig’). 2. kiad. Tiranë: Onufri. 2017. ISBN 978-9928-226-63-1  
  • Schütz 2002: Schütz István: Fehér foltok a Balkánon: Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Budapest: Balassi. 2002. ISBN 9635064721  
  • Sheme & Mara 2017: Selman Sheme – Valbona Mara: Gjeografia 11. Tiranë: Albas. 2017. ISBN 9789928028631  
  • Somogyi 1955: Somogyi Sándor: Albánia természeti földrajza. Földrajzi Közlemények, LXXIX. évf. 2. sz. (1955) 167–188. o.
  • Szegh 1913: Szegh Dezső: Az albánok. Katholikus Szemle, XXVII. évf. 7. sz. (1913) 787–800. o.
  • Vickers 2014: Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. London;  New York: I.B. Tauris.  
  • Zavalani 2015: Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671