Csíkos gnú

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Infobox info icon.svg
Csíkos gnú
Evolúciós időszak: Pleisztocén - jelen, 1–0 Ma
A keleti fehérszakállú gnú alfajhoz tartozó tanzániai bika
A keleti fehérszakállú gnú alfajhoz tartozó tanzániai bika
Egy másik bika a kék gnú alfajból; a dél-afrikai a Tswalu Kalahari rezervátumban
Egy másik bika a kék gnú alfajból; a dél-afrikai a Tswalu Kalahari rezervátumban
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Tehénantilop-formák (Alcelaphinae)
Nem: Gnú (Connochaetes)
Lichtenstein, 1812
Faj: C. taurinus
Tudományos név
Connochaetes taurinus
(Burchell, 1823)
Elterjedés
A különböző alfajok elterjedési területe (a sötéttől a világosig: C. t. taurinus, C. t. cooksoni, C. t. johnstoni, C. t. albojubatus, C. t. mearnsi)A különböző alfajok elterjedési területe (a sötéttől a világosig: C. t. taurinus, C. t. cooksoni, C. t. johnstoni, C. t. albojubatus, C. t. mearnsi)
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Csíkos gnú témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Csíkos gnú témájú médiaállományokat és Csíkos gnú témájú kategóriát.

A csíkos gnú (Connochaetes taurinus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó faj.[1]

Ez az állat a nagyobb testű antilopok közé tartozik, és egyike a két gnúfajnak, a másik a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou). A csíkos gnúnak öt alfaját ismerik el. Ennek a széles vállú antilopnak izmos testfelépítése, erőteljes elülső megjelenése és jellegzetes pofája van. A kis csíkos gnú drapp-barna színűen születik; növekedése során egyre sötétebbé válik, mígnem két hónapos korára eléri a felnőttek színezetét. A felnőtt állat színezete a palaszürkétől kékesszürkéig és a világosszürkéig, valamint szürkésbarnáig változik. Úgy a bikának, mint a tehénnek nagy, görbített szarva van.[2]

A csíkos gnú növényevő állat, mely főleg a rövidebb füvekkel táplálkozik. Laza csordákba verődik. Vándorlásai során gyorsan mozog és mindig éber. A szaporodási időszaka az esős évszak végén kezdődik. A tehén körülbelül nyolc és fél hónapos vemhesség után, évente általában egy borjúnak ad életet. A kis gnúborjú körülbelül 8 hónapig marad az anyja mellett, aztán egy fiatalokból álló csordához csatlakozik. Ez az állat azokat az élőhelyeket kedveli, ahol a füvek rövidek, és néhol akácia (Acacia) ligetek vannak. Elkerüli a túl nedves és a túlságosan száraz helyeket. Emiatt Afrika keleti és déli részei megfelelők számára; ezeken az élőhelyeken nagy számban fordul elő. A jól ismert, nagy távú csíkos gnú vándorlásokon csak három állomány vesz részt. Ezek a vándorutak az esőzésekhez és a füvek növekedéséhez vannak időzítve. Az élőhelyeiken lévő vulkanikus talajokon növő tápdús füvek tökéletesek a gnúborjak felneveléséhez.[2][3]

A szóban forgó antilop ezekben az országokban őshonos: Angola, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Mozambik, Szváziföld, Tanzánia, Zambia és Zimbabwe. Manapság kihalt Malawi területéről; azonban sikeresen visszatelepítették Namíbiába. Elterjedésének déli határát az Oranje folyó, míg nyugati határát a Viktória-tó és a Kenya-hegy képezik. Az antilopok között ez egy széles körben elterjedt faj; számos vadászparkba, magánrezervátumba és farmba betelepítették. Mivel nagy területeken, nagy számban fordul elő, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. Becslések szerint a világszintű állománya 1,5 millió példányra tehető, és az állományok stabilak.

Rendszertani besorolása és neve[szerkesztés]

William John Burchell, aki elsőként írta le, illetve nevezte meg ezt az antilopot

Ezt az állatot először 1823-ban William John Burchell angol természettudós írta le,[4] illetve nevezte meg Connochaetes taurinus névvel.[5] Ennek az állatnak a legközelebbi rokona és a gnú (Connochaetes) emlősnem másik faja, a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou).[5] A Connochaetes megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejtése: kónnosz) = „szakáll”, és χαίτη (kiejtése: khaítē) = „lógó haj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre.[6] Az állat faji szintű neve, a taurinus szintén görög eredetű; tauros = „bika”, „ökör”.[7] A csíkos gnút néha kék gnúnak is nevezik; a kék megnevezés az állat kék árnyalatú színéből származik, míg a csíkos megnevezés a sörényét képező, hosszú, lógó szőrökről kapta, melyek hozzájárulnak a csíkozott hatású megjelenéséhez.[8] A „gnú” név, amelyen ezt az állatot világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai khoikhoi nyelvből származik, és ennek a fajnak a nevét jelenti.[9]

Habár a csíkos gnút és a fehérfarkú gnút manapság ugyanabba a nembe helyezik, a szóban forgó állat régebben a Gorgon emlősnembe volt besorolva. Hogy jobban megértsék a gnúfajok rokonsági kapcsolatait, illetve a kifejlődésüket, a kutatók mitózisos kromoszómás- és mitokondriális DNS-vizsgálatokat végeztek rajtuk. Ebből kitudódott, hogy a két állatnak közelebbi törzsfejlődés (philogenesis) rokonsági kapcsolatai vannak, és a két faj körülbelül csak egy millió éve vált szét.[10]

Genetikája és evolúciója[szerkesztés]

A csíkos gnú kromoszómáinak diploid száma 58.[11] A kutatók egyaránt tanulmányozták bikák és tehenek kromoszómáit is. A tehenek esetében egy pár nagy méretű szubmetacentrikus kromoszóma kivételével az összes többi acrocentrikus. A bikák kromoszómáinak esetében metafázisos kutatásokat végeztek; a tudósok ebből megtudták, hogy a bikáknak nagy szubmetacentrikus kromoszómái vannak, egyébként a többi a tehenekéhez hasonlóan acrocentrikus. Az X kromoszóma nagy acrocentrikus, míg az Y kromoszóma nagyon apró.[12][13]

A legelső, gnúra emlékeztető állat körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg.[14] A két mai faj körülbelül egymillió éve, a pleisztocén közepén, vagy vége felé válhatott szét.[15] A fosszilis leletek azt mutatják, hogy az úgynevezett Cradle of Humankindnál (Az emberiség bölcsőjénél) a csíkos gnú elterjedt volt. Szintén a kövületekből azt is megtudtuk, hogy régebben ez az állat Elandsfontein, Cornelia és Florisbad területeken is jelen volt.[14]

Hibridek[szerkesztés]

Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természetben történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott, vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik.[16] A hibrid példány az öszvértől - a és háziszamár ivarképtelen leszármazottja - eltérően általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban - wormian csontok - nyilvánulnak meg.[17] A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).[18]

Előfordulása[szerkesztés]

Hatalmas vándorlócsorda a Serengeti Nemzeti Parkban

A csíkos gnú őshonos állat Kenya, Tanzánia, Botswana, Zambia, Zimbabwe, Mozambik, a Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld és Angola területein. Malawiból kiirtották, azonban Namíbiába sikeresen visszatelepítették.[1]

Ez az állat főleg a nem túl nedves és nem túl száraz, rövid füvű szavannákat kedveli. Az akácia ligeterdők is fontosak számára, bár nem létszükségesek. Az efféle élőhelyek főleg Afrika keleti és déli részein találhatók; emiatt él itt a csíkos gnú. Az akáciák mellett a Brachystegia és a Combretum nemzetségbeli ligeterdők is otthont adhatnak ennek az antilopnak.[19] Az olyan félsivatagos területeket is megtűri, ahol legalább 15-25 kilométeres távolságban van legalább egy itatóhely. Elterjedésének déli határát az Oranje folyó, míg nyugati határát a Viktória-tó és a Kenya-hegy képezik. A hegyvidékeket és a mérsékelt övi legelőket kerüli.[8] Csak igen ritkán található meg 1800-2100 méter tengerszint feletti magasságokban.[1] A zambiai Luangwa mente kivételével, ahol egy kisebb Cookson-gnú állomány él, ez az antilopfaj a mocsarakat is elkerüli. A sűrűbb erdőket sem kedveli.[8]

A nagy gnúvándorlásokon csak három állomány vesz részt. Ezek a nagy távú vándorutak az évszakok változásához és a füvek növekedéséhez vannak időzítve; hiszen a borjak felneveléséhez a legtáplálóbb füvekre van szüksége a teheneknek.[2][3] A vándorlás elindítása évről évre változhat; az adott év időjárásának megfelelően. Az esős évszak végén a csordák elindulnak a száraz időszak alatt töltött helyekre; mikor aztán hónapok múlva újból esni kezd, a csordák visszaindulnak az előbbi élőhelyeikre.[20] Mivel a mozgócsordáknak a helyhez ragaszkodó csordákkal szemben az év során többször jut zsenge fű, nagyobb példányszámban vannak. Körülbelül 100 évvel ezelőtt sokkal több mozgócsorda, illetve vándorállomány létezett, azonban manapság már csak három van: az észak-tanzániai Tarangire, a zambiai Kafue Nemzeti Parkban levő, valamint a leghíresebb, a Serengeti-fennsíkon mozgó, amely egyben a legnagyobb is, manapság körülbelül 1-1,3 millió állatot számlál. A többi vándorállományt a nagy városok építése, a területek farmok és vadasparkok számára való elkerítései, valamint a vadászat - néhol a teljes kiirtás - állította meg.[2]

Alfajai[szerkesztés]

A csíkos gnúnak az alábbi 5 alfaja van elismerve:[1][21][22]

  • keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) (Thomas, 1912) - szakálla fehér. Tanzánia északi részétől Kenya középső részéig, valamint az Egyenlítőtől délre eső Gregory Rift-völgyben fordul elő.
  • Cookson-gnú, vagy más néven Lungwa-gnú (Connochaetes taurinus cooksoni) (Blaine, 1914) - szőrzete barnás. Zambia északkeleti vidékein él, legnagyobb populációja a Lungwa-völgyben van. Néha Malawi középső részének a fennsíkjára is elvándorol.
  • Njassa-gnú (Connochaetes taurinus johnstoni) (Sclater, 1896) - egy fehér vonal van a két szeme között. Tanzánia déli részétől egészen Mozambikig, azaz a Zambézi folyótól északra fordul elő. Malawiból kihalt.
  • nyugati fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus mearnsi) (Heller, 1913) - szakálla fehér. Tanzánia északi részén és Kenya déli részén él, a Nagy-hasadékvölgytől nyugatra egészen a Viktória-tóig.
  • csíkos gnú, vagy más néven kék gnú (Connochaetes taurinus taurinus) (Burchell, 1823) - szakálla hosszú és fekete. A Zambézi folyótól délre és az Orange folyótól északra él; Namíbia, Angola, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Mozambik és a Dél-afrikai Köztársaság területén. Az északi alfajoktól eltérően nem vándorol sokat, többnyire egy adott területen belül fordul elő.

Megjelenése[szerkesztés]

A feje az összes jellemző vonással együtt
Csíkos gnú szarva közelről

Ezen az emlősfajon belül jelen van a nemi kétalakúság, hiszen a bikák nagyobbak és sötétebbek, mint a tehenek. Az állat átlagos fej-törzs-hossza 170-240 centiméter, marmagassága 115-145 centiméter.[23] A bika testtömege általában 290 kilogramm, míg a tehéné ritkán haladja meg a 260 kilogrammot.[24] A jellegzetes fekete, bojtos végű farka 60-100 centiméter hosszú lehet.[23] Az állatnak mindkét neme kétoldali, azaz bilateriális szimmetriát mutat, mindenféle színezetet terén; vagyis az adott példány egyik oldalán nincs olyan mintázat, ami ne lenne meg a másik oldalán is.[25]

Színezete[szerkesztés]

A felnőtt csíkos gnú bundája a sötét palaszürkétől a világosszürkéig és szürkésbarnásig változik; a nyak és hátsó bordák tájéka között függőleges, sötét csíkokkal.[26][27] A háti része és az oldalai világosabbak, mint a hasi tájéka. A borjú két hónapos koráig drapp-barna. Válla vaskos, teste hátsó része vékony. Végtagjai keskenyek. Orrnyergén és homlokán szőrpárna található. Nyaksörénye fekete; az ezt képező szőrök vastagok és durva tapintásúak. A pofáján a szőr, valamint a farka is feketék.[25] Míg a keleti fehérszakállú gnú és a nyugati fehérszakállú gnú sörénye lelóg, addig a Njassa-gnúé felmered. Háta ferdén lejt hátrafelé, a martájéka magasabban van, mint a fara. Erőteljes feje eléggé tulokszerű jelleget kölcsönöz a fajnak. A faj tudományos nevében is kifejezésre juttatják ezt, mivel a taurinus „bikaszerű”-t jelent. A hátsó lábakon szagmirigyek találhatók; ezek átlátszó, olajszerű anyagot termelnek. A bika szagmirigyei nagyobbak a tehénénél.[8]

A koponyahossz szempontjából a legkisebb gnú a nyugati fehérszakállú gnú;[13] szintén ez az állat a legsötétebb az öt alfaj közül.[8] A legvilágosabb színezetű a keleti fehérszakállú gnú. Mindkét alfaj krémes-fehér szakállal rendelkezik. A Njassa-gnú és a kék gnú szakállai feketék. A leghosszabb pofájú a Njassa-gnú, míg a legrövidebb pofája a nyugati fehérszakállú gnú tehenének van.[13]

Szarvai[szerkesztés]

A felnőtt állat szarvai először oldalra, majd felfelé és kissé befelé irányulnak, így valóban a szarvasmarhára emlékeztet. A fiatal példányé kissé oldalra, azonban felfelé mutat és egyenes. A bika szarvai általában 83 centiméteresek, míg a teheneké 30-40 centiméter között van.[23] Habár az antilopok egyike, több vonása tulokszerű. Például szarvainak alakja a kafferbivaly (Syncerus caffer) tehénének a szarvaira emlékeztet.[23] Úgyszintén az erősebb felépítésű elülső testrésze megint tulokra emlékeztet.[28][19]

Életmódja[szerkesztés]

A csíkos gnú csordában él. Nagyjából reggel és estefelé aktív, a forró nappalt pihenéssel tölti. Nagyon ügyesen és gyorsan mozog; csúcssebességét 80 km/h-ra becsülik. Futás közben lóbálja farkát, fejét pedig időnként oldalra hajlítja.[23] Egy a Serengeti Nemzeti Parkban végzett kutatás szerint a csíkos gnú idejének több mint a felét pihenéssel tölti, 33%-át legeléssel, 12%-át  könnyed tovább menéssel, odébbállással, míg a fajtársakkal való kapcsolatteremtésre alig szán időt. Ezek az arányok a különböző nemű és korú csordákon belül változhatnak.[8]

Pihenés és legelészés közben csordákba verődnek, azonban a csordák lazábbak lehetnek a vándorlások alatt. A tehén nélküli bikacsordákat az idősebb borjúcsordáktól a kevesebb aktivitás és az állatok közti nagyobb tér különbözteti meg. Körülbelül 90%-a a borjaknak a bikacsordákhoz csatlakozik, mielőtt elérik az egyéves kort. 4-5 éves korában az ifjú bika területvédővé válik, ugyanekkor elkezd hangoskodni - ez főleg észrevehető a nyugati fehérszakállú gnú esetében. Habár kijelölnek maguknak területeket, ezek a területek nem nagyok; így egy négyzetkilométeren elfér akár 270 bika is. Mivel sokuk rengeteget vándorol, a fenntartott területek csak ideiglenesek. A bikák közül csak kevesebb mint a felének van állandó területe.

Gnúra vadászó oroszlán

A bika a területét a hátsó lábain található szagmirigyekből kiváló olajszerű anyaggal jelöli ki. A területhez való igényeit agresszívan ugrándozva, valamint erőteljes testtartásával tartja fenn. A területét védő hím magasan kihúzza magát, a talajt döfi vagy túrja, számtalanszor ürítve ürülékkupacokat készít - ezekbe néha belefekszik - és nagyokat bőg. Nevéhez illően „gnúúú” hangokat hallat.[8]

Éjszakánként a csíkos gnú a néhány egyedtől a néhány ezer fős csordába is verődhet. Ekkortájt az állatok között csak 1-2 méteres távolság van. Az anya a borjával általában érintkezik.[8] Az oroszlán (Panthera leo), a foltos hiéna (Crocuta crocuta) és a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) kedvelt zsákmányállata.[23]

Az átlagos élettartama a szabadban 20 év, fogságban ez 21 év is lehet.[29] A legidősebb példány fogságban élt és elérte a 24,3 éves kort.[25]

Táplálkozása[szerkesztés]

Ez a növényevő emlősállat, a szavannák és akácia ligetek rövidebb füveivel táplálkozik.[8] Az alkálitalajok napsütötte füveit kedveli. Az állat széles szája tökéletes a rövid füvek nagy mennyiségű letépéséhez.[8][19] Akár nappal is és éjjel is táplálkozhat. Ha fűhiány van, akkor beéri a bokrok és az általa elérhető fák lombozatával is.[25] Gyakran az alföldi zebrával (Equus quagga) társul; a zebra lelegeli a füvek kevésbé tápláló felső részeit, hátrahagyva a zöldebb, tápdúsabb középső részét.[30] Ha megvan a lehetősége, akkor ez az antilop naponta kétszer is iszik.[23] Mivel nagyobb adag vízre van szüksége, általában kerüli a nagyon száraz élőhelyeket. Egy átlagos felnőtt csíkos gnú 1-2 naponként akár 9-12 liter vizet is ihat.[31] A vízigénye ellenére ez az állat a Kalahári sivatagban is fellelhető, ahol szomját dinnyeszerű termésekkel, valamint víztározó gyökerekkel és gumókkal oltja.[24]

Themeda triandra, az egyik kedvenc fűféléje

Egy kutatás következtében megfigyelték, hogy a csíkos gnú a szavannát alkotó három domináns fűfélével táplálkozik: a Themeda triandrával, a Digitaria macroblepharával és a Pennisetum mezianummal. A legelési idő a száraz évszakban 100%-kal nő. Habár nagyjából ugyanazt eszi a száraz és nedves évszakban is, az utóbbiban válogatni kezd, hiszen nagyobb táplálékmennyiség áll rendelkezésére.[32]

Élősködői és betegségei[szerkesztés]

A csíkos gnú számos élősködőnek lehet a gazdaállata. Egy kutatás szerint ezen az antilopfajon 13 fonálféreg- (Nematoda), egy valódi métely- (Trematoda), 3 tetű-, 7 kullancs- (Ixodidae) és egy atkafaj (Acari) élősködött; továbbá ezek mellett 5 Oestrus nembéli bagócslégylárva és egy féregatka (Pentastomida)| lárvája is jelen volt. Hogy melyik élősködő mikor támadja meg, azt az évszakok váltakozása határozza meg.[33] Általában a Gedoelstica és az Oestrus lárvák az orrlukaiban és légzőcsöveiben tartózkodnak, azonban néha az állat agyáig vándorolhatnak.[19] Más tülkösszarvúhoz képest a csíkos gnú eléggé jól ellenáll néhány tetűfajnak.[34]

A fenti élősködökön mellett ezt az állat sok betegség is megtámadja; ezek közül a legveszélyesebbek: a száj- és körömfájás, a lépfene (anthrax), a rühösség és a pataüszkösödés.[19] 1960-ban Walter Plowright angol állatorvos-kutató először vette észre a csíkos gnúnál a herpeszvírust.[35] Az elhalálozások mértéke évről évre változó, azonban Botswanában a szárazság idején a fiatal borjak és az idős tehenek hullnak el hamarább. Becslések szerint a csíkos gnúk 47%-a betegségek miatt hullik el, 37%-a ragadozók miatt, míg a többi a különböző sebesüléseknek következtében pusztul el.[19]

Szaporodása[szerkesztés]

Küzdő bikák az Etosha Nemzeti Parkban
Anya borjával a Ngorongoro Természetvédelmi Területen

A bika az ivarérettséget körülbelül 2,5 éves kortól éri el, míg a tehén már 16 hónapos korában is megtermékenyülhet, ha megfelelő és bőséges táplálékhoz jut.[8][25] Ettől eltérően a legtöbb tehén csak 25-26 hónapos korában párzik először. A párzási időszak, mely körülbelül három hétig tart, az esős évszak végén kezdődik. Ez azt jelenti, hogy a csíkos gnúk ekkortájt jól tápláltak és igen jó erőben vannak. A megtermékenyítési ráta a megfelelő évszak idején akár 95%-ban sikerrel járhat. A párzási időszak általában egy teliholdas éjszakán kezdődik, ami arra hagy következtetni, hogy a gnúk szaporodását a Hold befolyásolja. Ebben az időben a bika tesztoszteronszintje eléri a csúcsát, és ekkor az állat agresszívabbá és hangoskodóbbá válik. A bika eme viselkedése serkentheti a tehenek petetermelését.[8]

Mikor területeiket és teheneiket védelmezik, a bikák gyakran összecsapnak. Döfés közben a két bika a mellső lábaival letérdel, és a talaj fölött nyomják egymáshoz fejüket, illetve szarvukat. Mielőtt összecsapnak, vagy hogy elkerüljék a döfést, a bikák bőgnek, a földet túrják és mutogatják egymásnak az erőteljes testfelépítésüket.[36] Miután egy-egy bika kijelölte és kiérdemelte a területét, megpróbálja odacsalogatni a teheneket. Ha tehén megközelít egy bikát, a bika elkezd vizelni és könnyed, halkabb hangokat kiadni, ezek után pedig megpróbál párosodni. Ha a tehén beleegyezik, félrevonja farkát és nem mozdul. Olykor egy párzás nem elég, és a bika többször is párzik ugyanazzal a tehénnel; néha percenként kétszer, vagy akár többször is. Mikor tehén van a bika területén, a bika nem eszik és nem pihen; a tehén pedig a testéhez dörgölődzik és annak hímvesszőjét szaglássza. A tehén egy adott párzási időszak alatt nem áll meg egy bika területén, hanem többet is felkeres.[8]

A vemhesség körülbelül 8,5 hónapig tart, ennek végén rendszerint 1 borjú jön a világra. A borjak 80-90%-a három hét alatt születik meg. A szülés a nap közepén, a csordában történik meg; a tehén nem vonul el. Ily módon az újszülött borjú nagyobb biztonságban van, hiszen el van rejtve a csorda által és a ragadozók kevésbé tevékenyek a nap legforróbb részén. Mire eljön az éjszaka, a borjú már tud járni és akár szaladni is. Perceken belül az ellés után a körülbelül 19 kilogrammos borjú már lábra is áll. Hogy biztonságban legyen, a fiatal gnú sokáig marad az anyjával, néha addig szopik, mígnem megérkezik a következő évi borjú. Azonban általában az elválasztás 8 hónap után megtörténik. Az elválasztott borjak fiatal csordákba tömörülnek. A nagy tehéncsordákban a borjak 80%-a túléli élete első hónapját. A kisebb csordákban ez a túlélési ráta csak 50%-os.[8][36]

A csíkos gnú és az ember[szerkesztés]

Veszélyeztetettsége és védelme[szerkesztés]

Ez az antilopfaj sok ragadozó állatnak a kedvenc tápláléka; főképp az oroszláné, a leopárdé (Panthera pardus), a foltos hiénáé és a hiénakutyáé (Lycaon pictus). A ragadozók mellett állományait számos betegség is tizedeli.[25] Az ember is nagymértékben tudja befolyásolni az állat egyedszámát. A csíkos gnúra nézve legveszélyesebb emberi tevékenységek a vizek elfogyasztása, azaz az itatóhelyek lecsapolása, a lakóterületek és farmok terjeszkedése, valamint az orvvadászat. A csíkos gnú elkaphatja a vele egy területen legelésző szarvasmarhától az álomkórt; ez a betegség nagy kárt tehet az állományokban.[1] A területek bekerítései meggátoltak egyes gnúállományokat az évszakos vándorútjaikban; így ezek az állatok nem jutottak vízhez és megfelelő legelőkhöz; a szárazság pedig végzett velük.[1] A Mara régióban végzett kutatások azt mutatták, hogy 1977-től egészen 1997-ig, az itteni csíkos gnúállomány 80%-kal csökkent, vagyis a 119 000 fős állomány 22 000 főre apadt. Ennek a fő oka a mezőgazdaság terjeszkedése volt, mely elzárta az antilopokat az itató-, illetve az ellőhelyektől.[37] Hasonló állománycsökkenés történt 2016-ban a Tarangire populációban, mely egyike a három vándor életmódú állománynak.[38]

Táska gnú bőrből

A világszintű csíkos gnúállományt körülbelül 1 550 000 főre becsülik. A legtöbb megmaradt csorda stabilnak tűnik, sőt egyes helyeken növekszik, ily módon a Serengeti Nemzeti Parkban vagy 1,3 millió példánya élhet. Az állománysűrűség élőhelytől függően változó; míg a zimbabwei Hwange Nemzeti Parkban és a namíbiai Etosha Nemzeti Parkban négyzetkilométerenként 0,15 állat van, addig a Ngorongoro Természetvédelmi Területen és a Serengeti Nemzeti Parkban 35 csíkos gnú van négyzetkilométerenként. Ezt az állatot számos magán rezervátumba és vadasparkba is betelepítették;[39] emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. Ettől eltérően a keleti fehérszakállú gnú egyedszáma mély zuhanásba került, mely aggódásra adhat okot; ennek az alfajnak a példányszáma manapság mindössze 6000-8000 közöttire tehető.[1]

Az emberrel való kapcsolata[szerkesztés]

Mivel az egyik legnagyobb és legnépesebb növényevő állat Afrika keleti és déli részein, a csíkos gnú olyan nagyragadozóknak a táplálékforrása, mint az oroszlán. Szintén azokhoz az állatokhoz tartozik, melyek nagy számban vonzzák a turistákat; így a régióban, ahol élnek, jelentős gazdasági fellendülést eredményeznek.[25] Hagyományosan ezt az állatot bőréért és húsáért vadászták. A bőre igen kiváló minőségű, azonban a húsa száraz, kemény és rágós.[40]

A csíkos gnú az embernek árthat is; például vetélytársa a legelőkön és az itatóhelyeken az emberek szarvasmarháinak. Továbbá különböző betegségeket adhat át a háziállatoknak. A szarvasmarhacsordákban terjeszthetik a kullancsokat, a fonálférgeket, a galandférgeket (Cestoda), légy lárvákat és a valódi mételyek közül a Paramphistomum-fajokat.[41]

A régészek felfedeztek egy ősi palakőzetre vésett állatfigurát, mely a csíkos gnúra emlékeztet. Ezt a palatáblát Kr. e. 3000-re datálták, és a felső-egyiptomi Hierakónpolisz - manapság Nehen - nevű városból származott. Ez azt jelenti, hogy akkortájt a csíkos gnú talán Észak-Afrikában is élhetett, és fontos lehetett az ókori egyiptomiak számára.[19]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g Connochaetes taurinus. (Hozzáférés: 2017. április 25.)
  2. ^ a b c d Estes, R.D.. The Gnu's World. UC Press (2014) 
  3. ^ a b Voeten, Margje M. (2010. március 1.). „Possible causes of decreasing migratory ungulate populations in an East African savannah after restrictions in their seasonal movements” (en nyelven). African Journal of Ecology 48 (1), 169–179. o. DOI:10.1111/j.1365-2028.2009.01098.x. ISSN 1365-2028.  
  4. Pickering, J. (1997. október 1.). „William J. Burchell's South African mammal collection, 1810–1815”. Archives of Natural History 24 (3), 311–26. o. DOI:10.3366/anh.1997.24.3.311. ISSN 0260-9541.  
  5. ^ a b Connochaetes taurinus. (Hozzáférés: 2017. április 25.)
  6. Benirschke, K.: Wildebeest, Gnu. Comparative Placentation. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  7. Taurus. Encyclopædia Britannica. Merriam-Webster
  8. ^ a b c d e f g h i j k l m n Estes, R. D.. The Behavior Guide to African Mammals : Including Hoofed Mammals, Carnivores, Primates, 4th, Berkeley: University of California Press, 150–6. o (2004). ISBN 0-520-08085-8 
  9. Gnu. Merriam-Webster. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  10. Corbet, S.W. (1991). „Genetic divergence in South African Wildebeest: comparative cytogenetics and analysis of mitochondrial DNA”. The Journal of Heredity 82 (6), 447–52. o. PMID 1795096.  
  11. Skinner, J. D.. The Mammals of the Southern African Subregion, 3rd, Cambridge: Cambridge University Press, 645–8. o (2005). ISBN 978-0-521-84418-5 
  12. Wallace, C. (1978). „Chromosome analysis in the Kruger National Park: The chromosomes of the blue wildebeest Connochaetes taurinus”. Koedoe 21 (1), 195–6. o. DOI:10.4102/koedoe.v21i1.974.  
  13. ^ a b c Groves, C.. Ungulate Taxonomy. JHU Press (2011). ISBN 978-1-4214-0329-8 
  14. ^ a b Hilton-Barber, B.. Field Guide to the Cradle of Humankind : Sterkfontein, Swartkrans, Kromdraai & Environs World Heritage Site, 2nd revised, Cape Town: Struik, 162–3. o (2004). ISBN 1-77007-065-6 
  15. Bassi, J.. Pilot in the Wild: Flights of Conservation and Survival. South Africa: Jacana Media, 116–8. o (2013). ISBN 978-1-4314-0871-9 
  16. Grobler, J.P. (2011. augusztus 5.). „Management of hybridization in an endemic species: decision making in the face of imperfect information in the case of the black wildebeest—Connochaetes gnou”. European Journal of Wildlife Research 57 (5), 997–1006. o. DOI:10.1007/s10344-011-0567-1. ISSN 1439-0574.  
  17. Ackermann, R. R. (2010. október 29.). „Hybrid wildebeest (Artiodactyla: Bovidae) provide further evidence for shared signatures of admixture in mammalian crania”. South African Journal of Science 106 (11/12), 1–4. o. DOI:10.4102/sajs.v106i11/12.423.  
  18. De Klerk, B. (2008). „An osteological documentation of hybrid wildebeest and its bearing on black wildebeest (Connochaetes gnou) evolution (Doctoral dissertation)”.  
  19. ^ a b c d e f g Kingdon, Jonathan. East African Mammals : An Atlas of Evolution in Africa, Vol. 3, Part D:Bovids, London: Academic Press, 525–38. o (1989). ISBN 0-226-43725-6 
  20. (2004) „Can parks protect migratory ungulates? The case of the Serengeti wildebeest”. Animal Conservation 7 (2), 113–20. o. DOI:10.1017/S1367943004001404.  
  21. Connochaetes taurinus Brindled gnu, Blue wildebeest. (Hozzáférés: 2017. április 25.)
  22. 'Connochaetes taurinus'. ITIS. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  23. ^ a b c d e f g Huffman, B.: 'Connochaetes taurinus : Brindled gnu, Blue wildebeest. Ultimate Ungulate. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  24. ^ a b Blue wildebeest. Wildscreen. ARKive. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  25. ^ a b c d e f g Geraci, G.: 'Connochaetes taurinus : Blue wildebeest. University of Michigan Museum of Zoology. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  26. Stuart, C.. Field Guide to Mammals of Southern Africa, 3rd, Cape Town: Struik, 204. o (2001). ISBN 1-86872-537-5 
  27. Unwin, M.. Southern African Wildlife : A Visitor's Guide, 2nd, Chalfont St. Peter: Bradt Travel Guides, 83–5. o (2011). ISBN 1-84162-347-4 
  28. Wildebeest (Connochaetes taurinus). National Geographic Society. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  29. http://animals.nationalgeographic.com/animals/mammals/wildebeest/
  30. szerk.: Danell, K.: Large Herbivore Ecology, Ecosystem Dynamics and Conservation. Cambridge University Press, 295. o (2006). ISBN 978-0-521-53687-5 
  31. Furstenburg, Deon (2009. április 1.). „Blouwildebees”, South Africa, Kiadó: SA Hunter.  
  32. Ego, W. K. (2003. március 1.). „Dietary composition of wildebeest (Connochaetes taurinus), kongoni (Alcephalus buselaphus) and cattle (Bos indicus), grazing on a common ranch in south-central Kenya”. African Journal of Ecology 41 (1), 83–92. o. DOI:10.1046/j.1365-2028.2003.00419.x.  
  33. Horak, I G (1983). „Parasites of domestic and wild animals in South Africa. XVI. Helminth and arthropod parasites of blue and black wildebeest (Connochaetes taurinus and Connochaetes gnou).”. The Onderstepoort journal of veterinary research 50 (4), 243–55. o. PMID 6676686.  
  34. Horak, I G (2006). „The host status of African buffaloes, Syncerus caffer, for Rhipicephalus (Boophilus) decoloratus”. Onderstepoort Journal of Veterinary Research 73 (3), 193–8. o. DOI:10.4102/ojvr.v73i3.145. PMID 17058441.  
  35. O.A., Ryder. One Medicine: A Tribute to Kurt Benirschke, Director Center for Reproduction of Endangered Species Zoological Society of San Diego and Professor of Pathology and Reproductive Medicine University of California San Diego from his Students and Colleagues. Berlin, Heidelberg: Springer, 296–308. o (1984). ISBN 978-3-642-61749-2 
  36. ^ a b Moss, C.. Portraits in the Wild: Behavior studies of East African mammals. Boston: Houghton Mifflin Company, 167. o. ISBN 978-0-226-54233-1 
  37. Ottichilo, Wilber K. (2001. február 1.). „Population trends of resident wildebeest (Connochaetes taurinus hecki (Neumann)) and factors influencing them in the Masai Mara ecosystem, Kenya”. Biological Conservation 97 (3), 271–82. o. DOI:10.1016/S0006-3207(00)00090-2.  
  38. Morrison, Thomas A. (2016. május 1.). „Tarangire revisited: Consequences of declining connectivity in a tropical ungulate population”. Biological Conservation 197, 53–60. o. DOI:10.1016/j.biocon.2016.02.034.  
  39. East, R.. African Antelope Database 1998. Gland, Switzerland: The IUCN Species Survival Commission, 212. o (1999). ISBN 2-8317-0477-4 
  40. Nowak, R. M.. Walker's Mammals of the World, 6th, Baltimore, Maryland: Johns Hopkins University Press, 1184–6. o (1999). ISBN 0-8018-5789-9 
  41. Talbot, L. M.. Wildlife Monographs:The Wildebeest in Western Masailand, East Africa. National Academies, 20–31. o (1963) 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Blue wildebeest című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]