Csíkos gnú

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Csíkos gnú
Evolúciós időszak: Pleisztocén - jelen, 1–0 Ma
Tanzániai példány
Tanzániai példány
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Tehénantilop-formák (Alcelaphinae)
Nem: Gnú (Connochaetes)
Lichtenstein, 1812
Faj: C. taurinus
Tudományos név
Connochaetes taurinus
(Burchell, 1823)
Elterjedés
A különböző alfajok elterjedési területe (a sötéttől a világosig: C. t. taurinus, C. t. cooksoni, C. t. johnstoni, C. t. albojubatus, C. t. mearnsi)A különböző alfajok elterjedési területe (a sötéttől a világosig: C. t. taurinus, C. t. cooksoni, C. t. johnstoni, C. t. albojubatus, C. t. mearnsi)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Csíkos gnú témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Csíkos gnú témájú médiaállományokat és Csíkos gnú témájú kategóriát.

A csíkos gnú (Connochaetes taurinus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó faj.[1]

Ez az állat a nagyobb testű antilopok közé tartozik, és egyike a két gnúfajnak, a másik a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou). A csíkos gnúnak öt alfaját ismerik el. Ennek a széles vállú antilopnak, izmos testfelépítése, erőteljes elülső megjelenése és jellegzetes pofája van. A kis csíkos gnú drapp-barna színűen születik; növekedése során egyre sötétebbé válik, mígnem két hónapos korára eléri a felnőttek színezetét. A felnőtt állat színezete a palaszürkétől kékesszürkéig és a világosszürkéig, valamint szürkésbarnáig változik. Úgy a bikának, mint a tehénnek nagy, görbített szarva van.[2]

A csíkos gnú növényevő állat, mely főleg a rövidebb füvekkel táplálkozik. Laza csordákba verődik. Vándorlásai során gyorsan mozog és mindig éber. A szaporodási időszaka az esős évszak végén kezdődik. A tehén, körülbelül nyolc és fél hónapos vemhesség után, évente általában egy borjúnak ad életet. A kis gnúborjú, körülbelül 8 hónapig marad az anyja mellett, aztán egy fiatalokból álló csordához csatlakozik. Ez az állat azokat az élőhelyeket kedveli, ahol a füvek rövidek, és néhol akácia (Acacia) ligetek vannak. Elkerüli a túl nedves és a túlságosan száraz helyeket. Emiatt Afrika keleti éa déli részei a megfelelők számára; ezeken az élőhelyen nagy számban fordul elő. A jól ismert, nagy távú csíkos gnú vándorlásokon, csak három állomány vesz részt. Ezek a vándorutak, az esőzésekhez és a füvek növekedéséhez vannak időpontosítva. Az élőhelyeiken lévő vulkanikus talajokon növő tápdús füvek, tökéletesek a gnúborjak felneveléséhez.[2][3]

A szóban forgó antilop, ezekben az országokban őshonos: Angola, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Mozambik, Szváziföld, Tanzánia, Zambia és Zimbabwe. Manapság kihalt Malawi területéről; azonban sikeresen visszatelepítették Namíbiába. Elterjedésének déli határát az Oranje folyó, míg nyugati határát a Viktória-tó és a Kenya-hegy képezik. Az antilopok között, ez egy széles körben elterjedt faj; számos vadászparkokba, magánrezervátumokba és farmokba betelepítették. Mivel nagy területeken, nagy számban fordul elő, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként tartja számon. Becslések szerint, a világszintű állománya 1,5 millió példányra tehető, és az állományok stabilak.

Rendszertani besorolása és neve[szerkesztés]

Ezt az állatot először 1823-ban, William John Burchell angol természettudós írta le,[4] illetve nevezte meg, Connochaetes taurinus névvel.[5] Ennek az állatnak a legközelebbi rokona és a gnú (Connochaetes) emlősnem másik faja, a fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou).[5] A Connochaetes megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejteni: kónnos) = „szakáll”, és χαίτη (kiejteni: khaítē) = „lógóhaj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre.[6] Az állat faji szintű neve, a taurinus szintén görög eredetű; tauros = „bika”, „ökör”.[7] A csíkos gnút néha kék gnúnak is nevezik; a kék megnevezése az állat kék árnyalatú színéből származik, míg a csíkos megnevezés a sörényét képező, hosszú alálógó szőrökről kapta, melyek hozzájárulnak a csíkozott hatású megjelenéséhez.[8] A „gnú” név, amelyen ezt az állatot világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai khoikhoi nyelvből származik, és ennek a fajnak a nevét jelenti.[9]

Habár a csíkos gnút és a fehérfarkú gnút manapság ugyanabba a nembe helyezik, az utóbbi állat régebben a Gorgon emlősnembe volt besorolva. Hogy jobban megértsék a gnúfajok rokonsági kapcsolatait, illetve a kifejlődésüket, a kutatók mitózisos kromoszómás- és mitokondriális DNS-vizsgálatokat végeztek rajtuk. Ebből kitudódott, hogy a két állatnak közelebbi törzsfejlődés (philogenesis) rokonsági kapcsolatai vannak, és a két faj, körülbelül csak egy millió éve vált szét.[10]

Genetikája és evolúciója[szerkesztés]

A síkos gnú kromoszómáinak diploid száma 58.[11] A kutatók egyaránt tanulmányozták bikák és tehenek kromoszómáit is. A tehenek esetében, egy pár nagy méretű szubmetacentrikus kromoszóma kivételével, az összes többi acrocentrikus. A bikák kromoszómáinak esetében, metafázisos kutatásokat végeztek; a tudósok ebből megtudták, hogy a bikáknak nagy szubmetacentrikus kromoszómái vannak, egyébként a többi a tehenekéhez hasonlóan acrocentrikusak. Az X kromoszóma nagy acrocentrikus, míg az Y kromoszóma nagyon apró.[12][13]

A legelső gnúra emlékeztető állat, körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg.[14] A két mai faj, körülbelül egymillió éve, a pleisztocén közepén, vagy vége felé válhatott szét.[15] A fosszilis leletek azt mutatják, hogy az úgynevezett Cradle of Humankindnál (Az emberiség bölcsőjénél) a csíkos gnú elterjedt volt. Szintén a kövületekből azt is megtudtuk, hogy régebben ez az állat Elandsfontein, Cornelia és Florisbad területeken is jelen volt.[14]

Hibridek[szerkesztés]

Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természeten történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott, vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik.[16] A hibrid példány, az öszvértől - állat, mely a és háziszamár ivarképtelen leszármazottja - eltérően általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások, azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban - wormian csontok - nyilvánulnak meg.[17] A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).[18]

Előfordulása[szerkesztés]

A csíkos gnú Kenyától Dél-Afrika északi részéig fordul elő. Körülbelül 1 millió állat vonul át a Serengeti-fennsíkon.

Alfajai[szerkesztés]

A csíkos gnúnak az alábbi 5 alfaja van elismerve:[1][19][20]

  • keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) (Thomas, 1912) - szakálla fehér. Tanzánia északi részétől Kenya középső részéig, valamint az Egyenlítőtől délre eső Gregory Rift-völgyben fordul elő.
  • Cookson-gnú vagy más néven Lungwa-gnú (Connochaetes taurinus cooksoni) (Blaine, 1914) - szőrzete barnás. Zambia északkeleti vidékein él, legnagyobb populációja a Lungawa-völgyben van. Néha Malawi középső részének a fennsíkjára is elvándorol.
  • Njassa-gnú (Connochaetes taurinus johnstoni) (Sclater, 1896) - egy fehér vonal van a két szeme között. Tanzánia déli részétől, egészen Mozambikig, azaz a Zambézi folyótól északra fordul elő. Malawiból kihalt.
  • nyugati fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus mearnsi) (Heller, 1913) - szakálla fehér. Tanzánia északi részén és Kenya déli részén él, a Nagy-hasadékvölgytől nyugatra egészen a Viktória-tóig.
  • csíkos gnú vagy más néven kék gnú (Connochaetes taurinus taurinus) (Burchell, 1823) - szakálla hosszú és fekete. A Zambézi folyótól délre és az Orange folyótól északra él; Namíbia, Angola, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Mozambik és a Dél-afrikai Köztársaság területén. Az északi alfajoktól eltérően nem vándorol sokat, többnyire egy adott területen belül fordul elő.

Megjelenése[szerkesztés]

Ezen az emlősfajon belül jelen van a nemi kétalakúság, hiszen a bikák nagyobbak és sötétebbek, mint a tehenek. Az állat átlagos fej-törzs-hossza 170-240 centiméter és marmagassága 115-145 centiméter.[21] A bika testtömege általában 290 kilogramm, míg a tehéné ritkán haladja meg a 260 kilogrammot.[22] A jellegzetes fekete, bojtos végű farka 60-100 centiméter hosszú lehet.[21] Az állatnak mindkét neme, kétoldali, azaz bilateriális szimmetriát mutat, mindenféle színezetet terén; vagyis az adott példány egyik oldalán nincs olyan mintázat, ami ne lenne meg a másik oldalán is.[23]

Színezete[szerkesztés]

A felnőtt csíkos gnú bundája a sötét palaszürkétől a világosszürkéig és szürkésbarnásig változik; a nyak és hátsó bordák tájéka között függőleges, sötét csíkokkal.[24][25] A háti része és az oldalai világosabbak, mint a hasi tájéka. A borjú két hónapos koráig drapp-barna. Válla vaskos, teste hátsó része vékony. Végtagjai keskenyek. Orrnyergén és homlokán szőrpárna található. Nyaksörénye fekete; az ezt képező szőrök vastagok és durva tapintásúak. A pofáján a szőr, valamint a farka is feketék.[23] Míg a keleti fehérszakállú gnú és a nyugati fehérszakállú gnú sörénye lelóg, addig a Njassa-gnúé felmered. Háta ferdén lejt hátrafelé, a martájéka magasabban van, mint a fara. Erőteljes feje eléggé tulokszerű jelleget kölcsönöz a fajnak. A faj tudományos nevében is kifejezésre juttatják ezt, mivel a "taurinus" bikaszerűt jelent. A hátsó lábakon szagmirigyek találhatók; ezek átlátszó olajszerű anyagot termelnek. A bika szagmirigyei nagyobbak a tehénénél.[8]

A koponyahossz szempontjából, a legkisebb gnú a nyugati fehérszakállú gnú;[13] szintén ez az állat a legsötétebb az öt alfaj közül.[8] A legvilágosabb színezetű a keleti fehérszakállú gnú. Mindkét alfaj krémes-fehér szakállal rendelkezik. A Njassa-gnú és a kék gnú szakállai feketék. A leghosszabb pofájú a Njassa-gnú, míg a legrövidebb pofája a nyugati fehérszakállú gnú tehenének van.[13]

Szarvai[szerkesztés]

Szarvai először oldalra, majd felfelé és kissé befelé irányulnak, így valóban a szarvasmarhára emlékeztet. A bika szarvai általában 83 centiméteresek, míg a teheneké 30-40 centiméter között van.[21] Habár az antilopok egyike, több vonása tulokszerű. Például szarvainak alakja a kafferbivaly (Syncerus caffer) tehénének a szarvaira emlékeztetnek.[21] Úgyszintén az erősebb felépítésű elülső testrésze, megint tulokra emlékeztet.[26][27]

Életmódja[szerkesztés]

Az állat csordában él. Nagyjából reggel és estefelé aktív, a forró nappalt pihenéssel tölti. Nagyon ügyesen és gyorsan mozog; csúcssebességét 80 km/órára becsülik. Futás közben lóbálja farkát, fejét pedig időnként oldalra hajlítja.[21] Egy a Serengeti Nemzeti Parkban végzett kutatás szerint, a csíkos gnú idejének több mint a felét pihenéssel tölti, 33%-át legeléssel, 12%-át a könnyed tovább menéssel, odébbállással, míg fajtársakkal való kapcsolatteremtésre alig szánidőd. Ezek az arányok a különböző nemű és korú csordákon belül változhatnak.[8]

Pihenés és legelészés közben csordákba verődnek, azonban a csordák lazábbak lehetnek a vándorlások alatt. A tehén nélküli bikacsordákat, az idősebb borjúcsordáktól, a kevesebb aktivitás és az állatok közti nagyobb tér különbözteti meg. Körülbelül 90%-a a borjaknak, a bikacsordákhoz csatlakoznak mielőtt elérjék az egyéves kort. 4-5 éves korában, az ifjú bika területvédővé válik, ugyanekkor elkezd hangoskodni - ez főleg észrevehető a nyugati fehérszakállú gnú esetében. Habár kijelölnek maguknak területeket, ezek a területek nem nagyok; így egy négyzetkilométerben elfér 270 bika is. Mivel sokuk rengeteget vándorol, a fenntartott területek, csak ideiglenesek. A bikák közül, csak kevesebb, mint a felének van állandó területe.

A bika a területét, a hátsó lábain található szagmirigyekből kiváló olajszerű anyaggal jelöli ki. A területhez való igényeit, agresszívan ugrándozva, valamint erőteljes testtartásával tartja fenn. A területét védő hím magasan kihúzza magát, a talajt döfi vagy túrja, számotalanszor ürít ürülékkupacokat készít - ezekbe néha belefekszik - és nagyokat bőg. Nevéhez illően „gnúúú” hangokat hallat.[8]

Éjszakánként a csíkos gnú néhány egyedtől néhány ezerfős csordába is verődhet. Ekkortájt az állatok között, csak 1-2 méteres távolság van. Az anya a borjával általában érintkezik.[8] Az oroszlán (Panthera leo), a foltos hiéna (Crocuta crocuta) és a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) kedvelt zsákmányállata.[21]

Az átlagos élettartama a szabadban 20 év, fogságban ez 21 év is lehet.[28] A legidősebb példány fogságban élt és elérte 24,3 éves kort.[23]

Táplálkozása[szerkesztés]

Ez a növényevő emlősállat, a szavannák és akácia ligetek rövidebb füveivel táplálkozik.[8] Az alkálitalajok napsütötte füveit kedveli. Az állat széles szája tökéletes a rövid füvek, nagy mennyiségű letépéséhez.[8][27] Akár nappal is és éjjel is táplálkozhat. Ha fűhiány van, akkor beéri a bokrok és az általa elérhető fák lombozatával is.[23] Gyakran az alföldi zebrával (Equus quagga) társul; a zebra lelegeli a füvek kevésbé tápláló felső részeit, hátrahagyva a zöldebb tápdúsabb középső részét.[29] Ha megvan a lehetősége, akkor ez az antilop naponta kétszer is iszik.[21] Mivel nagyobb adag vízre van szüksége, általában kerüli a nagyon száraz élőhelyeket. Egy átlagos felnőtt csíkos gnú, 1-2 naponként akár 9-12 liter vizet is ihat.[30] A vízigénye ellenére, ez az állat a Kalahári sivatagban is fellelhető, ahol szomját dinnyeszerű termésekkel, valamint víztározó gyökerekkel és gumókkal oltja.[22]

Egy kutatás következtében, megfigyelték, hogy a csikós gnú a szavannát alkotó három domináns fűféléjével táplálkozik: a Themeda triandrával, a Digitaria macroblepharával és a Penisetum mezianummal. A legelési idő a száraz évszakban 100%-kal nő. Habár, nagyjából ugyanazt eszi a száraz és nedves évszakban is, az utóbbiban válogatni kezd, hiszen nagyobb táplálékmennyiség áll rendelkezésére.[31]

Élősködői és betegségei[szerkesztés]

A csíkos gnú számos élősködőnek lehet a gazdaállata. Egy kutatás szerint, ezen az antilopfajon 13 fonálféreg- (Nematoda), egy valódi métely- (Trematoda), 3 tetű-, 7 kullancs- (Ixodidae) és egy atkafaj (Acari) élősködőtt; továbbá ezek mellett 5 Oestrus nembéli bagócslégylárva és egy féregatka (Pentastomida)| lárvája is jelen volt. Hogy melyik élősködő mikor támadja meg, azt az évszakok váltakozása határozza meg.[32] Általában a Gedoelstica és az Oestrus lárvák az orrlukaiban és légzőcsöveiben tartózkodnak, azonban néha az állat agyáig vándorolhatnak.[27] Más tülkösszarvúhoz képest, a csíkos gnú eléggé jól ellenáll néhány tetűfajnak.[33]

A fenti élősködökön mellett, ezt az állat sok betegség is megtámadja; ezek közül a legveszélyesebbek: a száj- és körömfájás, a lépfene (anthrax), a rühösség és a pataüszkösödés.[27] 1960-ban, Walter Plowright angol állatorvos-kutató először észrevette a csíkos gnúnál a herpeszvírust.[34] Az elhalálozások mértéke évről évre változó, azonban Botswanában a szárazság idején a fiatal borjak és az idős tehenek hullnak el hamarább. Becslések szerint, a csíkos gnúk 47%-a a betegségek miatt döglik meg, 37%- a ragadozók miatt, míg a többi különböző sebesüléseknek következtében pusztul el.[27]

Szaporodása[szerkesztés]

Az ivarérettséget 1,5-2,5 éves kortól éri el. A párzási időszak április-május között van. A vemhesség 8-9 hónapig tart, ennek végén rendszerint 1 borjú jön a világra. Az elválasztás 9 hónap után történik meg.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Sablon:IUCN2010.2 Database entry includes a brief justification of why this species is of least concern.
  2. ^ a b Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> tag; nincs megadva szöveg a(z) :0 nevű ref-eknek
  3. Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> tag; nincs megadva szöveg a(z) :1 nevű ref-eknek
  4. Pickering, J. (1997. október 1.). „William J. Burchell's South African mammal collection, 1810–1815”. Archives of Natural History 24 (3), 311–26. o. DOI:10.3366/anh.1997.24.3.311. ISSN 0260-9541.  
  5. ^ a b Sablon:MSW3 Artiodactyla
  6. Benirschke, K.: Wildebeest, Gnu. Comparative Placentation. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  7. Taurus. Encyclopædia Britannica. Merriam-Webster
  8. ^ a b c d e f g h Estes, R. D.. The Behavior Guide to African Mammals : Including Hoofed Mammals, Carnivores, Primates, 4th, Berkeley: University of California Press, 150–6. o (2004). ISBN 0-520-08085-8 
  9. Gnu. Merriam-Webster. (Hozzáférés: 2014. január 14.)
  10. Corbet, S.W. (1991.). „Genetic divergence in South African Wildebeest: comparative cytogenetics and analysis of mitochondrial DNA”. The Journal of Heredity 82 (6), 447–52. o. PMID 1795096.  
  11. Skinner, J. D.. The Mammals of the Southern African Subregion, 3rd, Cambridge: Cambridge University Press, 645–8. o (2005). ISBN 978-0-521-84418-5 
  12. Wallace, C. (1978.). „Chromosome analysis in the Kruger National Park: The chromosomes of the blue wildebeest Connochaetes taurinus”. Koedoe 21 (1), 195–6. o. DOI:10.4102/koedoe.v21i1.974.  
  13. ^ a b c Groves, C.. Ungulate Taxonomy. JHU Press (2011). ISBN 978-1-4214-0329-8 
  14. ^ a b Hilton-Barber, B.. Field Guide to the Cradle of Humankind : Sterkfontein, Swartkrans, Kromdraai & Environs World Heritage Site, 2nd revised, Cape Town: Struik, 162–3. o (2004). ISBN 1-77007-065-6 
  15. Bassi, J.. Pilot in the Wild: Flights of Conservation and Survival. South Africa: Jacana Media, 116–8. o (2013). ISBN 978-1-4314-0871-9 
  16. Grobler, J.P. (2011. augusztus 5.). „Management of hybridization in an endemic species: decision making in the face of imperfect information in the case of the black wildebeest—Connochaetes gnou”. European Journal of Wildlife Research 57 (5), 997–1006. o. DOI:10.1007/s10344-011-0567-1. ISSN 1439-0574.  
  17. Ackermann, R. R. (2010. október 29.). „Hybrid wildebeest (Artiodactyla: Bovidae) provide further evidence for shared signatures of admixture in mammalian crania”. South African Journal of Science 106 (11/12), 1–4. o. DOI:10.4102/sajs.v106i11/12.423.  
  18. De Klerk, B. (2008.). „An osteological documentation of hybrid wildebeest and its bearing on black wildebeest (Connochaetes gnou) evolution (Doctoral dissertation)”.  
  19. Sablon:WWF ecoregion
  20. 'Connochaetes taurinus'. ITIS. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  21. ^ a b c d e f g Huffman, B.: 'Connochaetes taurinus : Brindled gnu, Blue wildebeest. Ultimate Ungulate. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  22. ^ a b Blue wildebeest. Wildscreen. ARKive. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  23. ^ a b c d Geraci, G.: 'Connochaetes taurinus : Blue wildebeest. University of Michigan Museum of Zoology. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  24. Stuart, C.. Field Guide to Mammals of Southern Africa, 3rd, Cape Town: Struik, 204. o (2001). ISBN 1-86872-537-5 
  25. Unwin, M.. Southern African Wildlife : A Visitor's Guide, 2nd, Chalfont St. Peter: Bradt Travel Guides, 83–5. o (2011). ISBN 1-84162-347-4 
  26. Wildebeest (Connochaetes taurinus). National Geographic Society. (Hozzáférés: 2014. január 22.)
  27. ^ a b c d e Kingdon, Jonathan. East African Mammals : An Atlas of Evolution in Africa, Vol. 3, Part D:Bovids, London: Academic Press, 525–38. o (1989). ISBN 0-226-43725-6 
  28. http://animals.nationalgeographic.com/animals/mammals/wildebeest/
  29. szerk.: Danell, K.: Large Herbivore Ecology, Ecosystem Dynamics and Conservation. Cambridge University Press, 295. o (2006). ISBN 978-0-521-53687-5 
  30. Furstenburg, Deon (2009. április 1.). „Blouwildebees”, South Africa, Kiadó: SA Hunter.  
  31. Ego, W. K. (2003. március 1.). „Dietary composition of wildebeest (Connochaetes taurinus), kongoni (Alcephalus buselaphus) and cattle (Bos indicus), grazing on a common ranch in south-central Kenya”. African Journal of Ecology 41 (1), 83–92. o. DOI:10.1046/j.1365-2028.2003.00419.x.  
  32. Horak, I G (1983.). „Parasites of domestic and wild animals in South Africa. XVI. Helminth and arthropod parasites of blue and black wildebeest (Connochaetes taurinus and Connochaetes gnou).”. The Onderstepoort journal of veterinary research 50 (4), 243–55. o. PMID 6676686.  
  33. Horak, I G (2006.). „The host status of African buffaloes, Syncerus caffer, for Rhipicephalus (Boophilus) decoloratus”. Onderstepoort Journal of Veterinary Research 73 (3), 193–8. o. DOI:10.4102/ojvr.v73i3.145. PMID 17058441.  
  34. O.A., Ryder. One Medicine: A Tribute to Kurt Benirschke, Director Center for Reproduction of Endangered Species Zoological Society of San Diego and Professor of Pathology and Reproductive Medicine University of California San Diego from his Students and Colleagues. Berlin, Heidelberg: Springer, 296–308. o (1984). ISBN 978-3-642-61749-2 

Források[szerkesztés]