Szajga

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Szajga
Hím szajga (Saiga tatarica)
Hím szajga (Saiga tatarica)
Természetvédelmi státusz
Súlyosan veszélyeztetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Antilopformák (Antilopinae)
Nemzetség: Saigini
Nem: Saiga
Gray, 1843
Faj: S. tatarica
Tudományos név
Saiga tatarica
(Linnaeus, 1766)
Elterjedés
Saiga tatarica historic&current distribution.jpg
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Szajga témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Szajga témájú kategóriát.

Hím szajga

A szajga, vagy tatárantilop (Saiga tatarica) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához azon belül pedig az antilopformák (Antilopinae) alcsaládjához tartozó faj.

Eléggé elkülönül az antilopformák többi fajától , így egymaga alkotja a Saigini nemzetséget.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szajga Közép-Ázsia hatalmas füves síkságain él. A 17. században elterjedési területének nyugati határa még a Kárpátok vonalával esett egybe. A századelőn a vadászat a kipusztulás szélére sodorta a szajgát. 1919-ben helyezték védelem alá, azóta legalább 1,3 millió egyedre gyarapodott az állománya, ám élőhelyének korlátozott volta gátat szab terjedésének. Az éves teríték a volt Szovjetunió területén negyedmillióra rúg, anélkül hogy ez az állományt veszélyeztetné. A faj újra elérte Európa földrajzilag vett keleti határát Oroszországban (kalmükföldi populáció) és Kazahsztánban (három populáció). A kazahsztáni állomány egy része telente Üzbegisztánig, sőt akár Türkmenisztánig elvonul. Egy populáció Nyugat-Mongóliában is él, ez külön alfajhoz tartozik (Saiga tatarica mongolica). Kínából az 1960-as években pusztult ki.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állat fej-törzs-hossza 110-140 centiméter, marmagassága 60-80 centiméter, farokhossza 8-10 centiméter és testtömege 20-50 kilogramm. A bakok nagyobbak és nehezebbek a nőstényeknél. A nyári szőrzet gyapjas és világosbarna, a téli fehér, hosszabb és tömöttebb, még a szajga állát borító szőrök is hosszabbak lesznek. A párzási idényben a hím szakállt növeszt a nyakára. Feje nagyméretű, rajta hatalmas, duzzadt orrüreg van, melynek orrnyílásai lefelé mutatnak. A párzási időszakban a hím orra még nagyobbra fúvódik, ormányszerűvé válik. A tatárantilop füle rövid, körülbelül olyan széles, mint amilyen hosszú. A szem nagy, erősen előreugró szemöldök hajlik föléje. Csak a hímnek van szarva, amely erősen gyűrűzött (8-20 gyűrűs duzzanat), enyhén hátrafelé hajlik és áttetsző borostyánszínű. A nőstényeknek rendszerint nincs szarva, de kivételesen nekik is nőhet, bár az rövidebb és vékonyabb. Lába meglehetősen hosszú és vékony, két patás ujjban végződik. A pata szív alakú, 4-5.5 centiméter széles és 6-7 centiméter hosszú. A fiatalok juh módjára bégetnek. A bakok hangja mély és szaggatott, a nőstényeké valamivel csengőbb „béé”.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tatárantilop társas lény, 30-40 állat alkot egy csordát. A vándorlás idején a csordák egyesülnek. Egy-egy nap alatt akár 100 kilométer feletti vándorutat is megfigyeltek náluk. Élőhelyüket éppen ezért soha nem legelik le túlságosan, hanem hagyják növekedni a sztyepi füveket. A tartós, mély veszélyes lehet rájuk nézve. Egyedül az 1953-54-es kemény télen az állománynak csaknem 40 százaléka elpusztult. Komoly megpróbáltatást jelenthetnek a nagy nyári hőségek és az aszályok is. Bundájuk ilyenkor ennek megfelelően jóval vékonyabb. Alkalmazkodásuk igazán érdekes eredménye azonban az orruk, amellyel képesek kiszűrni a port; a hosszú, nedves orrüregben pedig jól lehűl a falában átáramló vér. Vándorlás közben ezek az alacsony állatok ugyanis fejüket lefelé tartják, és így sok por jut az orrukba. Tápláléka lágy szárú növények, alacsony növésű bokrok, zuzmók és fűfélék; több mint 120 növényfajt fogyaszt. A szajga 6-10 évig él.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nőstény 7-8, a hím 20 hónapos korban éri el az ivarérettséget. A párzási szezon december-január között van. A bakok ilyenkor az ivarzó nőstényekből háremet gyűjtenek maguk köré. „Ormányukat” felfújják, szem előtti mirigyeikből pedig erős szagú váladékot bocsátanak ki. Keményen harcolnak egymással, a csaták végzetesek is lehetnek. A vemhesség 6-8 hónapig tart, ennek végén rendszerint 2 borjút ellik a nőstény. Születése után a borjú 8-10 napig a földhöz simul, s csak anyja hívására kel fel onnan. Az elválasztás 3-4 hónap múlva következik be. A vemhes nőstények gyakran szabályos ellőhelyeken gyűlnek össze. Eléggé egyszerre szülnek, így a farkasok okozta veszteség kisebb.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]