Szajga

Szajga
	Evolúciós időszak: Késő pleisztocén - jelen, 1–0 Ma PreꞒ Є O S D C P T J K Pg N ↓
	Oroszországi példány
	Természetvédelmi státusz
	Súlyosan veszélyeztetett;
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata);
Főosztály:	Négylábúak (Tetrapoda);
Osztály:	Emlősök (Mammalia);
Alosztály:	Elevenszülő emlősök (Theria);
Csoport:	Eutheria;
Alosztályág:	Méhlepényesek (Placentalia);
Öregrend:	Laurasiatheria;
Csoport:	Scrotifera;
Csoport:	Ferungulata;
Csoport:	Patások (Ungulata);
Rend:	Párosujjú patások (Artiodactyla);
Csoport:	Ruminantiamorpha;
Alrend:	Kérődzők (Ruminantia);
Alrendág:	Pecora;
Öregcsalád:	Bovoidea;
Család:	Tülkösszarvúak (Bovidae);
Alcsalád:	Antilopformák (Antilopinae);
Nemzetség:	Saigini;
Nem:	Saiga; J. E. Gray, 1843
Faj:	S. tatarica;
Tudományos név
	Saiga tatarica; (Linnaeus, 1766)
Szinonimák
	Antilope saiga Pallas, 1766; Antilope scythica Pallas, 1766; Capra tatarica Linnaeus, 1766; Capra sayga Forster, 1768; Cemas colus Oken, 1816; Ibex imberbis S. G. Gmelin, 1760;
Elterjedés
	Elterjedési területe
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Szajga témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Szajga témájú médiaállományokat és Szajga témájú kategóriát.

A szajga vagy tatárantilop (Saiga tatarica) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába ezen belül az antilopformák (Antilopinae) alcsaládjába tartozó élő faj.^[1]^[2]^[3]

Nemének a típusfaja.

Előfordulása

A szajga Közép-Ázsia hatalmas füves síkságain él. A 17. században elterjedési területének nyugati határa még a Kárpátok vonalával esett egybe. A századelőn a vadászat a kipusztulás szélére sodorta a szajgát. 1919-ben helyezték védelem alá, azóta legalább 1,3 millió egyedre gyarapodott az állománya, ám élőhelyének korlátozott volta gátat szab terjedésének. Az éves teríték a volt Szovjetunió területén negyedmillióra rúg, anélkül hogy ez az állományt veszélyeztetné. A faj újra elérte Európa földrajzilag vett keleti határát Oroszországban (kalmükföldi populáció) és Kazahsztánban (három populáció). A kazahsztáni állomány egy része telente Üzbegisztánig, sőt akár Türkmenisztánig elvonul. Egy populáció Nyugat-Mongóliában is él, ez külön alfajhoz tartozik Saiga tatarica mongolica. Kínából az 1960-as években pusztult ki.^[4]^[5]

Alfajai

Saiga tatarica mongolica Bannikov, 1946 - néha a ma már fosszilis Saiga borealis maradvány állományaként kezelik
Saiga tatarica tatarica (Linnaeus, 1766)

Megjelenése

Az állat fej-törzs-hossza 108-146 centiméter, marmagassága 60-80 centiméter, farokhossza 6-13 centiméter és testtömege 21-51 kilogramm. A bakok nagyobbak és nehezebbek a nőstényeknél. A nyári szőrzet gyapjas és világosbarna, a téli fehér, hosszabb és tömöttebb, még a szajga állát borító szőrök is hosszabbak lesznek. A párzási idényben a hím szakállt növeszt a nyakára. Feje nagy méretű, rajta hatalmas, duzzadt orrüreg van, melynek orrnyílásai lefelé mutatnak. A párzási időszakban a hím orra még nagyobbra fúvódik, ormányszerűvé válik. A tatárantilop füle rövid, körülbelül olyan széles, mint amilyen hosszú. A szem nagy, erősen előreugró szemöldök hajlik föléje. Csak a hímnek van szarva, amely erősen gyűrűzött (8-20 gyűrűs duzzanat), enyhén hátrafelé hajlik és áttetsző borostyánszínű. A nőstényeknek rendszerint nincs szarva, de kivételesen nekik is nőhet, bár az rövidebb és vékonyabb. Lába meglehetősen hosszú és vékony, két patás ujjban végződik. A pata szív alakú, 4-5,5 centiméter széles és 6-7 centiméter hosszú. A fiatalok juh módjára bégetnek. A bakok hangja mély és szaggatott, a nőstényeké valamivel csengőbb „béé”.

Életmódja

A tatárantilop társas lény, 30-40 állat alkot egy csordát. A vándorlás idején a csordák egyesülnek. Egy-egy nap alatt akár 100 kilométer feletti vándorutat is megfigyeltek náluk. Élőhelyüket éppen ezért soha nem legelik le túlságosan, hanem hagyják növekedni a sztyeppi füveket. A tartós, mély hó veszélyes lehet rájuk nézve. Egyedül az 1953-1954-es kemény télen az állománynak csaknem 40 százaléka elpusztult. Komoly megpróbáltatást jelenthetnek a nagy nyári hőségek és az aszályok is. Bundájuk ilyenkor ennek megfelelően jóval vékonyabb. Alkalmazkodásuk igazán érdekes eredménye azonban az orruk, amellyel képesek kiszűrni a port; a hosszú, nedves orrüregben pedig jól lehűl a falában átáramló vér. Vándorlás közben ezek az alacsony állatok ugyanis fejüket lefelé tartják, és így sok por jut az orrukba. Tápláléka lágy szárú növények, alacsony növésű bokrok, zuzmók és fűfélék; több mint 120 növényfajt fogyaszt. A szajga 6-10 évig élhet.

Szaporodása

A nőstény 7-8, a hím 20 hónapos korban éri el az ivarérettséget. A párzási szezon december–január között van. A bakok ilyenkor az ivarzó nőstényekből háremet gyűjtenek maguk köré. „Ormányukat” felfújják, szem előtti mirigyeikből pedig erős szagú váladékot bocsátanak ki. Keményen harcolnak egymással, a csaták végzetesek is lehetnek. A vemhesség 6-8 hónapig tart, ennek végén rendszerint 2 borjút ellik a nőstény. Születése után a borjú 8-10 napig a földhöz simul, s csak anyja hívására kel fel onnan. Az elválasztás 3-4 hónap múlva következik be. A vemhes nőstények gyakran szabályos ellőhelyeken gyűlnek össze. Eléggé egyszerre ellenek, így a szürke farkasok okozta veszteség kisebb.

Jegyzetek

↑ (1974. november 2.) „Saiga tatarica”. Mammalian Species (38), 1–4. o. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/3503906. JSTOR 3503906. (Hozzáférés: 2020. december 18.)
↑ Systema Naturae: per Regna tria Natura, secundum Classes, Ordines, Genera, Species, cum Characteribus, Differentiis, Synonymis, Locis, 12th edition of Systema Naturae, Impensis direct. Laurentii Salvii, 97. o. (1766. november 2.)
↑ Ungulate Taxonomy. Baltimore, USA: Johns Hopkins University Press, 157. o. (2011. november 2.). ISBN 978-1-4214-0093-8
↑ (2013. május 14.) „Current state and prospects of preserving saiga antelope in Northwest Pre-Caspian region”. Arid Ecosystems 3 (2), 57–64. o. DOI:10.1134/S2079096113020078.
↑ Saiga/mongolian Saiga (Saiga tatarica). Evolutionarily Distinct and Globally Endangered. Zoological Society of London. [2008. május 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 19.)

Források

Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6
Josef Reichholf: Emlősök. Ford. Schmidt András. Budapest: Magyar Könyvklub. 1996. = Természetkalauz, ISBN 963 548 218 3 ISSN 1219-3178
A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. június 29.)

További információk

Angol nyelvű fajleírás

Biológiaportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

[Sokolov-1] (1974. november 2.) „Saiga tatarica”. Mammalian Species (38), 1–4. o. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/3503906. JSTOR 3503906. (Hozzáférés: 2020. december 18.)

[2] Systema Naturae: per Regna tria Natura, secundum Classes, Ordines, Genera, Species, cum Characteribus, Differentiis, Synonymis, Locis, 12th edition of Systema Naturae, Impensis direct. Laurentii Salvii, 97. o. (1766. november 2.)

[Groves-3] Ungulate Taxonomy. Baltimore, USA: Johns Hopkins University Press, 157. o. (2011. november 2.). ISBN 978-1-4214-0093-8

[4] (2013. május 14.) „Current state and prospects of preserving saiga antelope in Northwest Pre-Caspian region”. Arid Ecosystems 3 (2), 57–64. o. DOI:10.1134/S2079096113020078.

[5] Saiga/mongolian Saiga (Saiga tatarica). Evolutionarily Distinct and Globally Endangered. Zoological Society of London. [2008. május 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 19.)

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]