1784-es erdélyi parasztfelkelés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
1784-es erdélyi parasztfelkelés
Closca.jpg
Kloska kivégzése Gyulafehérvárott
Dátum 1784. november 1.1785. február 28.
Helyszín Erdély
Eredmény Császári győzelem
Casus belli Az erdélyi román parasztságra nehezedő jobbágyi terhek
Harcoló felek
Román népfelkelők Flag of the Habsburg Monarchy.svg Osztrák Császárság
Flag of Hungary.svg Erdélyi magyarság
Parancsnokok
Horea (Hóra, Vasile Ursu Nicola)
Kloska (Cloșca, Ion Oargă)
 Krizsán (Crișan, Marcu Giurgiu)
Flag of the Habsburg Monarchy.svg Fabri tábornok
Flag of the Habsburg Monarchy.svg Schultz alezredes
Flag of Hungary.svg Kray Pál alezredes
Haderő
30 000 lázadó 18 század katona és magyar védők
Veszteségek
1500 halott 4000 civil halott

Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés vagy Hóra-lázadás egy pusztító, etnikai színezetű parasztfelkelés volt az Erdélyi-középhegység területén. A Vasile Ursu Nicola, magyarosan Urszu Miklós (Hóra) vezette román csapatok kegyetlenkedéseinek 1784 ősze és 1785 tele között 133 magyar falu és 4000 ember esett áldozatául.[1]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi románság helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az erdélyi román parasztságra a 18. században jelentős elnyomás nehezedett, nem tartozott a három kiváltságos nemzethez, mint „megtűrt” nemzet élt Erdélyben, többségük vallása, a görögkeleti sem tartozott a bevett felekezetek közé. A földesurak körében nem volt jellemző az alattvalókkal való emberséges bánásmód, azokkal szemben főleg nem, akik még nyelvben és vallásban is különböztek tőlük. A Mária Terézia által 1767-ben kiadott urbáriumot – amely csökkentette a parasztság kötelezettségeit a földesúr felé –, a nemesség nem nézte jó szemmel, több alkalommal szólaltak fel ellene a megyegyűléseken. Az új urbárium, mivel csökkentette a jobbágyi terheket, nagy népszerűséget hozott a császárnőnek azokon a területeken ahol elfogadták, főleg a Dunántúlon. Azokon a területeken, ahol nem ültették át a gyakorlatba a rendeletet, a parasztság továbbra is jelentős terhek és elnyomás alatt élt. Az erdélyi parasztság jelentős része úgy gondolta, ezért a földesurak a hibásak, mivel nem hajlandóak elfogadni az urbáriumot, titkolják előlük az életük könnyebbé válását segítő rendeletet.[2] Az elégedetlenség etnikai színezetet is kapott, mivel a földesurak leginkább magyarok voltak, az elégedetlen jobbágyság pedig román. Mária Terézia rendeletében így fogalmaz: „Kell, hogy már véget érjen az emberiségnek ez a rabszolgai lealázása”. Sejtelmes, szinte forradalmi szavait a román parasztság úgy értelmezte, hogy közös ellenségük a magyar nemes. A helyzetet tovább rontotta a románok lakta Erdélyi-szigethegység viszonylagos túlnépesedettsége, a terület már nem tudta eltartani a növekvő népességet.[3]

A rablóbandák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balról: Hóra, Kloska és Krizsán

Az Erdélyi-szigethegység és a Zarándi-hegység a Magyar Királyság kevésbé civilizált területei közé tartozott, a Mária Terézia nevével fémjelzett modernizáció kevésbé érintette, sok tekintetben még mindig hasonlított a török hódoltság alatti időkhöz. Ezen idők maradványa volt az a rablóvilág, amely a térséget uralta, a kietlen, hegyes vidéken garázdálkodó román és szerb zsiványokat a hatóságoknak sem sikerült megfékezniük. A területen élő sanyarú sorsú fegyvertelen nép ezekben a rablókban látta a vitézt, az ő jogaikat védő bátor harcost. Ezek a zsiványok főleg katonai szökevények voltak. Az új császár, II. József feltett szándéka volt, hogy leszámol a területet uraló rablóbandákkal. Arad vármegye keleti, hegyes vidékén harapózott el legjobban a banditák fosztogatása, így a császár 100 aranytallér jutalmat tűzött ki élő rabló elfogásáért. Ennek hírére 24 fegyveres rabló elfogta az arad megyei alispánt, Forray Andrást, a túszért cserébe kegyelmet követeltek. Ezt a megye a nagy ijedtségben el is fogadta, a közrend megerősítésére pedig 24 huszárt fogadott. Forray kiváltására az aradi görögkeleti román püspök ment a rablók közé. Békéltető istentiszteletet tartott, azonban nem járt sikerrel. Rálőttek, de nem sérült meg. Erre a császár egy polgári és egy katonai biztost küldött a nyugalom helyreállítására, Jankovich Antalt és Paul Dimich von Papilla tábornokot. Korabeli beszámolók alapján a helyzet 1784 nyarára olyan súlyossá vált, hogy senki sem mert Erdélybe utazni.[4]

A román állam terve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mária Terézia és II. Katalin orosz cárnő 1782-ben megállapodtak Törökország felosztásán, a cárnő elképzelése szerint a három császárság, az osztrák, az orosz és a török helyébe lépő görög között létre kell jönnie egy országnak, amely a római időkben a Dacia nevet viselte, és Havasalföldet, Moldvát és Besszarábiát foglalná magában. Az orosz propagandagépezet által kiötlött elképzelés terjesztését a Bukarestbe küldött orosz főkonzul volt hivatott terjeszteni. Abban az időben az erdélyi román papok kapcsolatban álltak a havasalföldi és moldvai fejedelmi udvarokkal, így a román állam terve szélsebesen terjedt az erdélyi görögkeleti papság körében is, akik igyekeztek megosztani azt népükkel is. A terv később kibővült, nevezetesen az egyesített Havasalföldhöz, Moldvához és Besszarábiához csatlakozott volna Erdély is. Ebben a szellemben kezdődött meg a Hóra-féle lázadás.[5]

A lázadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1784-ben már jelentős ellentét volt a magyar nemesség és a császár, illetve a románság között, csak idő kérdése volt, mikor tör ki egy lázadás. A jobbágyságnak csak egyetlen lehetősége volt, hogy megszabaduljon terheitől; ha beáll katonának, így a magyar nemesség elleni gyűlölettől átitatott pópák bátorítására egész falvak népe indult meg a férőhelyek felé katonának jelentkezni. A magyar nemesség a hatalmas tömeg láttán megijedt, le akarta állítani a toborzásokat, tartva a felbőszült paraszti tömegtől. Azonban a császár a magyar nemesség minden igyekezete ellenére kész volt akár erővel is végrehajtani a katonai összeírásokat, hogy a büszke magyar nemességet önérzetében megsértse.[3]

A harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lázadás a katonai összeírás napján, 1784. november 1-jén tört ki a bányakamara, és nem a magyar nemesség igazgatása alatt álló Erdélyi-érchegységben.[3] Az Arad vármegyéből kikergetett banditák, közülük is főleg Hóra (románul Horea, Vasile Ursu Nicola) által vezetett lázadás kezdetét és kegyetlenkedéseit egy korabeli beszámoló így írja le:

„Az egésznek okozója gyanánt egy Horia nevű embert említenek, ki célja elérésére a hidak alatt össze szokott jönni a parasztokkal, kiknek Mesztákont, egy hegyen épült templomot, Brádtól nem messze, jelölt ki gyűlőhelyül. Ez a rendelet futótűz gyanánt terjedt, úgyhogy a kijelölt napra roppant parasztcsoport gyűlt össze azon a helyen, hol aztán a gonosz egy (tudja isten honnan szerzett) nála levő, aranyos betűvel írt pátenst (a brádi vásári jog kiváltságlevele) és aranykeresztet mutatott a népnek és kérdezte, hisznek-e a jelvénynek? És amint egyhangú igennel válaszoltak, gonoszul megesküdtek, hogy kiirtják az egész nemességet”.[6]

„Lehetetlen leírni, mily véghetetlen kegyetlenségeket visznek véghez, körüljárnak, mint az ordító oroszlánok, mondhatatlan gyilkos tettekkel dühöngenek a nemesek ellen; nem kímélik a magzatot sem az anya méhében, elégetik a nemesi lakokat és falvakat, és Zaránd megyében már fel is gyújtották Brádot, Kristyórt és Ribicét, úgy hogy e helyekről alig menekült meg három. Minthogy Zarándban nem találtak már nemesi lakot, azonnal átjöttek Hunyadba, ahol rögvest felégették Baranyicskát, Marosnémetit, Solymost és Dédácsot. Félek, ha ennek gyorsan nem vetik végét, ha nem is az egész országot, de nagyobb részét fölemésztik.”[6]

Néhány nap alatt feldúlták Abrudbányát és Verespatakot. Kihirdették, mint „Isten és császár parancsát”, hogy „aki disunita religióra nem áll és oláh köntösben nem jár, vagy nyársba húzzák vagy fejét veszik.” A lázadás terjedt egész Erdélyben, Brassó vármegye katonaságot kért a forrongás megfékezésére, ott főleg a szász településeket fosztogatták, a Szamos mellékén pedig nem csak románok hanem magyarok is megmozdultak. A lázadás gyors terjedésének oka a főleg a katonai parancsnokság felelőtlensége, mivel a gyülekező tömeg ellen nem tett semmit. A katonaság utasítása az volt, hogy „amíg a haditanácstól nem jő parancs, kirukkolnak, de nem lőnek”. Ez a hozzáállás a katonákban, magyarokban és románokban egyaránt azt a látszatot keltette, hogy a császár megrendelésére történik a rablás és gyilkolás. II. József túlzottnak vélte az eseményekről beszámolók híreit, a nemesség alaptalan félelmének tulajdonította a veszélyt. A dévai várban ostromolt magyarság önvédelmét - nevezetesen a románok sikertelen ostroma után a vár védői kivégeznek 44 banditát – törvénytelenségnek nyilvánította. A bécsi udvar nemtörődömsége tovább növelte a rabló románság önbizalmát. November 29-én nyíltan szembeszállnak a katonasággal, elfoglalják Illyét,[1] majd ott hirdetni kezdik, hogy Hóra „fejedelem”, illetve „Dacia királya”. Tordán egy román nyilvánosan így kiáltott fel: „Feljött az oláhok csillaga, menjenek a magyarok Scythiába, mivel ők régibb lakosai a hazának”.[7] A pópák által terjesztett dákoromán elmélet a nép legalsóbb rétegeiig is eljutott.

A felkelés leverése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mikor a császár tudomást szerzett a valós helyzetről, utasította a katonaságot, hogy állítsák helyre a közrendet. 18 század katonaság kellett a fosztogatók megfékezéséhez, a tömeg szétszéledt, sokan közülük követték a vezetőket a havasokba. Hórát és egyik társát Kloskát románok fogták el hegyi rejtekhelyükön, és adták át Kray Pál alezredesnek. A felkelés vezetőit, többek között az egyszerű bocskoros pásztor Hórát és Kloskát 1785. február 28-án Gyulafehérváron kerékbe törték, Krizsán még a börtönben öngyilkos lett, a szétszéledő tömegen nem torolták meg a történteket.[7] A fosztogatások során 4000 magyar civilt öltek meg, 133 magyar települést felgyújtottak,[1] a harci eseményekben 1500 román lázadó is életét vesztette.[8]

Utóhatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A három vezér emlékműve Gyulafehérváron

A Hóra-féle lázadás volt Erdélyben az első nyíltan nemzetiségi alapú felkelés, ami intő jel volt a saját hazájában kisebbségbe került magyarság számára, Hóra szelleme köszön majd vissza a 1848-49-es erdélyi román felkelés alkalmával, amikor is a magyarság kiirtását tűzik ki célul a román népfelkelők[9], és az 1918-as gyulafehérvári népgyűlésen is. Szatmárnémeti egyik kerületét Hóráról nevezték el (Horea), számos romániai településen utcát neveztek el róla.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Hegyes-Marczali p. 146
  2. Hegyes-Marczali p. 141-142
  3. ^ a b c Hegyes-Marczali p. 144
  4. Hegyes-Marczali p. 142-143
  5. Hegyes-Marczali p. 143
  6. ^ a b Hegyes-Marczali p. 145
  7. ^ a b Hegyes-Marczali p. 147
  8. Hóra-lázadás (A Pallas nagy lexikona)
  9. Hegyes-Marczali p. 169

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]