Abszintizmus

Lesser Ury: Abszintivó

Az abszintizmus egy kitalált betegség, melynek elméletét először a francia orvos, Dr. Valentin Magnan dolgozta ki a 19. század második felében. Tünetei azonosak az akkoriban még kevésbé ismert krónikus alkoholizmuséval, ezek közül főleg az egyszerű alkoholistákénál aktívabb hallucinációkat és a görcsrohamokat hangsúlyozták ki. A betegség kiváltó okának az abszint rendszeres és nagy mennyiségű fogyasztását tartották, ami akkoriban Franciaország egyik legnépszerűbb alkoholos itala volt. A századfordulón legelfogadottabb elmélet a fehér üröm illóolajában található tujont és a többi növény hatóanyagát együtt tartotta felelősnek a tünetegyüttesért, az első világháború után azonban ezek tilalmát a fehér üröm kivételével feloldották. A korabeli szakértők egy része elutasította, hogy az abszintot és más égetett szeszeket fogyasztó alkoholisták tünetei különböznének.

Több ország kormánya is az abszintizmusra hivatkozva tiltotta be az abszint gyártását 1898 és 1923 között, bár az elméletet nem támogatták közvetlen bizonyítékok.

A mai laboreredmények szerint a növényi összetevők veszélytelen mennyiségben voltak jelen az abszintban. Az abszintizmus feljegyzett tünetei nem különböznek a krónikus alkoholizmusétól, az abszintfüggők állítólagos rosszabb állapotát pedig a hamisításhoz használt mérgező vegyszerek és a rossz minőségű etanol okozhatták.

Az abszintizmus elméletére több jelenkori tévhit is épül, ezek legtöbbször pszichoaktív szernek állítják be az abszintot.

Az abszint

Abszint, a pohárban vízzel hígítva.

Az abszint olyan égetett szesz, melynek készítésekor a fehér üröm virágait és leveleit, valamint az ánizs és a római édeskömény termését – sokszor más fűszerekkel együtt – alkoholba áztatják, majd lepárolják. Ezután gyakran egy második áztatással is ízesítik, amitől legtöbbször peridotzöld színűvé válik. Alkoholtartalmát úgy állítják be, hogy a párlatban található illóolaj-mennyiség oldott állapotban maradjon, nagyobb mennyiségű víz hatására ugyanis kicsapódik (louche-hatás, ouzo-hatás). Ez típustól függően 45–83% alkoholtartalmat jelent.

Származási helye a svájci Neuchâtel kanton Val-de-Travers kerülete, ahonnan Henri-Louis Pernod közreműködével került át Franciaországba 1805-ben, majd vált a 19. század egyik legdivatosabb italává.

Fogyasztását sokszor szertartásos hígítás előzi meg, ugyanis élvezeti értéke 10–20% alkoholtartalommal a legnagyobb, és az ital víz okozta opálosodása látványosabban megy végbe, ha a jeges vizet csak lassan adagolják hozzá.

Az abszintként árult italok egy jelentős része – az ital tilalma előtt és rehabilitációja óta is – hamisítvány. A 19. században az ital legismertebb jellemzői a zöld szín és a víz hozzáadásakor megjelenő opálos jelleg voltak, ezeket sok gyártó mérgező vegyszerekkel pótolta. A mai köztudatban általában a 60% fölötti alkoholtartalmú, feltűnő színű, fehérüröm-kivonatot tartalmazó ital jelenti az abszintot, így sok mai gyártó – tövényi szabályozás híján – csak ezeknek próbál megfelelni.

A Szent Anna Elmegyógyintézet

1867-től kezdve a Párizs környékéről begyűjtött elmebetegek kezelésük előtt a Szent Anna Elmegyógyintézetbe kerültek kivizsgálásra, ahol mindegyikőjükről aktát nyitottak. Ez utóbbiba jegyezték az orvosi szakvéleményeket és a beteg ismerőseitől szerzett információkat, az akták alapján pedig statisztikákat készítettek. Az alkoholistáknak nem csak a saját, de utódaik állapotát is figyelemmel kísérték.

Az alkoholbetegeket több kategóriába sorolták. Az elsőbe az „egyszerű” alkoholisták tartoztak, akiknek állapotát vélhetőeg maga az alkoholfogyasztás okozta. A másodikba alkoholista szülők olyan utódai kerültek, akiknél úgy gondolták, az alkoholfogyasztás hozta felszínre a lappangó őrületet. Egy harmadik statisztikai csoportot képeztek az előbbiek közül azok, akik emellett alkoholisták is voltak. 1888–1911 közt az utóbbi két kategóriába egyre többen tartoztak az egyszerű alkoholistákhoz képest, és ez idő alatt a szellemi fogyatékkal születettek száma is megduplázódott.

Az egyszerű alkoholisták közt az abszintistának talált betegek száma elenyésző volt: a legrosszabb évben (1896) 800 esetből 21 abszintistát jegyeztek fel, átlagosan azonban csak évi 7-et. A többi egyszerű alkoholista alkoholos delírium vagy krónikus alkoholizmus, ritka esetben pedig delirium tremens miatt került be.

A beutaltak átlagosan kevesebb mint fele egyéb elmebajjal került az intézetbe.

Az abszintizmus elmélete

Frédéric Christol plakátja az alkohol és az abszint veszélyeiről

A 19. század második felében egyre több tanulmány foglalkozott a Franciaországban azelőtt soha nem látott mértékű alkoholizmussal. Megfigyelték, hogy a krónikus alkoholizmusban szenvedő beteg néhány hét után ingerlékeny és nyugtalan lesz, alvászavarokkal küzd, mindennaposak az illúziók és hallucinációk – ellentétben azzal a modern tévhittel, hogy csak az abszintivók hallucinálnak – és mikor szervezete telítődött, vagy más erős inger éri, alkoholos delíriumba zuhan. Ekkor változó, de szinte mindig gyötrő hallucinációk jelentkeznek, majd a delírium valamilyen alkoholos (mániákus, melankolikus, vagy idiotikus) elmezavarban végződik.

Magnan tanulmányai

Dr. Valentine Magnan nevéhez fűződik az abszintivók állapotának megkülönböztetése a többi alkoholistáéval szemben. Úgy hitte, hogy az alkohol, de leginkább az abszint fogyasztása volt felelős a francia kultúra bomlásáért. Magnan olyan tüneteket próbált felmutatni, melyek megkülönböztették az abszintizmust az egyszerű alkoholizmustól, és azt próbálta bebizonyítani, hogy az „abszintroham” különbözik a delirium tremens-től. A különleges tüneteket abban látta, hogy a beteg előjel nélkül is delíriumba esik, előfordultak epilepszia-szerű rohamok, 1–2 perces vertigo, valamint a delírium alatti hallucinációk erősebbek, aktívabbak. Elméletét a fehér üröm kivonatával túladagolt állatok rohamaival próbálta igazolni annak ellenére, hogy míg az általában 60% tujont tartalmaz, a legerősebb eddig ismert korabeli abszint mindössze 0,0048%-ot. Részben az ő nevéhez fűződik a téves párhuzam a tujon és a THC közt is, ugyanis az üröm hatását – többek között – a hasiséhoz hasonlította.

Dr. Eugene Ledoux véleménye

Dr. Eugene Ledoux állításai szerint 1860-ban az Algériában szolgáló tisztek és katonák közt kötelező volt az abszint-fejadag fogyasztása, és elterjedt volt köztük egy érzékcsalódásokkal járó elmebetegség, melyet csak „le cafard”-nak (csótánynak) neveztek. Felmérései szerint Kelet-Franciaország különböző területein párhuzamban volt az abszintfüggőség az elmebajjal, az epilepsziával és a tuberkulózissal. Ledoux sokéves kutatás után meg volt győződve róla, hogy az abszint illóolajai veszélyesebbek az őket hordozó alkoholnál. Az ital egyik legnagyobb veszélyét a függőségben látta: napi egy pohár abszintot önmagában nem tartott veszélyesnek.

Az abszintizmus korabeli kritikája

A brit The Lancetben közölt cikkek és tanulmányok (a lap Magnan írásaiból is közölt) több okból is támadták az abszintizmus elméletét. Véleményük szerint nem sikerült éles különbségeket tenni az abszint és a többi alkohol hatása között, mert az abszintizmus összes ismert tünetét tapasztalták már egyéb alkoholt fogyasztóknál (beleértve az epileptikus rángásokat is), és az abszintként értékesített italok sokszor egyébként sem tartalmazzák a megvádolt fehér ürmöt. Magnan állatkísérleteit hiteltelennek tartották, ugyanis azokban nem az alkohol és az abszint hatását hasonlította össze, hanem az alkoholét és a fehérüröm-esszenciáét, mely utóbbit az abszint csak elenyésző mennyiségben tartalmaz. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a franciák a réz-szulfát mellett már antimon-trikloriddal is hamisítják az abszintot, ráadásul pozitív hatást várnak a mérgező vegyülettől..

A Lancet 1930-ban már az abszint ellen foglalt állást, az ital egyesült királyságbeli betiltását indítványozva. Ellentmondásos módon ugyanezen cikkben mutattak rá, hogy az olcsó abszint készítésekor rossz minőségű alkoholt, és esetenként denaturált szeszt is felhasználtak.

Ellentmondások

Nem született tudományos egyetértés azzal kapcsolatban, mely anyagok felelősek az abszintizmusért. Az 1880-as évektől kezdve nagyszabású labormunka kezdődött, hogy a szeszes italokban található eszenciákat azonosítsák és mérgező voltukat ellenőrizzék. 1889-ben például dr. Laborde az ánizsban vélte megtalálni a veszélyes összetevőt, és azt javasolta, a betegség új neve „ánizsizmus” legyen. Elterjedt nézetté vált, hogy az abszint minden összetevője káros az egészségre. Wilfred Niels Arnold modern biokémikus szerint ezeket a munkákat nem szabad komolyan venni, bár a korabeli tudósok nagy része elfogadta őket.

A francia kormány héttagú bizottságot nevezett ki, hogy listát készítsen a veszélyes eszenciákról. A vizsgálandó anyagok csökkentése érdekében – ezzel nyilvánvalóan a befolyásos bor- és brandytermelőknek kedvezve – külön kategóriára bontották „természetes párlatok”, azaz a hagyományos francia borpárlatok, valamint a „mesterséges párlatok”, azaz a gyógynövény-ázatokból készülő italok összetevőit. Így csak azon anyagokat vizsgálták, melyeket eleve veszélyesnek ítéltek.

1903-ban adták át a kész listát: a fehér üröm, izsóp, csillagánizs, és az abszint összes gyakori összetevője a liste elejére kerültek, és javasolták a betiltásukat. Az Académie de Médecine elnöke, Etienne Lancereaux már ekkor összefüggésbe hozta az abszintfogyasztást az alultápláltsággal és a tuberkulózissal. Szintén ebben az évben mutatta ki Dr. Lalou, hogy a fehérüröm-eszencia mérgező hatásáért a korábban is ismert tujon felelős.

Az abszint ellen kampányolók látványos bemutatókat tartottak, melyek során nagy mennyiségű, tiszta eszenciát fecskendeztek tengerimalacok testébe, melyek aztán görcsrohamok közt pusztultak el. Az állatok megmérgezését egyszeri és hatalmas adagokkal végezték, melynek csak töredéke az abszinttal egyszerre elfogyasztható mennyiség, ezért a Lancet munkatársai már 1869-ben azt ajánlották Magnannak, hogy inkább hosszútávú kísérleteket végezzen az abszintban található mennyiséggel. Ilyen kísérleti eredmények azonban nem maradtak fenn.

Más italokat ért vádak

Az abszint egyes ellenzői a legtöbb egyéb olyan italt is megvádolták, melyek gyógy- és fűszernövények felhasználával készültek. Az ezeket fogyasztó embereknél az abszintizmus egyes tüneteit vélték megfigyelni, úgymint vertigót, remegést, epileptikus rohamokat és alkoholos diszpepsziát.

A keserűlikőröket az abszintnál nagyobb összetettségük, valamint a télizöldekben található metil-szalicilát miatt tartották veszélyesnek. A vermut különös veszélyének a réti legyezőfűben található szalicilsav-származékokat tartották (főleg a szalicil-aldehidet és a hidrogén-cianidot). A vádakat a ma is híres Chartreuse, Benedictine, Trappistine likőrök sem kerülték el. Egyrészt, mert receptjeik az abszint egyes hozzávalóit is tartalmazták (például izsópot, angyalgyökeret, koriandert), másrészt a franciában génépi gyűjtőnéven ismert alpesi ürömfajok miatt, melyekről úgy vélték, „elsőosztályú kábítószereket tartalmaznak”. Az anisette-ként ismert ánizslikőrben a növényi összetevőkből származó hidrogén-cianidot és benzaldehidet találtak, ezért úgy vélték, hiba lenne ártalmatlannak tekinteni.

A borókabogyót az agy lassú mérgének tekintették, ezért a jenevert és a gint is mérgezőnek tartották.

Modern tanulmányok

A ma elterjedt tévhitekkel ellentétben azonban a fehér ürmöt és a tujont a szakma nem vádolta kábítószer-jellegű hatásokkal, és bár más összetevők esetén utaltak hasonlóra, az abszint betiltását súlyos egészségkárosító hatására hivatkozva követelték.

1973-ban Adam Gottlieb Legal Highs című, legális drogokkal foglalkozó művében azt állította, a fehér üröm illóolaját Pernod likőrhöz keverve abszint készíthető. A tudomány ismét a tujon felé fordult. 1975-ben a Nature magazin a tujont a THC-hez hasonlította, ami a marihuána fő hatóanyaga. Hasonló molekulaszerkezetük miatt feltételezte, hogy hatásuk is hasonlít és mindkettő a kannabinoid receptorokra hat, bár ezzel kapcsolatos kísérleteket nem végeztek.

Ma már tudvalevő, hogy a tujon hatása nem hasonlít a THC-ére, és nem okoz hallucinációkat. A tujon GABA-antagonista, és bár nagy adagokban izomrángásokat és görcsöket okozhat, semmi sem bizonyítja, hogy hallucinogén is lenne. Nagyobb adagokban egyaránt káros a májra és az idegrendszerre, azonban az abszintban lévő tujonmennyiség toxikus hatásai teljesen eltörpülnek az alkoholé mellett, akár a túladagolás lehetőségét, akár az idegrendszer leépülését tekintjük.

A Rutgers Egyetem (New Jersey) kutatásai szerint 0,26 mg/testsúly-kg tujon alkoholos italban elfogyasztva (60 kg testsúly esetén ez átlagosan 1–2 liter tömény abszint tujontartalmát jelenti) a koncentrációs képességek statisztikailag kimutatható, rövid távú romlását okozza a tujonmentes, vagy alacsony tujontartalmú (0,026 mg/kg) alkoholos italhoz képest. A 22 résztvevőt mindhárom ital hatásának kitették azonos körülmények között, de közülük csak hárman tudták megmondani, melyik alkalommal volt tujon az italukban.

A korabeli „abszintizmus" tüneteit nem lehet egyértelműen megkülönböztetni a krónikus alkoholizmustól, és amennyiben súlyosságuk valóban különbözött, azt az abszint gyakori hamisításához felhasznált rossz minőségű alkohol és mérgező vegyszerek okozhatták. Megjegyzendő azonban, hogy az abszint egyéb anyagokat is tartalmaz, és kevés jó tanulmány született eddig a hosszú távú abszintfogyasztás lehetséges hatásairól.

A tujon mennyisége az abszintban

W.N. Arnold egy 1992-es tanulmányban azt állította, hogy a korabeli abszint tujontartalma a felhasznált üröm mennyisége alapján 260 mg/kg lehetett. Annak ellenére, hogy kísérleteket nem végzett, és később a becslés súlyos tévedésnek bizonyult, máig is gyakran idézik ezeket a számokat.

A korabeli abszintok tujontartalma 2008-ig ismeretlen volt. Egy párlat tujontartalmát csak a gázkromatográfia-tömegspektroszkópia módszerével lehet megbízhatóan mérni; a 20. század elején használt iodometrikus titrálás és a színreakciók erre alkalmatlanok voltak. A 21. századi vizsgálatok szerint sem a hagyományos receptek alapján készült abszintok, sem a századfordulóról fennmaradt palackok nem tartalmaznak veszélyes mennyiségű tujont. Egy 2008-ban közzétett vizsgálat alkalmával több tucat, 1914 előtti abszintot vizsgáltak meg: tujontartalmuk 0,5–48,3 mg/kg közt változott, 25 mg/kg-os átlaggal. A minták többsége megfelelt az EU 35 mg/kg-os maximumának. Egy újabb kutatás kizárta azt is, hogy az eltelt száz év alatt a palackokban a tujon lebomlott volna.

Az abszint valódi hatásai

Még nem sikerült meggyőző eredményre jutni azzal kapcsolatban, hogy az abszintnak (az alkoholt leszámítva) van-e hatása az emberi elmére. Az abszint egyesek szerint megnyitja az elmét; a fogyasztók legtöbbször az ittasság egy „tisztult” formájáról számolnak be – egyfajta „józan részegségről”. Ted Breaux kémikus, történész és abszintfőző állítása szerint az ilyen élményeket az okozhatja, hogy az ital egyes növényi összetevői stimulánsként viselkednek, míg mások nyugtatóként, összességében éber állapotot keltve a fogyasztóban. A visszafogott abszintfogyasztás hosszú távú hatásai ismeretlenek, bár a felhasznált gyógynövények közül több fájdalomcsillapító és antiparazita hatással bír.

Egyes feltételezések szerint az abszint „speedball”-jellegét nem a különböző növények adják, hanem az alkohol (nyugtató) és a tujon (serkentő). Hasonló kombináció volt a századfordulón szintén divatos café royale (kávé brandyvel). Más vélemények szerint az abszintban lévő kevés tujonnak semmilyen köze nincsen az említett hatásokhoz: ha egyáltalán léteznek, feltételezhető, hogy más anyagok, pl. a fenkon (édeskömény), pinokamfon (izsópfű) és az anetol (ánizs) okozzák, mivel laboratóriumi állatokat túladagolva ezek is epilepszia-szerű rángásokat eredményeztek. Habár bizonyos körökben az abszintok erejét ma is tujontartalomban mérik (az őket megcélzó gyártók ezért olykor fel is tüntetik azt a címkéken), a tujon főként tudományos tévedéseknek köszönheti népszerűségét.

Lásd még

• Alkoholizmus
• Delirium tremens

Felhasznált irodalom

• Padosch, Stephan A.; Lachenmeier, Dirk; Kröner, Lars U.: "Absinthism: a fictitious 19th century syndrome with present impact" (angol nyelven). Substance Abuse Treatment, Prevention, and Policy a "The Iowa Consortium" támogatásával, 2006 (Hozzáférés: 2010. október 25.)
• The LANCET on ABSINTHE 1868 - 1930. The Lancet ; Oxigénée, 2004. (Hozzáférés: 2010. október 16.)