Albán polgárháború

Albán polgárháború
Az ENSZ békefenntartók amerikai egységei az Egyesült Államok tiranai nagykövetségének evakuálását vigyázzák
Dátum	1997. január 16. – augusztus 11.
Helyszín	Albánia
Casus belli	albán cégek piramisjátékának csődje
Eredmény	Új parlamenti választások kiírása
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Albán lázadók és ellenzéki csoportok Albán Szocialista Párt Civil tüntetők Renegát katonák Monarchisták Nyilvános Megváltás Bizottság Dél-albániai fegyveres bűnbandák Albánia kormánya Albán Demokrata Párt Albán Titkosszolgálat Albán rendőrség Albán Köztársasági Gárda Polgári milíciák ENSZ békemisszió Olaszország Görögország USA Franciaország Ausztria Németország Románia Törökország
A Wikimédia Commons tartalmaz Albán polgárháború témájú médiaállományokat.

Az albán polgárháború (albánul: Lufta Civile Shqiptare) 1997-ben, Albániában zajló belső konfliktus volt, amelynek kiváltó oka egy, a politika felső köreit és átszövő piramisjáték és annak összeomlása, amely országszerte több mint 130 ezer embert érintett és közel 1,2 milliárd dollár értékű kárt okozott. A csőd kormányellenes tüntetési hullámot generált, amely rövidesen erőszakba torkollott és fegyveres összecsapások robbantak ki az ország több pontján (legfőképp a déli országrészben). A harcokban kétezernél is többen vesztették életüket. A helyzet olyan súlyos volt, hogy az ENSZ tagországok egy részének (főleg Olaszországnak és Görögországnak) csapatokat kellett vezényelnie Albánia területére, amelyek főleg külföldi állampolgárokat menekítettek ki.

Végül sikerült megakadályozni, hogy a konfliktus tovább eszkalálódjon, ám az albán polgárháború okozta zűrzavar nagyban hozzájárult a koszovói háború kirobbanásához is.

Előzmények

A nagy albán piramisjáték

Az Enver Hoxha vezette Albánia izolációs politikája az 1980-as évekre már gyakorlatilag fenntarthatatlanná tette az országot, amelynek kommunista berendezkedését alapjaiban ingatta meg a peresztrojka és a glasznoszty. A párt megpróbált óvatos reformlépésekkel hatalmon maradni, de 1990-ben a változást követelő tömegek elsöpörték a rendszert.

Az új vezetőknek, Sali Berisha köztársasági és Aleksandër Meksi miniszterelnöknek, Hoxha vészterhes örökségével kellett szembenézniük, amely iszonyú nyomokat hagyott a gazdaságban és a társadalomban. Az ország lassan nyitott a piacgazdaság felé és csak vontatottan indult el a gazdasági növekedés a rengeteg megszorítás ellenére. Az országnak komoly gondot jelentett az élelmiszerellátás, mivel a Hoxha-diktatúra a sztálini mintákat konokul követve erőltette a nehézipar fejlesztését. Annak visszaesésével tömegek váltak munkanélkülivé. Az országban ijesztően nagy volt a korrupció, napról-napra erősödött a szervezett bűnözés és Berisha politikai lépései is egyre megkérdőjelezhetőbbé váltak.

Az 1990-es években több cég jött létre, amely befektetésekre csábított rengeteg embert és amiknek különböző ágakban (ingatlanok, turizmus, üzemanyag, szolgáltatások stb.) lettek érdekeltségeik. Üzleteiket szinte maffiamódszerekkel vezették és rivalizálásuk nem egy esetben vérre menő is volt. A vállalkozások fejei gyakran az előző rendszer káderjei és kegyeltjei közül kerültek ki, akik meglévő politikai kapcsolataikat is felhasználták.

Az évtizedekig elzárt és korábban is igen fejletlennek számító, a feudális berendezkedést a második világháború végéig megőrző Albániában az emberek jóformán semmit nem tudtak a pénzügyi és tőkepiaci mozgásokról. Hoxha idejében nem is létezett az országban magántulajdon. A kormány ugyanakkor megfeledkezett az albán pénzügy reformjáról, az új pénzügyi rendszer pedig igen kezdetleges volt, magánpénzintézetek pedig csak elenyésző számban akadtak az országban.

A cégek és bankok magas (s általában véve irreális) hozamokkal kecsegtették az embereket, amelynek eredménye hitelhalmozás lett. Végül a jegybanknak korlátozásokat kellett kivetnie a hitelkihelyezésekre.

Hiányzott továbbá a rendszer szabályozása (pénzügyi felügyelet), ezért számos cég illegálisan folytatott betétgyűjtéseket. Ezen tevékenységeiket a jegybank 1996-ban, az új banktörvény elfogadásakor sem tudott felszámolni, mivel a kormány a szabálytalankodó cégeket támogatta, ugyanis azoknak a politika legbelsőbb köreivel szoros kapcsolataik voltak, s a cégek részt vettek az 1996-os választás kampányaik finanszírozásában is.

Az összeomlás

Sali Berisha 2008-ban

A délszláv háborút követően megszűntek az ENSZ Jugoszláviával szembeni gazdasági szankciói, amely nagy veszteség volt az albániai csempészkereskedelem számára. A csempészetből az említett cégek is hasznot húztak, ennek megszűnésével viszont kamatemelést voltak kénytelenek végrehajtani. Tovább növekedett a konkurensek száma, akik még valószínűtlenebb hozamokat ígértek a befektetőknek (olykor 19%-ot) és néhány hónapon belül kétmillió befizetőjük lett az alig három és félmilliós országban. Voltak akik a házukat, állataikat vagy pedig minden ingóságukat eladták, csakhogy befektetni tudjanak.

Ezzel párhuzamosan az érintett cégek fizetésképtelenek lettek és 1996-ra a fizetéskötelezettségük már elérte az egymilliárd dollárt. A kormány a Nemzetközi Valutaalap és Világbank sorozatos felszólításai ellenére sem lépett fel, sőt az albán sajtó külső beavatkozást kezdett emlegetni, amelynek célja Albánia állítólagos csődbejuttatása. Ennek ellenére 1996 novemberében a pénzügyi szervezetek nyomására a kormány mégis létrehozott egy bizottságot a pilótajátékok felderítésére, mely azonban nem kezdhette meg a vizsgálatokat, ugyanis 1997. január 8-án megkezdődött az összeomlás.

Először a cipőgyártásban érdekelt tiranai Sudja cég jelentett csődöt. Miután ez napvilágra került, azonnal tüntetések kezdődtek a fővárosban. A kormány rendkívül rossz válaszlépéseket hozott: először megtagadta a károsultak kártalanítását, mondván a csalást magánbefektetők követték el, majd később nagy hirtelen pilótajáték-ellenes törvényt hoztak, amelynek pontos definíciója nem szerepelt a rendelkezésben. Tetten érhető az is, hogy megkülönböztetően kezelték az egyes cégeket, így a legnagyobbakat (akiknek a legtöbb befolyásuk volt a politikusokra) nem zargatták.

Első tiltakozások

Január 15-én több száz ember gyűlt össze ellenzéki vezetőkkel közösen egy tiranai palotánál, ahol a Sudja tulajdonosa, Maksude Kadëna élt. A tömeg összecsapott a rendőrséggel is. Másnap Kadënát letartóztatták, de a tiltakozások más albán városokra is átterjedtek, s ekkor már legalább hatezren vonultak utcára. A megmozdulások január 19-től kezdtek egyre jobban kormányellenes hangvételűvé válni, amelyben nagy szerepe volt az ellenzéknek is, mialatt a rendőrség sorra tartóztatta le az egyes cégvezetőket és a cégek alkalmazottjait.

A helyzet napról-napra súlyosbodott Albániában: január 24-én Lushnjában a feldühödött tüntetők felgyújtották a városházát és egy filmszínházat is. A következő nap a környező falvakból áramlottak az emberek Lushnjába, akik részt akartak venni a zavargásokban és feltett céljuk volt felégetni minden állami intézményt a városban. Az egyik cégvezért, Tritan Shehut is elfogták, a város pedig lángba borították.

Befektetők megrohanják a pénzváltókat Vlorában 1997-ben

Január 26-án az Albán Szocialista Párt tüntetést szervezett Tiranában, amely erőszakba torkollott. A rendőrség és a szocialista szimpatizánsok közötti összetűzésben a párt vezetői közül is megsérültek, továbbá megrongálták a nemzeti múzeumot, a kulturális palotát, egy mecsetet és a dél-tiranai önkormányzat épületét. A zendülők tüzet okoztak a városházán, egy fegyverescsoport pedig az Albpetrol telephelyét égették fel Patosban.

Január 27-én folytatódtak a zavargások, ezúttal Peshkopiában, ahol felgyújtották a rendőrség ottani épületét és több házat. Négy rendőr súlyosan megsérült. Január 29-én a rendőrség Beratban 140, míg a közeli Poliçanban tüntetőt vett őrizetbe.

Január 30-án az albán ellenzéki frakciók létrehozták a közös Fórum a Demokráciáért elnevezésű tömörülésüket, s február 4-én a kormány is elrendelte a betétek részleges kormányzati megtérítését, ám az ellenzék szerint a vezetés erőteljesen késleltette ezen a folyamatot. Több városban külön bizottságok is szerveződtek, hogy jogi megoldást találjanak a problémákra.

Eközben a tüntetések nem hagytak alább, sőt februártól kezdődően fegyveres összecsapások törrek ki országszerte.

A polgárháború

A kezdetek

Február 9-én, a dél-albániai Vlorában tűzharc tört ki a tüntetők és a rendőrök között. Egy ember meghalt, egy megsebesült. A Fórum február 4-én még javasolta egy szakértői kormány felállítását a válság megoldására, de a vlorai események hatására inkább a tiltakozások folytatása mellett döntött.

A zavargások legelőször Dél-Albániában eszkalálódtak polgárháborús jellegű megmozdulásokká, ezért az ország azon részén szükségállapotot rendeltek el február 10-én. Berisha Lushnjában jelentette be az emberek előtt február 18-án, miszerint mindent megtesz azért, hogy az erőszaknak gátat vessen. A kormánnyal szembeni ellenszenv azonban erősödni látszott, mert a vlorai egyetemen éhségsztrájk kezdődött és a résztvevők a kormány távozását követelték. Néhány nap múlva több ezer civil fogta körül az egyetem épületét, hogy megvédje a sztrájkolókat az esetleges hatósági fellépéstől.

Február 22-én már megindultak az egyes cégvezetők elleni bírósági perek, mialatt Dél-Albánia egyre kontrolálhatatlanabbá vált.

Február 28-án Gjirokastra egyetemén is csatlakoztak a diákok a vloraiak éhségsztrájkjához, mialatt a városban zajló fegyveres összecsapások kilenc emberéletet követeltek.

Március 1-jén Vlorában összeomlott a rend: a városban bűnbandák randalíroztak, valamint fosztogatók és orrgazdák tevékenykedtek. Lushnjában a rendőrséget gyakorlatilag megsemmisítették, több rendőrt szisztematikusan lemészároltak. A fellázadt tömeg odáig ment, hogy a közeli adriai bázist is elfoglalta, ahol fegyverekre tett szert.

A kormány a hadsereget vezényelte Vlorába és Tepelenába, mire a felkelők mozgósították a birtokukba került tüzérségi eszközöket, amiket a város bejáratánál állítottak fel. Himarában felrobbant egy fegyverraktár, amely hatalmas tüzet okozott a városban. Gjirokastra is a gyújtogatások hatására lángokban állt.

Amerikai tengerészgyalogos egy albán asszonyt és gyermekét menekíti Tiranából március 14-én

Az elharapódzó belviszályt a kormány nem tudta megoldani, ezért Meksi március 2-án lemondott, amit délen hatalmas eufóriával fogadtak a zendülők. Ennek ellenére a szükségállapotot nem vonták vissza, sőt az iskolákat bezárták és korlátozásokat rendeltek el a médiában, mivel egyre több fegyveres banda jött létre, amelyek önhatalmúlag folytattak hadműveletek címén portyázásokat. Kavajë-ban 5000 fős fegyveres polgári milíciát kellett létrehozni, hogy megfékezzék a bűnözői csoportok esetleges betörését.

Berisha ugyanakkor nem mondott le, sőt újraválasztották március 3-án, aki Bashkim Fino személyében új miniszterelnököt nevezett ki. Emiatt újabb fegyveres harcok törtek ki Dél- és Közép-Albániában is. Különböző csoportok (bűnszervezetek) jöttek létre, amelyek politikai okokra hivatkozva követték el köztörvényes bűncselekmények egész sorát (rablás, gyújtogatás, gyilkosság stb.). A fegyverraktárakat kifosztották, hogy felszerelést zsákmányoljanak, sőt rendőrőrsöket támadtak meg, hogy azok fegyverkészleteit is megszerezzék. A felkelők igénybe vették a tengeri útvonalakat és nem egy esetben hajókkal hajtottak végre akciókat. A fegyvereseknek még egy hadihajót is sikerült elfoglalniuk. Dél-Albániában a harcok több millió dolláros kárt okoztak középületekben, oktatási intézményekben, gazdasági telephelyeken és másutt. A zűrzavarban rengeteg fogvatartott szabadult ki a börtönből, mert a lázadók kiengedték őket vagy pedig a káoszt kihasználva szöktek el. A rablások és gyilkosságok élelmiszerhiányt okoztak több településen is.

Március 4-én a Nyílt Megváltás elnevezésű szervezett árnyékkormányt alakított ki Vlorában. Időközben Dél-Albániában egyre szervezettebbé váltak a fegyveres csoportok, akik az albán haditengerészettől zsákmányolt hajókkal még járőröztek is az Adrián. Sikerült biztosítaniuk továbbá a Vjosa felett átívelő Mifoli-hidat, így az albáni biztonsági erők és a hadsereg nem tudott benyomulni délre, hogy visszaállítsa a tiranai kormány hatalmát. Több tucat albán katona ráadásul dezertált és a lázadókhoz csatlakozott. Egy elfogott belbiztonsági ügynököt a lázadók kegyetlenül megkínoztak és megöltek.

A hadseregnek március elején sikerült ugyan Delvinából visszavonulásra kényszeríteni a lázadókat, ám a Mifoli hidat nem tudták visszafoglalni, sőt a fegyveres csoportok megerősítették Sarandát és hajóikkal újabb fegyvereket zsákmányoltak. A tüntetőket nem egy esetben szervezett bűnözői csoportok és volt kommunista ügynökök látták el arzenállal. Egyesek Görögországból szereztek be fegyvereket.

Március 5-én Memaliajban és a környéken fegyverraktárak, a görög médiában pedig arról számoltak be, hogy Dél-Albániában a lázadók önálló államot akarnak létrehozni.

Március 7-én a sarandai fegyveres csoportok és átállt albán katonák segítségével elfoglalták Gjirokastrát, amit a belbiztonsági erők védtek. A tiranai kormány ezzel minden ellenőrzést elvesztett Dél-Albánia fölött. Ami viszont a legrosszabb volt, hogy ellenőrzés hiányában bárki bárhol juthatott fegyverekhez, amelynek eredménye számtalan gyilkosság és olykor tömeggyilkosság lett.

Március 9-én az új kormány „megbékélésre” szólított fel, amelynek nem volt visszhangja. A következő nap ugyanis Grashm városa is jórészt a felkelők kezébe került. Kuçovában 19 db szovjet gyártmányú MiG típusú harci gépre tették rá a kezüket. Március 11-én már nyíltan felvették a déli csoportok, hogy egy Tiranától elkülönülő délalbán államot hoznának létre.

A harcok gyorsan elérték Észak-Albániát is, a kormány elvesztette az ellenőrzést Shkodra felett. Tiranán kívül mindenhol káosz uralkodott az országban. Miután Berisha szembesült azzal, hogy nem tudják helyreállítani a rendet és Tirana is már az ostrom küszöbén állt, ezért nemzetközi segítséget kért március 13-án. A külföld ekkorra egyre fokozottabb figyelemmel kísérte az albániai eseményeket, a francia sajtóban úgy jellemezték a polgárháborút, hogy „katonai puccs” vette kezdetét.

Az ENSZ Franz Vranitzky-t nevezte ki az albán válság megoldására szervezett bizottság élére március 14-én, eközben Durazzo és annak kikötője is a lázadók kezébe került. Március 15-én a kormányerőknek sikerült visszafoglalniuk a rinasi légikikötőt (ma Teréz anya repülőtér). Március 16-án nemzeti gyásznapot tartották Tiranában, a polgárháborúban eddig meghalt áldozatok emlékére és Berisha 51 fogolynak adott amnesztiát. Mindezek során fegyveresek radioaktív anyagokat tulajdonítottak el Fierben.

Március 17-én Berisha egy amerikai katonai repülőgéppel távozott Albániából, ugyanakkor kiszabadul az 1993 óta börtönben fogvatartott Fatos Nano ellenzéki politikus, Albánia korábbi miniszterelnöke. Az Üdvözülés szervezete módosít a korábbi a szeparatista tervezetén és egy föderatív átszervezésre tesz javaslatot.

A helyzet nemzetközi szinten is súlyosbodott, ugyanis Berisha Törökországhoz folyamadott katonai segítségért. Ugyanakkor a szomszédos Görögország, az albániai görög kisebbség védelmének címén szintén beavatkozást helyezett kilátásba. Erre válaszul Ankara háborúval fenyegette meg Athént. A török kormány ugyanakkor Boszniát emlegetve figyelmeztetett, hogy a külföldi országok nem követhetik el ugyanazt a hibát, mint a délszláv háború idején.

Március 23-án újból a kormány kezére kerül Durazzo, ám Gjirokastrát és Sarandát továbbra is szilárdan ellenőrzik a lázadók. A két városban uralkodó zavaros állapotok miatt mindennapossá válik a terror és több tucat embert gyilkolnak meg. Mialatt a harcok változatlanul dúlnak tovább, egyes albán politikai körök komolyan tartanak attól, hogy Görögország netán megszállja és elcsatolja a határmenti albán régiókat. Egyesek mind a görögöket, mind az amerikaiakat fegyveres csoportok és azok által elkövetett vérengzések támogatásával vádolják. Bizonyos albán katonai vezetőket pedig a görögöknek való kémkedéssel is nyíltan gyanúsítanak.

Március 28-án egy az olasz partok felé tartó albán hajó ütközött egy olasz hadihajóval Otranto közelében. A hajón albán menekültek utaztak, akik közül 82-en az Adriában lelték halálukat. Ezzel egyidőben Dél-Albániában fegyveres csoportok részben etnikai alapú mészárlásokat műveltek. Levan faluban 28, többségében cigány etnikumú személyt gyilkoltak meg. A tömeggyilkosságoknak pedig összesen 110 ember esett áldozatul a térségben. Egyes helyi ellenzékiek a Hoxha-féle rendszer visszaállítását is követelték.

Az ENSZ időközben humanitárius segítségnyújtást fogadott el Albánia számára. Ennek ellenére az albán válság áprilisban és májusban is tovább súlyosbodott. Április 1-jén szóba került Berisha esetleges lemondása, miközben az amerikai nagykövetség kijelentette, hogy az USA legitimnek a tiranai kormányt ismeri el és nem tekinti egyenrangú tárgyaló félnek a Megváltás nevű szervezetet. A kormányerőknek egy nappal, az amerikai nyilatkozatot megelőzően sikerült visszafoglalni Berat városát.

Időközben a bandák olyan mennyiségű fegyverhez jutottak, hogy Gramsh illegális fegyverkereskedelmi központ lett. Különféle albán családokhoz köthető bandák pedig egymással is harcba bonyolódtak.

Április 13-án albán földre lépett Leka Zogu trónörökös, aki kezdeményezte a monarchia visszaállítását Albániában.

Az ENSZ beavatkozása

A német Szitakötő hadművelet térképe

Olaszországot egyre jobban aggasztotta az albán polgárháború, ezért Romano Prodi olasz kormányfő személyesen látogatott el a lázadók által ellenőrzött Vlorába, hogy tájékozódjon a helyzetről. Április 15-én hat tagország részvételével (Görögország, Olaszország, Románia, Törökország, Ausztria, Franciaország) megkezdődött az Alba kódnevű hadművelet olasz parancsnokság alatt, melynek keretében mintegy hétezer békefenntartó szállt partra Durazzónál és sikeres akció keretében felszámolták a gramshi fegyveres bandákat, valamint követségi dolgozókat menekítettek ki az országból. Tiranában is helyreállt a rend és megállapodást kötöttek egy június 29-én tartandó választásról.

Március 12. és március 14. között Németország egy külön, Szitakötő kódnevű katonai műveletet folytatott állampolgárai evakuálása érdekében. Az akció során 14 magyart is kimenekítettek Tiranából, ahogyan japán, dán, cseh, holland, osztrák, egyiptomi, lengyel és egyéb állampolgárokat is. Velük majdnem egyidőben az amerikai fegyveres erők Silver Wake (Ezüst Virradat) kódnevű evakuációs műveletet indítottak, amelynek során további 900 polgári személy (köztük albánok is) került kimentésre Albániából.

Egyre több alkalommal került sor robbantásos merényletekre is. Az egyiket április 18-án az elbasani egyetem ellen hajtották végre, sőt április 22-én Tiranában is robbant pokolgép. A harcok és a káosz miatt rengeteg fegyverraktár maradt őrizetlen. Több ilyen lerakat robbant fel, mely detonációknak gyakran voltak halálos áldozatai is. Április végén már egyre többen követelték az erőszak befejezését. Ekkor Észak-Albániában az iskolák is kinyithattak.

A polgárháború befejező szakasza

Az Egyesült Államok tiranai nagykövetségének evakuálása március 15-én. Az amerikai tengerészgyalogosoknak nem kellett fegyveres harcba bocsátkozniuk az albán lázadókkal, mint a többi ország katonáinak

Májusban a helyzet újból súlyosbodni látszott, mivel április 29-én megint fegyveres bandák vették át az uralmat Vlora felett, május 4-én pedig ismét mészárlások történtek négy nagy albán városban is (Tirana, Durazzo, Shkodra és Berat). Május 10-én Gramshban újabb összecsapások törtek ki a biztonsági erők és a helyi bandák között. Szintén fellángoltak a harcok Berat és Lushnja környékén május 14-én. A hónap végéig erőszakos cselekmények sora zajlott Memaliajban, Sarandában, Vlorában, Shkodrában és Durazzóban.

Május 23-án az albán köztársasági gárda és a különleges erők súlyos harcokat vívtak Cërrikben az ottani fegyveresekkel. Június 17-én a Berat melletti Uravajguroréban történt mészárlás albán rendőrök ellen. A választásokra készülő kormánypárt próbált kampányt folytatni a dél-albániai területeken is, de ez több helyütt zavargásokat okozott, így a kampány sikertelen maradt.

Június 29-én megtartották a parlamenti választásokat, amelyet az albán szocialista párt nyert meg, a demokrata párt pedig súlyos vereséget szenvedett. A Megváltás ekkor tapogatózni kezdett egy koalíció kialakítását illetően, de ezt ahhoz a feltételhez szabták, ha kiállnak a béke visszaállítása mellett. A választásokkal egyidőben népszavazást is tartottak arról, hogy Albániában visszaállítsák-e a királyságot? A leadott voksok 65%-a alapján a döntő többség a köztársaság fenntartása mellett állt ki. Leka Zogu nem fogadta el az eredményt, csalással vádolta meg a választási bizottságot és ]július 3-án tüntetést is szervezett, amely szintén véres összecsapásba torkollott, öt ember életét oltva ki.

Júliusban még mindig a bűnbandák terrorizálták az albán vidéki területeket és egyes nagyvárosokat. Nőtt a gyilkosságok, illetőleg az ember-, fegyver- és kábítószerkereskedelem is.

A demokraták választási veresége nyomán Berisha is lemondott július 24-én. Az új köztársasági elnök Rexhep Meidani lett. Tiranában Berisha távozását kitörő örömmel fogadta a lakosság. Augusztusban a harcok mindenütt befejeződtek Albániában. Az ENSZ-misszió augusztus 11-én elhagyta az országot.

Az áldozatok

A legalacsonyabb becslések szerint a több mint fél évig tartó albán polgárháborúnak 1600-2000 halálos áldozata volt. Léteznek becslések, amelyek szerint ennél is több, 3800 ember vesztette életét a harcokban, illetve egyéb erőszakos cselekményekben, valamint a zűrzavar okozta fegyver- és lőszerraktári robbanásokban. Bizonyos halálesetek azon okból kifolyólag következtek be, hogy a fegyverek tapasztalatlan kezekbe kerülve végzetes balesetekhez vezettek.

A sebesültek száma 3700 és 5000 fő között volt.

Következmények

Az illegális piacra vagy civil kézbe került fegyverarzenál egy jelentékeny részére a Koszovói Felszabadítási Hadsereg tette rá a kezét, amelynek birtokában 1998-ban gerillaháborút indított Koszovó kiszakításáért Jugoszláviából, ezáltal az 1991 óta tartó balkáni krízis folytatódott.

A polgárháború másik következménye, hogy alvilági szervezetek is jelentős mennyiségű fegyverhez illetve lőszerhez jutottak. A balkáni bandaháborúknak a következő években mintegy 6500 halottja volt.

A polgárháború 200 millió dolláros kárt okozott Albániának, ezért az állam pénzügyi segélycsomagért folyamodott a Nemzetközi Valutaalaphoz. A konfliktusok lezártával folytatódtak a szélhámos cégek elleni perek és felelősségre vontak a pilótajátékokban érintett korábbi kormánytagokat is. Egyeseket a távollétükben ítéltek el, mivel voltak cégvezetők, akik a külföldi erők evakuációi során hagyták el Albániát és különböző országokban rejtőztek el. Egyiküket, Baskim Drizát 2008. szeptemberében tartóztatta le az uruguayi rendőrség Montevideóban. Albániának történt kiadatása előtt viszont sikerült megszöknie házi őrizetéből.

Lásd még

• Albánia közelmúltbeli történelme

Irodalom

• Tripodi, Paolo (2016): The Collapse of Albania. Warlords in International Relations. Springer. ISBN 978-1-349-27688-2

Külső hivatkozások

• Anarchy in Albania: Collapse of European Collective Security? (Basic Papers)
• Anarchia in Albania
• Húsz év után újra Albániában (Népszava)
• Szilvágyi Tibor: A Nagy-Albánia-eszmerendszer múltja és jelene (Hadtudomány)