Ugrás a tartalomhoz

„Konzervatív Párt (Egyesült Királyság)” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Laptörténet interaktív böngészése
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztésÚjabb szerkesztés →
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
Robot: David_cameron_annouces_resignation.jpg cseréje a következőre: [[Commons:File:David_Cameron_announces_resignation.jpg|David_Cameron_announces_resignati
Rdavid (vitalap | szerkesztései)
542 szerkesztés
Elgéplés javítása
Címkék: Mobilról szerkesztett Mobil web szerkesztés
49. sor: 49. sor:
Az [[Európai Parlament]]ben is a konzervatívoké a legnagyobb brit frakció 25 képviselői hellyel. Ezek a képviselők az [[Európai Konzervatívok és Reformisták]] (''European Conservatives and Reformists'', ECR) csoportjában ülnek és maga a Konzervatív Párt az enyhén euroszkeptikus [[Európai Konzervatívok és Reformisták Szövetsége]] (''Alliance of European Conservatives and Reformists'', AECR) nevű európai pártcsalád tagja.
Az [[Európai Parlament]]ben is a konzervatívoké a legnagyobb brit frakció 25 képviselői hellyel. Ezek a képviselők az [[Európai Konzervatívok és Reformisták]] (''European Conservatives and Reformists'', ECR) csoportjában ülnek és maga a Konzervatív Párt az enyhén euroszkeptikus [[Európai Konzervatívok és Reformisták Szövetsége]] (''Alliance of European Conservatives and Reformists'', AECR) nevű európai pártcsalád tagja.


A [[Skócia Parlamentje|skót]] és a [[Wales Parlamentje|walesi parlamentben]] a Konzervatív Párt ellenzék. [[Észak-Írország]]ban az [[Ulsteri Konzervatívok és Unionisták]] at [[Ulsteri Unionista Párt]] szövetségesei, amely alkotója a négypárti [[Észak-Írország kormány|északír kormánynak]].
A [[Skócia Parlamentje|skót]] és a [[Wales Parlamentje|walesi parlamentben]] a Konzervatív Párt ellenzék. [[Észak-Írország]]ban az [[Ulsteri Konzervatívok és Unionisták]] az [[Ulsteri Unionista Párt]] szövetségesei, amely alkotója a négypárti [[Észak-Írország kormány|északír kormánynak]].


[[Fájl:UK popular vote.svg|bélyegkép|jobbra|350px|Pártok támogatottsága az Egyesült Királyságban a szavazatok megoszlása szerint [[1832]] óta<ref>Table 2.01 "Summary Results of General Elections 1832–2005 (UK)", ''British electoral facts, 1832–2006'', by Colin Rallings and Michael Thrasher, 7th edition, 2007, {{ISBN|978-0-7546-2712-8}}, p. 59.</ref><ref>[http://news.bbc.co.uk/1/shared/election2010/results/ Election 2010 Results], BBC News.</ref>
[[Fájl:UK popular vote.svg|bélyegkép|jobbra|350px|Pártok támogatottsága az Egyesült Királyságban a szavazatok megoszlása szerint [[1832]] óta<ref>Table 2.01 "Summary Results of General Elections 1832–2005 (UK)", ''British electoral facts, 1832–2006'', by Colin Rallings and Michael Thrasher, 7th edition, 2007, {{ISBN|978-0-7546-2712-8}}, p. 59.</ref><ref>[http://news.bbc.co.uk/1/shared/election2010/results/ Election 2010 Results], BBC News.</ref>

A lap 2018. december 26., 02:23-kori változata

Konzervatív Párt (Conservative Party)
Adatok
ElnökTheresa May
Alapítva1834.
Eredeti névKonzervatív és Unionista Párt
Székház4 Matthew Parker Street, London, SW1H 9NP, England
Ifjúsági tagozatJövő Konzervativizmus
Tagok száma149 800
IdeológiaKonzervativizmus
Gazdasági liberalizmus
Brit unionizmus
Politikai elhelyezkedésjobboldal
Parlamenti jelenlétKépviselőház:
317 / 650

Lordok háza:

254 / 808

Londoni Közgyűlés:

8 / 25
Európai Parlamentben (Brit mandátumokl):
20 / 75
Nemzetközi szövetségekNemzetközi Demokrata Unió (IDU)
Európai pártKonzervatívok és Reformisták Szövetsége Európában
EP-frakcióEurópai Konzervatívok és Reformisták (ECR)
Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága politikai élete
Weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Konzervatív Párt (Conservative Party) témájú médiaállományokat.

A Konzervatív és Unionista Párt (angolul Conservative and Unionist Party[1]), rövid nevükön Konzervatív Párt, vagy még rövidebben: Toryk) jobbközép politikai párt az Egyesült Királyságban, amely a konzervativizmus és a brit unionizmus elveit vallja. A legnagyobb párt az Egyesült Királyságban és jelenleg a legnagyobb a brit parlament alsóházában is, 306 képviselői hellyel. Jelenleg a Konzervatív Párt kormányozza az Egyesült Királyságot. A miniszterelnök Theresa May.

A Konzervatív Pártot 1834-ben hozták létre a korábbi Tory Pártból, amelyet 1678-ban alapítottak. A Konzervatív Pártot ezért ma is gyakran nevezik úgy, hogy Tory Párt, vagy Toryk. A 19. században a konzervatívok és a Liberális Párt voltak az ország domináns pártjai. Mai nevét akkor kapta a párt, amikor 1912-ben egyesült a Liberális Unionista Párttal, de a hosszú nevet csak ritkán használják és leggyakrabban a Konzervatív Párt néven emlegetik a pártot.

A 20. század elején emelkedett fel és lett a konzervatívok fő vetélytársává a Munkáspárt (Labour Party). A század inkább a Toryké volt: 57 éven igazgatták az országot konzervatív miniszterelnökök, köztük Winston Churchill (1940–1945, 1951–1955) és Margaret Thatcher (1979–1990). Thatcher kormányzása jelentős gazdasági liberalizációt hozott és ez a politika tette a Torykat az ország három fő pártalakulata közül a szabadpiac és az és euroszkepticizmus legjellemzőbb támogatójává. Hosszú munkáspárti kormányzás után a pártvezető elődeinél liberálisabban gondolkodó David Cameron vezette vissza a konzervatívokat a kormányzásba.[2][3][4]

Az Európai Parlamentben is a konzervatívoké a legnagyobb brit frakció 25 képviselői hellyel. Ezek a képviselők az Európai Konzervatívok és Reformisták (European Conservatives and Reformists, ECR) csoportjában ülnek és maga a Konzervatív Párt az enyhén euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformisták Szövetsége (Alliance of European Conservatives and Reformists, AECR) nevű európai pártcsalád tagja.

A skót és a walesi parlamentben a Konzervatív Párt ellenzék. Észak-Írországban az Ulsteri Konzervatívok és Unionisták az Ulsteri Unionista Párt szövetségesei, amely alkotója a négypárti északír kormánynak.

Pártok támogatottsága az Egyesült Királyságban a szavazatok megoszlása szerint 1832 óta[5][6]
  Konzervatívok
  Whigek/Liberálisok/Liberális Demokraták
  Munkáspárt
  Mások

Szervezete, tagsága

A Konzervatív Párt szervezetében a szavazókerületi szerveződések dominálnak a pártvezetők és a helyi jelöltek kiválasztásában, a kampányközpont a választási munka finanszírozásáért, szervezéséért és a politika meghatározásáért felelős. A párt vezetője kabinetjével és a adminisztrációjával egyeztetve formálja a párt politikáját. Ez a fajta decentralizált szervezet nem gyakori.[7]

A 20. század folyamán csökkent a párt tagsága. Cameron 2005 decemberi vezetővé választása után ez a trend megfordult, 2006-tól azonban visszatért és a tagság száma még a korábbinál is alacsonyabb szintre esett vissza. 2006-ban a pártnak - a Daily Telegraph szerint - mintegy 290 ezer tagja volt.[8] A tagdíj 25 font sterling, 23 éves kor alatt 5 font.

A pártnak 2004-ben a Választási Bizottság beszámolói szerint mintegy 20 millió font bevétele és 26 millió font kiadása volt.[9]

A párt a Nemzetközi Demokratikus Unió, illetve az Európai Demokrata Unió tagja.

Története

Lásd még: Tory és Whig
Sir Robert Peel, kétszeres miniszterelnök és a Konzervatív Párt alapítója

A Whig Párt kezdetei

A Konzervatív Párt a Whig Párt egy olyan frakciójára vezeti vissza eredetét, amely az ifjabb William Pitt (miniszterelnök 1783 és 1801, illetve 1804 és 1806 között) működése környékén jött létre. Ezt a csoportot a "Független Whigek", "Mr. Pitt Barátai", "Pittisták" neveken emlegették, illetve Pii halála után a "Tory" név jött használatba. Az utóbbi név utalás volt a Tory pártra, amely 1678-ban jött létre, de a Pittisták és a Tory párt közt nem volt szervezeti folytonosság. 1812-től a "Tory" nevet a Pittet követő formációra használták.

Az új párt nem minden tagja örült a "Tory" névnek. A "Konzervatív" nevet először George Canning használta az 1820-as években és az 1830-as években John Wilson Croker ajánlotta a párt nevének. Sir Robert Peel alatt vált hivatalos névvé, Sir Robert Peel idejében, a Tammworthi Manifesztummal. Peelt a Konzarvatív Párt alapítójaként tartják számon.

Konzervatívok és Unionisták

Sir Winston Churchill, kétszeres miniszterelnök

A választójog 19. századi kiszélesítése azt követelte a Konzervatív Párttól, hogy szélesebb körben népszerűsítse politikáját Lord Derby és Benjamin Disraeli alatt, akik egyébként maguk is hozzájárultak a kiterjesztéshez az 1867-es reformtörvénnyel (angolul Reform Act 1867). 1886-ban a párt szövetségre lépett a Lord Hartington (a későbbi Dukes of Devonshire) és Joseph Chamberlain fémjelezte Liberális Unionista Párttal. Lord Salisbury és Arthur Balfour idejében, a következő két évtizedben három év híján, a szövetségesek együtt kormányoztak, az 1906-os választásokon azonban súlyos vereséget szenvedtek, miután a szabadkereskedelem ügye erősen megosztotta őket. 1912-ben a Konzervatív Párt mégis egyesült a liberális unionistákkal.

Az első világháború idején a Konzervatívok együtt kormányoztak a Liberálisokkal egy összpárti kormányban és a koalíciós együttműködés folytatódott a liberális miniszterelnök David Lloyd George alatt is (a liberálisok egyik felével), 1922-ig. Ekkor Bonar Law és Stanley Baldwin vezetésével felbontották a koalíciót és egy másik koalíciót vezetve a Konzarvatívok 1931-ig kormányoztak, a Liberálisok és a Munkáspárt nemzeti szárnyai által támogatva.[10] 1940 májusában egy kiegyensúlyozottabb koalíciót hoztak létre,[10] a Nemzeti Kormány, amely Winston Churchill vezetésével átnavigálta az országot az egész második világháborún. Az 1945-ös választásokat azonban a Munkáspárttal szemben elveszítette.

Miután a Konzervatívok visszatértek a hatalomba az 1951-es választásokon, támogatták a Munkáspárt 'jóléti állam' politikájának és ipari államosítási programjának egy részét, habár Winston Churchill, Anthony Eden, Harold Macmillan és Sir Alec Douglas-Home továbbra is a viszonylag liberális kereskedelmi szabályozás és a kisebb állami szerepvállalás politikáját folytatták az 1950-es években és az 1960-as évek elején. MacMillan kísérletét az Európai Gazdasági Közösséghez 1963 elején a francia elnök Charles de Gaulle torpedózta meg.

1965-ben a Konzervatív Párt egyesült a skót Unionista Párttal is.

Edward Heath

Edward Heath 1970 és 1974 közt regnáló kormánya arról marad emlékezetes, hogy sikerült bemanővereznie az országot az Európai Gazdasági Közösségbe, bár ugyanakkor a párt jobboldala elégedetlen volt azzal, hogy a kormány nem tudta megfékezni a szakszervezeteket, miközben a brit ipar hanyatlásának következtében elharapóztak a sztrájkok, és 1973-ban a gazdaság két évig tartó recesszióba süllyedt.

Az EU-hoz, illetve elődjéhez való csatlakozás óta a tagság heves viták céltáblája a Konzervatív Párton belül.

Heath az 1970-es választásokon került hatalomra és csak 1975 közepén kellett volna kiírni a következő választást,[11] Heath azonban úgy döntött, hogy már 1974-ben választásokat rendezzenek, hogy elegendő támogatást szerezzen, miközben a bányászok sztrájka következtében nőtt az országban a feszültség. A végeredmény kudarc lett, mivel a "villámválasztás" patthelyzettel végződött és a Munkáspárt a konzervatívoknál néggyel több képviselői helyre tett szert, bár az előbbiek több szavazatot kaptak. Heath napokkal a választások után lemondott, mivel nem tudta megnyerni a Liberális Párt támogatását koalíciós kormány alakítására. Így Harold Wilson és a Munkáspárt kisebbségi kormányt alakítva visszatérhetett a hatalomba. Heath az 1974 októberi választásokon kísérletet tett a visszatérésre, de alulmaradt, mivel a Munkáspárt három mandátumos többséget szerzett.[12]

Margaret Thatcher

Margaret Thatcher,[13] az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1979 és 1990 között

Margaret Thatchert 1975-ben választották a Konzervatív Párt elnökévé és az 1979-es választásokon győzelemre vezette a pártot. A megválasztását megelőző években az országban folyamatosan magas volt az infláció (vezetővé választása idején 20 százalék, és előtte csak ritkán volt 10 százalék alatt a ráta), emelkedett a munkanélküliség és 1978-79 fordulóján az Elégedetlenség Tele néven ismert nagy sztrájkhullám söpört végig az országon.[14]

Miniszterelnökként Thatcher a ma Új Jobboldal vagy thatcherizmus néven ismert politikai ideológia megteremtője volt. Az alapul szolgáló társadalmi és gazdasági eszméket az Egyesült Államoktól kölcsönözték. Thatcher meggyőződése az volt, hogy egy túlságosan szocialista politika hosszútávú hanyatlásra ítélné a brit gazdaságot. Kormánya a gazdasági liberalizmus elvei alapján politizált, a szabad piac elveit alkalmazta a közszolgáltatásokat illetően is, ami állami tulajdonban lévő gazdasági ágak és közszolgáltató cégek privatizációjához vezetett, és a szakszervezetek hatalmának megnyirbálására törekedett. Thatcher azt vallotta, hogy a szakszervezetek akkori politikája megakasztja a gazdaság fejlődését, mert vadsztrájkokhoz vezet, mesterségesen magas szinten tartja a béreket és veszteséges iparágakat tart életben.

Thatcher még két elsöprő választási győzelemre vezette pártját, 1983-ban és 1987-ben. Népszerűségének sokat segített többek közt az, hogy 1982-ben győzelemre vezette az országot a falklandi háborúban és annak, hogy az állami lakások bérlőinek lehetővé tette a lakások piaci értéknél olcsó megvásárlását. A társadalom egyes szegmenseiben azonban nagyon népszerűtlen volt, mert a munkanélküliség az 1930-as évek óta legmagasabb szintjére szökött fel és gazdasági reformjait követően hárommillió felett tetőzött. Sokan nem szerették azért sem, ahogy az 1984-85-ös bányászsztrájkot kezelte. Miközben 1979 és 1982 közt megduplázódott a munkanélküliség, ez jórészt amiatt történt, mert Thatcher gazdaságpolitika harcba szállt a brit gazdaságot az 1970-es években romboló magas infláció ellen. Az 1979-es választás idején az infláció modernkori csúcspontján, 27 százalékon állt. 1983 elejére 4 százalékra esett.[15]

Miközben a konzervatívoknak nagy kihívásokkal kellett szembenézniük a kormányzásban, az 1980-as évek elején válságban volt ellenzékük, a Munkáspárt is. 1981-ben 20 szakadár munkáspárti képviselő létrehozta a Szociáldemokrata Pártot (SDP), amely gyorsan szövetségre lépett a Liberálisokkal. 1982 fordulójára a szövetség megelőzte a közvéleménykutatásokban a Konzervatívokat, de a júniusi győzelem a Falkland-háborúban és a gazdaság magára találása ismét feltornászta a Konzervatívok támogatottságát, és az 1983-as választásokat már elsöprő többséggel nyerte a kormánypárt.[15]

Thatcher az 1983-as választást követően nézett szembe az addigi legkomolyabb vetélytárssal, amikor lemondott a Munkáspárt vezetője, Michael Foot és a helyét Neil Kinnock vette át. A Labour megújulása komoly kihívást jelentett a Konzervatívoknak, és ezt követően a két párt - illetve néha az SDP-Liberális Szövetség - felváltva vezette a közvéleménykutatásokat.[16]

Az 1987-es választások idejére azonban ismét erősödött a gazdaság, alacsonyabb lett az infláció, csökkent a munkanélküliség és Mrs Thatcher megint csak elsöprő győzelmet aratott.[17]

Gyakran mondják, hogy Thatcher bukását a "Community Charge" néven bevezetett, de elterjedten "poll tax" néven emlegetett helyi adók bevezetése okozta. 1989 nyarán a Konzervatívok támogatottsága először esett a Kinnock-vezette Munkáspárté alá 1986 óta és azuhanás 1990-ig folytatódott. Az őszre a Munkáspárt előnye 16 százalékpontra hízott a közvéleménykutatásokban és a Konzervatívoknak 18 hónapjuk volt, hogy megakadályozzák Kinnock választási győzelmét. A gazdaság ekkor csúszott egy újabb recesszióba.[16]

A Konzervatív Párton belüli feszültségek oda vezettek, hogy Thatchernek kihívója támadt a konzervatív parlamenti képviselő Michael Heseltine személyében. Hónapokig tartó spekuláció után Thatcher végül 1990. november 22-én lemondott, hogy egyben tartsa a pártot és megadja az esélyt egy új konzervatív vezetőnek a párt megerősítésére.[18]

John Major

John Major, miniszterelnök 1990 és 1997 között

A párt vezetéséréért indult versengést John Major nyerte 1990. november 27-én és ez csaknem azonnal a Konzervatívok támogatottságának az emelkedéséhez vezetett. Hat nappal Thatcher lemondása előtt a MORI közvéleménykutatás 11 százalékpontra tette a Konzervatívok hátrányát a Munkáspárttal szemben, két hónapon belül azonban a Konzervatívok, ha kis előnnyel is, de visszakerültek a lista élére.[16]

Másfél évvel a következő esedékes választások előtt a brit gazdaság a recesszióba süllyedőben volt, a politikai közdőtéren ugyanakkor nagy volt a bizonytalanság. A Konzervatívok és a Munkáspárt egymást váltották a támogatottsági listák élén, Major pedig ellenállt Kinnock ismétlődő felszólításainak az előrehozott választások kiírására.[16]

A választásokat végül 1992. április 9-én rendezték meg és a Konzervatívok megint nyertek, annak ellenére, hogy a gazdaság még mindig recesszióban volt és a közvéleménykutatások munkáspárti győzelmet vagy kisebbségi parlamentet jeleztek előre. Ebben jelentős szerepet játszott Major élénk kampánya, amelynek során azt állította, hogy munkáspárti kormányzás alatt magasabbak volnának az árak és az adók az országban (és amivel a miniszterelnökök között elsőként szerzett 14 millió szavazatot. Egy jelentős újság, The Sun ugyanakkor erős kampányt folytatott Neil Kinnock ellen, aki a választások után le is mondott, és utódja a Munkáspárt élén John Smith lett.[19]

A brit gazdaság mély válságban volt, ami csak az év vége felé kezdett enyhülni. 1992. szeptember 16-án az Egyesült Királyság kénytelen volt kivonni a spekulatív támadások kereszttüzében álló font sterlinget az európai árfolyam-mechanizmusból. Ezt a napot később Fekete Szerda névre keresztelték.

Hamarosan mintegy egymillió tulajdonosnak kellett szembenéznie otthonuk elvesztésével, miközben a munkanélküliek száma közel hárommillióra dagadt. A párt elvesztette azt a reputációját, hogy jól kezeli a pénzügyeket, bár 1993 áprilisában a recesszió végét deklarálták,[20] ami gazdasági élénkülést és a foglalkoztatottság emelkedését jelentette.

A médiában egyre gyakrabban vádolták a Konzervatív kormányt korrupcióval. Támogatottsága 1994 végén érte el a mélypontot, amikor a munkáspárti vezér John Smith halála után a helyét Tony Blair vette át. A Munkáspárt támogatottsága 60 százalékig emelkedett és ezzel mintegy 30 százalékponttal előzték meg a Konzervatívokat. A következő két évben a munkáspárti előny jelentősen csökkent, hiszen a gazdaság élénkült és a munkanélküliség csökkent, de az 1997-es választások közeledtével a Munkáspárt még mindig biztos győztesnek látszott.[16]

Ennek tetejében a Munkáspárt hatékony kampányt folytatott és addigi legnagyobb választási győzelmét aratta, elsöprő fölénnyel. Skóciában és Walesben a Konzervatívok egyetlen képviselői helyet sem szereztek.

Megint ellenzékben: William Hague

Az elvesztett választás után John Major lemondott pártvezéri tisztéről és utódja William Hague lett. Bár jó debattőr hírében állt, egy Gallup poll azt találta, hogy a válaszadók kétharmada "kicsit ügyefogyottnak" találta,[21] miután olyanokat mondott, mint például az, hogy ifjúkorában egy nap 14 pint sört ivott meg. Még azért is bírálták, mert részt vett a Notting Hill-i karneválon és nyilvánosan baseballsapkát viselt, hogy a fiatal szavazóknak imponáljon.[22] A 2001-es választások előtt röviddel azért került össztűzbe, mert egy beszédében azt jósolta, hogy ha a Munkáspártot újraválasztják, "külföldet" csinál az Egyesült Királyságból.[23]

A választáson a Konzervatívok mindössze eggyel növelték mandátumaik számát, csak néhány hónappal azután, hogy a 2000 szeptemberi üzemanyag-tüntetéseket követően a Konzervatívok némi előnyre tettek szert a közvélemény kutatásokban a Munkáspárttal szemben.[16]

Hague azt a célt tűzte ki, hogy a Konzervatívok 209 mandátumot szerezzenek, ugyanannyit, mint a Munkáspárt az 1983-as választásokon, de a végeredmény ennél 43-mal kevesebb lett. A kudarc után Hague lemondott.

Iain Duncan Smith és Michael Howard

Iain Duncan Smith (pártvezér 2001 és 2003 között, akit gyakran az IDS rövidítéssel emlegettek, illetve szatirikus éllel mint "a csöndes ember") erősen euroszkeptikus nézeteket valló politikus, de vezetése alatt ez nem osztotta meg a pártot. A Konzervatívok egységesen felsorakoztak azon követelés mögött, hogy tartsanak népszavazást az Európai Unió formálódó alkotmányáról.

Duncan Smith nem tudta elvezeti a pártot a soron következő parlamenti választásokig, mert elbukott egy bizalmatlansági indítványon, amelyet olyan parlamenti képviselők terjesztettek be, akik nem bíztak abban, hogy az ő vezetésével meg lehet nyerni a választást. Ez annak ellenére történt, hogy a megelőző hónapokban a Konzervatívok fej fej mellett haladtak a Munkáspárttal támogatottságban.[16]

A 2003. november 6-án rendezett belső választáson Micahel Howard egyedül pályázott a pártvezéri tisztre és meg is választották.

Howard vezetésével a párt 0,6 százalékponttal javított választási eredményén a 2005-ös voksoláson, a szavazatok 32,3 százalékát szerezve. Ennél sokkal nagyonn jelentőségű volt, hogy 33-mal több, 198 képviselői helyet szereztek. A Munkáspárti többség 167-ről 66-ra zsugorodott. Angliában a Konzervatívok szerezték a legtöbb szavazatot (de nem a legtöbb mandátumot). A "Maga is arra gondol, amire én?" szlogen alatt futó konzervatív kampányt az ausztrál közvéleménykutató Lynton Crosby tervezte. A választás utáni napon, május 6-án Howard bejelentette, hogy nem érezné helyénvalónak megőrizni a pártvezérséget a vereség után. Hozzátette azt is, hogy túl öreg ahhoz, hogy a következő választási kampányba vezesse a pártot, és hogy le fog mondani, miután a párt kidolgozza új belső választási szabályait.

David Cameron

David Cameron és az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama koccintással zárnak egy fogadást a labdarúgó-világbajnokság Anglia-USA meccséről egy kétoldalú találkozón a torontói G20-találkozó közben 2010. június 26-án. (A meccs döntetlennel végződött.)

A pártvezérségért indult kampányt David Cameron nyerte. A második helyen végzett jelöltre, David Davisre adott szavazatok több mint kétszereség kapta: 134 446-ot (Davis 64 398-at). Cameron mélyreható változásokat ígért a Konzervatív Párt gondolkodásában, viselkedésében és arculatában, és elmozdulást a közép felé a párt addigi kemény jobboldali vonalától.[24] Habár nézetei valószínűleg balra állnak a párt tagjainak gondolkodásától és igyekezett a pártot vonzóbbá tenni a fiatal, szociálliberális szavazók számára,[25] hangsúlyozta tiszteletét a korábbi miniszterelnök Margaret Thatcher iránt, bár a "thatcherista" jelzőt nem fogadta el.

A 2006-os év jórészében ls 2007 elején a közvéleménykutatások a Munkáspárt előnyét mutatták.[26] A támogatottsági ráták 2007 nyarától változékonyabbá váltak, miután Gordon Brown lett a miniszterelnök. Októbertől a közvéleménykutatások a Konzervatívok vezetését mutatták és következő év májusában - miután a gazdaság recesszióba csúszott és egy héttel a helyi önkormányzati választások után - a The Sun című újság megbízásából készült YouGov felmérés a Konzervatívok 26 százalékpontos vezetését mutatta ki a Munkáspárttal szemben, ami a legnagyobb előnyük volt 1968 óta.[27] A Konzervatívok London polgármesteri székét is megszerezték májusban: Boris Johnson a hivatalban lévő polgármester, Ken Livingstone ellen győzött.[28]

A konzervatív előny fennmaradt a 2010. május 6-án tartott választásokig ezután eltelő csaknem három évben, bár 2010 fordulójára kevesebb, mint 10 százalékpontra csökkent. A választások kisebbségi parlamenthez vezettek: a konzervatívok szerezték a legtöbb, 306 mandátumot, de ez 19-cel kevesebb volt a parlamenti többségnél. Öt nappal később Gordon Brown miniszterelnök lemondott, David Cameront nevezték ki miniszterelnöknek és a Konzervatív Párt koalícióra lépett a Liberális Demokratákkal. Ez lett az Egyesült Királyság első koalíciós kormánya a második világháború óta.[29] (Az 1977-es Lib-Lab Paktum nem koalíció volt, csak együttműködés.)

David Cameron bejelenti lemondását. 2016. június 24.

A 2015-ös választásokon David Cameron győzelemre vezette a konzervatívokat és így új kormányát már a liberális demokraták nélkül alakította meg. A párt 332 mandátumot szerzett ezzel 24 mandátummal növelte képviselői helyét. Cameron 2016-ban valósította meg azt a választási ígéretét, hogy amennyiben a konzervatív párt nyeri a választásokat népszavazást fognak tartani az ország európai uniós tagságáról. Erre a választásra 2016. június 23-án került sor. A népszavazásnak a konzervatív párt maga is megosztottan kezdett neki. Bár a kormányfő a bennmaradás mellett kampányolt a párt néhány vezéralakja mint Boris Johnson londoni polgármester a kilépés mellett foglalt állást. A népszavazás végül a kilépők többségével zárult.

Népszavazás az Egyesült Királyság EU-tagságáról

2016. június 23.

Száma Aránya
Szavazásra jogosultak 46 500 001 100%
Szavazók
  • ebből érvényes
  • ebből érvénytelen
 46 500 00133 551 983 25 359 72,21% (100%)

99,92% 0,08%

Szavazatok
Száma Aránya
Kilépés 17 410 742 51,89%
Maradás 16 141 241 48,11%
Összesen 33 551 983 100%

A szavazás végeredménye miatt David Cameron bejelentette lemondását a miniszterelnöki és a pártelnöki tisztségről.[30]

Theresa May

Theresa May

A brexit népszavazás után a leköszönt Cameron helyét a korábbi belügyminiszter Theresa May vette át. Ezzel ő lett az egyesült királyság második női miniszterelnöke. May kormányzása alatt kezdődtek meg a brexit tárgyalások. Ennek megerősítésére May előrehozott választásokat javasolt amelyre 2017. június 8-án került sor. A választáson a May vezette konzervatív párt elveszítette parlamenti többségét.[31]

A Konzervatív Párt ma

A Konzervatív Párt, bár nincs többsége a törvényhozásban, az északír unionista párt külső támogatásával kormányoz.

A legutóbbi választásokra készülőben a Konzervatív Párt 2010. április 13-án tette közzé kiáltványát egy rendezvényen amelyet használaton kívüli Battersea erőműben tartottak.

Jelenlegi politikája

Az Unióról

A Konzervatív Párt támogatja az Egyesült Királyság Uniójának feltartását és ellenzi az angol, skót és walesi önállósodási törekvéseket.[32] A párt jelenlegi feje, David Cameron ki is mondta, hogy hajlandó mindent megtenni "hogy két országunkat egyben tartsuk" (Angliára és Skóciára utalva).[33]

A Konzervatív Párton belül egymással ellentétes álláspontok léteztek a parlamenti hatáskörök devolúciója (területi alapú decentralizációja) kérdésében. Az 1997-es népszavazások során ellenezték Wales és Skócia devolúcióját, Észak-Írországét azonban támogatták. 2004-ben ellenezték az akkori kormány szándékát Északkelet-Anglia (North East England) devolúciójára, és az erről szóló népszavazás kudarcot is vallott. Mivel azonban a skót parlament és a walesi nemzetgyűlés már létezik, a Konzervatívok ígéretet tettek, hogy nem fogják megszüntetni őket. Nemrégiben a Konzervatívok besoroltak egy javaslat mögé - ez még nem politika, csak javaslat - amely szerint a csak Angliát érintő ügyekben csak az angol képviselők szavaznának az Egyesült Királyság parlamentjében. (Lásd: West Lothian kérdés.)

Gazdaságpolitika

Az 1992-es Fekete Szerda - amikor fontmilliárdokat költöttek el eredménytelenül, hogy benntartsák a font sterlinget az európai árfolyam-mechanizmusban - komoly csapást mért a pártnak arra a reputációjára, hogy a gazdaságpolitikában felelősen jár el. Mindez, együtt az 1990-es évek elejének recessziójával jó alapot szolgáltatott a munkáspárti Tony Blairnek és az akkori árnyék-pénzügyminiszter Gordon Brownnak arra, hogy jobb gazdaságpolitikát ígérjenek.

Egy szilárdnak bizonyult konzervatív párti gazdaságpolitikai elv az európai közös fizetőeszközhöz, az euróhoz való csatlakozás ellenzése. Az 1992-es maastrichti szerződéstárgyalásai során John Major miniszterelnök elérte, hogy az Egyesült Királyság]]nak ne legyen kötelezettsége az euróhoz való csatlakozásra. Ezt Major annak ellenére tette, hogy saját kabinetjének több tagja - köztük Keneth Carke az euróhoz való csatlakozást támogatták. Miután az 1997-es vereséget követően Major lemondott, mind a négy utódja a párt élén - köztük David Cameron - szilárdan kitartott az eurócsatlakozás ellenzése mellett. Ez népszerű politika, bár a brit szavazók alapvetően kis jelentőséget tulajdonítanak az Európával kapcsolatás kérdéseknek szemben az oktatás, az egészségügy, a bevándorlás és a bűnözés fontosnak tartott kérdéseivel.[34]

Az 1997-es munkáspárti választási győzelem után az immár ellenzéki konzervatívok ellenezték, hogy a központi bank, a Bank of England jogot kapjon a kamatok önálló megállapítására. Ezt azon az alapon bírálták, hogy ez az első lépés lehet a font sterling megszüntetése és az euró bevezetése felé. Özleti körökben azonban népszerű volt a bank függetlenségének megteremtése, mivel ez segíthet alacsonyan tartani az inflációt.[35] A Konzervatívok 2000 elején végül elfogadták ezt a munkáspárti politikát.[36]

David Cameron alatt a Konzervatív Párt újragondolta véleményét az adózás kérdéseiről, megtartva azt az alapelvet, hogy csökkenteni kell a közvetlen adókat, ugyanakkor amellett érvelve, hogy az országnak "dinamikus és versenyképes" gazdaságra van szüksége és a növekedés hozadékát meg kell osztani "az adócsökkentés és a több közberuházás" között.

A 2008-2009-es világválság beköszöntével a konzervatívok nem zárták ki az adóemelés szükségességét és azt mondták, nehéz lenne lejjebb vinni a személyi jövedelemadó 50 százalékos legfelső kulcsát. Ehelyett a társadalombiztosítási befizetések csökkentését és az állami kiadások csökkentését tartották célszerűnek.

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Választási teljesítményei

A táblázat a Konzervatív Párt eredményeit mutatj az 1835 óta rendezett általános választásokon.[37]

Választás Szavazatok Voksok % Elnyert képviselői helyek Választási győztes
1835 261,269 40,8% 273 Whig
1837 379,694 48,3% 314 Whig
1841 379,694 56,9% 367 Konzervatív
1847 205,481 42,7% 325 Whig
1852 311,481 41,9% 330 Konzervatív
1857 239,712 34,0% 264 Whig
1859 193,232 34,3% 298 Whig
1865 346,035 40,5% 289 Liberális
1868 903,318 38,4% 271 Liberális
1874 1,091,708 44,3% 350 Konzervatív
1880 1,462,351 42,5% 237 Liberális
1885 2,020,927 43,5% 247 Liberális
1886 1,520,886 51,1% 393 (316+77) Konzervatív és Liberális Unionista
1892 2,159,150 47,0% 313 (268+45) Liberális
1895 1,894,772 49,0% 411 Konzervatív és Liberális Unionista
1900 1,767,958 50,3% 402 Konzervatív és Liberális Unionista
1906 2,422,071 43,4% 156 Liberális
1910 január 3,104,407 46,8% 272 Liberális kisebbségi parlament
1910 december 2,420,169 46,6% 271 Liberális kisebbségi parlament
1918 3,472,738 33,3% 332 Konzervatív kisebbségi parlament / Liberális koalíció
1922 5,294,465 38,5% 344 Konzervatív
1923 5,286,159 38,0% 258 Konzervatív kisebbségi parlament
1924 7,418,983 46,8% 412 Konzervatív
1929 8,252,527 38,1% 260 Munkáspárti kisebbségi parlament
1931 11,377,022 55,0% 473 Konzervatív
1935 10,025,083 47,8% 386 Nemzeti Kormány (konzervatív)
1945 8,716,211 36,2% 197 Munkáspárt
1950 11,507,061 40,0% 282 Munkáspárt
1951 13,724,418 48,0% 321 (302+19) Konzervatív
1955 13,310,891 49,7% 345 Konzervatív
1959 13,750,875 49,4% 365 Konzervatív
1964 12,002,642 43,4% 304 Munkáspárt
1966 11,418,455 41,9% 253 Munkáspárt
1970 13,145,123 46,4% 330 Konzervatív
1974 február 11,872,180 37,9% 297 Munkáspárti kisebbségi parlament / Lib-Lab Paktum
1974 október 10,462,565 35,8% 277 Munkáspárt
1979 13,697,923 43,9% 339 Konzervatív
1983 13,012,316 42,4% 397 Konzervatív
1987 13,760,935 42,2% 376 Konzervatív
1992 14,093,007 41,9% 336 Konzervatív
1997 9,600,943 30,7% 165 Munkáspárt
2001 8,357,615 31,7% 166 Munkáspárt
2005 8,785,941 32,4% 198 Munkáspárt
2010 10,704,647 36,1% 306 Konzervatív kisebbségi parlament / Konzervatív-Liberális Demokrata Koalíció
2015 11,334,920 36,9% 330 Konzervatív
2017 13,636,690 42,3% 317 Konzervatív kisebbségi parlament /Északír unionista támogatás

Irodalom

Angol nyelven:

  • Bale, Tim. The Conservative Party: From Thatcher to Cameron (2011)
  • Blake, Robert and Louis William Roger, eds. Churchill: A Major New Reassessment of His Life in Peace and War (Oxford UP, 1992), 581 pp; 29 essays by scholars on specialized topics
  • Campbell, John. Margaret Thatcher; Volume Two: The Iron Lady (Pimlico 2003). ISBN 0-7126-6781-4
  • Evans, Eric J. Thatcher and Thatcherism (2004)
  • Garnett, Mark, and Philip Lynch. The conservatives in crisis: the Tories after 1997 (1994)
  • Green, E. H. H. Ideologies of conservatism: conservative political ideas in the twentieth century (2004)
  • Green, E. H. H. The Crisis of conservatism: The politics, economics, and ideology of the British Conservative Party, 1880-1914 (1996)
  • King, Anthony, ed. British Political Opinion 1937-2000: The Gallup Polls (2001)
  • McKenzie, R. T. and A. Silver (1968), Angels in Marble: Working-class Conservatives in Urban England
  • Mowat, Sharles Loch. Britain between the Wars, 1918-1940 (1955) 694 pp;
  • Norton, Bruce F. Politics in Britain (2007) textbook
  • Parry, J. P. "Disraeli and England," Historical Journal Vol. 43, No. 3 (Sep., 2000), pp. 699–728 in JSTOR
  • Powell, David. British Politics, 1910-1935: The Crisis of the Party System (2004)
  • Reitan, Earl Aaron. The Thatcher Revolution: Margaret Thatcher, John Major, Tony Blair, and the Transformation of Modern Britain, 1979–2001 (2003) Rowman & Littlefield. ISBN 0-7425-2203-2
  • Searle, G. R. A New England?: Peace and War 1886-1918 (2005) 976pp survey
  • Taylor, A. J. P. English History, 1914-1945 1965, standard political history of the era
  • Thackeray, David. "Home and Politics: Women and Conservative Activism in Early Twentieth‐Century Britain," Journal of British Studies October 2010, Vol. 49, No. 4:826-848.

Jegyzetek

  1. ↑ Archivált másolat. [2010. április 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. április 9.)
  2. ↑ Rawnsley, Andrew. „'I'm not a deeply ideological person. I'm a practical one'”, The Observer , 2005. december 18. (Hozzáférés: 2011. február 26.) 
  3. ↑ Shoffman, Marc. „Cameron in the pink: Tory leader sees increased support in the gay community”, Pink News , 2006. április 17. (Hozzáférés: 2011. február 26.) 
  4. ↑ Eaglesham, Jean. „Man in the News: Leader at the threshold”, Financial Times , 2006. április 17. (Hozzáférés: 2011. február 26.) 
  5. ↑ Table 2.01 "Summary Results of General Elections 1832–2005 (UK)", British electoral facts, 1832–2006, by Colin Rallings and Michael Thrasher, 7th edition, 2007, ISBN 978-0-7546-2712-8, p. 59.
  6. ↑ Election 2010 Results, BBC News.
  7. ↑ Sablon:Cite BAILII
  8. ↑ Toby Helm, George Jones. „Conservatives' success story stalls”, Daily Telegraph, 2006. december 27. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  9. ↑ Annual Report and Financial Statements for the year ended 31 December 2004 (PDF). The Conservative and Unionist Central Office. (Hozzáférés: 2007. április 20.) [halott link]
  10. ↑ a b , Vernon Bogdanor, Multi-Party Politics and the Constitution.
  11. ↑ „1970: Heath's surprise victory”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  12. ↑ „1974 Oct : Wilson makes it four”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  13. ↑ A Margaret Thatcher Alapítvány által rendelkezésre bocsátott fotó.
  14. ↑ „1979: Thatcher wins Tory landslide”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  15. ↑ a b „1983: Thatcher triumphs again”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  16. ↑ a b c d e f g „Poll tracker: Interactive guide to the opinion polls”, BBC News, 2009. szeptember 29. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  17. ↑ „1987: Thatcher's third victory”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  18. ↑ „1990: Thatcher quits as prime minister”, BBC News, 1990. november 22. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  19. ↑ „1992: Tories win again against odds”, BBC News, 2005. április 5. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  20. ↑ „1993: Recession over — it's official”, BBC News, 1993. április 26. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  21. ↑ David Cowling. „Poll monitor: Labour looks hard to beat”, BBC News, 2001. február 9. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  22. ↑ „Trying to be 'down with the kids'”, BBC News, 2003. március 7. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  23. ↑ „Tory critics round on Hague”, BBC News, 2001. március 5. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  24. ↑ „Full text of David Cameron's victory speech”, The Guardian, 2005. június 12. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  25. ↑ News.BBC.co.uk Minister in Tory homophobia claim. BBC. Hozzáférés ideje: 7 July 2009
  26. ↑ Conservative or Labour preference ("forced choice"). UK Polling Report. YouGov. (Hozzáférés: 2007. április 20.)
  27. ↑ „Labour at its lowest ebb”, Conservative Party, 2008. május 9. (Hozzáférés: 2008. május 10.) 
  28. ↑ Boris is the new Mayor of London. Conservative Party, 2008. május 3. [2008. május 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 3.)
  29. ↑ „Election 2010 results”, BBC News (Hozzáférés: 2010. május 12.) 
  30. ↑ https://mno.hu/kulfold/osszel-mar-uj-miniszterelnoke-lesz-nagy-britannianak-1348753
  31. ↑ http://24.hu/kulfold/2017/06/09/oriasi-pofont-adott-maganak-a-brit-kormany-elbuktak-a-valasztast/
  32. ↑ Wilson, Graeme. „Tories head to Scotland to defend Union”, The Daily Telegraph, 2007. január 16. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  33. ↑ „David Cameron tells Scots Tories: 'I will treat Scotland with respect'”, The Times, 2008. május 24. (Hozzáférés: 2010. április 1.) 
  34. ↑ EU boost for professionals' job mobility. European Review, Issue 26. [2006. május 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. április 20.)
  35. ↑ „Business: The Economy - Labour's economic record”, BBC News, 1999. július 26. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  36. ↑ „Portillo springs surprise U-turns”, BBC News, 2000. február 3. (Hozzáférés: 2007. április 20.) 
  37. ↑ General Election Results 1885-1979. Election.demon.co.uk. (Hozzáférés: 2010. április 13.)

Források

Ez a szócikk részben vagy egészben a Conservative Party (UK) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

Commons:Category:Conservative Party (UK)
A Wikimédia Commons tartalmaz Konzervatív Párt (Egyesült Királyság) témájú médiaállományokat.

Hivatalos párthonlapok

Egyéb

Ez a politikával kapcsolatos lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Konzervatív_Párt_(Egyesült_Királyság)&oldid=20815214”