Neokonfucianizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Átírási segédlet
Szung–Ming li-hszüe
Kínai átírás
Hagyományos kínai 宋明理學
Egyszerűsített kínai 宋明理学
Mandarin pinjin Sòng-Míng lǐxué

A neokonfucianizmus (kínaiul: 宋明理學, szó szerint: „A Szung- és Ming-kori elv-iskola”) a Szung-korban kialakult szellemi irányzat, amely a klasszikus konfuciánus tanítások újraértelmezésével, megreformálásával reagált a taoista és buddhista elképzelésekre. A neokonfuciánus gondolkodók a konfucianizmusból addig teljes mértékben hiányzó metafizikai rendszer kidolgozására összpontosítottak, melyben ötvözték a taoizmus és a buddhizmus tanításait a Változások könyve eszmerendszerével és a jin–jang teóriákkal. A legjelentősebb neokonfuciánus filozófusnak Csu Hszit tekintik. A Jüan-, a Ming- és a Csing-korban az ő értelmezései váltak a hivatalos tanítássá, s azok alapos ismeretét követelték meg a hivatalnokvizsgákon is.

Kialakulása[szerkesztés]

A 3-4. századtól a konfucianizmus meggyengült, nem tudott lépést tartani az egyre szélesebb körökben terjedő taoista és buddhista tanokkal. A neokonfuciánus gondolkodók a buddhizmusból és taoizmusból merítve olyan sajátos konfuciánus rendszert alkottak, amely a taoizmus és buddhizmus által feltett ontológiai és metafizikai kérdésekre keresi a konfuciánus választ.

Előfutárainak a Tang-korban élt Han Jü (768-824) és Li Ao (李翱; 772–841) tekinthetők, akik kísérletet tettek arra, hogy A nagy tanítás és A közép mozdulatlansága című konfuciánus klasszikusok újszerű értelmezésével magyarázattal szolgáljanak koruk problémáira. Han Jü A taoról (Jüan-tao 《原道》) című írásában kifejti, hogy az, amit ő taonak (道) nevez, nem az, amit a taoisták és a buddhisták egészen odáig taonak neveztek. Szerinte a tao az olyan mitikus uralkodók láncolatán jutott el egésze Konfuciuszig, mint Jao, Sun és , de a láncolat Menciusznál megszakadt. Az őt követő konfuciánusok már csak részleteket értettek belőle, de a lényeget elvesztették. Li Ao hasonló véleményt alkot A természet visszaállítása (Fu hszing su 《復性書》) című művében, azzal kiegészítve, hogy a Konfuciusz unokája és tanítványa, Ceng-ce által lejegyzett A közép mozdulatlansága még tartalmazza az igazi tanítást, de azt már senki nem érti. Li Ao maga úgy érezte, hogy ő maga ezen a művön keresztül képes felfogni az Igazságot, s így Menciusz örökébe lépni.[1]

Az öt mester[szerkesztés]

A neokonfucianizmus kialakulására alapvetően három gondolati irányzat volt hatással. A konfucianizmus mellett a taoizmusból és a buddhizmusból merítkezett. A neokunfuciánus gondolkodók számára a csan és a buddhizmus egymás szinonímái voltak, a taoizmus pedig elsősorban a vallásos taoizmust jelentette, amelyben jelentős szerepet játszott a jin–jang iskola kozmogóniai nézetei. Fung Yu-lan szavaival: „Ez a három gondolati irányzat korántsem volt egységes, sőt tanaik sok tekintetben ellentmondtak egymásnak. Ezért időbe telt, amíg a filozófusok egységet alakítottak ki belőlük, különösen azért, mert a rendszer nem egyszerűen egy eklektikus képződmény volt, hanem valódi homogén egész.”[2]

A neokonfucianizmus gondolatrendszere mintegy két évszázados formálódás után, majd a Szung-korban, a 11. században ölt formát öt olyan mesternek köszönhetően, mint: Csou Tun-ji (周敦頤; 1017-73), Sao Jung (邵雍; 1011-73), Csang Caj (張載; 1020-77), Cseng Hao (程顥; 1032-85) és Cseng Ji (程頤; 1033-1107).

Csou Tun-ji kozmogóniája[szerkesztés]

Csou Tun-ji A nagy eredőpont ábrázatának magyarázata (Taj-csi tu-suo《太極圖說》) című rövid művében a Változások könyve alapján fejti ki saját kozmogóniai koncepcióját. E szerint a nagy eredőpont mozgásából alakult ki a jang, lenyugvásából pedig a jin. A jangból és jinből jött létre az öt elem (víz, fa, tűz, föld, fém), az öt elemből pedig a világ összes dolga. Szerinte a bölcsesség elérésének módja abban áll, hogy – a csan szerzetesek hitvallásához hasonlóan – az embernek természetesen kell élnie és cselekednie.[3]

Sao Jung kozmogóniája[szerkesztés]

Sao Jung a nagy eredőpontot a tudattal azonosította, így minden dolog forrásának is ezt tartotta.[4]

Csang Caj kozmogóniája[szerkesztés]

Csang Caj szerint a nagy eredőpont nem más, mint a csi (lehelet, pára, életerő), ami a szüntelen változás előidézője. Noha a lények különböző tulajdonságokkal rendelkeznek, végső soron ugyanabból a szubsztanciából állnak. Ebből fakad egyetemes etikája: „az Ég az apám, a Föld az anyám, minden ember a testvérem, s minden a társam”.[5]

A két irányzat kezdete[szerkesztés]

A neokonfucianizmus idővel két fő iskolára vált szét, melyek Csang Caj unokaöccseinek, Cseng Haonak és Cseng Jinek a nevéhez fűződnek. A fiatalabbik fivér. Cseng Ji által elindított iskola majd Csi Hszi munkásságával teljesedik ki. Ezt nevezték a „törvények” vagy „alapelvek” iskolájának (li-hszüe 理學), de emellett CsengCsu-iskola (CsengCsu-hszüe 程朱學) néven is emlegetik. Az idősebb fivér, Cseng Hao által alapított irányzatot a „tudat” vagy „szellem” iskoláját (心學) Lu Csiu-jüan (陸九淵; 1139-1193) vitte tovább, és majd Jang-ming (王陽明; 1472-1529) filozófiájában teljesedik ki végső formájában. Fung Ju-lan szavaival: „A Cseng fivérek nem minden tekintetben ismerték fel, hogy iskoláik között milyen jelentős eltérések vannak. Az igazi vita Csi Hszi és Lu Csiu-jüan között robbant ki, s mind a mai napig tart.”[6]

A Cseng fivérek tanítása[szerkesztés]

Cseng Hao és Cseng Ji egyaránt azt vallották, hogy az élet és a tanulás célja az égi elv (tien-li 天理) megőrzése és az emberi vágyak csökkentése, illetve megszüntetése. Ennek eléréséhez a tudat művelése szükséges az őszinteség és komolyság gyakorlása által. A két testvér nézetei azonban jelentősen különböztek. Cseng Hao az emberségesség (zsen) fontosságát hangsúlyozta, szerinte az egyetemes elv az emberi tudatban rejtőzik, s a tudat kiterjesztése által ismerhető meg az Ég. Cseng Ji viszont az elv (li 理) megértésére helyezte a hangsúlyt. A tudat művelésének első lépése az elv mibenlétének helyes megértése. Az elv örökké létezik, és változatlan időben és térben.[7]

Csu Hszi tanítása[szerkesztés]

A korai mesterek tanítását Csu Hszi (1130-1200) foglalta rendszerbe, így őt tekintik a neokonfucianizmus és különösen az „elv iskola” atyjának. Tanításai és a Négy könyvhöz írt kommentárjai meghatározták a konfucianizmus fejlődését a következő nyolcszáz évben. Filozófiájában az elv azonos a nagy eredőponttal, a taoval (道) és az Éggel. Az egyetemes elv mellett minden dolognak megvan a maga elve, amely azonban lényegét tekintve nem különbözik az egyetemes elvtől. Az elvhez szorosan kapcsolódik a dolgokat létrehozó anyagi erő (csi) fogalma, egyik sem létezhet a másik nélkül. Az emberi tulajdonságok attól függnek, hogy ki mennyire tiszta csit kapott születésekor. A bölcs csije teljesen tiszta, ám mindenki számára lehetséges a benne rejlő elv miatt, hogy megtisztítsa természetét.[8]

Lu Csiu-jüan és Jang-ming tanítása[szerkesztés]

A „tudat iskolájának” első kiemelkedő képviselője Lu Csiu-jüan (陸九淵; 1139-1193), aki úgy gondolta, hogy a tudat a nagy eredőpont, ez tartalmazza az egész világot és minden elvet. Mivel a tudaton kívül nincs elv, így elveti a Csu Hszi által javasolt külső dolgok kutatását, s a tudat vizsgálatát helyezi középpontba.

A „tudat iskolája” sokáig háttérbe szorult, s csak Jang-ming (王陽明; 1472-1529) megjelenése után válik Csu Hszi iskolájának komoly riválisává. Wang szerint mindenkiben benne rejlik a bölcs, csak a tudat megismerése visz el a megvilágosodáshoz, a külső dolgok, a klasszikusok boncolgatására nincs szükség.[9]

Hivatkozások[szerkesztés]

Megjegyzések[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Fung 2003. 325., 426. o.
  2. Fung 2003. 327. o.
  3. Fung 2003. 327–331. o.
  4. Fung 2003. 332–337. o.
  5. Fung 2003. 337–340. o.
  6. Fung 2003. 341. o.
  7. Fung 2003. 342–354. o.
  8. Fung 2003. 355–369. o.
  9. Fung 2003. 370–382. o.

Irodalom[szerkesztés]

  • Fung 2003.: Fung Yu-lan. A kínai filozófia rövid története. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. ISBN 963 3894794
  • P. Szabó 2000.: P. Szabó Sándor. Zhou Dunyi kozmogóniai koncepciója és a Nagy Eredőpont ábrájának magyarázata. In: Hamar Imre (szerk.), Sinológiai Műhely 1. – Mítoszok és vallások Kínában. Balassi Kiadó, Budapest 2000, 66-77.
  • Vasziljev 1977: L. Sz. Vasziljev. Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában. Budapest: Gondolat Kiadó, 1977. ISBN 963 280 475 9

Lásd még[szerkesztés]

Külső hivatkozás[szerkesztés]