Leonard Bernstein

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Leonard Bernstein
Leonard Bernstein (1971 körül)
Leonard Bernstein (1971 körül)
Életrajzi adatok
Születési név Louis Bernstein
Született 1918. augusztus 25.
Lawrence, USA
Elhunyt 1990. október 14. (72 évesen)
New York, USA
Sírhely Green-Wood temető
Házastársa Felicia Montealegre Cohn (1951–1978)
Iskolái
Pályafutás
Műfajok
Hangszer zongora
Díjak
  • A Német Szövetségi Köztársaság Rendjének Nagykeresztje
  • Ring of Honour of the city (1982)
  • Great Golden Medal of Honour for Services to the Republic of Austria
  • Grammy Lifetime Achievement Award (1985)
  • Praemium Imperiale (1990)
  • Léonie Sonnings musikpris (1965)
  • Royal Philharmonic Society Gold Medal (1987)
  • Kennedy Center Honors (1980)
  • Az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének Lovagja
  • a Tel Aviv Egyetem díszdoktora
  • a Jeruzsálemi Héber Egyetem díszdoktora
  • Grammy-díj
Tevékenység zeneszerző, karmester
Kiadók

Leonard Bernstein aláírása
Leonard Bernstein aláírása

Leonard Bernstein weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Leonard Bernstein témájú médiaállományokat.

Leonard Bernstein (Lawrence, Massachusetts, 1918. augusztus 25.New York, 1990. október 14.) amerikai zeneszerző és karmester. Korának igazi sztár karmestere olt, aki tíz évig vezette az Amerikai Egyesült Államok egyik legjobb zenekarának tartott New York-i Filharmonikusokat.

Édesapja szerette volna, ha a művészpálya helyett fia tovább viszi a családi vállalkozást, de Leonard hajthatatlan volt és mindenáron zenészként szeretett volna érvényesülni. Zenei tanulmányait Bostonban kezdte, majd a Harvardon folytatta. Egyetemi tanulmányai befejezése után nehezen talált magának karmesteri vagy zeneszerzői, zenészi állást. 1939-ben aztán felvételt nyert a philadelphiai Curtis Intézetbe, ahol Reiner Frigyes lett a mestere. A következő évben részt vett a Berkshire-i Szimfonikus Fesztiválon Tanglewoodban, ekkor ismerkedett meg Szergej Alekszandrovics Kuszevickijjel, aki később szintén támogatta karmesteri karrierjét. Az 1940-es évek elején alkalmi munkákból élt, majd 1943-ban a New York-i Filharmonikusok asszisztens karmestere lett. Még ez év novemberében a megbetegedett Bruno Waltert helyettesítette a zenekar egyik koncertjén. A próbák nélkül vezényelt este meghozta számára az igazi hírnevet. Ettől kezdve karrierje elkezdett felfelé ívelni. 1958-ban kinevezték a zenekar első karmesterévé. Zeneszerzőként már korábban elindult a világhírnév felé az 1957-ben bemutatott West Side Story című musicallel. Karmesterként több világ körüli turnét tett zenekarával, bevezette a nyilvános főpróbákat, illetve bevezette azt a szokást, hogy a hangversenyek előtt bevezető előadásokat tart. 1969-ig vezette a zenekar. Életének ezt a szakaszát hang- és televíziófelvételek sokasága dokumentálta az utókor számára. Éltének utolsó húsz évében sokat koncertezett a világkörül. A hetvenes években egyetemi előadásokat tartott a Harvardon, karmesterkurzust vezetett Bécsben, és megírta legtöbbet vitatott Mise című művét. Az 1980-as években rendszeresen fellépet az amszterdami Concertgebouw Zenekarral, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, illetve többször adott koncerteket Bostonban és Los Angelesben is, az Izraeli Filharmonikus Zenekarral vett részt egy világ körüli turnén. 1990-ben nem sokkal azután halt meg tüdőrákban, hogy bejelentette visszavonulását a pódiumtól.

Élete[szerkesztés]

Gyermekkora[szerkesztés]

A Bernstein család Ukrajnából, Rovno környékéről települt be az Amerikai Egyesült Államokba. Leonard apja, Samuel Joesph Bernstein valószínűleg 1909-ben, tizenhat éves korában vándorolt ki Amerikába, ahol először halpucoló lett New Yorkban, majd miután sikerült összegyűjtenie egy kis pénzt, parókakészítő vállalatot alapított. Anyagi körülményeinek rendezése után feleségül vette a szintén orosz származású Jennie Resnicket. Összesen három gyermekük született, Leonard volt közülük a legidősebb, 1918. augusztus 25-én látta meg a napvilágot Massachusetts Államban egy Lawrence nevű kis nyaralóhelyen. Hat évvel később született meg húga, akit Shirley névre kereszteltek, majd 1931-ben Burton nevű öccse.[1]

Lawrence látképe a Merrimack folyóról

Samuel Bernstein egymás után vágott bele a különböző kereskedelmi tevékenységekbe. Ahogy bonyolította-váltogatta üzleti ügyeit, úgy költözött családjával egyik helyről a másikra. Így gyermekei folyamatosan új társaságba kerültek. Leonardot ez nagyon megviselte: állandóan betegeskedett, krónikus asztmája és szénanáthája volt. Sovány testalkatú, befelé forduló, magányos fiú volt. Kisebbrendűségi érzések gyötörték, sokszor családtagjai elől is elmenekült. Leginkább az egyedüllét vonzotta.[1]

Apja élénken érdeklődött az zsidó ortodox vallástudomány és liturgia iránt. Leonardot nyolc éves korában vitte el első alkalommal a helyi zsinagógába, ahol egy orgonakíséretes kórus énekelt a liturgia alatt. Bernstein itt hallott először „komolyzenét”. Otthon volt ugyan gramofonjuk, de azon mindig a kor divatos slágereit hallgatták. Zongorával először a család különböző ismerőseinél találkozott. Ilyenkor mindig leült a hangszer elé és ha tehette, hosszú órákat töltött el a hangok keresésével.[1]

Otthon egészen addig nem volt zongorájuk, amíg Leonard egyik nagynénje válása miatt, kisebb lakásba nem költözött, és ott nem hagyta a családnál ideiglenes megőrzésre zongoráját. A hangszer nem volt a legjobb állapotban, de az ekkor már tizenegy éves Leonardnak így is nagy örömet szerzett. Ettől kezdve szinte minden szabad idejét a hangszer előtt töltötte, olykor késő éjszakáig játszott rajta. És persze elkezdte kérlelni szüleit, hogy taníttassák meg rendesen zongorázni. A Bernstein házaspár végül engedett fiuk kérésének és szereztek neki egy olcsó, óránként egy dollárért tanító tanárnőt Friede Karp személyében.[1]

Az első zenei tanulmányok[szerkesztés]

A rendszeres, komoly zenetanulás azonban ekkor még nem vette kezdetét: Karp jobbára divatos kis dalokra, slágerekre tanította Leonardot, majd két év múlva férjhez ment és Kaliforniába költözött. Ezután Boston belvárosában, dupla annyi óradíjért találtak új tanárt Leonardnak, aki vállalta, hogy ő is kiveszi a részét a költségekből: zsebpénzéből minden egyes zongoraórához huszonöt centtel járult hozzá.[1]

Második zongoratanárja két évig tanította. Ezen időszak alatt nagyon sokat fejlődött, de egy rossz technikai módszert sajátított el: a természetellenes, merev kéztartással, lapos ujjakkal való billentést. Leonard érezte, hogy ez a technika nem megfelelő és a későbbiekben gátolni fogja az előremenetelben, ezért úgy döntött, másik zongoratanárt keres magának.[1]

Boston akkoriban legnevesebbnek számító tanárjához, Heinrich Gebhardhoz fordult tanácsért, aki azonnal felfedezte Bernstein nem mindennapi tehetségét. De végül még sem fogadta tanítványai közé, hanem beajánlotta asszisztenséhez, Helen Coatesthez. Azonban előre vetítette: ha Leonard szép előrehaladást tud felmutatni zongora tanulmányaiban, akkor később majd ő folytatja az oktatását.[1]

Miss Coates először Leonard játék technikáján javított, rendszeres skálázással, etűd-gyakorlatokkal. Emellett biztatta fiatal tanítványát, hogy hallgassa a nagy klasszikusok zeneműveit a rádióból, tanulmányozza zenedarabjaik partitúráit. Bernstein ekkor próbálkozott először zeneszerzéssel: kisebb zongoradarabokat komponált, amelyeket tanárának is eljátszott, aki nagy érdeklődést tanúsított irántuk.[1]

Coates ismertette meg vele az opera műfaját. Teljes opera jelenetek átiratait játszatta vele, miközben ő elénekelte hozzájuk a szöveget. Leonardnak nagy megtetszettek ezek a gyakorlatok és otthon is folytatta őket: Coates helyett ekkor húga, Shirley énekét kísérte. És persze maga is énekelgetett operarészleteket. Mindent eredeti nyelven próbált megszólaltatni, bár ekkor még egy idegen nyelvet sem beszélt tökéletesen.[1]

Zongoratanárnője szerint Leonard ijesztően tehetséges volt. Minden új zenedarabot könnyen és gyorsan memorizált és könnyedén leénekelt bármit. A zenetanulás mellett Bernstein iskolai tanulmányait sem hanyagolta el. A bostoni Latin School tanintézetben a legjobb tanulók közé tartozott.[1]

Ifjúsága[szerkesztés]

Bernstein az idő előre haladtával egy beteges, határozatlan kisfiúból határozott és fizikailag erős testalkatú kamasz fiúvá érett. Tizennégy éves korában már a sportban is jelentős eredményeket ért el. Ekkoriban vált szokásává, hogy vele egykorú ismerőseit táncos-jazzes zongoraátiratokkal szórakoztassa. Közben több iskolai koncerten is fellépett, többek között a Boston Public School zenekarának hangversenyén. Hamarosan saját jazz együttest alapított.[1]

Apja közben egyre jobban aggódott, hogy fia teljesen elszakad a család üzleti tevékenységétől. Ezért egy időre még a zongora leckék fizetését is felfüggesztette, ám ez nem ijesztette meg Leonardot: elszegődött zenésznek egy tánczenekarhoz és zongoraórák helyet velük járt próbálni. Apja szerint ez már egyenesen a család jó hírét veszélyeztette, így inkább továbbra is vállalta, hogy fizeti fia zongoratanulmányait.[1]

A Latin School épülete Bostonban

A Bersntein gyerekek a nyarakat Sharonban töltötték. Tizenöt évesen Leonard az itteni táborozás alkalmával betanította társainak és előadatta velük a Carmen burleszk változatát, az előadáson ő maga a címszerepben lépett fel. Ezután egy Gilbert-Sullivan operett rövidített változatát is előadták, ehhez már a Bernstein család más tagjainak a segítségére is szüksége volt. Apja parókákat adott neki az előadáshoz, anyja pedig megengedhette, hogy Shirley és háztartási alkalmazottuk, Leila is közreműködjön az előadásban.[1]

Egy alkalommal a Panama-csatornán hajó kiránduláson vett részt a Bernstein család. Leonard megragadta az alkalmat és zongorajátékával szórakoztatta az utasokat. Akkora sikert aratott, hogy hosszabb időre akarták szerződtetni a hajóra.[1]

1933-ban benevezett egy nyilvános bostoni zenei versenyre is, mert annak fődíja egy új zongora volt. Mivel a versenyen csak a tizenhetedik élet évüket betöltöttek vehettek részt, ezért csaláshoz folyamodott és átjavította születési dátumát. Végül azonban csak második helyezett lett.[1]

Tizenhat éves korában apja elvitte a bostoni Symphony Hallba Sergey Rachmaninov zongoraestjére. Ekkor hallott először egy igazi, nagyszabású koncertet élőben. Ekkoriban ismerkedett meg Prokofjev és Sztravinszkij muzsikájával is. Hamar a két orosz szerző bűvkörébe került, írt is egy zongoraszonátát a két zeneszerző avantgárd stílusában. 1935-ben Leonard befejezte tanulmányait a Latin Schoolban.[1]

Apja azonban nem akarta, hogy fia zenész legyen. Véleménye szerint az üzleti tevékenység biztosabb életet ígér, mint a buktatókkal teli művészpálya. Végül kompromisszumot kötött Leonarddal: beleegyezett, hogy továbbra is tanulhasson zenét, de közben más egyetemi tanulmányokat is kellett végeznie. Azt, hogy végül az üzleti vagy a zenei életben kezd el majd tevékenykedni, ráérnek eldönteni miután lediplomázott. Emellett nem finanszírozta tovább zongoraóráit. Azokra Leonardnak ezentúl önerőből kellett előteremtenie a pénzt. Ennek érdekében zongoratanítványokat vállalt óránként egy dollárért. [1]

Egyetemi tanulmányok a Harvardon[szerkesztés]

A középiskola befejezése után Bernstein négy évig tanult Amerika legismertebb egyetemén, a Harvardon, ahol zenei és nem zenei kurzusokat egyaránt látogatott. A zene mellett elsősorban a filozófia és a nyelvészet érdekelte. Zenei tanulmányai során most először foglalkozott rendszeresen zeneelmélettel és hangszereléssel. Egyetemi évei alatt már Heinrich Gebhard volt a zongoratanára, aki elsősorban az impresszionista művek stílusos előadásra fektette a hangsúlyt a zeneórákon. Gebhard hívta fel Leonard figyelmét Ravel G-dúr zongoraversenyére, amely a későbbi neves előadóművész kedvelt hangverseny darabja lett.[1]

Eleinte úgy látszott, hogy Bernstein zongoraművész lesz. De közben folyamatosan próbálkozott a komponálással is. Zongoristaként többször fellépet az egyetemi zenekarral, valamint a Massachusetts-i Állami Zenekarral, illetve ő lett az egyetem kórusának zongorakísérője. Emellett zenekritikákat is írt: először az egyetem irodalmi magazinjába (Advocate), majd 1938-1939-ben a New Yorkban negyedévenként megjelenő Modern Musicba, amely a zeneszerzők szövetségének kiadványa volt. A nyaranként színpadi zenével foglalkozott: többek között Gilbert és Sullivan operettjeinek a színpadra állításánál segédkezett Onotában. Itt ismerkedett meg Adolphe Greent. Green tehetséges színész volt, aki elsősorban komikus darabokban hívta fel magára a figyelmet.[2]

A Havard Egyetem látképe

1939-ben a Harvard Classic Club Arisztophanész Madarak című vígjátékát készült előadni és Bernsteint kérték meg, hogy írjon kísérőzenét a darabhoz. Leonard eleget is tett a kérésnek és az 1939. április 21-én és 22-én lezajlott előadásokon ő vezénylete a zenekart. Ez volt az első komoly vezénylése. A társulattal ezután előadatta Marc Blizstein A bölcső ringani fog című zenés színpadi művét. A darab arról szólt, hogy az acélmunkások tömörülését hogyan igyekeznek a hatalmasok gyalázatos eszközökkel megakadályozni. Bernstein még New Yorkban látta a nagy port kavart produkciót, majd megpróbálta Bostonban színre vinni a darabot, de végül a rendőrség az előadás szeméremsértő voltára hivatkozva nem engedélyezte a bemutatót. De az egyetemek autonómiát élveznek Amerikában, így a Harvard falain belül akadálytalanul véghez tudta vinni A bölcső ringani fog színpadra állítását.[2]

Bernstein lett az előadás mindenese. Ő tanította be a darabot, ő rendezte, és a színpadra állított zongora mellől ő kísérte-vezényelte az énekeseket. Követve Blitzsteint, ő is magyarázatokat fűzött az egyes jelenetekhez. Az előadáson fellépet Leonard húga, Shirley is, egy prostituáltat alakított, természetesen a család ezen nagyon felháborodott, pedig az előadás óriási közönség siker lett. Maga Bliztsteint is megnézte az előadást és el volt ragadtatva Bernsteintől. Saját elmondása szerint Leonard sokkal jobb magyarázatokat fűzött az egyes jelenetekhez, mint ő. Bernstein később gyakran vezényelte Bliztstein műveit és első fiának is ő lett a keresztapja.[2]

Leonard a Harvardon egy másik, később szintén nagy karriert befutott zenésszel, Aaron Coplanddal is megismerkedett. De egyetemi évei alatt ismerkedett meg egy véletlen folytán Dimitri Mitropulosszal, a világhírű karmesterrel is, aki később több mindenben is segítette szakmai előre menetelét.[2]

Egy reménytelen nyár New Yorkban[szerkesztés]

Az egyetem elvégzése után Leonard sokáig nem talált állást. Fogalma sem volt, hogy mihez kellene kezdenie, ez természetesen családi vitákat eredményezett. Apja heti száz dolláros fizetést ajánlott fel neki, ha otthon marad az üzletben. Leonard visszautasította az ajánlatot, mire apja kijelentette, hogy semmilyen anyagi támogatást nem tud neki nyújtani. Végül abban állapodtak meg, hogy Bernstein próbáljon szerencsét New Yorkban, és ha a nyár végéig nem sikerül állást találnia, még mindig haza térhet az üzletbe.[3]

New Yorkban Adoplhe Green adott neki szállást. Eleinte kilátástalanak tűnt az állás keresése, ugyanis a zenész-szakszervezet még egy zongorista szerződtetéséhez is szakszervezeti tagságot követelt, ennek pedig az volt a feltétele, hogy valaki hat hónapja New York-i lakos legyen. Leonard nem tehetett mást, mint hogy megpróbálja megismertetni magát a szakmával. Ezért többször is ingyen lépett fel a Village Vanguard-i műsorokban, még egy másokkal közösen írt dal lemezfelvételén is részt vett. Közben rendszeresen látogatta a Lewisohn Stadionban rendezett népszerű koncerteket és felvette a kapcsolatot Coplanddal is. Green emellett különböző partikra-fogadásokra is rendszeresen magával vitte, ahol általában zongorázásával szórakoztatta a közönséget. De minden hiába volt: bár a közönség és a szakma köreiben is sikert aratott, állást nem sikerült találnia. Depressziós lett, miután minden pénze elfogyott visszautazott Bostonba.[3]

Nem sokkal azután, hogy megérkezett Bostonba, egy volt osztálytársától megtudta, hogy Mitropulosz európai turnéja előtt még pár napot New Yorkban tölt, a Biltmore Hotelben lakik. A hír hallatán Leonard kölcsön pénzen nyomban visszautazott New Yorkba. Felkereste Mitropuloszt és feltárta előtte reménytelen helyzetét. A karmester elképzelhetetlennek tartotta, hogy Bernstein feladja a zenei pályát. Meglátása szerint fiatal barátjának minden képessége meg volt a karmesterséghez, de még képeznie kellett magát. Először a Juilliard Iskolába ajánlotta be, de ott elutasították. Ezután a philadelphiai Curtis Intézetben próbált meg helyet szerezni Bernsteinek. Az intézetet ekkoriban a magyar származású Reiner Frigyes vezette. A felvételik már lezárultak, de Mitropulosz latba vetette minden tekintélyét és végül behívták meghallgatásra Bernsteint. [3]

Két év a Curtis Intézetben[szerkesztés]

Szergej Alexandrovics Kuszevickij, Bernstein tanára

1939 szeptemberében Bernstein felvételt nyert a Curtis Intézetbe. Reiner tanítványának fogadta és ösztöndíjat is adott neki. Így nem kellet tandíjat fizetnie, azonban még így is szűkösen élt. Egy kis, zsúfolt szobát bérelt, estéit pedig javarészt barátainál töltötte. Gyakran rendezett velük házi koncerteket, sokat vitatkoztak zenei kérdésekről és együtt hallgatták a New York-i Filharmonikusok hangversenyeit a rádióból.[4]

A Curtis Intézetben már az első évben alkalmat kapott, hogy az intézmény zenekarát vezényelje. A hangversennyel szép sikert aratott és saját elmondása szerint ezután már a világ legtermészetesebb dolga volt számára, hogy karmester lesz. Zongoratanára Isabelle Venerogova lett. Venerogova szigorú tanár volt és nem engedte, hogy tanítványai szenvedélyesen belefelejtkezzenek a zongorajátékba. Bernsteinnek szüksége is volt egy ilyen keménykezű, pedáns tanár útmutatásaira, mert zongorajátéka technikailag még sok kívánnivalót hagyott maga után.[4]

Nyáron eljutott a Berkshire Symphonic Festiválra Tanglewoodban. Itt a tehetséges zenészek a fesztivállal egy időben nyári továbbképzéseken vehettek részt. Ezen alkalmak lehetőséget szolgáltattak számukra, hogy megismerkedjenek kiváló előadókkal, zeneszerzőkkel, zenetanárokkal.[4]

Bernstein ezeket az 1940-es nyári heteket élete egyik legboldogabb időszakának tartotta. Igyekezett mindenben részt venni. Rendszeresen konzultált többek között a világhírű karmesterrel, Szergej Alekszandrovics Kuszevickijjel. Sokat átvett vezénylése szenvedélyességéből és a modern zene iránti szeretetéből. Kuszevickij megalkuvás nélküli engedelmességet várt el tanítványaitól. Hirtelen haragú volt és nehezen lehetett kiengesztelni, nem tűrte, hogy ellentmondjanak neki. De Leonard kivételezett helyzetben volt nála. Ő volt az egyetlen, aki elmondhatta ellenvéleményét anélkül, hogy a mester dührohamot kapott volna tőle. Olyan jó kapcsolatba kerültek, hogy elterjedt a hír, miszerint Kuszevickij azt szerette volna, hogy Bernstein legyen az utódja a bostoni szimfonikusoknál. Ezt látszott megerősíteni az is, hogy Tanglewoodban rábízta egy akkoriban nagyon népszerű angol zeneszerző, Constant Lambert Rio Grande című művének vezénylését. [4]

Újabb nehézségek[szerkesztés]

1941 őszén Leonard befejezte tanulmányait Philadelphiában. Képzett karmester lett, de most sem tudta, mihez kellene kezdenie. Mitropulosz szerette volna, ha másodkarmesterként hozzá kerül, de a Minneapolisi Zenekar költségvetése ezt nem tette lehetővé. Kuszevickij azt akarta, hogy tanítványa térjen vissza Bostonba, ahol majd csak talál lehetőséget számára a nagyközönségnek való bemutatkozásra. Felajánlotta neki, hogy játssza el a mexikói zeneszerző, Carlos Chávez zongoraversenyének szólóját a darab ősbemutatóján, a szerző vezényletével, majd a bostoni szimfonikusok több hangversenyét is átakarta adni neki. Ezen fellépések honoráriumai, illetve a kisebb alkalmi munkái biztosították volna megélhetését.[5]

Leonard Bernstein 1944-ben

Csakhogy a bostoni zenekar ekkoriban igen éles harcot vívott a zenészek-szakszervezetével, melynek tétje a szakszervezethez való csatlakozás volt. James Caesar Petrillo, a bostoni zenekar igazgatója, feltétlenül beakarta léptetni zenekarát a szakszervezetbe és amíg ez nem történik meg, minden tagnak megtiltotta a szereplést a zenekarral. Már pedig Bernstein és Chávez is tagok voltak. Leonard, hogy pénzt keressen, zongorastúdiót bérelt. De minden hiába: a hirdetések ellenére egy tanítványt sem sikerült szereznie.[5]

1941. december 7. után, a Pearl Harbor-i események hatása alatt, beakart lépni a hadseregbe, de asztmája miatt visszautasították. Munkát pedig ezután sem sikerült találnia. Jótékonysági hangversenyeken lépett fel, a Modern Művészek Intézetében még Copland A második hurrikán című operáját is előadatta. Ebben az intézményben mutatták be 1942. április 22-én Bernstein első, nyomtatásban is megjelent művét, egy klarinét-zongora szonátát. Ez volt az első érett műve, amit nyilvánosan is bemutattak. A következő évben New Yorkban és Philadelphiában is előadták a darabot.[5]

New Yorkba Kuszevickij és Reiner ajánlóleveleit vitte magával, de ezek kevesek voltak ahhoz, hogy munkát találjon. Egy szűk szobát bérelt ki és minden kisebb zenei munkát kénytelen volt elvállalni. Zongoraórákat és énekleckéket adott egy dollárért, balett gyakorlatokat kísért zongorával, különböző kiadóknak népszerű slágereket hangszerelt meg. közben több zenei kiadóvállalatnál is jelentkezett meghallgatásra. Végül a Chappel cégnél sikerrel járt. A kiadót ekkoriban Szirmai Albert vezette, aki hamar felismerte a fiatalember rendkívüli tehetségét. Bernstein a maga módján a háborúból is kivette a részét: több alkalommal is ingyen koncerteken szórakoztatta a szabadságon lévő katonákat.[5]

Azonban rendszeres munkát nem sikerült találnia. Ennek következtében továbbra is igen szerény anyagi körülmények között élt. Egy alkalommal apjától kényszerült kölcsön kérni 25 dollárt. Zeneszerzői próbálkozásaira senki sem figyelt fel, vezénylési lehetőséget nem kapott. 1942 telén mély depresszióba esett. Még az is megfordult a fejében, hogy talán tényleg nincs elegendő tehetsége a zenei pályához és apjának lehet igaza: haza kellene mennie és beszállni a család üzleti vállalkozásába. Aztán egy decemberi napon összefutott az utcán Irving Caesarral, a népszerű zeneszerző-dalszövegíróval. Már korábbról ismerték egymást: egy alkalommal Bostonban közösen adták elő Caesar egyik darabját, majd a koncert utáni partin adtak egy rögtönzött koncertet is, ahol Caesar a saját dalait énekelte Leonard zongorakíséretével.[5]

Caesar nem értette, hogy egy ilyen tehetséges művésznek, mint Bernstein, hogy lehetnek megélhetési problémái!? Megígérte barátjának, hogy rendszeres munkához fogja juttatni és állta is a szavát: bemutatta Leonardot a Hermann Starr of Harms zenei kiadó vezetőjének. Bernstein mindössze heti tíz dollár fizetséget szeretett volna, hogy biztosan New Yorkban maradhasson az elkövetkezendőkben, de Starr heti huszonöt dollárt ajánlott neki. Új munkahelyén népszerű dalok zongorakivonatát kellett elkészítenie két- és négykézre, illetve ezen dalok átiratait fúvós zenekarokra. Emellett jazz művészek improvizálását kellett hallás után lejegyeznie (ekkoriban még a jazz felvételek többsége rögtönzésből született meg).[5]

Alkotói kibontakozása[szerkesztés]

Az anyagi biztonság lehetővé tette, hogy kiegyensúlyozottabb életet éljen és újult erővel neki lásson a komponálásnak. Több meghívást is kapott az egyik New York-i városi rádió műsorába, ahol klarinétszonátáját is előadták egy alkalommal. A Town Hallban pedig egy Copland hangversenyen léphetett fel. A zongorista hirtelen megbetegedett és Bernstein kérték fel, hogy helyettesítse. Közben benevezett a bostoni New England Konzervatórium pályázatára is. A pályázat határideje 1942. december 31. volt, így nem volt sok ideje a pályamű elkészítésére. Ezért végül úgy döntött, hogy egy korábbi művét, a Lamentációkat dolgozza át nagy zenekari szimfonikus művé. Az utolsó napokban szinte megszakítás nélkül dolgozott, végül tíz nap alatt készült el a hangszereléssel és a partitúra letisztázásával. Az utolsó pillanatban befejezett darabot Bernstein maga vitte el Bostonban december 31-én és valamivel éjfél előtt adta le.[6]

A zeneszerző első szimfóniájának témaválasztását családi hagyományok indokolták. Leonard dédapja kovács létére rabbi is volt. Aztán a következő két generációban megszakadt a család erősen vallásos beállítottsága. Samuel Bernstein azonban még nagy gondot fordított gyermekei vallásos nevelésére. Ezt igyekezett meghálálni Leonard azzal, hogy első szimfóniáját (ami a Jeremiás címet kapta) neki ajánlotta. A szimfónia után 1943-ban befejezte az I Hate Music (Gyűlölöm a zenét) című dalciklusát, amelyben egy tíz éves kislány lelkivilágát tárta a közönség elé.[6]

A Jeremiás szimfónia végül nem nyert díjat Bostonban és Kuszevickij tetszését sem nyerte el. Reiner viszont elismeréssel nyilatkozott a műről. 1943. augusztusában Kuszevickij Lenoxba hívta Leonardot, hogy segítségére legyen a Vöröskereszt javára rendezett hangversenyén. Útközben megállt Bostonban és tett még egy kísérletet, hogy felvegyék a hadseregbe, de ismét elutasították, így végül tovább utazott Lenoxba, húga és volt zongora tanárnője, Helen Coates társaságában.[6]

A nagy áttörtés[szerkesztés]

Bernsteinék augusztus 24-én érkeztek meg Lenoxba. Leonardnak azt üzente Kuszevickij, hogy Artur Rodzinski lengyel karmester, akit ekkoriban neveztek ki a New York-i Filharmonikusok vezető karnagyának, beszélni szeretne vele. Bernstein fel is kereste a karmestert Stockbridge melletti farmján. Rodzinski pár órás beszélgetés után eldöntötte, hogy egy ilyen fiatalemberre lenne szüksége a New York-i Filharmonikusoknál, ezért fel is ajánlotta Leonardnak a filharmonikusok másodkarmesteri állását. Majd ezután Kuszevickij beleegyezett, hogy az egyik előadását követő kisebb hangversenyen bemutassák Bernstein I Hate Music című dalciklusát.[7]

Bernstein komponál a zongoránál

Miután visszatért New Yorkba, új állása lehetővé tette számára, hogy végre egy nagyobb lakást béreljen ki a Carnegie Hall épületében. Másodkarmesterként neki kellet átnéznie az új művek partitúráját és kiválasztania közülük az előadásra alkalmasakat. Jelen volt a zenekar minden próbáján és előfordult, hogy Radzinski helyett ő tanította be az új darabokat.[1]

November 11-én, 12-én és 14-én a Filharmonikusok koncertjeit Bruno Walternek kellett volna vezényelnie, de 13-án megbetegedett. Bernstein 13-án este részt vett Jennie Tourel dalestjén a Town Hallban. A program utolsó száma az I Hate Music volt. A koncert után kapta a telefonhívást, hogy Bruno Walter megbetegedett, ezért másnap délután neki kellene elvezényelnie a zenekart, ha reggelig nem érik utol telefonon a szabadságon lévő Rodzinskit. Leonard boldogan igent mondott felkérésre.[7]

Valószínűleg nem érezte át a fellépésben rejlő kockázatot a maga súlyosságában. A koncertet a rádió is közvetítette, neki pedig egyetlen próba nélkül kellett kiállnia a zenekar élére. A műsor nehéz volt, ráadásul már kétszer elhangzott, többszöri próbák után. Ezért arra kellet törekednie, hogy teljesen Bruno Walter szellemében vezényelje le az előadást. Mindezt úgy, hogy hiányzott a gyakorlata a nagy zenekari vezényléshez.[7]

Másnap délelőtt meglátogatta Bruno Waltert, majd haza ment átnézni a műsoron lévő darabok partitúráit. Délután három órakor pedig kezdetét vette a hangverseny. Bernstein saját elmondása szerint nagyon ideges volt a kezdés előtti órákban, de ahogy belekezdett a vezénylésbe minden idegessége és aggodalma elmúlt. A koncert utolsó számának, A nürnbergi mesterdalnokok nyitányának, a befejezése után hirtelen szűnni nem akaró tapsvihar tört ki. Bernstein fényes sikert aratott és végre megtörtént előadói pályája várva várt áttörése. Szinte minden jelentős amerikai napilap, zenei magazin, folyóirat tudósított a nagy eseményről.[7]

Reiner nem sokkal a hangverseny után meghívta a Pittsburghbe, hogy az ottani szimfonikusokkal előadja a Jeremiás szimfóniát. Kuszevickij is gratulált neki és ő is megkérte, hogy vezényelje el első szimfóniáját New Yorkban. A Jeremiás szimfónia végül 1944. május 16-án elnyerte a New York-i zenekritikusok díját. A novemberi beugrást követően pedig az év végéig még több alkalommal is lehetősége nyílott rá, hogy vezényelje a New York-i Filharmonikusokat. [7]

Az első színpadi művek[szerkesztés]

A pittsburgi debütálás után sorra hívták meg Bernsteint más nagy zenekarokhoz is Amerikában. Februárban a bostoni szimfonikusokat vezényelte, aztán Montreálban, majd ismét New Yorkban lépett fel. Május 7-én a Boston Pops Orchetsrával koncertezett, majd szabadtéri hangversenyeken vett részt Chicagóban és New Yorkban, aztán ismét Montreálba hívták, majd Los Angelesből kapott felkérést.[8]

Látványos sikerei azonban éleződő ellentéteket generáltak. A New York-i Filharmonikusoknál nem újították meg másodkarmesteri kinevezését, a következőkben már csak vendégkarmesterként hívták meg a zenekar élére. Rodzinskivel egyre hűvösebb lett a viszonya. De a sikerek kárpótolták ezekért a kellemetlenségekért. Felkérést kapott első színpadi műve megkomponálására is, még hozzá a Metropoliten Operától. Az intézmény egy könnyed balett zenét rendelt tőle, amely a Fancy Free címe kapta. A darabot 1944. április 18-án mutatták be a Metropoliten Operában.[8]

Bernsteinről készült két az 1950-es évekből.

A táncjáték meglehetősen zaklatott körülmények között készült: Bernstein ezekben a hetekben átlagosan négy naponként adott egy koncertet, közben próbákra, sajtótájékoztatókra kellett járnia, illetve el kellett utaznia az előadások helyszíneire is. Így nem csoda, ha minden szabad percét a komponálásnak szentelte. A komponálás előre haladtát az is késleltette, hogy a koreográfiát készítő Jerome Robbins állandóan úton volt a balett színházzal, illetve a díszlettervező, Oliver Smith, Mexikóban tartózkodott. Bernstein ezért amint elkészült egy-egy részlettel, azt felvette és továbbította Robbinsonhoz. A koreográfus a felvétel meghallgatása után táviratot küldött a zeneszerzőnek az esetleges módosítási javaslatokkal. Közben természetesen állandó telefon összeköttetésben is álltak, míg végül a tavaszi színházi szezonra el készült a táncjáték.[8]

A darab sikere elsősorban abban rejlett, hogy az alkotók jól megérezték: a háborús hónapok után az amerikai közönség könnyed kikapcsolódásra vágyott, nem feszült, szorongató színpadi művekre. Ezt meg is kapta a Fancy Free előadásain. A darab akkora siker lett, hogy két héttel meghosszabbították miatta a színházi évadot.[8]

A sikeren felbuzdulva Bernstein úgy döntött, hogy balettjét musicallé dolgozza át. 1944 nyarán megoperáltatta orrsövény ferdülését, ugyanabban a kórházban, ahol Adolphe Green éppen a mandula műtétjére várt. A két barát elintézte, hogy egymás melletti szobát kapjanak. Közösen kezdtek el dolgozni a műtét előtt és után a zeneszerző első musicalén. Mire elhagyták a kórházat, az úja darab gyakorlatilag már készen állt. A bemutatót 1944. december 28-ára tervezték. A darab az Ont he Town (A városban) címet kapta.[8]

A bemutató óriási sikert aratott, az MGM már a bemutató előtt megvette a megfilmesítés jogát. Összesen négyszázhatvanhárom előadást ért meg, 1949-ben pedig bemutatták a belőle készült filmet is. Egy évtizeddel később két színház is felújította a darabot, a siker pedig változatlan volt.[8]

Bernstein egy év alatt egész Amerikában ismert előadóművész és zeneszerző lett. Hetente több száz rajongói levelet kapott, nem volt valamire való amerikai újság, napilap, folyóirat, amely ne foglalkozott volna zeneművei bemutatóival, illetve előadásaival. A Paramount Pictures filmforgatókönyv írására kérte fel és megakarták nyerni főszereplőnek egy Csajkovszkijról szóló filmhez. Hasonló tervei voltak vele a Warner Brothers-nek is. ők azt szerették volna, ha egy Gershwin filmben ő alakítja a főszerepet. Néhány év múlva egy harmadik hollywoodi cég is megkörnyékezte hasonló célból. Ekkor a főszerep megformálása mellett a szövegkönyvet és a filmzenét is neki kellett volna írnia.[8]

Végre nem voltak anyagi gondjai, nyugodtabb munkakörülményeket tudott magának teremteni. A felgyülemlett adminisztráció elvégzése miatt felfogadott egy titkárnőt, egykori zongoratanárnője, Helen Coatest személyében. Coatest végül elvállalta a felkérést és átköltözött Bostonból New Yorkba.[8]57-66

Világ körüli hangverseny körutak[szerkesztés]

Bernstein tevékenységének főiránya, az egyéb irányultságú felkérések dacára, a vezénylés maradt. 1945. őszén kinevezték a New York-i Szimfonikus Zenekar zeneigazgatójának. Bernstein három évig dolgozott együtt a zenekarral, amíg az deficitbe nem jutott. Első dolga az volt, hogy a gyengébb zenészeket tehetséges fiatalokkal cserélte le. Az együttes szezonját tíz hétre bővítette, valamint bevezette, hogy a megszokott hétfői koncerteket kedden ugyanazzal a műsorral megismételjék. A zenekar hangversenyein gyakoriak lettek az egyes kortárs szerzők műveinek az ősbemutatói. Végül azonban a zenekar nem kapta meg a beígért magasabb és rendszeresebb anyagi támogatást, így Bernstein nem tudta tovább bővíteni a zenekar létszámát és még tovább hosszabbítani a szezont. Végül, miután a szükséges anyagi fedezet hiányában hónapokkal kellett elhalasztania az évad kezdést, lemondott a zenekar vezetéséről. Nem sokkal távozása előtt az együttes a csőd szélére sodródott.[9]

Ezután Leonard csaknem tíz évig állandó zenekar nélkül maradt, de ennek ellenére tovább emelkedett koncertjeinek száma. Most már nem csak Amerikában, hanem Európából is kapott felkéréseket. 1946-ban Prágába hívták, hogy fellépjen a Cseh Filharmonikusok megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett fesztiválon. Még ez év augusztus 6-án Tanglewoodban Benjamin Britten Peter Grimes című operájának amerikai premierjét vezényelte, ekkor vezénylet először operát. Az őszi és a téli szezonban a helyi szimfonikus zenekarokkal koncertezett Bostonban, Rochesterben, St. Louisban, Houstonban és Minneapolisban. 1947 nyarán első alkalommal fordult elő, hogy Tanglewoodban Kuszevickij másnak engedett át hangversenyeket: két előadását adta át Bernsteinnek. Később ezt tett Bostonban, New Yorkban és Brooklynban is.[9]

Bernstein a New York City Symphony-t vezényli

1947-ben Leonard hosszabb koncertkörútra indult a Közel-Keletre és Európába. Elsőként a palesztinai filharmonikusokkal lépett fel. 1948 őszén aztán hatvan nap alatt negyven koncertet adott a térségben. Jó baráti kapcsolatba került az Izraeli Filharmonikusokkal (az időközben megszűnt palesztinai filharmonikusok utódjával). 1948. március 20-án pedig Budapesten, a Zeneakadémia nagytermében adott koncertet. Bernstein ez idő tájt teljesen ismeretlen volt hazánkban, így a hangversenyterem a koncert kezdetekor csak félig telt meg. Viszont a hangversenyt közvetítette a rádió is és azok közül, akik rádión hallgatták az eseményt, végül többen is elmentek az koncertre. Bernstein visszaemlékezése szerint, mikor a második darab előtt végig nézett a nézőtéren, a terem már megtelt. A szünet után pedig a tömeg már zsúfolásig megtöltötte a koncerttermet, és a kívül rekedtek közül sokan hangosan követelték a bejutást. A műsor után az öltözőben egy rögtönzött zenei összejövetelt tartott az érdeklődőknek: zongorázott nekik és a dzsesszről, valamint a modernt zenéről tartott kis előadást. Ezután a közönség a vállára vette és így vitte vissza a szállodába.[9]

Közvetlenül a világháború után még többször is koncertezett Európában. Münchenbe Solti György hívására érkezett. Az Bajor Állami Opera zenekarát dirigálta és a próbák meglehetősen hidegen indultak, mert a zenekar nem nézte jó szemmel a fiatal, ismeretlen művész felléptetését. De ahogy előre haladtak a munkával egyre jobban feloldódott a hangulat. A hollandiai Scheveningenben beugrással debütált: eredetileg Nathan Milsteinnel adott volna hangversenyt a városban, aki a vasutas sztrájk miatt nem tudott elutazni a városba. Leonard az utolsó pillanatban ugrott be helyette: Ravel G-dúr zongoraversenyét vezényelte és ő játszotta a zongoraszólamot is, óriási sikerrel. A szűnni nem akaró tapsvihar miatt ráadásként az On the Townból készült szvitet adatta elő a zenekarral. Hollandiában fellépet a királyi család előtt is Amszterdamban.[9]

1950-ben újabb héthetes vendégszereplést vállalt az Izraeli Filharmonikusokkal. Még ugyanez év decemberében az együttes első alkalommal turnézott az Egyesült Államokban. Bernstein Kuszevickijvel felváltva dirigálta a zenekart, amely ez időtájt felajánlotta neki a zeneigazgatói széket is, amit végül nem fogadott el. Viszont egy ideig a zenekar zenei tanácsadója maradt.[9]

1953-ban a milánói Teatro alla Scalában Luigi Cherubini Medea című operájának felújításáras készültek. A bemutatót Victor de Sabata vezényelte volna, de a mester nem sokkal a premier előtt megbetegedett. A Scalla vezetősége pedig Bernsteint kérte fel, hogy helyettesítse. Leonard ekkor még csak egyetlen alkalommal vezényelt operát, most pedig beugrással kellett volna debütálnia az európai opera világban, ráadásul az akkoriban az opera fellegvárának számító milánói dalszínházban. Érthető, ha eleinte nem akarta elfogadni a meghívást, hiszen öt nappal a bemutató előtt vették fel vele a kapcsolatot, ő pedig egy hangot sem ismert előtte a partitúrából. Végül azonban engedett az unszolásnak. Visszaemlékezései szerint a zenekarral együtt tanulta a darabot és végül sikeresen helytállt. A premier hatalmas sikert hozott számára, melynek következtében többször is visszahívták a Scallába, ahol a későbbiekben Az alvajárót és a Bohéméletet dirigálta.[9]

1957-ben ismét a Közel-Keletre látogatott, ahol október 2-án a az új Tel Aviv-i hangversenyteremben lépett fel a Frederick R. Mann Auditorium felavatásán, ahol a filharmonikusokkal adott gálaestet. Bernstein hangversenyeinek műsorát mindig úgy állított össze, hogy játszanak amerikai szerzőket és az éppen aktuális ország helyi zeneszerzőit is. Már karmesteri pályafutása elején is nyilvánvaló volt, hogy nagyon kedveli a nagy tömegeknek szóló, nagyszabású szabadtéri hangversenyeket.[9]

Mindeközben Bernstein több zenemű megkomponálására is felkérést kapott. Elsőként rögtön a világháború befejezését követő évben a Balett Theatre rendelt tőle és Robbinsontól egy újabb balett produkciót. A táncjáték, a mindössze három hét alatt komponált, Facsimile (Hasonmás), bemutatójára a zeneszerző vezénylésével került sor 1946. október 24-én a Broadway Színházban. Ezután Leonard újabb dalciklus komponálásába fogott La Bonne Cuisine-t (A jó konyhalány) címen. A művet Jennie Tourel énekesnőnek ajánlotta. Az új darab alapötletét egy régi szakácskönyv adta, amely Tanglewood-ban került Bersntein kezébe. Nagyon megtetszett neki a receptek irodalmi stílusban való tolmácsolása, állítólag gyakran társaságban is felolvasott belőlük. Végül ezen receptek közül választott ki és zenésített meg négyet La Bonne Cuisine-t cím alatt. 1948-ban aztán megírta második szimfóniáját, Age of Anxiety címmel Wystan Hugh Auden eklogája nyomán. A szimfónia ősbemutatójára Bostonban került sor 1949. április 8-án Kuszevickij vezényletével, neki szólt az új mű ajánlása, és Bernstein játszotta a zongoraszólamot. Azonban a koncert előadásnál sokkal nagyobb sikert hozott az 1950-ben a New York City Centerben megtartott balett előadás, amelyet Jerome Robbins a szimfónia zeneéjére koreografált.[9]

Házassága Felicia Montealegre Cohn-nal[szerkesztés]

Bernstein otthonában dolgozik, 1940-es évek.

Felicia Montealegre Cohn Costa Ricában született, apja Chilébe költözött amerikai mérnök volt. Felicia eleinte színésznőnek készült. Miután New Yorkba költözött elkezdett zongoraleckéket venni Caludio Arrautól, akivel már korábban baráti viszonyba került. Nem sokkal New Yorkba érkezése után egy születésnapi ünnepséget tartottak ő és Arrau tiszteletére. Erre az összejövetelre Bernsteint is meghívták. Ezt követően Felicia és Leonard gyakran találkozott és hamarosan kölcsönös vonzalom alakult ki köztük. 1947-ben bejelentették eljegyzésüket, amit azonban nem sokkal később fel is bontottak, arra hivatkozva, hogy még nem állnak készen a házasságra. Az ezt követő néhány évben csak ritkán és futólag találkoztak. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy Leonard állandóan úton volt, koncertezett szerte a világon. Eközben Felicia Amerikában építette a karrierjét: a televízióban és különböző színházi előadásokban is szép sikereket aratott. Három évvel később aztán Bernstein húgának a lakásán volt alkalmuk hosszabb időt együtt tölteni. Ezen találkozás alkalmával ismét közelebb kerültek egymáshoz. 1951 nyarán pedig, autózás közben Leonard ismét megkérte Felicia kezét.[10]

Ez év nyarán Bernstein Mexikóban nyaralt, itt érte utol Kuszevickij feleségének telefonhívása, aki közölte vele, hogy férje halálos betegségben szenved. Leonard a hír hallatán rögtön Bostonba repült, de már csak pár óráig találta életben zenei mentorát és tanítóját. Végig beszélgették az éjszakát. Kuszevickij utolsó kívánságai közé tartozott, hogy Bernstein vegye át a nyári tanglewoodi tanfolyam vezetését. A mestert halála után Beethoven Missa Solemnisének előadásával búcsúztatták.[10]

Bizonyára Kuszevickij halála miatt alakult úgy, hogy Leonard és Felicia második hivatalos eljegyzésüket csak augusztus 12-én jelentették be. Esküvőjüket pár héttel ezután, szeptember 9-én tartották meg szűk családi körben. A szertartás után a mexikói Cuernavacába utaztak nászútra. Bernstein több hónapot akart itt tölteni. Szeretett volna nyugodtan dolgozni legújabb színpadi művén, egy egyfelvonásos operán, amely a Trouble in Tahiti (Botrány Tahitiben) címet kapta. Az opera szövegkönyvét is maga írta. A darab egy amerikai kisvárosban játszódik és hasonló témát dolgoz fel, mint a Facsimile vagy a Második szimfónia, csak könnyedebb stílusban.[10]

Újabb színpadi művek[szerkesztés]

A hosszabb mexikói visszavonulás végül csak terv maradt. Kuszevickij halálával Bernstein vette át a karmesteri kurzust Tanglewoodban és még ugyanebben az évben elfogadta a Brandeis egyetem felkérését és ő lett az egyetemen működő School of Arts igazgatója. Nem sokkal ezután Irving Fine zeneszerzővel közösen létre hozta az Alkotó Művek Fesztiválját az egyetemen. A Trouble in Tahiti ősbemutatójára is ezen fesztiválon került sor 1952. június 12-én, igen nagy sikerrel. Az elsőként megrendezett fesztiválra négyezer látogató érkezett, a Trouble in Tahitin kívül még két ősbemutatóra került sor a rendezvényen: bemutatták Blitzstein Koldusopera-adaptációját és Pierre Schaeffer egy konkrétzenei kompozícióját is. Ezenkívül élénk vitákat folytattak a résztvevők a színházról, a filmről, a dzsesszzenéről, a zene és a társadalom viszonyáról. Ezen viták mindegyikében Bernstein személyesen is részt vett.[11]

Bernstein 1955-ben egy tévé felvétel közben

Közben nagyon élvezte a tanítást is. Az első évben, amit az egyetemen töltött, minden héten tartott órákat. Elsősorban a kortárs zenével és zeneszerzéssel kapcsolatos tárgyakat oktatott. A következő évben azonban már csak havonta egyszer utazott Walthambe (itt található a Brandeis egyetem), igaz, ekkor mindig több napig maradt. Végül azonban feladta a tanítást, mert tisztában volt vele, hogy egyéb elfoglaltságai mellett nem tud több időt szánni diákjaira, amit elsősorban ők fognak megsínyleni. De egy ideig még megmaradt a zenei intézet tanácsadójának. Közben 1952. szeptember 8-án megszületett Jamie nevű kislánya, majd 1955 július 7-én Alexander Szergej nevű fia, aki nevét Kuszevickij után kapta.[11]

A rengeteg fellépés mellett nem hanyagolta el a zeneszerzést sem. Ekkoriban kezdett el dolgozni újabb színpadi művén, a Wonderful Town (Csodálatos város) című musicalen. Tulajdonképpen egy véletlennek volt köszönhető, hogy felkérték erre a munkára. Egy alkalommal Adolph Green és Betty Comden látogatta meg Bernsteint annak lakásán, de nem találták otthon. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy nem mennek el, megvárják amíg haza ér. Várakozás közben elkezdték megvitatni legújabb felkérésüket, amely szerint musicalt kellett volna írniuk Joseph Fields és Jerome Chodorov My sister Eileen (Nővérem Helén) című színdarabjából. A munkára összesen négy hét állt rendelkezésükre, ugyanis a főszerepet alakító Rosalind Russel később már nem ért volna rá. Emellett aggasztotta őket az is, hogy a darab már idejét múlt, a harmincas évek ízlésvilágát tükrözi.[11]

Annyira belemerültek a vitába, hogy észre sem vették, hogy Leonard hazaérkezet és már jó ideje figyelmesen hallgatja őket. Aztán Bernstein egyszer csak közbe szólt, hogy eszébe jutott egy dallam. Leült a zongorához és el is játszotta azt. Ezzel a kis improvizációval rögtön munkához is látott. Az új musicalt végül hárman készítették el: mindennap együtt dolgoztak rajta Bernstein dolgozószobájában. A bemutatóra 1953. február 25-én került sor és a Wonderful Town a szezon egyik legsikeresebb produkciója lett. Megkapta az évad legjobb musicalének járó díjat és a New York-i előadások sikerén felbuzdulva egy társulat országos körútra vitte, később több európai dalszínházba is eljutott a mű.[11]

Bernstein ezután megkomponálta egyetlen sikertelen Broadway-darabját, az 1956. december 14-én bemutatott Candide-ot. A darab Voltaire azonos című regényén alapult, a szövegkönyvét Lillian Hellman írta, a dalszövegek pedig Richard Wilbur, Dorothy Parker és John Latouche munkái. Leonard érezhette, hogy a darabnak számos gyenge pontja van, ezért a bemutatót megelőzően egy újságcikkben, képzelt párbeszéd formájában már előre megpróbálta kivédeni a támadásokat.[11]

Végül, ha a darab a Brodwayn nem is aratott sikert, azért szép karriert futott be, ugyanis néhány hónappal a bemutató után koncert előadás formájában országos turnéra vitte egy társulat, szép sikerrel. Az átüttő sikert azonban az 1959. április 30-án tartott londoni bemutató hozta meg a darabnak. Az ősbemutató után tizenöt évvel Bernstein átdolgozta a Candide-ot és már ebben a formában mutatták be Los Angelesben és San Franciscóban.[11]

A West side story[szerkesztés]

Az erkély jelenet az 1957-es előadásban

Jerome Robbinson már 1949-ben ráakarta venni Arthur Laurents-t és Bernsteint Rómeó és Júlia történetének modern feldolgozására, de a terv megvalósítása egyre csak késett. 1954-ben Bernstein Hollywoodban a Vízparton című film kísérőzenéjén dolgozott és itt találkozott újra Laurents-szel. Ekkor vették újra elő régi tervüket. Először egy vallási ellentét motívumot akartak belevinni a darabba, de ezt végül elvetették, a történet színhelyét is áthelyezték az East Side-ról a felső West Side-ra. A konfliktust pedig végül egy puertoricói banda és egy magukat amerikai gangnek nevezett csoport közé helyezték. Ez egy véletlennek volt köszönhető: Bernstein New Yorkba való visszatérése után egy puertoricói negyedbe keveredett. Később azt állította, hogy véglegesen ott és akkor dőlt el, hogy megtalálták a témát a West side story számára.[12]

Komponálás közben Bernsteint nagyon inspirálták Stephen Sondheim dalszövegi és jól ment az együttműködése Robinsonnal is, aki a bemutató eredeti koreográfiáját készítette. Viszont nem volt könnyű dolguk az alkotóknak a szerepek kiosztása során, hiszen olyan fiatal előadóművészeket kellett találniuk a darab harmincnyolc szerepére, akik amellett, hogy jó énekesek, kitűnő színészek és táncolni is tudnak. A castingolás hónapokon át tartott: Robbinsonnal végig járták New York zeneiskoláit, a kórusokat, a művészeti főiskolákat. Összesen nyolc hónapon át válogatták a szereplőket, eközben több ezer jelentkezőt hallgattak meg. A hosszúra nyúló szereplőválogatás miatt a premiert is el kellett halasztani egy évet, így végül a West side story ősbemutatójára 1957 szeptemberében került sor óriási sikerrel. A közönség mellett a kritika is dicsérte a művet, amelyben sokak szerint a tánc és a zene elválaszthatatlan egysége valósult meg. A musicalt a következő évben Londonban is bemutatták, majd 1961-ben elkészült a darab nagyszabású filmadaptációja is.[12]

Ugyanakkor voltak olyanok is, akik bírálták Bernsteint hatásvadász dallamait, olcsónak bélyegezték romantikus érzelgőségét, Sondheim dalszövegeit nem találták eléggé költőinek, illetve kifogásolták azt is, hogy a zenében túl sok az utánérzet: Bernstein egy sor híres musical zeneszerző dallamaiból merített ihletet, ügyesen hangszerelt, de szinte mindent készen talált és használt fel. Ám a negatív kritikák ellenére a közönségsiker megállíthatatlan volt. A darabot rövid időn belül a világ több színházában is sikerrel mutatták be, New Yorkban pedig csak a bemutatót követő években több, mint kilencszáz előadást élt meg. Zeneszerzőként ez a mű hozta meg szerzője számára az igazi világsikert és sokan máig ezt az alkotását tartják a legsikerültebb darabjának.[12]

A zeneigazgatói évek[szerkesztés]

1957-ben Dimitri Mitropulosz meggyengült egészségügyi állapotára hivatkozva lemondott a New York-i Filharmonikusok vezető karmesteri posztjától és Bernsteint javasolta utódjának, akit 1958-ban kineveztek a New York-i Filharmonikusok vezető karmesterévé, a zenekart az 1960-as évek végéig vezette. Ezalatt a tizenegy év alatt megháromszorozta az együttes bérleteinek a számát, nyilvánossá tette a főpróbákat, valamint bevezette azt a szokást, hogy hangversenyei előtt bevezető előadásokat tart. Lemez- és televíziós szerződéseinek köszönhetően ez karmesteri működésének egy rendkívül aprólékosan dokumentált szakasza: rengeteg televíziós és rádiófelvétel, valamint lemezkiadás őrizte meg ezeknek az éveknek az emlékét az utókor számára. Szinte minden héten készített stúdiófelvételeket a zenekarral, hihetetlen széles repertoárja a 18. századi szerzőktől a kortárs amerikai zene képviselőjéig terjedt. Ebben az időszakban indította útjára a hihetetlen népszerűségre szert tett Hangversenyek fiataloknak koncertsorozatát, amely a televízió segítségét is igénybe véve igyekezett a fiatal generációt megnyerni a klasszikus zene ügyének.[13]

Leonard Bernstein (1987)

Hagyományt teremtett azzal is, hogy minden évadban szervezet tematikus előadássorozatokat, amik sokszor egy-egy zeneszerző életműve köré épültek. Többek között 1960-ban Mahler Fesztivált szervezett a New York-i Fiharmonikusokkal a zeneszerző születésének századik évfordulója alkalmából. Az előadásokat Bernstein mellett Bruno Walter és Dimitri Mitropulosz dirigálta. Még ebben az évben elkészült és kereskedelmi forgalomba került Bernstein vezénylésével Mahler negyedik szimfóniája. A következő hét évben pedig a zeneszerző mind a kilenc szimfóniájának elkészítette a lemezfelvételét. Ez, valamint Bernsteint Mahler-koncertjei, és televíziós beszélgetései sokat tettek Mahler zenéjének népszerűsítéséért és jelentős szerepet játszottak abban, hogy az 1960-as években megnövekedett az érdeklődés a zeneszerző életműve iránt.[14]

Ezt követen további két, akkoriban az Egyesült Államokban kevésbé ismert zeneszerző életművét népszerűsítette. A dán komponista Carl Nielsen szinte teljesen ismeretlen volt az amerikai közönség előtt, míg a másik nagy skandináv zeneszerző, Jean Sibelius ismeretsége ekkoriban kezdett elhalványulni. Bernstein vezetésével elkészült mind a hét Sibelius szimfónia felvétele, míg Nielsentől a második, harmadik és az ötödik szimfónia, valamint a hegedűre, klarinétra és fuvolára írt versenymű felvétele jelent meg kereskedelmi forgalomban a tolmácsolásában. Bernstein mindig támogatta az amerikai zeneszerzőket is, különösen Aeron Copland, William Schuman és David Diamond munkásságát tartotta sokra, akiknek több művét is Bernsteinnel jelentette meg a Columbia Records, amely kiadónak emellett több saját szerzeményét is lemezre rögzítette. Ebben az időben vette kezdetét a híres jazz zongoristával és zeneszerzővel Dave Brubeckkel való együttműködése is.

1958 tavaszán zenekarával először indult nagyobb szabású koncertkörútra Közép- és Dél-Amerikába, majd a következő évben Európában és a Közel-Keleten turnéztak. 1960-ban Amerikában és Kanadában, majd Berlinben adtak koncerteket, a rákövetkező évben pedig sor került a zenekar első nagyszabású japán turnéjára és első alaszkai hangversenyére is.[15]

1962-ben a New York-i Filharmonikusok átköltöztek a Carnegie Hall koncertterméből az akkoriban megnyílt Lincoln Központ Filharmonikus (ma David Geffen) Teremébe. A döntés nem volt minden ellentmondástól mentes, hiszen a zenekarnak otthont adó új hangversenyterem akusztikája rosszabb volt. Ennek ellenére Bernstein vezénylésével megtartották a nyitókoncertet az új helyszínen. A műsor Beethoven, Mahler és Vauhgan Williams vokális műveiből, valamint Aron Copland egy darabjából állt.[14] 1963-ban sikeresen mutatkozott be a New York-i Metropolitan Operában, ahol a Franco Zeffirelli rendezte Falstaff előadást vezényelte. Decemberben Tel-Avivban bemutatták harmadik, Kaddish szimfóniáját. Ezekben az években keveredett ismeretségbe a Kennedy-családdal, John F. Kennedy elnöksége alatt többször megfordult vendégként a Fehér Házban is. Az elnök ellen 1963-ban elkövetett merénylet után Mahler második szimfóniájának előadásával rótta le kegyeletét a meggyilkolt elnök emléke előtt.[16]

A hatvanas évek második felében jut el Bécsbe, ahol először 1966-ban az állami operaházban vezényelte a Falstaffot Dietrich Fischer-Dieskauval a címszerepben, majd sor került első koncertjére is az egykori császárvárosban: Mahler Dal a Földről című művét adta elő a Bécsi Filharmonikusokkal, Fischer-Dieskau és James King közreműködésével. A bécsi állami operaházba két év múlva tért vissza, ekkor A rózsalovag zenei irányításával bízták meg. 1970-ben Beethoven Fideliójának Otto Schenk rendezte előadásait dirigálta ugyanitt.[16]

1969-ban lejárt a szerződése a New York-i Filharmonikusokkal, amit nem kívánt meghosszabbítani - ezt már három évvel korábban, 1966-ban kijelentette, de azt nem lehet tudni, hogy pontosan miért vált meg zenekar vezetői posztjától. Voltak olyan sajtóhírek, amik tudni vélték, hogy Bernstein a Metropolitan Opera igazgatói székére pályázott, mások úgy tudták, hogy személyes sérelmek álltak távozása hátterében. Az mindenesetre tény, hogy 1970-ben újabb szerepléseket vállalt a Metropolitan Operában - a Zeffirelli rendezte Parasztbecsület - Bajazzók előadásokat vezényelte meglehetősen vegyesen sajtó visszhanggal - , ezenkívül a bulvársajtó már évek óta cikkezett róla, hogy Bernstein egyre kevesebbet koncertezik zenekarával, végül állandó vendégkarmestert is szerződtettek a zenekar élére Willian Steinberg személyében.[17]

Az 1970-es évek[szerkesztés]

Az 1970-es évtized mozgalmas időszak volt Bernstein életében. 1971-ben a került sor a Kennedy-család által rendelt Mise ősbemutatóra, amely először a J. F. Kennedy Center of Performing Arts megnyitó előadásán hangzott el. Az előadás megosztotta a közönséget, a katolikus egyház támadta a darabot, mert az nem egy hagyományos értelemben vett mise. A partitúra műfaj megjelölése szerint a mű színdarab énekesekre, színészekre és táncosokra. Témája a hit válsága a modern világban, a történet fővonala a mise ünnepe, amit folyamatosan konfliktusok, tiltakozások zavarnak meg. A zenemű nem mentes a politikai áthallásoktól sem, hiszen a szerző tiltakozik benne a vietnámi háború, illetve Nixon elnök politikája ellen. A Mise Bernstein egyik legtöbbet vitatott műve lett.[18]

A következő évben a Metropoliten Opera évadnyitó Carmen előadását dirigálta Marylin Horne-nal a címszerepben, majd egy a Bécsi Filharmonikusokkal egy teljes Beethoven szimfónia ciklust adott elő, illetve számtalanszor dirigálta ezekben az években az Izraeli Filharmonikusokat, a Francia Nemzeti Zenekart, illetve a Bostoni Szimfonikus Zenekart is. 1972 őszétől a Havard Egyetem operastúdióját is vezette, a következő évben pedig Bécsben irányított egy karmesterkurzust. [19]1976-ban közreműködött az Amerikai Egyesült Államok fennállásának kétszáz éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozat megnyitásán: az Amerikai Nemzeti Szimfonikus Zenekarral adott egy koncertet amerikai szerzők darabjaiból. Még ebben az évben lemezre vették vele Liszt Ferenc Faust szimfóniáját.[18]

1977 augusztusában került megrendezésre a Karintiai Nyár keretében az első európai Bernstein Fesztivál. A következő évben Beethoven Fidelójának Otto Schenk rendezte felújítást dirigálta a bécsi állami operaházban. A produkcióval a milánói Scalában is nagy sikerrel vendégszerepelt, majd a következő évben elkészítette a Bécsi Filharmonikusokkal Beethoven kilenc szimfóniájának hanglemez felvételét. 1979-ben a Berlini Filharmonikusokkal adott két jótékonysági koncertet Mahler kilencedik szimfóniájából az Amnesty International szervezésében.[18]

Élete utolsó szakasza[szerkesztés]

Leonard Bernstein sírja a Green-Wood Temetőben Brooklyn, New York City

1980-ban Bernstein nem vállalt hangversenyeket és az egész évet a komponálásnak szentelte. A következő évben először hangversenyszerű előadáson vezényelte Wagner Trisztán és Izoldáját, majd három részletben lemezre is vették vele az operát. Februárban a Hör Zu című rádiós és televíziós folyóirat aranykamerát adományozott neki a klasszikus zene televíziós terjesztésének elismeréseként.[20]

1982-ben előadás sorozatott tartott a zeneszerzésről az Indiana Egyetemen, majd Hollywood Bowlban karmester kurzust vezetett. Tanárként több, később híressé vált karmester szakmai fejlődését is elősegítette: Seiji Ozawa, Herbert Blomstedt, Paavo Järvi. Augusztusban a Salzburgi Ünnepi Játékokon ad hangversenyt, szeptemberben pedig a Bécsi Ünnepi Heteken vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat. Híres zenei mecénásával, Ernest Fleischmannel közösen létrehozták a Los Angeles Filharmóniai Intézetet.[20]

A következő évben mutatták be Houstonban a a washingtoni Kennedy Center, a Houston Grand Opera és a milánói Scala együttes megrendeléséből készült operáját a Quiet Place címen. Október végén II. János Pál pápa Vatikáni érdemrenddel tüntette ki. Novemberben a budapesti Erkel Színházban adott koncertet, decemberben pedig a Müncheni Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanárává, a Bécsi Filharmonikusok tiszteletbeli tagjává, a római Nemzeti Szent Cecília Akadémia Zenekara tiszteletbeli elnökévé választotta.[20]

Az 1980-as években rendszeresen fellépet az amszterdami Concertgebouw Zenekarral, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával, illetve többször adott koncerteket Bostonban és Los Angelesben is. 1986-ban Londonban rendeztek Bernstein Fesztivált, ugyanebben az évben a francia Becsületrend parancsnoka lett. Júliusban az első Schleswig-Holstein zenei fesztiválon szemináriumot tartott Fiatal karmestereknek és Haydn Teremtését vezényelte. vezényli. A nyár további részében az Izraeli Filharmonikusokkal vett részt egy világ körüli turnén. 1987-ban Európában és az Egyesült Államokban vett részt egy nagyobb koncertkörúton. 1990 augusztusában vezényelte utolsó hangversenyét Tanglewoodban, majd októberében megromlott egészségügyi állapotára hivatkozva bejelentette a visszavonulását, majd két két múlva meghalt New York-i otthonában tüdőrákban. A New York-i Green-Wood temetőben helyezték örök nyugalomra.[20]

Munkássága[szerkesztés]

A zeneszerző[szerkesztés]

Bernstein zeneszerzőként egyformán otthon volt a komolyzene és a dzsessz világában. Könnyen befogadható, olykor kifejezetten olcsó ihletettségű, eklektikus zenét komponált. Fiatalkori próbálkozásaitól eltekintve zeneműveit egy-egy konkrét program szerint építette fel. Saját elmondása szerint sohase töltött napi huszonnégy órát zeneszerzéssel, ezért nem tekintette magát főfoglalkozású zeneszerzőnek. A zeneszerzés számára csak egy kifejezési eszköz volt a sok közül a vezénylés, a zongorázás vagy az írás mellett. A zeneszerzés mesterségéről, saját kora és a romantika zeneszerzőiről mélyreható és széleskörű ismeretei voltak. Ez egyrészt hozzájárult zenei stílusának sokszínűségéhez és eklektikus voltához, másrészt viszont hátráltatta saját, egyéni hangjának következetes kialakításában. A dodekafóniától (a zenei skála tizenkét hangjának szabad használatától, ami a 20. század előtt nem volt jellemző a zeneszerzőkre) karmesterként és zeneszerzőként is idegenkedett. Atonális (hangnem nélküli) részletek ugyan fel-fel bukkannak egyes műveiben, de csak betétként jelennek meg. Saját magát "öreg romantikusnak" tartotta, aki mindenre fogékony.[21]

Leonard Bernstein csillaga a Hollywoodi hírességek sétányán

Legjobban sikerült zeneműveire az érzelemgazdagság, az hangeffektusok hangsúlyozása, vitalitás és élénkség jellemző. Lírai, érzelemdús hangja viszont sokszor az érzelgősség határát súrolta, nagyobb lélegzetű kompozíciói pedig olykor egyenetlenek, nem áll bennük össze a zenei forma egy nagyobb egységgé. Legsikerültebb műveinek is sokat levon az értékéből, hogy egyes részleteikben olcsóbb, szentimentálisabb stílust alkalmazott. Tételeit gyakran az egyes témák variációira építette fel. A II. szimfónia vagy a Szerenád tételei szinte egymásból születnek meg: az egymást követő tételek mindig az előző tétel zenei anyagára építenek. Színpadi műveiben mindig szigorúan igazodott az előre kigondolt programokhoz, témákhoz és gyakran alkalmazott visszatérő zenei motívumokat, egyfajta vezérmotívumos technikát alakítva ki. Az egyes történeteket felépítő kisebb jeleneteket átgondoltak, jól felépítettek, mindez azonban már nem mondható el színpadi művei egészéről, amelyek sokszor tűnek mozaikszerűnek. Színpadi zenéjének egyik legsajátosabb jellegzetessége a találó helyzet- és karakterfestés. Kiváló szatirikus érzékkel rendelkezett, ez leginkább a Csodálatos városban és a West Side Story egyes jeleneteiben mutatkozik meg. Zenei alapszövetét gyakran a vibráló-dzsesszes táncmuzsika képezi. De a dzsessz mellett kiválóan ismerte és alkalmazta Schönberg dodekafon stílusának egyes jellegzetességeit, Puccini harmónia világát, Mahler hangszerelési szokásait, de egyes népzenei elemeket is beépített műveibe.[21]

Dzsesszes stíluselemek már Bernstein korai kompozícióiban is felbukkantak. Az I. szimfónia pogány ünnepét is kemény hangzásokkal, táncos ritmusokkal ábrázolta. A dzsesszes betétek soha sem egzotikus stilisztikai eszközként hatnak, hanem egyéni zenei stílusának egyfajta meghatározó elemeként. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy nemcsak előadni volt képes a dzsesszes improvizációkat, rögtönzéseket, hanem be is tudta építeni azokat a partitúráiba: zenedarabjainak nem egy részlete improvizációszerű rögtönzéseknek ható illuzórikus hatást kelt. Saját zeneműveiben képes volt megőrizni a dzsessz zene lényegét, lelkesítő hangulatát.[21]

Lengépszerűbb műve minden kétséget kizáróan a West Side Story. A maga korában nagyon újszerűen hatott, hogy egy tragikus történetet mesél el a musical eszközeivel. Ezen művében Bernstein megteremtette a színház, zene és tánc szintézisét. A darab zenéjében sikeresen ötvözte a blues, a modern dzsessz, és a szimfonikus zene jellegzetességeit, kialakítva ezzel egy újszerű, egyéni stílust.[22]

Az előadóművész[szerkesztés]

Nem túlzás azt állítani, hogy Bernstein a zene megszállottja volt. Kellő tehetséggel és művészettel rendelkezett ahhoz, hogy lenyűgözze, magával ragadja a közönséget, ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az Egyesült Államokban mai értelemben vett celebnek számított. Karmesterként jellemzőek volták rá a túláradó érzelmek, a színpadias gesztusok, nagy hangsúlyt fektetett a kifejező arcjátékra. Sokan felületességgel vádoltak amiatt, mert állítólag nem szerette a túl aprólékos műhelymunkát, a próbák alatt mindig sokat fecsegett, előadásait sokszor bélyegezték felületes show-műsornak. Ugyanakkor koncertjei mindig rendkívül energikusak, játékosak, kifejezőek voltak és mindig igyekezett megszólítani közönségét. Sajátos karmesteri stílusa kivételes hatással érvényesült Beethoven, Mahler, Sibelius vagy Nielsen szimfonikus műveinél egyaránt.[23]

Vezénylésében mindig fontosnak tartotta a zeneszerző iránti alázatot és igyekezett figyelembe venni a kialakult előadói hagyományokat is. Igaz ugyan, hogy a próbák alatt sokat beszélt, de ő erről azt mondta, hogy karmesteri tevékenysége lényege a tanítás és mindazt, amit tud a zenéről igyekszik megosztani a zenészekkel, hogy együtt értsék meg a partitúrát és ezután könnyebben tudják megvalósítani az elképzeléseit. Állítása szerint ez egy olyan "kamarezenélés-féle" módszer volt, ahol mindannyian együtt zenéltek, együtt, közösen lélegeztek előadás közben. Egy-egy koncert előtt mindig újra és újra áttanulmányozta a már számtalanszor dirigált művek kottáját, így előfordult, hogy akár pár nap elteltével is másfajta értelmezését adta ugyanannak a zeneműnek. Saját elmondása szerint - amit Beethoven kilencedik szimfóniájának egymástól más stílusú bécsi és bostoni előadása kapcsán fogalmazott meg - az mindig döntő jelentőségű volt számára előadás közben, hogy éppen az adott pillanatban milyen volt a viszonya az előadott művel. A nagy kortárs kolléga, Nikolaus Harnoncourt szerint Bernstein zongorajátékát is jellemezte egyfajta spontaneitás, mintha mindent ott helyben talált volna ki, rögtönzött volna.[24]Bár sohasem adott szólóestet, de gyakran szerepelt versenyművek szólistájaként, illetve rendszeresen használta próbák, valamint zenei előadások közben is a zongorát, hogy illusztráljon, megmutathassa elképzeléseit a zenéről. [25]

Zenéről vallott elveit számtalan előadásban és könyvben kifejtette. Állítása szerint, ha a zenéről akar valaki magyarázni, akkor a zenét kell megmagyaráznia, a zene hangjairól kell beszélnie. A közönséget értelmes "közlénynek" tekintette, aki valóban "tudásra és értésre vágyik". Véleménye szerint a zeneirodalom műalkotásainak megismerése a hangjegyek jelentésének a megértését, valamint a zenén kívüli vonatkozások zenéhez való viszonyának a megértését együttesen jelenti, mintegy a kettő közti aranyközéputat kell megtalálni a karmesternek.[24]

Vezénylés közben gyakran egyfajta romantikus lelkesedés, túláradó érzelmek kerítették hatalmukba. Teljes testtel energikusan, látványos gesztusokkal vezényelt. Saját elmondása szerint nem tudatosan kezdett el színészkedni a pódiumon, a pillanat ragadta magával. Próbáin mindig igyekezett oldott hangulatot teremteni és előadások közben is meglehetősen fesztelenül viselkedett, ami miatt szintén sok kritikát kapott. [26]

Zeneművei[szerkesztés]

Balletek[szerkesztés]

  • Fancy Free (Gondtalanul, szabadon), 1944
  • Facsimile (Hasonmás), 1946
  • Dybbuk, 1974[27]

Operák, operettek[szerkesztés]

  • Trouble in Tahiti (Botrány Tahitiben), 1952
  • Candide, 1956 (átdolgozva 1973, operetté alakítása 1989)
  • A Quiet Place (Csendes hely), 1983[27]

Musicalek[szerkesztés]

  • On The Town (A városban), 1944
  • Wonderful Town (Csodálatos város), 1953
  • West Side Story, 1957
  • The Race to Urga (befejezetlen), 1969
  • "By Bernstein" , 1975
  • 1600 Pennsylvania Avenue, 1976
  • The Madwoman of Central Park West, 1979[27]

Egyéb színpadi művek[szerkesztés]

  • Peter Pan (Péter Pán), 1950
  • The Lark (A pacsirta), 1955
  • The Firstborn (Az első szülött), 1958
  • Mass (Mise), 1971[27]

Filmzenék[szerkesztés]

  • On the Town (A városban), 1949
  • On the Waterfront (Vízparton), 1954
  • West Side Story, 1961[27]

Zenekari művek[szerkesztés]

  • Symphony No. 1, Jeremiah (1. Jeremiás szimfónia) 1942
  • 'Three Dance Variations from "Fancy Free," (Három variáció a Fancy Free témáira), 1946
  • Three Dance Episodes from "On the Town," (Három tánc A városban című musicalhez) 1947
  • Symphony No. 2, The Age of Anxiety, (II. szimfónia, Az aggodalom kora) 1949 (átdolgozva 1965)
  • Serenade (Szerenád, 1954
  • Prelude, Fugue, and Riffs (Prelúdium, fúgák és riffek), 1949
  • Symphonic Suite from "On the Waterfront" (Szimfonikus szvit a Vízparton zenéjéből), 1955
  • Symphonic Dances from "West Side Story" (Szimfonikus táncok a West Side Story dallamaiból), 1961
  • Symphony No. 3, Kaddish (III. Kaddis szimfónia), 1963 (átdolgozva 1977)
  • Dybbuk, Suites No. 1 and 2 for Orchestra (Két Dybbuk szvit zenekarra), 1975
  • Songfest: A Cycle of American Poems for Six Singers and Orchestra, 1977
  • Three Meditations from "Mass" for Violoncello and Orchestra, 1977
  • Slava! A Political Overture (Slava! Politikai nyitány), 1977
  • Divertimento for Orchestra (Divertimento zenekarra), 1980
  • Halil, 1981
  • Concerto for Orchestra (Concerto zenekarra), 1989 (átdolgozva 1989)
  • Overture to Candide (Candide nyitány)[27]

Kórusművek[szerkesztés]

  • Hashkiveinu, 1945
  • Missa Brevis, 1988
  • Chichester Psalms(Chichesteri zsoltárok), 1965[27]

Kamarazene[szerkesztés]

  • Piano Trio (Zongoratrió), 1937, Boosey & Hawkes
  • Sonata for Clarinet and Piano (Szonáta klarinétra és zongorára), 1939
  • Brass Music, 1959
  • Dance Suite (Táncszvit), 1988[27]

Dalok[szerkesztés]

  • I Hate Music (Utálom a zenét!), 1943
  • Big Stuff
  • La Bonne Cuisine ()A jó konyha), 1948
  • Silhouette (Galilee) (Sziluett), 1951
  • Two Love Songs (Két szerelmes dal), 1960
  • So Pretty, 1968
  • Piccola Serenata (Szerenata piccolóra), 1988
  • Arias and Barcarolles (Áriák és Barcarollák), 1988[27]

Zongoradarabok[szerkesztés]

  • Music for Two Pianos (Zene két zongorára), 1937
  • Piano Sonata (Zongoraszonáta), 1938
  • 7 Anniversaries (Hét évforduló), 1944
  • Four Anniversaries (Négy évforduló), 1948
  • 5 Anniversaries (Öt évforduló), 1952
  • Bridal Suite, 1960
  • Moby Diptych, 1981
  • Touches (Érintés), 1981
  • 13 Anniversaries (Tizenhárom évforduló), 1988[27]

Egyéb művek[szerkesztés]

  • Other occasional works, written as gifts and other forms of memorial and tribute
  • "The Skin of Our Teeth": An aborted work from which Bernstein took material to use in his "Chichester Psalms"
  • "Simhu Na" (arrangement of traditional song)
  • "Waltz for Mippy III" for Tuba and Piano
  • "Elegy for Mippy II" for Trombone alone
  • "Elegy for Mippy I" for Horn and Piano
  • "Rondo for Lifey" for Trumpet and Piano
  • "Fanfare for Bima" for Brass Quartet: composed in 1947 as a birthday tribute to Koussevitzky using the tune he whistled to call his cocker spaniel[27]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Peyser, Joan. Bernstein, a biography (angol nyelven). New York: Beech Tree Books (1987). ISBN 0-688-04918-4 
  • Burton, Humphrey. Leonard Bernstein (angol nyelven). New York: Doubleday (1994). ISBN 0385423454 
  • Gottlieb, Jack (ed.). Leonard Bernstein's Young People's Concerts, revised, New York: Anchor Books (1992). ISBN 0385424353 
  • Chapin, Schuyler. Leonard Bernstein: Notes from a Friend. New York: Walker (1992). ISBN 0802712169 
  • Rozen, Brian D.. The Contributions of Leonard Bernstein to Music Education: An Analysis of his 53 Young People's Concerts. Thesis (Ph.D.). Rochester, New York: University of Rochester (1997). OCLC 48156751 

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Előd, Juhász. Bernstein story, 1973, Budapest: Zeneműkiadó. ISBN 9633305071 
  • Dietel, Gerhard. Zenetörténet évszámokban II. 1800-tól napjainkig, 1996, Budapest: Springer Kiadó. ISBN 963-8455-85-3 
  • Leonard Bernstein életrajzi adatok a Deutsche Grammophon dokumentációja alapján, 1991, Budapest: Muzsika folyóirat 
  • Peter Gradenwitz. Leonard Bernstein - részletek a monográfiából, 1991, Budapest: Muzsika folyóirat 

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s Juhász Előd. Bernstein story, 11-20.. o. 
  2. ^ a b c d Juhász Előd. Bernstein story, 21-28.. o. 
  3. ^ a b c Juhász Előd. Bernstein story, 28-30.. o. 
  4. ^ a b c d Juhász Előd. Bernstein story, 30-36.. o. 
  5. ^ a b c d e f Juhász Előd. Bernstein story, 37-41... o. 
  6. ^ a b c Juhász Előd. Bernstein story, 37-47.. o. 
  7. ^ a b c d e Juhász Előd. Bernstein story, 48-52.. o. 
  8. ^ a b c d e f g h Juhász Előd. Bernstein story, 57-66.. o. 
  9. ^ a b c d e f g h Juhász Előd. Bernstein story, 69-78.. o. 
  10. ^ a b c Juhász Előd. Bernstein story, 82-83.. o. 
  11. ^ a b c d e f Juhász Előd. Bernstein story, 85-98.. o. 
  12. ^ a b c Juhász Előd. Bernstein story, 98-108.. o. 
  13. Karmesterportrék XLV. – Leonard Bernstein. http://www.momus.hu
  14. ^ a b Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> tag; nincs megadva szöveg a(z) zeneigazgató2 nevű ref-eknek
  15. Juhász Előd. Bernstein story, 115., 116., 118.. o. 
  16. ^ a b Muzsika folyóirat. Leonard Bernstein életrajzi adatok a Deutsche Grammophon dokumentációja alapján, 10.. o. 
  17. Juhász Előd. Bernstein story, 129-130.. o. 
  18. ^ a b c Muzsika folyóirat. Leonard Bernstein életrajzi adatok a Deutsche Grammophon dokumentációja alapján, 10-11.. o. 
  19. Juhász Előd. Bernstein story, 130.. o. 
  20. ^ a b c d Muzsika folyóirat. Leonard Bernstein életrajzi adatok a Deutsche Grammophon dokumentációja alapján, 11.. o. 
  21. ^ a b c Juhász Előd. Bernstein story, 144-149.. o. 
  22. Gerhard Dietel. Zenetörténet évszámokban, 802.. o. 
  23. Karmesterportrék XLV. – Leonard Bernstein. http://www.momus.hu
  24. ^ a b Peter Gradenwitz. „Mindig a hallgatóságra gondolok" - Részletek Peter Gradenwitz Bernstein monográfiájából, 7-8.. o. 
  25. Juhász Előd. Bernstein story, 134.. o. 
  26. Juhász Előd. Bernstein story, 138.. o. 
  27. ^ a b c d e f g h i j k Juhász Előd. Bernstein story, 167-172.. o.