A rózsalovag

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A rózsalovag Richard Strauss zenés játéka három felvonásban. Szövegét Hugo von Hofmannsthal írta. 1911-ben, Drezdában került bemutatásra. Az ezüstösen csillogó, sokrétű, grandiózus zene már a premieren frenetikus sikert aratott, és a mű rövidesen a legnépszerűbb, leggyakrabban játszott európai operák sorába emelkedett, sőt, 1926-ban az első filmes változat is elkészült. A Strauss által külön e célra komponált zenekari kísérettel vetített némafilm önmagában is kuriózum. A Rózsalovag-láz később sem hagyott alább: évtizedekkel később Strauss szimfonikus szvit formájában (A rózsalovag-szvit) is feldolgozta az operát.

A rózsalovag kora[szerkesztés]

A századforduló stíluskísérlete: a szecesszió[szerkesztés]

A műtörténet az 1892-es évet tekinti a "szecesszió" kiinduló pontjának. A müncheni képzőművészek egy csoportja: Stuck, Uhde, Keller s még jó néhányan – hátat fordítottak az akadémiának, a "fémjelzett" kiállító csarnokoknak, a konzervatív műbírálatnak, s magának a hivatalos hatalomnak, hogy saját lábukra állva valami új művészetet teremtsenek, mely a szecesszió, az akadémizmus paradicsomából való kivonulás jegyében megfiatalítja majd a század megrokkant, elvénült képzőművészetét. A szecesszió mint valami buja, melegházi légkörben tenyésző virág – túl illatosra, túl színesre, túlságosan pompásra sikerült. A szecesszió minden alkotása – lett légyen az festmény, műtárgy, épület, kerámia, szobor vagy grafika – valami különös parvenü színezetet öltött: az épülethomlokzatokat belepte a gipszből, csempéből, fémlapokból, üvegből, kovácsolt vasból remekelt díszítés; a festményeket át- meg átfonta a kígyózó, szeszélyesen örvénylő rajz és a szivárvány minden színében tündöklő kolorit. Feltámadtak a színes szobrok, megszülettek a különböző iparművészeti eljárások, amelyek gyári sokszorosítással idézték a hajdani mesterek remekeit, de mindez kissé talmi volt, olcsó és futószalagon gyártott: a reneszánsz-ot, barokkot, sőt: Hellast és Óegyiptomot utánzó műtárgyak díszei közül elővillant a védjegy, a trade mark, jelezve, hogy mindez tűnő visszfény csupán. Művész és iparművész dúskálva az új anyagokban, eljárásokban, technikai módszerekben, szinte feledi a műalkotás igazi lényegét: a forma, a dísz, a sallang, a külső burok feledteti a tartalmat, amely nem egyszer elsikkad egészen.

A szecesszió természetesen nem állt, nem is állhatott meg München falai között. Bécsben Gustav Klimt teremti meg a szecesszió csoportját, Berlinben Liebermann és Slevogt körül csoportosulnak a "hívek". Egy kultúra száradó, szikkadó, életnedvet mindinkább veszítő fáját hiába aggatják tele díszlevelekkel, művirágokkal: a hanyatlást nem akadályozhatja meg semmi sem.

Szecesszió és irodalom[szerkesztés]

A századforduló képzőművészetének e jellegzetes vonásait hamarosan felleljük a többi művészet világában is. A díszek, sallangok, külsőségek rohamos elburjánzása nem idegen már az irodalomban sem. E melegházi művészet ható eszközeihez hozzátartozik a mindinkább elősompolygó erotika is. Az írók szívesen beszélnek azokról a témákról, amikről még a közelmúltban "nem volt illő" társalogni. Hogyan csattan el a konyha, vagy a cselédszoba fülledt csendjében az úrfi első csókja?! (Schnitzler: Reigen.) És az erotikus mondanivaló mellett kivirágzik valami különleges, szecessziós bölcselet is Oscar Wilde és – Friedrich Nietzsche nyomán. Mindez afféle bölcseleti görögtűz csupán, amely mögött csak űr van, ásítás és fáradt unalom. Aztán a századvégi erotika s a rakétázó bölcselet mellett feltűnik – valaha nagyon népszerű fogalom volt ez, manapság csak a lexikonok őrzik – az úgynevezett, "dekadens" szellem. Kívánatos a megtört pillantás, a halvány arc, s a vágyakozás, mely a nihil, a semmi felé kergeti az embert. És divatossá lesz – ez egyébként gyakori kísérője a nagy korszakfordulóknak – a múltba való visszakívánkozás is: hívogatnak Hellas kegyetlen és szépséges istenei… vonzó a renaissance, mely egyetlen erkölcsi normát, egyetlen isteni törvényt ismer: a szépség, a művészi tökély, a hibátlan nemes műtárgy törvényét. Szép a Borgiák kegyetlen mosolya, szép a bacchánsnők őrjöngő tánca, kik végül is elevenen tépik szét áldozatukat. Szép a napfényben izzó antik márványoltár, melyen rubintcseppként ragyog a frissen kiontott vér…

Persze a szecesszió írásművészetének is megvannak a maga kitűnő tehetségei. Talán legelsőként kell megemlítenünk Hugo von Hofmannsthalt.

Hugo von Hofmannsthal (1874–1929)[szerkesztés]

Csodagyerekként tűnik fel az irodalomban. Történetét mondjuk el a kortárs, Stefan Zweig szavaival:

Hermann Bahr gyakran mesélte nekem, mennyire csodálkozott, mikor folyóirata számára Bécsből egy dolgozatot kapott valami ismeretlen »Loris«-tól; sohasem kapott még sehonnan e föld kerekéről olyan cikket, amely ilyen szárnyaló, nemesvérű nyelven, ilyen gondolati gazdagságot szórt volna oda könnyű kézzel. Ki ez a Loris? Bizonyára valami idős ember, aki éveken és éveken át hallgatagon gyűjtötte megismeréseit és titokzatos cellai hallgatagságában a nyelv legelvontabb eszenciáját párolta le szinte kéjes varázslattá. Ilyen bölcs, ilyen Isten kegyelméből való költő él vele egy városban és sohasem hallott róla! Néhány nap múltán a találkozás meg is történt. Hirtelen könnyű és gyors léptekkel egy karcsú, simaképű, rövidnadrágos gimnazista lépett az asztalhoz, meghajolt és magas, még nem egészen mutáló hangon szűkszavúan és határozottan azt mondta: Hofmannsthal. Még esztendők múlva is izgalom fogta el Bahrt, ha akkori elképedéséről mesélt.”

Aztán sorra születnek meg Hofmannsthal alkotásai: Tegnap, Tizian halála, A balga és a halál, Elektra, Ödipusz és a szfinx, Akárki; az ő tolla alól került ki Richard Strauss legpompásabb szövegkönyve: A rózsalovag.

A századforduló zenei világképe[szerkesztés]

Mi az a muzsika, mely ebben az erjedő korszakban, a 19-20. század fordulóján, a zenéért lelkesedő embert fogadja?

Természetesen mindenekelőtt: Richard Wagner.

Az az Európa, mely néhány évtizeddel előbb még gúnykacajba fojtotta a Tannhäuser párizsi bemutatóját, az a Bécs, mely alig néhány évvel korábban előadhatatlannak ítélte a Trisztán és Izoldát, az a Berlin, mely sorra utasította vissza a mester legkiválóbb alkotásait és az a München, mely nem is olyan régen politikai botrányt kavart a Ring, a Lohengrin, vagy a Tannhäuser bemutatója körül: ugyanez a földrész és ugyanezek a metropolisok most gondosan feltérképezik a wagneri hagyaték minden szögletét, vezérmotívumtáblák születnek és rendkívül gondos kritikai kiadások, melyek el nem hanyagolnák Richard Wagner egyetlen kottazászlócskáját, crescendo jelét sem. De miközben Nibelheim árnyai megszállják a világ valamennyi operaszínpadát, és Wotan mennydörgő hangszerelése a földkerekség minden ifjú muzsikusát, zeneszerzőjét magával ragadja, egy másféle muzsika is kezd világszerte hódítani, s ez a gall szellem, a tiszta formálás zenéje: Bizet mediterrán ragyogással bűvölő művészete (Carmen) és Debussy pasztellesen puha impresszionizmusa. A századforduló zenei spektruma azonban nem volna teljes, ha csak az óriásokat látnók: Wagnert, Debussyt, Muszorgszkijt… Hiszen szerte a világban százával, ezrével épülnek és nyílnak meg az új zenei intézmények, melyeknek milliós közönsége "mindennapi zenét" követel, olyan muzsikát, mely a szédítő magasság és a visszarettentő mélységek kerülésével, jóravaló zenei szórakozást nyújt: az átlagpublikum igényeihez "szelídítve" az opera, az operett, a balett, a szimfónia, a szimfonikus költemény formáit és tartalmát.

Vessünk egy pillantást a fin de siècle, a századforduló rögtönzött évszámtáblázatára: hányféle szándék, hányféle dallam, a műformák, a stílusok milyen kusza szövevénye…

1890 Saint-Saëns
Mascagni
Sámson és Delila
Parasztbecsület
1891 Gustav Mahler I. szimfónia
1892 Verdi
Leoncavallo
Johann Strauss
Falstaff
Bajazzók
Pázmán lovag (daljáték)
1893 Debussy
Debussy
Egy faun délutánja
Vonósnégyes
1895 Richard Strauss
Ravel
Till Eulenspiegel
Menuet antique
1896 Ravel
Richard Strauss
Puccini
Mallarmé dalok
Imigyen szóla Zarathustra
Bohémélet
1897 Hugo Wolf
Rimszkij-Korszakov
Michelangelo-dalok
Sadko
1898 Ravel
Glazunov
2 epigrammes
Raymonda (balett)
1899 Sullivan
Debussy
Richard Strauss
Ravel
Perzsia rózsája (operett)
3 nocturnes
Hősi élet
Pavane
1900 Puccini Tosca
1903 Bartók Béla Kossuth-szimfónia
1905 Lehár Ferenc
Richard Strauss
A víg özvegy (operett)
Salome

A mű keletkezése[szerkesztés]

A romantikus vígopera két főhőse, a szép tábornagyné és ifjú kedvese, Octavian, nem nézi jó szemmel, hogy a hozományvadász Ochs báró a csinos Sophie Faninal kezére pályázik. A faragatlan báró Octaviant küldi leánykérőbe Sophie-hoz, ám amikor a „rózsalovag" a hagyományoknak megfelelően átadja a lánynak a báró által küldött ezüstrózsát, nem várt fordulat történik: a fiatalok egymásba szeretnek. Az események sodrában a pénzsóvár, élvhajhász báró alaposan lejáratja magát, Sophie apja elutasítja. Miután a tábornagyné felismeri, hogy többé nem kötheti magához az ifjú Octaviant, nagylelkűen egyengeti a fiatal pár útját. Strauss és Hofmannsthal olvasatában a - Hofmannsthal által csak „vidéki Don Juan"-ként emlegetett - egyszerű személyiségszerkezetű Ochs báró az idő jelentéséről és a szerelem természetéről elmélkedő intelligens és finom tábornagyné tökéletes ellenpólusa, a tábornagyné filozofikus-intellektuális karakterével szemben az animális ösztönlény megtestesítője. A szerzők eredeti szándéka szerint valójában ő lett volna az opera címszereplője - Ochs auf Lerchenau -, a romantikusabb és szebben csengő A rózsalovag cím csak később, röviddel a bemutató előtt született, a komponista híresen erős akaratú felesége Pauline Strauss javaslatára. A két szerző még ekkor is nehezen, vonakodva hagyta jóvá a változtatást.

A Rózsalovag a legutóbbi időkig közel azonos módon került színre, Strauss ugyanis úgy kívánta, hogy a díszlet- és jelmeztervezők minél hűebben kövessék Alfred Roller az 1911. évi ősbemutatóra készített színpad- és kosztümterveit. Bár a rendezői színház az elmúlt évtizedekben az operaszínpadot is forradalmasította, a rendezők a zenés színházban is világszerte új interpretációkkal és új, merész vizuális koncepciókkal jelentkeztek, a Rózsalovag-produkciókat mindez alig-alig érintette, az előadás az ősbemutató óta eltelt száz év alatt alig változott.

Mi sem nehezebb, mint a létezőt nem létezőként elképzelni. E figurák jó ideje leváltak költőjükről; a tábornagyné, Ochs báró, Octavian, a gazdag Faninal és lánya, valamint életük szövete, mindez mintha már régóta ugyanígy létezne, nem az enyém már, nem is a zeneszerzőé, hanem a lebegő, különös módon megvilágított világ - a színház - részei, amelyben már egy ideje, és talán még egy ideig fennmaradhatnak.

Ahogy Strauss-szal a Rózsalovag születésének idejéből származó levélváltásunkat lapozgatom, a levelekből a fogalmazók és a címzettek számára még mindig elevenen árad a darab születésének atmoszférája, még mindig megérint a kísérleti, belül hittel teli, kívül kétségekkel kísért produkció eleven valósága. Emlékszem, milyen ellenállással fogadta a világ a képzeletből születő, bár eleven figurákat, és hogyan próbálta azokat elutasítani, elintézni. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, milyen hosszas levélváltásra volt szükség egy jeles színházigazgató az egésszel és a részletekkel kapcsolatos kétségeinek eloszlatására, vagy, hogy a könnyed komédia bizonyos részletei, a könnyed mozdulatokkal festett, már elfogadottan harmóniát és nyugalmat sugárzó vonások, milyen élesen, bántóan hatottak. Az is alig hihető, hogy az első énekesnő visszaküldte a tábornagyné szerepét az intendánsnak, és felmentést kért a „kétértelmű atmoszférájú" darabban való szereplés alól.

A kezdet mégis mentes maradt a nehézségektől. A mű keletkezése pedig ugyanolyan kedélyes volt, mint maga a darab. A szövegkönyv valójában egy beszélgetés - egy valós együttműködést hozó fordulat alapján szerzőként aposztrofálható barátommal, Harry Kessler gróffal való beszélgetés - során keletkezett. A karakterek - a buffo, az öreg, a hölgy, a „Cherubin" - eleve a szemünk előtt lebegtek, a névadásra csak később került sor. Az ismert típusokat pontos tollvonásokkal tettük egyénivé. A cselekmény szinte önmagától, a figurák egymáshoz való, mindenkor tipikus viszonyából született. (Csak zárójelben: valójában a Molière-i vígjáték sem elsősorban a jellemeken, hanem inkább azok egymáshoz való viszonyán alapul.) Weimarban folytatott produktív beszélgetéseink alapján zsebemben a szereplők egy étlap hátoldalára skiccelt névsorával, valamint fejemben a cselekmény kész tervével utaztam Berlinbe. Mintha csak tegnap lett volna, annyira elevenen él bennem, milyen hatást gyakorolt a történet Straussra, aki rendkívül produktívan hallgatott, de éreztem, hogy eközben valamennyi éppen csak megszületett figurához azonnal valamilyen épp akkor születő zenét rendel. Majd így szólt: „Megcsináljuk és bemutatjuk. Sőt azt is hajszálpontosan tudom, mi lesz a reakció. Nyilván az, hogy a darab ismét nem tesz eleget az általános elvárásoknak, hogy ismét szégyenletesen csalódniuk kellett, hogy még mindig nem született meg az a vígopera, amire a német nép évtizedek óta vár. Az operánk tehát meg fog bukni. Ám amíg elkészül, jókat szórakozunk majd. Utazzon gyorsan haza, és küldje át mielőbb az első felvonást." A fenti beszélgetésre 1910 márciusának utolsó napjaiban kerülhetett sor. Strauss május 4-i keltezéssel jelezte, hogy az első felvonás megérkezett Garmischba, május 16-i levelében pedig már így írt: „Olyan gyors iramban komponálok, ahogyan a Loisach halad". Egy évvel később, 1910 májusában már arról tudósít, hogy már a harmadik felvonást kezdi. A mű 1911 januárjában, Drezdában került bemutatásra.

Pontosan emlékszem a néhány szép Maillol-szoborral díszített weimari könyvtárszobában folytatott pergő, lázas, szabatos szócsatákra, ám az eleven alakok valós világának életre hívásához megannyi izgatott és ihletett beszélgetés, valamint a névtelen tipikus karakterekkel és lehetséges kombinációikkal való megannyi játék sem lett volna elegendő. Titokban az 1740es évekbeli teljes, félig képzeletbeli félig valós bécsi miliő felvázolását tűztük ki célul, a város egymást kölcsönösen fenntartó, egymással keveredő társadalmi rétegeinek bemutatását, szertartásaikkal, szociális rétegződésükkel, eltérő beszédmódjukkal, sajátos nyelvükkel együtt, folytonosan érzékeltetve az oly közelinek vélt, föléjük magasodó udvar és az egyszerű nép állandó jelenlétét. Így jött létre a mellékszereplők serege, így született a duenna, a vendéglős, a rendőrbiztos, az udvarmester figurája, a lakájok, az intrikusok, a tányérnyalók, a kereskedők, a fodrászok, a futárok, a pincérek, gyaloghintóvivők, tolvajok, hajdúk, gyanús alakok hada. Akiket egy ugyancsak, mint minden a darabban, félig képzeletbeli, félig valós, célzásokkal, kétértelmű jelentésekkel teli nyelv helyez közös foglalatba, amelynek segítségével minden szereplő társadalmi helyét behatárolva jellemzi önmagát, amely minden szereplő szájában azonos - a kor imaginárius nyelve - mégis minden szereplő szájában más, viszonylag tekintélyes távot ívelve át a tábornagyné egyszerű (empatikus lényét kifejező, sok esetben már-már az alázatosságig egyszerű) nyelvezetétől Octavian fiatalos kíméletlenséget tükröző, tömör, elegáns beszédstílusán át Faninal megnyilvánulásaiig, aki lánya szerint kissé dagályos ugyan, de túlságosan naiv, és a buffo figura a szónokiast a közönségessel elegyítő modoráig. A Rózsalovag librettója e - egy kritikus által valószínűleg elmarasztalóan, szerintem azonban tökéletesen találóan, a 18. század volapükjének nevezett - nyelv miatt feltehetően a világ legnehezebben lefordítható szövegkönyve. Számos ügyes tollforgató megpróbálta áttenni már angolra, franciára vagy olaszra. A fent körvonalazott nyelv elemeiből álló figurák azonban az idegen nyelven megmerevednek, körvonalaik megvastagodnak. A modellálás legfinomabb eszköze hiányzik: a figurák közti könnyed, a darabot elevenné tevő kommunikáció.

Szereplők[szerkesztés]

  • Herceg Werdenberg tábornagyné (szoprán)
  • Lerchenaui Ochs báró (basszus)
  • Octavian (mezzoszoprán)
  • Faninal (bariton)
  • Sophie, a leánya (szoprán)
  • Marianne (mezzoszoprán)
  • Valzacchi (tenor)
  • Annina (alt)
  • Rendőrbiztos (basszus)
  • A tábornagyné udvarmestere (tenor)
  • Faninal udvarmestere (tenor)
  • Jegyző (bariton)
  • Vendéglős (tenor)
  • Énekes (tenor)
  • Fuvolás
  • Fodrász
  • Három nemesi árva (szoprán)
  • Divatárusnő (szoprán)
  • Leopold
  • Állatkereskedő (tenor)
  • lakájok, pincérek, hajdúk, vendégek, zenészek

Cselekmény[szerkesztés]

Idő: 1740-es évek, Mária Terézia császárnő uralkodásának első éveiben

Helyszín: Bécs

Első felvonás[szerkesztés]

A tábornagyné hálószobája

Werdenberg tábornagyné az elmúlt éjszakát ifjú szeretőjével, Octavian gróffal töltötte. Amikor a szolgáló behozza a reggelit, a fiú elrejtőzik a budoárban. A reggeli után ismét bujkálni kényszerül, mert hangok hallatszanak az előszobából. Octavian - nehogy felismerjék - előbújik rejtekhelyéről szobalánynak öltözve. A váratlan látogató a tábornagyné vidéki unokafivére, Lerchenaui Ochs báró, aki azonnal csapni kezdi a szelet „Mariandl"-nek. Kérkedik szerelmi hódításaival és tervezett házasságával: Sophie von Faninalt, egy feltörekvő, gazdag polgár zárdában nevelkedett leányát készül nőül venni. A tábornagyné, látva, hogyan próbálja a báró becserkészni a vonakodó „Mariandl"-t, megjegyzi: az eljegyzés nyilván nem csökkentette a szoknyákhoz való vonzódását. Ochs megnyugtatja, hogy esze ágában sincs hódításaival felhagyni. A báró azért jött, hogy tanácsot kérjen a tábornagynétól, ki adja át Sophie-nak a hagyományos ezüst eljegyzési rózsát. Az asszony Octaviant javasolja. Miközben betódul a kérelmezők és árusok mindennapos hada, „Mariandl" gyorsan kimenekül a szobából. A látogatók között van egy énekes is, akinek áriáját félbeszakítja a báró és egy jogász perlekedése Sophie hozományáról. Ochs felbérli a két intrikus olaszt, Anninát és Valzacchit, hogy kutassák fel a kívánatos szobalányt.

Miután fodrászának nem sikerül megfelelő frizurát varázsolnia, a tábornagyné mindenkit kiutasít. A tükörbe nézve elmereng az elmúlt ifjúságon. Megretten a gondolattól, hogy a durva Ochs is egy ártatlan ifjú leányt készül feleségül venni. A visszatérő Octavian megijed az asszony melankolikus hangulatától, szenvedélyesen szerelmet vall neki. Ám a tábornagyné most csak az idő múlására tud gondolni, és azt jósolja, hogy a fiú egy nap elhagyja majd őt egy fiatalabb nő kedvéért. A megbántódott Octavian elrohan. A tábornagyné megpróbálja visszahívni, de már késő. Behívja szolgáját, Mohamedet, és elküldi Octaviannak az ezüstrózsát.

Második felvonás[szerkesztés]

A von Faninals palota

Az eljegyzés reggelén nagy az izgalom Faninal házában: Sophie és nevelőnője, Marianne a rózsalovag érkezését várják. Belép Octavian, és átadja a lánynak Ochs jegyajándékát, az ezüstrózsát. Sophie boldogan veszi át, és a két fiatal azonnal vonzalmat érez egymás iránt. Megérkezik Ochs, akit Sophie még sosem látott. A leányt megdöbbenti a báró faragatlan viselkedése. A vőlegény kimegy a szobából, hogy megbeszélje a házassági szerződést Faninallal, Sophie pedig kiönti a szívét Octaviannak. A két fiatalt már egymás karjában találja a leskelődő Annina és Valzacchi, akik azonnal a báróért kiáltanak. Ochs számon kéri menyasszonya és a rózsalovag különös viselkedését. A dühös Octavian párbajra hívja, majd kardjával véletlenül megkarcolja a báró karját, aki drámai hangon azonnal orvosért kiált. Az ezt követő zűrzavarban Sophie apja legnagyobb rémületére kijelenti, hogy nem hajlandó hozzámenni a báróhoz. Octavian felfogadja Anninát és Valzacchit, hogy segítsék őt a báró lejáratására kiötlött cselszövésben. Ochs egyedül marad, sebét egy pohár tokajival gyógyítgatva. A visszatérő Annina "Mariandl" levelét hozza, melyben randevúra hívja a bárót. Az önbecsülését visszanyerő Ochs izgatottan várja a találkát.

Harmadik felvonás[szerkesztés]

Magánszoba egy kopott fogadóban

Octavian megbízására Annina és Valzacchi előkészítik egy külvárosi fogadó hátsó szobáját Ochs légyottjára. Nemsokára megérkezik a báró és „Mariandl", hogy kettesben vacsorázzanak. A meghitt vacsorát groteszk kísértetek zavarják meg: az ablakokból és titkos rejtekhelyekről előbukkanva, halálra rémisztik a becsípett bárót. Az özvegyasszonynak öltözött Annina fel-alá szaladgálva kiáltozza, hogy Ochs az apja számos gyermekének. A szokatlan éjszakai lármára betoppanó rendőrök előtt a báró, hogy helyzetét mentse, kijelenti, hogy „Mariandl" a menyasszonya. Az Octavian által értesített Sophie is megérkezik apjával, akit felháborít jövendő vejének viselkedése. A zűrzavar tetőpontján belép a tábornagyné. Octavian leveszi a szobalány-jelmezt. A tábornagyné megpróbálja megértetni Ochssal, hogy az egész csak komédia volt, és a házasságnak is lőttek. A báró ugyan gondolkodóba esik, mit is kereshetett akkor „Mariandl" a tábornagyné budoárjában, ám a számlát lobogtató fogadós és a követelőző személyzet láttán jobbnak látja elmenekülni. A tábornagyné egyedül marad Octaviannal és Sophie-val. Mindhárman érzik, hogy sorsuk fordulóponthoz érkezett. Az asszony bölcsen félreáll a fiatalok útjából, rábeszéli Faninalt a házasságra. A zavarban lévő Octaviant Sophie-hoz vezeti, majd csendesen távozik. Az ifjú szerelmesek rájönnek, hogy álmuk valóra vált.

Diszkográfia[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Wikikönyvek
A magyar Wikikönyvekben
további információk találhatók
A rózsalovag témában.

Irodalom[szerkesztés]

  • Batta András: Richard Strauss. Budapest, 1984. Gondolat K. ISBN 9632814479
  • Boyden, Matthew: Richard Strauss. Ford. Borbás Mária. Budapest, 2004. Európa K. ISBN 9630775409
  • Kertész Iván: A rózsalovag Budapesten in Operamagazin 3. évf. (2010) 1. sz. pp. 14–17