Ingmar Bergman

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ingmar Bergman
Ingmar Bergman 1966-ban
Ingmar Bergman 1966-ban
Született 1918. július 14.
svéd Uppsala
Elhunyt 2007. július 30. (89 évesen)
svéd Fårö
Nemzetisége svéd
Házastársa Else Fisher (1943–1945)
Ellen Lundström (1945–1950)
Gun Grut (1951–1959)
Käbi Laretei (1959–1969)
Ingrid von Rosen
(1971–1995)
Gyermekei Jan Bergman
Linn Ullmann
Foglalkozása filmrendező, producer
Iskolái Stockholmi Egyetem
Díjak Oscar-díj (1960, 1961, 1983)

Ingmar Bergman az IMDb-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ingmar Bergman témájú médiaállományokat.

Ingmar Bergman (Uppsala, 1918. július 14.Fårö, 2007. július 30.) svéd filmrendező, a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású egyénisége.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lutheránus lelkész gyermekeként született. 10 évesen bábszínházi előadásokat rendezett. 19 évesen elhagyta a szülői házat, és színházrendezőnek állt. 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség – míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”

Maga is írt színdarabokat, és filmjei forgatókönyveit is önállóan jegyezte. Az 1944-es Őrület című forgatókönyvében egy fiatal ember győzedelmeskedik egy szadista tanár felett. A fiatalembereket elnyomó rosszindulatú apafigura végig megjelenik korai munkáiban. A gyakran erőltetett kezdeti próbálkozások erőteljes egyéni képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. Tizedik filmjénél Bergman rátalált saját hangjára. 1951-es Nyári közjáték című filmjében egy szerencsétlen sorsú szerelemnek lírai tájszemlélete megható. 1955-ös Egy nyári éj mosolya című filmjével szerzett nemzetközi hírnevet. A következő három filmje meghatározó lett Európa filmművészetére. A hetedik pecsét (1957), A nap vége (1957) és a Szűzforrás (1960) az egész európai filmművészet lényegét sűrítette magába.

Bergman szerette illuzionistának és szemfényvesztőnek nevezni önmagát. Lemondott a történelmi helyszínekről, lecsökkentette a stáb létszámát, a helyszíneket szűkítette. Létrehozta a magány filmtrilógiáját. A Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963) és a Csend (1963) szereplői magukat és egymást kínozzák, miközben olyan szellemi nyugalmat keresnek önmaguknak, amelyből hiányzik Isten.

Az 1966-os Persona új korszak kezdetét jelentette: elmerülést az emberi kapcsolatok világában, a premier plánok középpontba helyezését. Az 1972-es Suttogások és sikolyokban két nő kölcsönös megkínzatásának tanulmányát jelenítette meg.

Az 1970-es években filmes pályája leszállóágba került. Elhagyta otthonát és állandó szereplőit. Az 1982-es Fanny és Alexander szövevényes családi történet. E film után bejelentette visszavonulását a filmezéstől. Woody Allen szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”.

Leánya, Eva Bergman 1945-ben, fia – aki szintén rendező lett –, Daniel Bergman 1962-ben született. Édesapja Linn Ullmann írónőnek, aki Liv Ullmann színésznővel való kapcsolatából 1966-ban született.

Szakmai tökéletessége mellett filmjeinek problematikája, morális tépelődő attitűdje teszi művészetét egyedülállóan jelentőssé. Kedvelt témaválasztása a lélektani konfliktusok részletes ábrázolása. Munkája szakaszos fejlődésen ment keresztül negyven éven át. Bergman igen termékeny alkotó, filmjeiben vissza-visszatér bizonyos képi elemekhez, amelyeket egyre pontosabban kidolgoz. Gyakorló színház- és operarendezőként is maradandót alkotott. Állandó operatőre a kétszeres Oscar-díjas Sven Nykvist volt. Egyik legközelebbi munkatársa a magyar származású Katinka Faragó volt évtizedeken át.

Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza egy tv-film erejéig a Sarabande-dal. A nyolcvankilenc éves svéd rendező békében hunyt el otthonában a balti-tengeri Farö szigeten 2007. július 30-án, egy napon Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel. A halál közvetlen okát még nem állapították meg, tudatta a TT hírügynökséggel a rendező lánya, Eva Bergman.[1]

Színészei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Filmjei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ingmar Bergman: A csend (forgatókönyv) (in: Csányi Miklós - Homorody József (szerk.): Rendezői műhely - cikkgyűjtemény; Filmművészeti Könyvtár 24. kötet; Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Bp., 1965.)
  • E. Riffe: Bergman és A csend (in: Csányi Miklós - Homorody József (szerk.): Rendezői műhely - cikkgyűjtemény; Filmművészeti Könyvtár 24. kötet; Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, Bp., 1965.)
  • Ingmar Bergman: Filmtrilógia (Modern Könyvtár; Európa, Bp., 1965.; második kiadás: 1967.; harmadik kiadás: 1998.)
  • Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból (Modern Könyvtár; Európa, Bp., 1977.; második kiadás: 1987.; harmadik kiadás: 1996.)
  • Ingmar Bergman: Színről színre – forgatókönyvek: A hetedik pecsét / A nap vége / Trilógia / Pesona / Rítus / Szenvedély / Suttogások, sikolyok / Jelenetek egy házasságból / Színről színre / Kígyótojás (Európa, Bp., 1979.)
  • Ingmar Bergman: Fanny és Alexander (Árkádia, Bp., 1985.)
  • Ingmar Bergman: Laterna magica (Európa, Bp., 1988.; második kiadás: 2008.; harmadik kiadás: 2011.)
  • Ingmar Bergman: Képek (Európa, Bp., 1992.)
  • Ingmar Bergman: Legjobb szándékok (Európa, Bp., 1993.; második kiadás: 2012.)
  • Ingmar Bergman: Vasárnapi gyerekek (Európa, Bp., 1994.; második kiadás: 2012.)
  • Ingmar Bergman: Öt vallomás (Európa, Bp., 1995.)
  • Ingmar Bergman: Az ötödik felvonás (Európa, Bp., 1995.)
  • Ingmar Bergman: Farkasok órája - három filmnovella: Farkasok órája / Őszi szonáta / A bábok életéből (Európa, Bp., 1999.)
  • Ingmar Bergman: Hűtlenek - partitúra képmédiumra / Három filmnovella: Hűtlenek / Lelki ügy / Szerelem szeretők nélkül (Európa, Bp., 2002.)
  • Ingmar Bergman: Sarabande (Európa, Bp., 2003)
  • Guido Aristarco: Dreyer és Bergman ontológikus magánya (in: uő.: Filmművészet vagy álomgyár - a mai nyugati filmművészet, Gondolat, Bp., 1970)
  • Nemeskürty István: Ingmar Bergman trilógiája: Tükör által homályosan / Úrvacsora / Csend (Magyar Filmtudományi Intézet, Bp., 1971)
  • Györffy Miklós: Ingmar Bergman – szemtől szemben (Gondolat, Bp., 1976)
  • Sören Kierkegaard: Vagy-vagy (Gondolat, Bp., 1979.; második kiadás: Osiris - Századvég, Bp., 1994.; Osiris, Bp., 2001)
  • Csataszimfónia. Külföldi hangjátékok (Európa, Bp., 1979)
  • Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés (Helikon, Bp., 1986.; második kiadás: Göncöl, Bp., 2004)
  • Sükösd Mihály: Hódolat Ingmar Bergmannak (Editorg, Bp., 1988)
  • Lépések. Egyfelvonásosok (Múzsák, Bp., 1991)
  • Sören Kierkegaard: Halálos betegség (Göncöl, Bp., 1993)
  • Sören Kierkegaard: A szorongás fogalma (Göncöl, Bp., 1993)
  • Per Olov Enquist: Őszi álom - mai skandináv drámák (Európa, Bp., 2002)
  • Nicolaus Schröder: Ingmar Bergman - Az önelemzés művészete (in: uő.: 50 híres filmrendező - a filmművészet legnagyobb mesterei, Alexandra, Pécs, 2004)
  • Ingmar Bergman - Maria von Rosen: Három napló (Európa, Bp., 2005)
  • Alexander Ahndoril: A rendező (Európa, Bp., 2008)
  • Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben: Ozu/Bresson/Dreyer (Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet; Francia Új Hullám, Bp., 2011)
  • Käbi Laratei: Hová tűnt az a nagy szerelem? (Európa, Bp., 2012)
  • Györffy Miklós: Mágia és mesterség - Ingmar Bergman művészete (Európa, Bp., 2014)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]