A krími tatárok deportálása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A krími tatárok deportálása
Şelen és Otuz (ma Hromivka és Scsebetovka) falvakból deportáltak Krasznoviserszkben, Molotovi határterület (ma Permi határterület), 1948
Şelen és Otuz (ma Hromivka és Scsebetovka) falvakból deportáltak Krasznoviserszkben, Molotovi határterület (ma Permi határterület), 1948

Ország Szovjetunió
Helyszín Krím
Célpont krími tatárok
Időpont 1944. május 18–20.
Típus kitoloncolás, etnikai tisztogatás, népirtás[1]
Áldozatok Eltérő becslések
a) 34 000[2]
b) 40 000–44 000[3]
c) 42 000[4]
d) 45 000[5]
e) 109 956[6]
(a népesség 18–46%-a[7])
Elkövetők NKVD
A Wikimédia Commons tartalmaz A krími tatárok deportálása témájú médiaállományokat.

A krími tatárok deportálása (krími tatár nyelven Qırımtatar halqınıñ sürgünligi, ukrán nyelven Депортація кримських татар, orosz nyelven Депортация крымских татар), más néven Sürgünlik (száműzetés) a krími tatárok ellen a szovjet kormány által 1944. május 18. és 20. között elkövetett etnikai tisztogatás(wd) és kulturális népirtás(wd)[* 1] volt, amelynek során legkevesebb 191 044 főt[* 2] deportáltak. A deportálást Lavrentyij Pavlovics Berija, belügyi és állambiztonsági népbiztos, az NKVD főnöke rendelte el Joszif Visszarionovics Sztálin nevében.[11][12][13][14] Három nap leforgása alatt a NKVD marhavagonokban deportálta a nőket, gyermekeket, öregeket, de a Szovjetunió Kommunista Pártja és a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg tagjait is, elsősorban az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaságba, több ezer kilométeres távolságra. A krími tatárok egyike volt azoknak a nemzetiségeknek, amelyek áldozatául estek Sztálin áttelepítési politikájának.

Hivatalosan a deportálást kollektív büntetésnek szánták egyes krími tatároknak a náci Németországgal való vélt kollaborálása miatt; újabb források szerint a deportálás része volt annak a szovjet tervnek, hogy utat nyerjenek a Dardanellák felé, és területeket nyerjenek Törökországban.

A deportálás során közel 8000 krími tatár halt meg, és több tízezren a száműzetésben vesztek oda a kemény körülmények miatt. A krími tatárok száműzetése nyomán 80 000 háztartás és 150 000 hektár földterület maradt gazdátlan. Ezt követően intenzív "tatártalanítási" kampány következett, hogy a krími tatárok létezésének a maradék nyomait is eltüntessék. 1956-ban az új szovjet vezető, Nyikita Szergejevics Hruscsov elítélte Sztálin politikáját, beleértve a különböző népcsoportok deportálását, de nem törölte el a krími tatárok visszatérésének tilalmát, holott más deportáltak esetében ezt megtette. Több évtizeden át maradtak Közép-Ázsiában egészen az 1980-as évek végéig, a peresztrojka időszakáig, amikor 260 000 krími tatár visszatért a Krímbe. A visszatérési tilalmat hivatalosan semmissé nyilvánították, és 1989. november 14-én a Krím Legfelső Tanácsa(wd) bűncselekménynek nyilvánította a deportálásokat.

2004-ig annyi krími tatár tért vissza a Krímbe, hogy számuk elérte a félsziget lakosságának 12%-át. A Szovjetunió jogutódja, az Orosz Föderáció nem biztosított jóvátételt, nem kártalanította a deportáltakat az elveszett tulajdonukért, és nem indított eljárást a kényszer-áttelepítés elkövetői ellen. A deportálás kulcsfontosságú esemény volt a krími tatárok történetében, és a kisebb népcsoportok a Szovjetunió általi elnyomásának jelképévé vált. 2015. december 12-én az ukrán parlament határozatot bocsátott ki, amelyben az eseményt népirtásként ismerte el, és május 18-át a krími tatár népirtás áldozatainak emléknapjává nyilvánította.

Háttere[szerkesztés]

A Krím a Fekete-tenger térképén

A krími tatárok 1441 és 1783 között uralták a Krími Tatár Kánságot, mígnem az Orosz Birodalom bekebelezte a Krímet, mely az orosz terjeszkedés célpontja volt. A 14. század végére, az Arany Hordabeli Üzbég kán áttérését követően a Krím törökül beszélő lakosságának többsége elfogadta az iszlámot. Ez volt az Arany Horda legtovább fennmaradó állama.[15] Gyakran kerültek konfliktusba Moszkvával(wd) 1468-tól a 17. századig. A krími tatárok ellenségesek voltak az újonnan alakult orosz hatalommal szemben, így elkezdték elhagyni a Krímet. 1784 és 1790 között az egymillió főnyi lakosságból mintegy 300 000 krími tatár telepedett át az Oszmán Birodalomba.[16]

A krími háború a krími tatárok újabb tömeges kivándorlását vonta maga után. 1855 és 1866 között legalább 500 000 muszlim (de a szám akár 900 000 is lehet), elhagyta az Orosz Birodalmat és telepedett át az Oszmán Birodalomba. Legalább egyharmaduk a Krímből származott, a többiek a Kaukázusból. A kivándorlók Krím teljes lakosságának a 15–23%-át tették ki. Az Orosz Birodalom ezt arra használta, hogy ideológiailag megalapozza az „Új Oroszország” további oroszosítását.[17] Végül a krími tatárok kisebbségbe kerültek a Krímben, míg 1783-ban a lakosság 98%-át alkották,[18] 1897-re ez az arány 34,1%-ra csökkent.[19] Miközben a krími tatárok kivándoroltak, az orosz kormányzat támogatta a félsziget oroszosítását(wd), oroszokat, ukránokat és más szláv népeket telepítve be; az oroszosítás a szovjet korszakban is folytatódott.[19]

Az 1917-es októberi orosz forradalom után, 1921. október 18-án a Krím autonómiát kapott a Szovjetunión belül,[20] de az 1920-as évekbeli kollektivizálás súlyos éhínséghez vezetett, amelynek mintegy 100 000 krími esett áldozatául, mert terményeiket a Szovjetunió „fontosabb” régióiba szállították.[21] Becslések szerint az áldozatok háromnegyede krími tatár volt.[20] Helyzetük tovább romlott, amikor Sztálin lett a szovjet vezető, és olyan elnyomást vezetett be, amely legalább 5,2 millió szovjet állampolgár halálához vezetett 1927 és 1938 között.[22]

II. világháború[szerkesztés]

1940-ben a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságnak mintegy 1 126 800 lakosa volt, ebből 218 000 fő, vagyis a lakosság 19,4%-a volt krími tatár.[23] 1941-ben a Harmadik Birodalom megtámadta Kelet-Európát, és nagy területet foglalt el a Szovjetunió nyugati részén. A krími tatárok eleinte a sztálinizmus alóli felszabadítóknak tekintette a németeket, akik pozitívan bántak velük már az első világháborúban is.[24]

Miután a románok(wd) és a németek elfoglalták(wd) a Krím nagy részét, számos elfogott krími tatár, aki a Vörös Hadseregben szolgált, hadifogolytáborba került. Noha a nácik kezdetben az összes „alsóbbrendű ázsiai” meggyilkolására buzdítottak, és parádéztak a "mongol szubhumán"oknak nevezett krími tatárok fogolytáborai körül,[25][26] a Vörös Hadsereg határozott ellenállása hatására megváltoztatták politikájukat. 1942-től kezdve a németek besorozták a szovjet hadifoglyokat, hogy kisegítő hadsereget alakítsanak.[27] A dobrudzsai tatár nacionalista Fazil Ulkusal és a lipek Edige Kirimal segítettek a krími tatárok kiszabadításában a fogolytáborból és besorozásukban a Wehrmachtba. Ez a légió végül nyolc zászlóaljból állt.[24] 1941 novemberétől kezdve a német hatóságok megengedték a krími tatároknak, hogy muszlim bizottságokat alakítsanak egyes városokban, jelképesen valamiféle helyi önkormányzati hatóságnak ismerve el ezeket, jóllehet nem kaptak semmi politikai hatalmat.[28]

A krími tatárok száma a Krímben[29][18]
Év Szám Arány
1783 500 000 98%
1897 186 212 34,1%
1939 218 879 19,4%
1959
1979 5422 0,3%
1989 38 365 1,6%

Számos krími tatár ellenállt a megszállásnak, és támogatta az ellenálló mozgalmat az értékes stratégiai és politikai információk megszerzésében.[28] Más krími tatárok a szovjet partizánok oldalán harcoltak, mint például a 250 krími tatárból álló Tarhanov-mozgalom, amely 1942-től kezdve egészen a megsemmisítéséig harcolt.[30] Hat krími tatárt a Szovjetunió Hőse címmel tüntettek ki, és több ezret kitüntettek a Vörös Hadseregben.

Mintegy 130 000-en haltak meg a Krím tengelyhatalmak általi megszállása során.[31] A nácik brutális megtorló intézkedéseket vezettek be, több mint hetven falut pusztítottak el, amelyek a krími tatár lakosság mintegy 25%-ának az otthona volt. Több ezer krími tatárt „Ostarbeiter”-ként(wd) német gyárakba szállítottak kényszermunkára a Gestapo felügyelete alatt, ami a krími tatár támogatás teljes elvesztésével járt.[32] 1944 áprilisában a krími offenzívában(wd) a Vörös Hadseregnek sikerült kiszorítania a tengelyhatalmakat a félszigetről.[33]

A Hiwiket(wd) (segítők), családjaikat, és a muszlim bizottságokkal kapcsolatban állókat a Wehrmacht Németországba, Magyarországra vagy Dobrudzsába evakuálta, ahol csatlakoztak a keleti türk divíziókhoz. Így a visszavonuló Wehrmacht a kollaboránsok többségét kimenekítette a Krímből.[34] Ezt számos szovjet tisztviselő is elismerte, és visszautasították azt a vádat, hogy a krími tatárok tömegesen elárulták a Szovjetuniót. A Berlinből szervezett muszlim bizottságok szálkát jelentettek a szovjet kormány szemében, amelyet már akkor is aggasztott Törökország.[35]

Információhamisítás a propagandában

A szovjet kiadványok kirívóan meghamisították a Vörös Hadseregben szolgáló krími tatárokra vonatkozó információkat, odáig menve, hogy a krími tatár Uzeir Abduramanovot, a Szovjetunió Hősét azerinek tüntették fel az Ogonyok(wd) egyik 1944-es számának címlapján – annak ellenére, hogy családját krími tatárként alig pár hónappal korábban deportálták.[36][37] A Tauria hegyeiben című könyv azt állította, hogy Bekir Osmanov önkéntes partizán felderítő német kém volt, és agyonlőtték, holott a központi bizottság utóbb elismerte, hogy soha nem szolgálta a németeket, és túlélte a háborút. A későbbi kiadásokat javították, miután a még élő Osmanov és családja jelezték a nyilvánvaló hamisítást.[38]

Deportálás[szerkesztés]

Azt mondták nekünk, hogy kitelepítenek, és 15 percet hagytak a felkészülésre. Tehervagonokba szálltunk – mindegyikbe 60 ember, de senki nem tudta, hova visznek. Agyonlőnek? Felakasztanak? Könnyek törtek ki és pánik uralkodott el köztünk.[39]
— Saiid, akit tízéves korában deportáltak Jevpatorijából
A krími etnikai tisztogatás kronológiája. Látható a krími tatárok számának meredek csökkenése a deportálás után

A hivatalos indoklás szerint a szovjet kormány a tengelyhatalmakkal való kollaborálás miatt alkalmazott kollektív büntetést(wd) tíz nemzeti kisebbséggel,[40] köztük a krími tatárokkal szemben.[41] A büntetés egyik formája a deportálás volt Közép-Ázsia távoli vidékeire és Szibériába.[40] Az 1940-es évek végéről származó szovjet beszámolók árulók nemzetségének nevezik a krími tatárokat. Noha a krími tatárok tagadták, hogy árulást követtek volna el, az elgondolást a szovjet korszakban széles körben elfogadták, és megmaradt az orosz tudományos és népszerű irodalomban.[42]

1944. május 10-án Lavrentyij Pavlovics Berija azt tanácsolta Sztálinnak, hogy a krími tatárokat áruló tetteik miatt messzire kellene deportálni a határvidékről.[43] Ezt követően Sztálin kiadta a krími tatárok kitelepítéséről szóló № 5859szsz GKO(wd) rendeletet.[44] A deportálás csak három napig tartott,[45] 1944. május 18–20. között, amely alatt az NKVD ügynökei bejárták a házakat, összegyűjtötték a krími tatárokat, lepecsételt[46] marhavagonokba kényszerítették őket, amelyek az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság távoli vidékeire, közel 3200 kilométerre szállították őket.[47] A krími tatárok családonként legfeljebb 500 kilogrammos csomagot vihettek magukkal a tulajdonukból.[48] Csak azok a krími tatár nők kerülhették el ezt a sorsot, akiknek a férje valamelyik nem büntetett etnikai csoporthoz tartozott.[49] A száműzött krími tatárok több héten át utaztak a túlzsúfolt vagonokban, nélkülözve a vizet és élelmet.[50] A becslések szerint legalább 228 392 embert deportáltak a Krímből, ebből legalább 191 044 krími tatár volt[51] 47 000 családból.[52] Miután a lepecsételt vasúti kocsikban a hosszú út során 7889-en meghaltak, az NKVD 183 155 életben maradt krími tatárt jegyzett fel a Közép-Ázsiába megérkezésükkor.[53] A deportáltak többségét a krími falvakból gyűjtötték össze, a száműzöttek közül csak 18 983 jött krími városokból.[54]

1944. július 4-én az NKVD hivatalosan tájékoztatta Sztálint, hogy az áttelepítés befejeződött.[55] Nem sokkal azonban a jelentés után az NKVD rájött, hogy egyik egysége elfelejtette deportálni az embereket az Arabat-földnyelvről(wd). Ahelyett, hogy újabb vasúti szállítmányt szerveztek volna, az NKVD július 20-án több száz krími tatárt szállított be egy öreg hajóra, amelyet az Azovi-tenger közepére vittek, és ott elsüllyesztették. Azokat, aki nem fulladtak meg, géppuskával lőtték le.[49]

Hivatalosan a krími tatárokat eltüntették a Krímből. A deportálás kiterjedt minden személyre, akit a kormányzat krími tatárnak tartott, beleértve a gyermekeket, nőket, öregeket, de még a Szovjetunió Kommunista Pártja valamint a Vörös Hadsereg tagjait is. Deportáltakként különleges jogállásuk volt, vagyis hivatalosan másodosztályú állampolgárokká lettek, akik nem hagyhatták el a számukra kijelölt területet, nem járhattak neves egyetemekre, és rendszeresen meg kellett jelenniük a parancsnoki iroda előtt.[56]

Üzbegisztán, a deportálás fő célpontja

A tömeges kitelepítés során a szovjet hatóságok mintegy 80 000 házat, 500 000 marhát, 150 000 hektárnyi földet és 40 000 tonna mezőgazdasági terményt koboztak el.[57] A krími tatárokon kívül deportáltak a félszigetről 9620 örményt, 12 420 bolgárt és 15 400 görögöt is. Mindannyiukat árulóknak minősítették, és évtizedekre másodosztályú állampolgárokká váltak a Szovjetunióban.[57] A deportáltak között 283 egyéb nemzetiségű személy is volt: olaszok, románok, karaiták, kurdok, csehek, magyarok és horvátok.[58] 1947–1948-ban a belügyminisztérium helyi szervei további 2012 hazatérő veteránt is deportáltak a Krímből.[23]

Összesen 151 136 krími tatárt deportáltak az Üzbég SZSZK-ba; 8597-et a Mari Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságba,(wd) 4286-ot a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságba; a maradék 29 846-ot pedig az Orosz SZSZSZK távoli vidékeire.[59] Amikor a krími tatárok megérkeztek az Üzbég SZSZK-ba, az üzbégek ellenségesen fogadták és kövekkel dobálták meg őket, még a gyermekeket is, mert azt hallották, hogy a krími tatárok árulók és fasiszta kollaboránsok.[60] Az üzbégek tiltakoztak az ellen, hogy „az áruló nemzetek szeméttelepe” legyenek. Az elkövetkező években több támadást jegyeztek fel a krími tatárok ellen; ezek közül néhány halálos volt.[60]

Berija, a szovjet NKVD vezetője

A krími tömeges deportálást Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjet titkosszolgálat vezetője szervezte, valamint beosztottai, Bogdan Zaharovics Kobulov(wd), Ivan Alekszandrovics Szerov, B. P. Obrucsnyikov, Mihail Georgijevics Szvinyelupov és A. N. Apolonov. A végrehajtást Georgij Prokopjevics Dobrinyin(wd) a Gulág-rendszer helyettes vezetője, Grigorij Akimovics Bezsanov, az állambiztonság ezredese, I. I. Pijasev vezérőrnagy, Szergej Alekszejevics Kljopov állambiztonsági komisszár; Ivan Szamszonovics Seregyega altábornagy, Borisz Iljics Tyekajev állambiztonsági alezredes, valamint két helyi vezető, P. M. Fokin, a krími NKGB vezetője és Vaszilij Tyimofejevics Szergijenko alezredes vezette.[23] A deportálás végrehajtásához az NKVD 5000 felfegyverzett ügynököt és az NKGB(wd) további 20 000 fegyverest és pár ezer reguláris katonát biztosított.[44] Sztálin két 1944 májusi útmutatásából kiderül, hogy a szovjet kormányzat több része is részt vett a deportálás végrehajtásában, a finanszírozástól kezdve a szállításig.[23]

1944. július 14-én a GKO 51 000 fő, többnyire oroszok, bevándorlását engedélyezte a Krím területén üresen álló 17 000 kollektív gazdaságba. 1945. június 30-án a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot megszüntették.[44]

A szovjet propaganda(wd) megpróbálta eltagadni az áttelepítést, az állítva hogy a krími tatárok önként telepedtek át Közép-Ázsiába.[61] Lényegében viszont Paul Robert Magocsi(wd) történész szerint a Krímet etnikailag megtisztították.[50] Ezt követően a „krími tatár” kifejezést száműzték az orosz-szovjet lexikonokból, és az összes krími tatár földrajzi nevet (városok, falvak, hegyek nevét) az összes térképen oroszra cserélték a széles körű tatártalanítási kampány(wd) részeként. A Krímben található muszlim sírokat és vallási objektumokat elbontották vagy szekuláris hellyé alakították.[50] Sztálin uralma alatt még csak meg sem lehetett említeni, hogy ez a népcsoport valaha is létezett a Szovjetunióban. Ez egészen odáig ment, hogy az 1959-es, 1970-es és 1979-es szovjet népszámláláson sokaknak megtiltották, hogy krími tatárnak vallják magukat, csak tatárok lehettek. Ezt a tilalmat az 1989-es népszámláláskor megszüntették.[62]

Utóélete[szerkesztés]

Halálozási arányszám és halottak száma[szerkesztés]

A deportált krími tatár halottak száma az NKVD adatai szerint[63]
Időszak Elhunytak
száma
1944. május – 1945. január 1. 13 592
1945. január 1. – 1946. január 1. 13 183

Az első deportáltak 1944. május 29-én értek az Üzbég SZSZK-ba, és többségük odaért 1944. június 8-áig.[64] Az ezt követő időszak halálozási arányszámai vitatottak; az NKVD nem vezette pontosan a halálozásokat a száműzetésben élő népcsoportok körében. Más deportáltakhoz hasonlóan a krími tatárok is kényszerlakhelyeken éltek. Sokan kényszermunkát végeztek:[34] szénbányákban és építőbrigádokban dolgoztak az NKVD felügyelete alatt. A szökevényeket kivégezték. A kényszermunkások rendszeresen tizenegy-tizenkét órát dolgoztak naponta, hét napot hetente.[65] A nehéz fizikai munka ellenére a krími tatárok csak 200[66]–400[67] gramm kenyeret kaptak naponta. A szállás nem volt megfelelő; volt aki sárkunyhóban lakott, ahol sem ajtó, sem ablak, sem semmi nem volt, csak a földre terített nád, amelyen alhattak.[68]

A szállítás a távoli területekre és munkatelepekre szintén gyötrelmes volt. Elméletileg az NKVD 50 embert tett mindegyik vasúti kocsiba a tulajdonukkal együtt, ugyanakkor egyik tanú azt állította, hogy 133-an voltak a kocsijában.[69] A padlón levő egyetlen lyukat használták WC-ként. Volt olyan várandós asszony, aki a lepecsételt vasúti kocsiban szülte meg gyermekét.[70] A túlzsúfolt kocsiban a helyzetet tovább súlyosbította a higiénia hiánya, amely tífuszos megbetegedésekhez vezetett. Mivel az ajtókat csak a vonat megállásakor nyitották ki, ami pedig ritkán történt, a betegek óhatatlanul másokat is megfertőztek. A krími tatárokat csak az Üzbég SZSZK-ba érkezésükkor engedték ki a lepecsételt vagonokból. Még ezután is egyeseket tovább irányítottak más helyekre és folytatniuk kellett az utat. Egyes tanúk azt állították, hogy 24 napot utaztak egyfolytában.[71] Az utazás ideje alatt igen kevés élelmet és vizet kaptak.[50] Friss levegő sem volt, mert az ajtókat és ablakokat zárva tartották. A Kazah SZSZK-ban az őrök csak azért nyitották ki az ajtót, hogy kilökjék a holttesteket. A krími tatárok keréken guruló krematóriumnak nevezték ezeket a vasúti kocsikat.[72] A feljegyzések szerint legalább 7889 krími tatár halt meg a hosszú utazás alatt, ami a teljes népesség 4%-ának felel meg.[73]

Arra kényszerültünk, hogy megjavítsuk saját sátrainkat. Dolgoztunk és éheztünk. Sokan olyan gyengék voltak az éhségtől, hogy nem tudtak megállni a lábukon… A férfiaink a fronton voltak, és nem volt senki, aki el tudta volna temetni a halottakat. Néha a holttestek napokon át közöttünk feküdtek… Néhány krími tatár gyermek kis sírokat ásott, és eltemették szerencsétlen társaikat.[74]
— névtelen krími tatár asszony a száműzetés alatti életről

A magas halálozási arány a száműzetés több évén át megmaradt az alultápláltság, a kényszermunka, betegségek, az orvosi ellátás hiánya és Üzbegisztán kemény sivatagi éghajlata miatt. A száműzötteket gyakran a legnehezebb építési munkákra rendelték ki. Az üzbég orvosi rendelők megteltek krími tatárokkal, akik fogékonyak voltak a Krímben nem található olyan betegségekre, mint a sárgaláz, disztrófia, malária és gyomorbántalmak.[54] A halálos áldozatok száma az első öt évben volt a legmagasabb. 1949-ben a szovjet hatóságok összeszámlálták a kényszerlakhelyekre deportált népcsoportok tagjait. A hivatalos feljegyzések szerint ezekben az években 44 887 többlethalálozás történt, a teljes csoport 19,6%-a.[2][34] Más forrás szerint a halálozások száma ebben az időszakban 44 125 volt,[75] míg egy harmadik forrás, amely alternatív NKVD archívumokat használt, 32 107 halálesetet ad meg.[5] Ezek a jelentések az összes Krímből áttelepítettre vonatkoztak (beleértve az örményeket, bolgárokat, görögöket), de köztük a krími tatárok voltak többségben. Öt évig tartott, míg a deportáltak között a születések száma meghaladta a halálozásokét. A szovjet archívumok tanúsága szerint 1944. május és 1945 január között összesen 13 592 krími tatár hunyt el a száműzetésben, azaz a teljes népesség 7%-a.[63] Az összes halálesetből 6096 16 év alatti gyermek, 4525 felnőtt nő és 2562 felnőtt férfi volt. 1945-ben további 13 183 ember halt meg.[63] Így 1945. december végéig legalább huszonhétezer krími tatár halt meg a száműzetésben.[76] Egy Taskent mellett élő krími tatár nő így emlékezett vissza az 1944-es eseményekre:

„A szüleimet 1944. májusban költöztették a Krímből Üzbegisztánba. A szüleimnek voltak fivéreik és nővéreik, de amikor megérkeztek Üzbegisztánba, már csak maguk voltak az egyedüli túlélők. A szüleim nővérei és fivérei és szülei mind meghaltak az út során vagy a megfázás vagy egyéb betegségek miatt… Anyám teljesen magára maradt és az első munkája a favágás lett.[77]

A krími tatárok által végzett becslések sokkal magasabb halálozási arányt jeleznek, ami az összes száműzetésben élő népesség 46%-át teszi ki.[7] 1968-ban, amikor Leonyid Brezsnyev volt a Szovjetunió elnöke, a krími tatár aktivistákat üldözték az általuk használt magas halálozási arányszámok miatt, azzal az indokkal, hogy ez a Szovjetunió rágalmazása. Azzal a céllal, hogy megmutassák, hogy a krími tatárok túloznak, a KGB olyan számokat tett közzé, amelyek szerint „csak” a népcsoport 22%-a halt meg.[7] Dalchat Ediev karacsáj demográfus becslése szerint 34 300 krími tatár halt meg a deportálás következtében, ami 18%-os halálozási aránynak felel meg.[2] Hannibal Travis becslése szerint összesen 40 000–80 000 krími tatár vesztette életét száműzetésben.[78] Michael Rywkin professzor szerint legalább 42 000 krími tatár halt meg 1944 és 1951 között, beleértve a 7900-at, aki az út során hunyt el.[4] Brian Glyn Williams professzor 40 000 és 44 000 közé teszi a halottak számát.[3] A Krími Állami Bizottság becslése szerint 45 000 krími tatár halt meg 1944 és 1948 között. A hivatalos NKVD jelentés szerint a népcsoport 27%-a halálozott el.[5]

Különböző becslések a krími tatárok halálozási arányszámára:

18%[2]
82%
Meghalt a száműzetésben
Túlélte a száműzetést
27%[5]
73%
Meghalt a száműzetésben
Túlélte a száműzetést
46%[7]
54%
Meghalt a száműzetésben
Túlélte a száműzetést

Rehabilitálás[szerkesztés]

Üres tatár ház a Krímben, 1968
Amet-han Sultan többszörösen kitüntetett krími tatár ászpilóta, kétszeres Szovjetunió Hőse, és 1965-ben egyike az elsőknek, akik nyilvánosan kérték a krími tatárok rehabilitálását és visszatérését.[79][80]
Mustafa Abdülcemil Qırımoğlu, krími tatár aktivista, éveket töltött börtönben a tevékenységéért
Musza Mamut, akit 13 éves korában deportáltak, és visszatért a Krímbe, hogy újra láthassa otthonát. Amikor a rendőrség tájékoztatta, hogy ki fogják telepíteni, benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát.[81]

Sztálin kormánya nem biztosította a krími tatároknak az anyanyelvi oktatáshoz vagy publikációhoz való jogot. A tilalom ellenére, és annak ellenére, hogy orosz vagy üzbég nyelven kellett tanulniuk, megőrizték kulturális identitásukat. 1956-ban az új szovjet vezető, Hruscsov beszédet tartott,(wd) amelyben elítélte Sztálin politikáját, beleértve a különböző népcsoportok tömeges deportálását. Ennek ellenére, noha számosan visszatérhettek otthonukba, három csoportnak száműzetésben kellett maradniuk: a németeknek, a meszhéti törököknek(wd) és a krími tatároknak.[82] 1954-ben Krímet az Ukrán SZSZK-hoz csatolták, mivel a Krím Ukrajnával szomszédos a szárazföldön, nem az Orosz SZSZSZK-val.[83] 1956. április 28-án megjelent egy útmutatás, ami elrendelte a deportáltak regisztrációjának megszüntetését és az adminisztrációs felügyeletüket. Számos megszorítás azonban továbbra is érvényben maradt, és a krími tatárok még mindig nem térhettek vissza a Krímbe. Mi több, ugyanebben az évben az ukrán minisztertanács megtiltotta a száműzött krími tatároknak, hogy Herszoni, Zaporizzsjai, Mikolajivi, illetve Odesszai területen telepedjenek le.[84] A krími tatárok semmilyen kárpótlást nem kaptak az elvesztett javaikért.[82]

Az 1950-es években a krími tatárok elkezdték aktívan előmozdítani a visszatérés jogát. 1957-ben 6000 aláírást gyűjtöttek össze egy petícióban, amelyet a Legfelsőbb Tanácsnak küldtek el, és amelyben kérték politikai rehabilitációjukat,(wd) illetve a Krímbe visszatérést.[74] 1961-ben 25 000 aláírást gyűjtöttek össze egy petícióhoz, amit elküldtek a Kremlbe.[82]

Mustafa Abdülcemil Qırımoğlu,(wd) aki csak hat hónapos volt, amikor családját deportálták a Krímből, Üzbegisztánban nőtt fel, és a krími tatárok visszatérését támogató aktivista lett. 1966-ban tartóztatták le először, és összesen 17 évet töltött börtönben a szovjet korszakban, ezért a „krími tatár Mandela” nevet kapta.[85] 1984-ben hatodszor ítélték el szovjetellenes tevékenységért; ekkor Andrej Szaharov nyújtott neki erkölcsi támogatást.[86] Amikor az öregebb disszidenseket letartóztatták, felnőtt egy új, fiatal generáció, amely a helyükre állt.[82]

1967. július 21-én a krími tatárok képviselői, Ayşe Seitmuratova(wd) vezetésével, engedélyt kaptak, hogy találkozzanak Moszkvában magas rangú szovjet tisztségviselőkkel, köztük Jurij Andropovval. A találkozó során a krími tatárok jóvátételt kértek mindazokért az igazságtalanságokért, amelyeket a Szovjetunió elkövetett népük ellen. 1967. szeptemberben a Legfelsőbb Tanács kibocsátott egy rendeletet, amely "észszerűtlennek" minősítette a nép ellen felhozott kollektív árulás vádját, de továbbra sem adta meg a krími tatároknak azt a teljes rehabilitációt, beleértve a visszatérés jogát, amelyet más deportáltak már megkaptak. A gondosan megszövegezett rendelet nem nevezte őket krími tatároknak, hanem így fogalmazott: "A tatár nemzetiségű állampolgárok, akik korábban a Krímben éltek […] gyökeret eresztettek az Üzbég SZSZK-ban" — ezzel minimalizálva a krími tatárok létezését, és lebecsülve a visszatérési vágy jogosságát, illetve azt sugallva, hogy a követeléseik már el vannak rendezve.[87] Az emberek csoportokba álltak össze, és állami engedély nélkül, maguktól visszatértek a Krímbe — csak azért, hogy a szovjet hatóságok újra deportálják őket, mintegy 6000 embert.[81] Az ellenállás leghíresebb példája Musza Mamut volt, akit 12 éves korában deportáltak, és visszatért a Krímbe, hogy újra láthassa otthonát. Amikor a rendőrség tájékoztatta, hogy ki fogják telepíteni, benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát.[81] Mindezek ellenére, 577 család állami engedélyt kapott, hogy a Krímben lakjon.[88]

1968-ban zavargások törtek ki a krími tatárok között Csircsik üzbég városban.[89] 1973-ban Ilja Jankelevics Gabaj(wd) zsidó költő, professzor öngyilkosságot követett el, leugorva egy moszkvai épületről. A jelentős szovjet zsidó disszidensek egyike volt, aki az elnyomott népek jogaiért harcolt, különösen a krími tatárokért. Gabajt letartóztatták, és munkatáborba(wd) küldték, de továbbra is ragaszkodott az ügyhöz, mivel meggyőződése volt, hogy a Szovjetuniónak krími tatárokkal szembeni bánásmódja a népirtással egyenlő.[90] Ugyanabban az évben Mustafa Abdülcemil Qırımoğlut is letartóztatták.[91]

A desztalinizációs folyamat ellenére csak az 1980-as évek végén, Mihail Gorbacsov hatalomra jutásával és a peresztrojkával kezdődött el a változás. 1987-ben krími tatár aktivisták tiltakozást szerveztek Moszkva központjában, a Kreml közelében.[74] Ez arra késztette Gorbacsovot, hogy bizottságot állítson fel az ügy megvizsgálására. A keményvonalas Andrej Gromiko által vezetett bizottság első megállapítása az volt, hogy „nincs alap az autonómia megújításához és a krími tatárok visszatérési jogának megadásához,” de Gorbacsov elrendelte egy második bizottság felállítását, amely aztán a krími tatárok autonómiájának megadását javasolta.[92] Végül 1989-ben a deportált etnikumok visszatérésének tilalmát semmissé nyilvánították; és a Krím Legfelső Tanácsa szintén kiadott egy nyilatkozatot 1989. november 14-én, amellyel bűncselekménnyé nyilvánította az etnikumok korábbi deportálását.[57] Ez kikövezte az utat a 260 000 krími tatár hazatéréséhez. Még ugyanabban az évben Mustafa Abdülcemil Qırımoğlu visszatért a Krímbe, és 1992. január 1-jéig még legalább 166 000 krími tatár cselekedett ugyanúgy.[93] 1991-ben egy orosz törvény rendelkezett a Szovjetunióban elnyomott összes etnikum rehabilitálásáról. Eltörölte az OSZSZSZK összes olyan törvényét, amely az illegálisan kikényszerített deportálással állt kapcsolatban, és felszólított "az elnyomott emberek örökségét képező szellemi és spirituális értékek helyreállítására és visszaadására."[94]

2004-re a krími tatárok tették ki a Krím lakosságának 12%-át.[95] A visszatérésük mindazonáltal nem volt egyszerű: amikor 1989-ben elkezdtek visszatérni, különféle orosz nacionalisták(wd) tiltakozásokat szerveztek a Krímben a "Tatár árulók — Ki a Krímből!" jelszóval. 1990-ben Jalta körül több összecsapást jelentettek a helyiek és a krími tatárok között, ami beavatkozásra késztette a hadsereget, hogy csillapítsa a helyzetet. A helyi szovjet hatóságok vonakodtak segíteni a visszatérő krími tatárokat a munka, illetve lakáskeresésben.[96] A visszatérők 517 elhagyott krími tatár falut találtak, de a bürokrácia akadályozta őket a helyreállításban.[74] 1991-ben legalább 117 krími tatár család élt sátrakban két Szimferopol melletti réten, arra várva, hogy a hatóságok engedélyezzék számukra az állandó lakhelyet.[97] A Szovjetunió felbomlása után a Krím Ukrajna része lett, de Kijev csak korlátozott mértékben támogatta a krími tatár letelepedőket. Mintegy 150 000 visszatérő automatikusan állampolgárságot kapott az ukrajnai állampolgársági törvény értelmében, de az a 100 000 fő, aki az ország függetlenségének kikiáltása után tért vissza, több akadályba ütközött, beleértve egy költséges bürokratikus eljárást.[98] Mivel a száműzetés majdnem ötven évig tartott, egyes krími tatárok az Üzbegisztánban maradást választották, ami a családok szétválását eredményezte.[99] 2000-ig 46 603 kérelmet iktattak a visszatérők részéről, akik földet igényeltek. A folyamodványok többségét elutasították. A nagyobb városok, például Szevasztopol környékén egy krími tatár átlagosan 160 m² gyenge minőségű vagy gazdálkodásra alkalmatlan földet kapott.[100]

Modern értelmezés és emlékezet[szerkesztés]

A KGB munkatársai dühösek voltak, hogy statisztikai bizonyítékot gyűjtünk a száműzetésben meghalt krími tatárokról, és hogy anyagot gyűjtünk azokról a szadista parancsnokokról, akik Sztálin idejében megkínozták az embereket, és akiket a nürnbergi elvek szerint el kellene ítélni emberiesség elleni bűntettekért. Az 1944-ben elkövetett bűncselekmény miatt több ezer fivéremet és nővéremet veszítettem el. És erre emlékezni kell![101]
— Mustafa Abdülcemil Qırımoğlu, 1966
A krími tatár deportálás évfordulójának jelképe
Megemlékezés a krími tatárok deportálásának áldozatairól, Kijev, 2016

Peter J. Potichnyj ukrán-kanadai történész azt a következtetést vonta le, hogy a krími tatárok elégedetlensége a száműzetés miatt egy szélesebb képet tükröz, az olyan nem-orosz etnikai csoportokét, amelyek elkezdték nyilvánosan kifejezni dühüket a Nagy-Oroszország(wd) ideológusai által elkövetett igazságtalanságok ellen.[16] 1985-ben jelent meg Vaszil Szokil ukrán újságíró Nyicsto nye zabito, nyikto nye zabitǃ (Semmi sincs elfelejtve, senki sincs elfelejtveǃ) című esszéje a Kontyinent című orosz emigráns folyóiratban. Gyakran szarkasztikus modorban idézte fel a szelektív módon elfelejtett szovjet állampolgárokat és népcsoportokat, akik a második világháború alatt szenvedtek, de akiknek a tapasztalatai megzavarják a heroikus győzelemről szóló hivatalos szovjet narratívát: "Sokan elszenvedték Hitler koncentrációs táborainak kínjait, csak azért, hogy elküldjék őket a szibériai gulágra. […] Mire van szüksége valójában egy emberi lénynek? Nem sokra. Csak arra, hogy embernek ismerjék el. Nem állatnak." Szokil a krími tatárok példáját hozta fel azokra a népcsoportokra, akiktől megtagadták ezt az elismerést.[102]

A sztálini korszakban deportált népcsoportok semmilyen kárpótlást nem kaptak.[40] Néhány krími tatár csoport és aktivista a nemzetközi közösséghez fordult, hogy gyakoroljanak nyomást az Oroszországi Föderációra, a Szovjetunió jogutód államára, hogy finanszírozza a népcsoport rehabilitálását, és biztosítson kártérítést a kényszeráttelepítésért.[103]

Annak ellenére, hogy több ezer krími tatár harcolt a Vörös Hadseregben Berlin ostrománál, a szovjet gyanú erre a népcsoportra irányult.[104] Néhány történész magyarázata szerint ez része volt Sztálin tervének, hogy átvegye a teljes irányítást a Krím felett. A szovjetek kijárást kerestek a Dardanellákra, és ellenőrizni akarták azokat a törökországi területeket, ahol a krími tatárokkal rokon népcsoportok éltek. Árulónak állítva be a krími tatárokat, ezt a vádat ki lehetett terjeszteni a rokon népcsoportokra is.[105] Walter Kolarz kutató szerint a krími tatárok deportálása és népként való kiirtása 1944-ben csak az utolsó lépése volt a Krím orosz gyarmatosításának, amely 1783-ban kezdődött el.[16] Gregory Dufaud történész úgy tekinti a krími tatárok ellen felhozott szovjet vádakat, mint kényelmes ürügyet a deportálásukra, amely által Moszkva egyrészt háborítatlan kijárást szerzett a geostratégiai jelentőségű Fekete-tenger déli részére, ugyanakkor kiküszöbölte a potenciálisan lázadó népeket.[106] Rebecca Manley, az orosz és szovjet történelem professzora hasonló következtetésre jutott, miszerint a szovjet kormány valódi célja az volt, hogy megtisztítsa a határterületet a „megbízhatatlan elemektől.”[107] Brian Glyn Williams professzor azt állapította meg, hogy a meszhéti törökök deportálása, annak ellenére, hogy soha nem voltak közel a harcok színhelyéhez, és semmivel nem vádolták őket, erősen hihetővé teszi, hogy a krímiek és kaukázusiak deportálása inkább a szovjet külpolitikának, semmint valamiféle kollektív bűnösségnek tulajdonítható.[108]

2014. márciusban elkezdődött a Krím orosz annexiója,(wd) amit az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlése illegálisnak nyilvánított 68/262. számú határozatában, és ami tovább rombolta a krími tatárok jogait. Jóllehet az Oroszországi Föderáció 2014. április 21-én kibocsátotta 268. számú rendeletét "az örmény, bolgár, görög, krími tatár és német emberek rehabilitálásáról és az újjászületésükhöz és fejlődésükhöz nyújtott állami támogatásról,[109] a gyakorlatban sokkal kevesebbet törődtek a krími tatárokkal. Az ENSZ emberi jogi biztosa 2016-ban figyelmeztetésben részesítette az orosz vezetést, mert „megfélemlítette, zaklatta és bebörtönözte a krími tatárok képviselőit, gyakran kétes vádak alapján,”[45] miközben reprezentatív testületüket, a madzsliszt(wd) felfüggesztették.[110]

Az ENSZ jelentése szerint 2014-ben az annexáció után több mint 10 000-en, többnyire krími tatárok, elhagyták a Krímet,[111] ami a törékeny közösség további hanyatlását okozta. A krími tatárok több okot hoztak fel távozásukra: bizonytalanság, félelem, megfélemlítés az új orosz hatóságok részéről.[112] Az ENSZ emberi jogi biztosa arra figyelmeztetett 2015-ös jelentésében, hogy a Krímben megsértették az emberi jogokat, többek között megakadályozták a krími tatárokat abban, hogy megemlékezzenek a deportálás 71. évfordulójáról.[113] Az orosz hatóságok öt évre megtiltották Mustafa Abdülcemil Qırımoğlunak, aki az annexáció idején Törökországban tartózkodott, hogy belépjen a Krímbe, ezzel másodszorra is kitelepítették szülőföldjéről.[114]

A kutatók és történészek modern értelmezése szerint néha emberiesség elleni bűntettnek,[115] etnikai tisztogatásnak,[116][117][50] népességfogyásnak,[118] sztálinista elnyomásnak,[119] vagy "etnocídiumnak(wd)" minősítik a krími tatárok deportálását (utóbbi egy nemzet kultúrájának, illetve identitásának tudatos eltörlését jelenti).[120][106] A krími tatárok az eseményt Sürgünlik ("száműzetés") névvel illetik.[121]

A népirtás kérdése és elismerése[szerkesztés]

Sorszám Név Elismerés dátuma Forrás
1. Ukrajna Ukrajna 2015. december 12. [122]
2. Lettország Lettország 2019. május 9. [123][124]
3. Litvánia Litvánia 2019. június 6. [125]
4. Kanada Kanada 2019. június 10. [126][127]
Kivetítés a krími tatár népirtás áldozatainak emlékére, Kijev, 2020

Egyes aktivisták, politikusok, kutatók, országok és történészek még tovább mennek, és a deportálást népirtásnak,[128][129][130][131] vagy kulturális népirtásnak tekintik.[11][12][13][14] Norman Naimark ezt írta "a csecseneket és ingusokat, a krími tatárokat és más, a háború alatt 'megbüntetett népeket' valóban megsemmisítésre szánták, ha nem fizikailag, akkor önazonos nemzetiségként."[132] Lyman H. Legters professzor azzal érvelt, hogy a szovjet büntetőjogi rendszer az áttelepítési politikával együtt népirtásnak kellene számítson, mivel az ítéletek leginkább egyes specifikus népcsoportokat sújtottak, és ezeknek a népcsoportoknak az áttelepítése, akiknek túlélése a szülőföldjükhöz kötődik, "ugyanolyan hatást váltott ki, mint a népirtás, amit csak a népcsoport szülőföldre való visszatelepítésével lehet orvosolni."[131] Ilja Gabaj[90] és Petro Hrihorenko[133] szovjet disszidensek szintén népirtásnak minősítették az eseményt. Timothy Snyder történész felvette azoknak a szovjet politikáknak a listájába, amelyek „megfelelnek a népirtás leírásának.”"[134] 2015. december 12-én az ukrán parlament állásfoglalást adott ki, amely népirtásnak minősítette az eseményt, és május 18-át a krími tatár népirtás áldozatainak emléknapjává nyilvánította.[122] A lett parlament 2019. május 19-én,[123][124] a litván parlament 2019. június 6-án[125] népirtásnak minősítette az eseményt. A kanadai parlament 2019. június 10-én indítványt fogadott el, amely a krími tatárok 1944-es deportálását Sztálin által elkövetett népirtásnak minősíti, és május 18-át emléknappá jelölte ki.[126][127]

Mások vitatták az esemény népirtásként való minősítését. Alexander Statiev szerint a szovjet deportálások ugyan a népirtáshoz hasonló halálozási rátát eredményeztek, de Sztálinnak nem volt szándékában kivégezni ezeket az embereket. Ő az ilyen deportálásokat csupán a „nemkívánatos népek” szovjet asszimilációja(wd) egyik példájának tekinti.[135] Amir Weiner szerint a szovjet rendszer csupán „területi identitásukat” akarta eltörölni.[136] Ezeket a nézeteket Jon Chang kritikával illette, és „dzsentrifikált rasszizmusnak” és „történelmi revizionizmusnak(wd)” nevezi. Megjegyezte, hogy a deportálás valójában az áldozatok nemzetiségén alapult.[137]

A populáris kultúrában[szerkesztés]

Jamala a 2014-es Eurovízión előadott 1944 című dalát a deportált krími tatároknak ajánlotta

2008-ban jelent meg Lily Hyde Ukrajnában élő brit újságíró Dreamland (Álmok földje) című regénye, amely egy krími család hazatéréséről szól. Az 1990-es években játszó történetet egy tizenkét éves kislány szemszögéből látjuk, aki Üzbegisztánból egy lerombolt faluba költözik szüleivel, testvérével és nagyapjával. Nagyapja történeteket mesél neki a krími tatár hősökről és áldozatokról.[138]

A 2013-ban készült krími tatár nyelvű Qaytarma (Visszatérés) című film Amet-han Sultan többszörösen kitüntetett krími tatár ászpilóta, kétszeres Szovjetunió Hőse történetét ábrázolja az 1944-es deportálások idején.[139]

2015-ben jelent meg Christina Paschyn A Struggle for Home: The Crimean Tatars (Küzdelem a hazáértː A krími tatárok) című dokumentumfilmje, amely ukrán–katari koprodukcióban készült. A krími tatárok történetét írja le 1783 és 2014 között, különös hangsúlyt fektetve az 1944-es tömeges deportálásra.[140]

A Stockholmban megrendezett 2016-os Eurovíziós Dalfesztiválon az ukrán versenyző, Jamala krími tatár énekesnő az 1944 című dalt adta elő, amely a krími tatárok deportálását idézte fel. Jamala, aki a száműzetés alatt született Kirgizisztánban, a dalt deportált dédnagymamájának ajánlotta. Ő volt az első krími tatár, aki Eurovíziós Dalfesztiválon énekelt, és az első, aki krími tatár nyelven énekelt. Dalával első helyen végzett a versenyben.[141]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság hivatalosan népirtásként ismerte el a Sztálin kormánya által végrehajtott deportálásokat.[8][9] Ennek ellenére maradtak olyan kutatások, amelyek nem tekintik ezeket a deportálásokat népirtásnak. További információért lásd a A népirtás kérdése és elismerése szakaszt.
  2. Más források szerint 423 100 főt[10]

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Naimark, Norman M.. Stalin's Genocides. Princeton, NJ: Princeton University Press, 2–14, 126, 135. o. (2010. június 13.) 
  2. a b c d Buckley, Ruble & Hofmann (2008), p. 207
  3. a b Williams 2015, 109. o.
  4. a b Rywkin 1994, 67. o.
  5. a b c d Ukrainian Congress Committee of America 2004, 43–44. o.
  6. Hall 2014, 53. o.
  7. a b c d Human Rights Watch 1991, 34. o.
  8. Закон РСФСР от 26 апреля 1991 г. N 1107-I «О реабилитации репрессированных народов» (с изменениями и дополнениями) Article 2 "Репрессированными признаются народы (нации, народности или этнические группы и иные исторически сложившиеся культурно-этнические общности людей, например, казачество), в отношении которых по признакам национальной или иной принадлежности проводилась на государственном уровне политика клеветы и геноцида, сопровождавшаяся их насильственным переселением, упразднением национально-государственных образований, перекраиванием национально-территориальных границ, установлением режима террора и насилия в местах спецпоселения"
  9. Закон «О реабилитации репрессированных народов» (1991) // РИА — 26.04.2016
  10. Allworth 1988, 6. o.
  11. a b Williams, B. G.. The Crimean Tatars: From Soviet genocide to Putin's conquest. New York: Oxford University Press (2016. június 13.) 
  12. a b (2015. június 13.) „Genocide's Aftermath: Neostalinism in Contemporary Crimea”. Genocide Studies and Prevention 9 (1), 3–17. o. DOI:10.5038/1911-9933.9.1.1273. (Hozzáférés ideje: 2021. január 6.)  
  13. a b Glyn Williams, Brian (2002. június 13.). „The Hidden Ethnic Cleansing of Muslims in the Soviet Union: The Exile and Repatriation of the Crimean Tatars”. Journal of Contemporary History 37 (3), 323–347. o. DOI:10.1177/00220094020370030101. (Hozzáférés ideje: 2021. január 6.)  
  14. a b Applebaum, A.. Chapter 20: Stangers, Gulag: A History. New York: Doubleday (2003. június 13.) 
  15. Spring 2015, 228. o.
  16. a b c Potichnyj 1975, 302–319. o.
  17. Fisher 1987, 356–371. o.
  18. a b Tanner 2004, 22. o.
  19. a b Vardys (1971), p. 101
  20. a b Smele 2015, 302. o.
  21. Olson, Pappas & Pappas 1994, 185. o.
  22. Rosefielde 1997, 321–331. o.
  23. a b c d Parrish 1996, 104. o.
  24. a b Williams (2015), p. 92
  25. Burleigh, Michael. The Third Reich: A New History (en nyelven). Macmillan, 748. o. (2001. június 13.). ISBN 978-0-8090-9326-7 
  26. Fisher 2014, 151–152. o.
  27. Williams (2001), p. 377
  28. a b Fisher 2014, 157. o.
  29. Drohobycky 1995, 73. o.
  30. Fisher 2014, 160. o.
  31. Fisher 2014, 156. o.
  32. Williams (2001), p. 381
  33. Allworth 1998, 177. o.
  34. a b c Uehling 2004, 38. o.
  35. Williams (2001), pp. 382–384
  36. Журнал «Огонёк» № 45 - 46, 1944 г.
  37. Узеир Абдураманов — Герой, славный сын крымскотатарского народа. www.qirimbirligi.ru . (Hozzáférés: 2019. április 2.)
  38. Kasyanenko, Nikita: ...К сыну от отца — закалять сердца. Газета «День» , 2001. április 14.
  39. Colborne, 19 May 2016
  40. a b c Human Rights Watch 1991, 3. o.
  41. Banerji, 23 October 2012
  42. Williams (2001), p. 374–375
  43. Knight 1995, 127. o.
  44. a b c Buckley, Ruble & Hoffman (2008), p. 231
  45. a b Office of the United Nations High Commissioner for Human Rights 2016.
  46. Weiner 2003, 224. o.
  47. Tweddell & Kimball 1985, 190. o.
  48. Kurtiev et al. 2004, 233. o.
  49. a b Levene 2013, 317. o.
  50. a b c d e Magocsi 2010, 690. o.
  51. Garrard & Healicon 1993, 167. o.
  52. Merridale 2007, 261. o.
  53. Smoly 2004, 8. o.
  54. a b Williams 2015, 106. o.
  55. Kisse, Anton. Возрождение болгар Украины (ru nyelven). Odessa: Optimum, 153. o. (2006. június 13.) 
  56. Uehling 2004, 100. o.
  57. a b c Sandole et al. 2008, 94. o.
  58. Bugay 1996, 46. o.
  59. Syed, Akhtar & Usmani 2011, 298. o.
  60. a b Stronski 2010, 132–133. o.
  61. Williams (2001), p. 401
  62. Buckley, Ruble & Hoffman (2008), p. 238
  63. a b c Amnesty International 1973, 160–161. o.
  64. Kamenetsky 1977, 244. o.
  65. Viola 2007, 99. o.
  66. Kucherenko 2016, 85. o.
  67. Reid 2015, 204. o.
  68. Lillis 2014.
  69. Reid 2015.
  70. Uehling 2004, 3. o.
  71. Human Rights Watch 1991, 33. o.
  72. Allworth 1998, 155. o.
  73. Garrard & Healicon 1993, 168. o.
  74. a b c d Human Rights Watch 1991, 37. o.
  75. Human Rights Watch 1991, 9. o.
  76. Moss 2008, 17. o.
  77. Dadabaev 2015, 56. o.
  78. Travis 2010, 334. o.
  79. 95-ю годовщину дважды Героя Советского союза Амет-Хана Султана отметят в Крыму и в Дагестане. Информационный портал РИА "Дагестан" . (Hozzáférés: 2021. január 11.)
  80. ЦГАООУ. Ф.1. Оп. 24. Д. 4248. Л. 287—294. Заверенная копия 
  81. a b c Williams (2001), p. 425
  82. a b c d Tanner 2004, 31. o.
  83. Requejo & Nagel 2016, 179. o.
  84. Bazhan 2015, 182. o.
  85. Vardy, Tooley & Vardy 2003, 554. o.
  86. Shabad, 11 March 1984
  87. Williams 2015, 165. o.
  88. Tanner 2004, 32. o.
  89. Williams 2015, 127. o.
  90. a b Fisher 2014, 150. o.
  91. Williams 2015, 129. o.
  92. Human Rights Watch 1991, 38. o.
  93. Kamm, 8 February 1992
  94. Bugay 1996, 213. o.
  95. BBC News, 18 May 2004
  96. Garrard & Healicon 1993, 173. o.
  97. Human Rights Watch 1991, 44. o.
  98. Prokopchuk, 8 June 2005
  99. Uehling 2002, 388–408. o.
  100. Buckley, Ruble & Hoffman (2008), p. 237
  101. Allworth 1998, 214. o.
  102. Finnin 2011, 1091–1124. o.
  103. Allworth 1998, 356. o.
  104. Williams (2001), p. 384
  105. Skutsch 2013, 1188. o.
  106. a b Dufaud 2007, 151–162. o.
  107. Manley 2012, 40. o.
  108. Williams (2002), p. 386
  109. Office of the United Nations High Commissioner for Human Rights 2014, 15. o.
  110. Nechepurenko, 26 April 2016
  111. UN News Centre, 20 May 2014
  112. Office of the United Nations High Commissioner for Human Rights 2014, 13. o.
  113. Office of the United Nations High Commissioner for Human Rights 2015, 40–41. o.
  114. Reuters, 22 April 2014
  115. Wezel 2016, 225. o.
  116. Requejo & Nagel 2016, 180. o.
  117. Williams 2002, 323–347. o.
  118. Polian 2004, 318. o.
  119. Lee 2006, 27. o.
  120. Williams (2002), pp. 357–373
  121. Zeghidour 2014, 83–91. o.
  122. a b Radio Free Europe, 21 January 2016
  123. a b Foreign Affairs Committee adopts a statement on the 75th anniversary of deportation of Crimean Tatars, recognising the event as genocide. Saeima, 2019. április 24. (Hozzáférés: 2019. május 11.)
  124. a b Latvian Lawmakers Label 1944 Deportation Of Crimean Tatars As Act Of Genocide. Radio Free Europe/Radio Liberty , 2019. május 9. (Hozzáférés: 2019. május 10.)
  125. a b (2019. június 6.) „Lithuanian parliament recognizes Soviet crimes against Crimean Tatars as genocide”. The Baltic Times. (Hozzáférés ideje: 2019. június 6.)  
  126. a b Borys Wrzesnewskyj
  127. a b Foreign Affairs Committee passes motion by Wrzesnewskyj on Crimean Tatar genocide
  128. Tatz & Higgins 2016, 28. o.
  129. Uehling 2015, 3. o.
  130. Blank 2015, 18. o.
  131. a b Legters 1992, 104. o.
  132. Naimark, Norman M.. Stalin's Genocides. Princeton, NJ: Princeton University Press, 126. o. (2010. június 13.) 
  133. Allworth 1998, 216. o.
  134. Snyder, Timothy: The fatal fact of the Nazi-Soviet pact. The Guardian , 2010. október 5. (Hozzáférés: 2018. augusztus 6.)
  135. Statiev 2010, 243–264. o.
  136. Weiner 2002, 44–53. o.
  137. (2019. április 8.) „Ethnic Cleansing and Revisionist Russian and Soviet History”. Academic Questions 32 (2), 270. o. DOI:10.1007/s12129-019-09791-8.  
  138. O'Neil, 1 August 2014
  139. Grytsenko, 8 July 2013
  140. International Documentary Film Festival Amsterdam, 2016
  141. John, 13 May 2016

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Deportation of the Crimean Tatars című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források[szerkesztés]

Könyvek[szerkesztés]

Online híranyagok[szerkesztés]

Tudományos folyóiratcikkek[szerkesztés]

Nemzetközi és civil szervezetek[szerkesztés]