Új-Zéland földtörténete
.JPG){kind=spacer}
Új-Zéland földtörténetének vizsgálata azt mutatja, hogy az ennek a rendkívül változatos földterületnek a felszínén található kőzetek általában sokkal fiatalabbak, mint a szomszédos Ausztráliára jellemzőek. A hatalmas Nyugat-ausztráliai-pajzs 2-4 milliárd éves kőzetekből áll, ezzel szemben Új-Zélandon csak néhány helyen került felszínre 600 millió évesnél idősebb (prekambriumi) kőzet. Ezek azonban mégis arról tanúskodnak, hogy az Új-Zéland alapját képező mélybeli kéregdarabok, és a tenger alatti környezetét alkotó Zélandia nevű hátság a régmúlt geológiai korokban összefüggtek Ausztráliával.
Új-Zéland kőzetanyagának kialakulása, az első hegységképződés
A szigetország földtörténete a Gondwana őskontinens szegélyén kezdődött a perm időszakban. Ekkoriban, a karbon-perm eljegesedés után, a nyugatra fekvő kontinensről érkező gleccserek és folyók óriási mennyiségű szárazföldi eredetű anyagot (homok, agyag) raktak le az őskontinens parti tengerében.[1] Ezek a lerakódások alkották a későbbi Új-Zéland (és Új-Kaledónia) geológiai gerincét, a későbbi összepréselődésükből és kőzetté válásukból keletkezett a ma sok helyen található grauvakke (szürke színű, agyagos homokkő) és az argillit (sötét, kristályos agyagkőzet).[2]
A tektonikus mozgások, az akkori Csendes-óceáni-lemez és a Gondwana-lemez ütközése ezeket a könnyebb felszíni rétegeket a kontinens szélén felgyűrte. Az addig a kontinentális talapzaton halmozódó üledék a kréta időszak elején, mintegy 135 millió évvel ezelőtt került először a tenger felszíne fölé, és rendkívül változatos felületű hegyvidék alakult ki. Az ebből az időből származó üledékek páfrányokból és tűlevelűekből álló gazdag növényzetre utalnak.[1] Ekkoriban alakultak ki Új-Zéland jelentős széntelepei.[2]
A következő 100 millió évben azonban ezeket a könnyű üledékes kőzetekből álló hegységeket az erózió elsimította. Már a kréta kor végére, 90 millió évvel ezelőtt egy alacsony, hullámos síkság alakult ki. Ennek a maradványai a mai Új-Zéland felszínén is megfigyelhetőek, Otago központi fennsíkján, a Taieri folyó felső folyásánál, a Rough Ridge és a Knobby- valamint a Lammerlaw-hegységek között.[1]
Új-Zéland önállósulása, lapos szigetvilág
Amikor 80 millió évvel ezelőtt a Gondwana-lemezben keletkezett törésvonal mentén Új-Zéland elszakadt a kontinenstől és közöttük fokozatosan kialakult a Tasman-tenger, egész területének felszíne erősen lekopott volt, és a mai Norfolk-hátságon át összeköttetésben állt Új-Kaledóniával. 60 millió évvel ezelőtt, a paleocén kezdetén ez a földdarab elérte jelenlegi, 1800 kilométeres távolságát Ausztráliától. 40 millió évvel ezelőtt a kéregmozgások következtében megszakadt a kapcsolat Új-Kaledóniával.[1]
A harmadidőszak elején, az eocénban a szárazulat egy részét elöntötte a tenger, és mészkőrétegeket rakott le. Ezekben alakultak ki a ma látható szép cseppkőbarlangok.[2] Az oligocén kezdetére a mai Új-Zéland jelentős részét elborította a sekély tenger, amiből hosszú, lapos szigetek emelkedtek ki. A hegyi tájak teljesen eltűntek, és a kisebb földdarabokon számos faj kihalt a megmaradt kevés élőhelyért folyó küzdelemben, erősen csökkent a biodiverzitás. Nagy valószínűséggel ezekben a kisebb szigeti környezetekben fejlődtek ki az új-zélandi alacsonyabb rendű élővilágnak (pl. a csigáknak) azon endemikus fajai is, amelyek elterjedése csak egy-egy szűkebb területre korlátozódik a szigetországon belül is. A talaj nem csak erodálódott, hanem el is szegényedett és a felszín sokfelé sziklára és vasat, valamint bauxitot tartalmazó kvarchomokra redukálódott,[3] amit aztán a későbbi vulkáni tevékenység titanomagnetittel gazdagított.[4]
A szárazföldi élővilág elszegényedésével párhuzamosan a part menti tengerekben burjánzott az élet. Ekkoriban, a miocén kezdetén Új-Zéland éghajlata trópusi volt. Ekkoriban alakult itt ki a nikaupálma (Rhopalostylis sapida) endemikus faja, a vízparton mangrove-erdők nőttek. Az északi részeken korallok telepedtek meg a tengerben. Ez a helyzet azonban földtörténeti szemmel nézve nem tartott sokáig. A miocén végére a kontinensvándorlás folytatódásával az Antarktisz elfoglalta mai helyét, és az ott óriási szárazföldi területen kialakuló sarkvidéki hideg az egész déli félgömb éghajlatára meghatározó hatással lett. Maga Új-Zéland is délebbre csúszott, és kialakult a ma is jellemző hűvös-mérsékelt éghajlata.[3]
Az Antarktisz körüli Déli-óceánon, a negyvenes és az ötvenes szélességi fokok körzetében, kialakult az az állandó légáramlás, amit a vitorlás hajózók „üvöltő negyveneseknek”, illetve „dühöngő ötveneseknek” neveztek el. Ezek a szelek, valamint a tengeri áramlatok számos növényt és állatot hoztak el Ausztrália területéről Új-Zélandra. Ekkor érkezett ide Celmisia, Sophora (Kowhai), Epilobium, valamint az ausztráliai akácia és a kék gumifa - ez utóbbiak a későbbi új-zélandi jégkorszakot nem élték túl. Hasonlóképpen a miocénban érkezhettek Új-Zélandra a madárvilág ausztráliai származású fajai is, mint a takahe, a pukeko (Porphyrio melanotus), a csengőmadár, a tui és az új-zélandi kaka. Új-Zéland sokkal délebbre nyúlt, mint Ausztrália, ezért megtelepedtek rajta a hidegkedvelő albatroszok, pingvinek, fókák.[3]
Új-Zéland a Tűzgyűrű része, új hegységképződés
A miocén végén újabb, nagyon fontos törésvonal-rendszer alakult ki a földkéregben a Csendes-óceáni-lemez terjeszkedésével. Létrejött a nagy óceánt körülvevő Cirkumpacifikus-hegységrendszer, népszerű nevén a Tűzgyűrű, nyugaton az Aleut-szigetektől Kalifornián, Perun át Chiléig, keleten Kamcsatkán, Japánon, a Fülöp-szigeteken, Melanézián és Nyugat-Polinézián át egészen Új-Zélandig, ahol a mélyben a Csendes-óceáni lemez az Ausztrál-Indiai-lemezzel ütközött össze.[5][6][7] Az új-zélandi szigettenger mozgásba jött. Hatalmas tűzhányó-tevékenység kezdődött, új hegyláncok emelkedtek fel, megindult a mai felszíni formák kialakulása. Felgyűrt hegységek párhuzamos láncolatai képződtek, közöttük kisebb medencék alakultak ki. A domborzat megváltozott, hegységek tűntek el és újak keletkeztek, a tenger is gyakran benyomult közéjük. A kéregmozgások a pliocén korban (11-2 millió évvel ezelőtt) érték el csúcspontjukat. A törésvonalak délnyugat-északkelet irányban felhasogatták a föld kérgét. Létrejött a Déli-Alpok, a Kaikoura-hegység, valamint az Északi-sziget gerince, a Wellington melletti Rimutaka-hegységtől a Raukumara-hegységig a Keleti-fok mellett.[3] Az új-zélandi geológusok ezt a hegységképződést Kaikoura-orogenezisnek nevezik.[2]
A hegyek felemelkedését, az új, másféle élőterületek kialakulását a növényzet egy része gyorsan követte. Az addig a síkságokon élő Hebe és Coprosma fás növénycsaládok azóta a tengerszinttől a hóhatárig mindenütt előfordulnak. Több más, ma már alpesi növény- és állatfaj, mint például a kea, valószínűleg síkvidéki fajokból fejlődött ki. A rovarok közül is számos faj alkalmazkodott az újonnan létrejött alpesi környezethez.[3]
A utolsó jégkorszak hatásai
A modern új-zélandi földfelszín kialakulásának utolsó szakaszára a 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött pleisztocén korban fellépő negyedidőszaki eljegesedés idején került sor. A pleisztocén idején volt az első nagy, az egész Földre kiterjedő lehűlés, azaz jégkorszak egészen a 235 millió évvel ezelőtti perm időszak óta. Új-Zélandot is, különösen a Déli-szigetet, erősen érintették a pleisztocén glaciálisai, amelyekből mintegy 20 váltogatta egymást a melegebb interglaciális korszakokkal. Az utolsó nagy eljegesedés, aminek új-zélandi megnyilvánulását Otiran-glaciálisnak nevezik, 100 000 évvel ezelőtt kezdődött, csúcspontját a 25 000-15 000 évvel ezelőtti időszakban érte el. és 10 000 évvel ezelőtt ért véget. (Ennek volt a megfelelője az északi félgömbön a Würm-glaciális).[8]
Az Otiran-glaciális csúcspontján a világtenger szintje 130 méterrel volt alacsonyabb a mainál. Ekkoriban az Északi-sziget és a Déli-sziget összefüggött, ugyan nem a túlságosan is mély Cook-szoroson keresztül, hanem attól nyugatra egy szélesebb földháton. A mai part menti kisebb-nagyobb szigetek is a szárazföld részei voltak. A Déli-szigeten számtalan helyen, de még az Északi-sziget magas vulkáni kúpjain is – amennyiben éppen nem működtek – gleccserek alakultak ki. Ezek többféle módon is nagy átalakító hatással voltak a földfelszínre. Lecsiszolták a hegyoldalakat, a sziklákat, fjordokat, völgyeket vájtak és morénákat építettek, de emellett porrá is őrölték maguk alatt a kőzeteket. A gleccserek elolvadása után a visszamaradt port a szél széthordta, és az végül löszként fedte be a környező tájat. Ennek eredményeképpen a Déli-sziget központi felföldjeit, keleti síkságait helyenként 15 méter vastag termékeny lösztakaró borítja.[8] Nagyrészt ezeken a területeken alakultak ki a jellegzetes új-zélandi füves puszták.
A jelenkori szeizmikus tevékenység
A tektonikus aktivitás a jelenkorra valamelyest csökkent, de nem szűnt meg. A Csendes-óceáni és az Ausztrál-Indiai-lemezek egymásnak feszülése mindmáig tart, komoly szeizmikus jelenségekkel. Új-Zélandon évente sok száz esetben van földrengés, de a Richter-skála szerinti 6-7 erősségű földrengés valószínűsége évente legfeljebb egy, a 7-8 közötti tízévenként egy, míg 8-asnál nagyobb földmozgás legfeljebb százévenként egyszer fordul elő. Ilyen erős földrengés Új-Zéland dokumentált földtörténetében csak az 1855. évi wairarapai katasztrófa volt. Ekkor egy helyen a törésvonal két oldala egymáshoz képest 18 méterrel tolódott el. Súlyos károkat, és 256 ember halálát okozta az 1931. évi földrengés is, melynek Hawke-öböl volt az epicentruma.[9] A 2011-es christchurchi földrengés is 185 áldozatot követelt.
Az alábukó lemez, ami Új-Zélandnál az Ausztrál-Indiai-lemez, szubdukciós vulkanizmust hoz létre, különösen az Északi-sziget központi területein.[10] A kitörések a jelenkorban is gyakoriak, a Ruapehu 2007-ben, a Tongariro vulkán 2012-ben tört ki. A White-sziget egésze tulajdonképpen egy tűzhányó, ahol a vulkáni tevékenység szinte folyamatos. A legutóbbi nagyobb kitörés 2013-ban volt.
Új-Zéland mai felszínének geológiai szerkezete
| Jelmagyarázat a bal oldali térképhez | |||
|---|---|---|---|
| Sorszám | Kőzet | Földtörténeti korszak | Kor (millió év) |
| 1. | üledékes kőzetek | kréta | 145,5 – 65,5 és 55,8 – 0 |
| 2. | grauvakke | perm – triász | 299 – 199,6 |
| 3. | csillámpala | karbon – kréta | 359,2 – 65,5 |
| 4. | vulkáni kőzet | kréta és kainozoikum | 145,5 – 65,5 és 55,8 – 0 |
| 5. | üledékek és ofiolit A Northland és a keleti part allochton részei |
kréta és oligocén | 145,5 – 65,5 és 33,9 – 23,03 |
| 6. | piroklasztikus kőzetek | triász – jura | 251 – 145,5 |
| 7. | mészkő, üledékes kőzetek és vulkáni kőzet (központi és keleti üledékes zónák) |
kambrium – devon | 542 – 359,2 |
| 8. | gránit | paleozoikum és kréta | 542 - 251 és 145,5 – 65,5 |
| 9. | metamorf kőzetek (nyugati fjord-zóna) |
paleozoikum és kréta | 542 - 251 és 145,5 – 65,5 |
| 10. | ofiolit és piroklasztika | perm | 299 – 251 |
| 11. | piroklasztikus és vulkánikus kőzetek | perm | 299 – 251 |
| 12. | mafikus-ultramafikus komplexum | paleozoikum és kréta | 542 - 251 és 145,5 – 65,5 |
| 13. | grauvakke (nyugati üledékes zóna) |
kambrium – ordovícium | 542 - 443,7 |
Jegyzetek
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Geologie Neuseelands című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
- ↑ Ballance: Ballance, P. F. (1976). „Evolution of the Upper Cenozoic Magmatic Arc and plate boundary in northern New Zealand”. Earth and Planetary Science Letters 28, 356-370. o. (Hozzáférés: 2016. március 4.) doi:10.1016/0012-821X(76)90197-7
- ↑ Balázs: Balázs Dénes: Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia. Budapest: Panoráma. 1981. = Panoráma útikönyvek, ISBN 963 243 103 0
- ↑ Hamill: Hamill, Paul F., PF Ballance (1985). „Heavy mineral rich beach sands of the Waitakere coast, Auckland, New Zealand” (pdf). New Zealand Journal of Geology and Geophysics. (Hozzáférés: 2015. november 9.)
- ↑ Kamp: Kamp, Peter JJ (1986). „LATE CRETACEOUS-CENOZOIC TECTONIC DEVELOPMENT OF THE SOUTHWEST PACIFIC REGION”. Tectonophysics 121, 225-251. o.
- ↑ Molloy: Les Molloy: Ongereept Nieuw-Zeeland. Weert: Malherbe and Partner. 1994. ISBN 90 75717 05 9 (hollandul)
- ↑ Walcott: Walcott, R.I., B.F. Houghton, M.O. McWilliams, M.A. Lanphere, S.D. Weaver, R.M. Briggs (1995). „Volcanic and structural evolution of Taupo Volcanic Zone, New Zealand: a review”. Journal of Volcanology and Geothermal Research 68, 1-28. o.
- ↑ Wilson: Wilson, C.J.N. (1976). „EVOLUTION OF THE UPPER CENOZOIC MAGMAT1C ARC AND PLATE BOUNDARY IN NORTHERN NEW ZEALAND”. Earth and Planetary Science Letters 28, 356-370. o.
További információk
- ↑ Ázsiaföldr: Horváth Gergely, Probáld Ferenc, Szabó Pál (szerk): Ázsia regionális földrajza. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 1998. 425–427. o. ISBN 9789632840215
