Takahe
 |
||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 |
||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||
Veszélyeztetett       |
||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||
|
||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||
| Porphyrio hochstetteri (A. B. Meyer, 1883) |
||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||
|
Notornis hochstetteri |
||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Takahe témájú médiaállományokat. |
A takahe (Porphyrio hochstetteri) a madarak osztályának darualakúak (Gruiformes) rendjébe, a guvatfélék (Rallidae) családjába tartozó faj.
Tartalomjegyzék |
Előfordulása [szerkesztés]
A takahe félreeső, megközelíthetetlen völgyekben él Új-Zéland déli szigetén található Fjorland Nemzeti Parkban. Elterjedési területe a Te Anau-tótól nyugatra fekvő Murchinson- és Kepler-hegységre, itt is csak a madárről elnevezett „Takahe-völgyre” korlátozódik. Magashegységekben él, hideg időben alacsonyabb területre húzódik.
Legközelebbi rokona a kihalt északi-szigeti takahe.
Megjelenése [szerkesztés]
Testhossz 63 centiméter. Erős vörös csőre és homlokpajzsa van. Tollazatára a kék, zöld és a barna szín a jellemző. Lába erős és vörös.
Életmódja [szerkesztés]
Pázsitfüvek magvaival és zöld részeivel táplálkozik. Lábával leszorítja a fűcsomót, majd csőrével leszakítja a megfelelő részeket.
Szaporodása [szerkesztés]
A takahék egy életre állnak párba. Talaj mélyedésébe rakja fészkét, melyet fűvel és levelekkel bélel ki. Egy-két tojást rak. A fiókék feketék, csőrük is fekete. Kikelésük után pár nappal elhagyják a fészket, de szüleik még hetekig táplálják őket.
|
Természetvédelmi helyzete [szerkesztés]
Amikor az európaiak megjelentek Új-Zélandon a maoriktól halottak egy takahe nevű madárról, amely nem tud repülni. Mivel azonban csak megkövesedett csontmaradványokat találtak, azt hitték, hogy a faj kihalt. 1847-ben Walter Mantell, új-zélandi természetbúvár csontokat ásott ki Waingongorünál és Waganuinál, az Északi-szigeten. A csontokról kiderült, hogy egy zömök, nem repülő guvatfajtól származnak, amely legközelebbi rokonságban a Porpyrio nem fajaival áll. Az Északi-sziget maori őslakói nagyon jól ismerték a fajt, melyre korábban évekig vadásztak és melyet ők „moho” néven ismertek, de azt állították róla, hogy régóta nem látták. A csontokról a fajt Richard Owen brit őslénykutató írta le és a Notornis mantelli nevet kapta.
1849-ben azonban egy fókavadász táplálékkeresés céljából megölt egy takahét. Bőrét Mantell megvette és elküldte a British Múzeumba. Kiderült, hogy a Déli-szigeten lakó maorik „takahe” néven ismerik a madarat, de akkoriban már ők is csak nagyon ritkán találkoztak vele. 1851-ben újabb kettő példányt fogtak a Déli-szigeten. Ezt követően a takahe 28 évre eltűnt és már azt hitték, hogy kihalt,a mikor 1879 decemberében egy nyúlcsapda fogott egyet, nem messze a Déli-sziget legdélebbi végén található Te Anau-tónál.
A déli és az északi szigeti példányok múzeumi egyedeit összehasonlítva kiderült, hogy tulajdonképpen kettő külön fajt alkotnak, így a Déli-szigetről származó egyedeket Porpyrio hochstetteri néven elkülönítették az Északi-szigeten talált csontmaradványoktól.
1898 augusztusának elején egy déli szigeti farmer kutyája fogott egy takahét élve, ismét a Te Anau-tó környékén. Most először egy teljes példány konzerválására került sor.
Ezután a takehe újból eltűnt, ezúttal hosszabb időre, mint korábban bármikor. 1948-ra majdnem 50 év múlt el anélkül, hogy egyetlen takahét is láttak volna. Ekkor egy új-zélandi expedíció indult a takahe utolsó ismert tartózkodási helyére a Déli-sziget legdélebbi részén található Fjorland-ra a Te Anau-tó környékéra. A korábbi információgyűjtésekből kiderült, hogy a tavat övező hegyekben keleti irányban van egy másik, még nagyobb tő, melynek völgyében lakhat ez a rejtőzködő madár. Mikor 1948 novemberében megérkeztek a kutatók a völgybe ott a takahe egy kisebb, nagyjából 20 párból álló fészkelőkolóniára bukkantak. Az új-zélandi természetvédelmi hatóságok az egész térséget védett zónává nyilvánították, melybe senki nem léphet be a kormány külön engedélye nélkül.
A védelemnek köszönhetően a takahe állománya lassú gyarapodásnak indult. Teljes állománya mára 180-250 költőpárból áll. Egy fogságban való szaporítási program is indult Új-Zélandon, melynek során fészkekből kivett takahe tojásokból neveltek fel madarakat. A takahe szülők a kivett tojásokat újakkal pótolták, így ez nem veszélyeztette a fajt. A fogságban felnevelt madarakat ragadozó mentessé tett kisebb szigetekre, így a Mana-szigetre telepítették le, ahol azóta kisebb kolóniák alakultak ki.
A takahe mindezek ellenére ma is veszélyeztetett fajnak számít, állománya csak a védelmi programnak köszönhetően tartható fenn. Fő veszélyeztető tényezői az Új-Zélandra betelepített emlős ragadozók (melyeket folyamatosan irtanak a Takahe-völgy környékén) és a szintén betelepített gímszarvas, mely elfogyasztja a takahe legfőbb tápláléknövényeit.
A takahe őshazája feltehetően nem a hegyvidéki réteken volt, oda csak a maorik folyamatos vadászata miatt húzódott vissza. Korábban alacsonyabban fekvő, termékenyebb vidékeken élt, ahol több volt a táplálék. Megritkulásának oka a vadászat mellett a hegyvidéken található kevés táplálék miatti lassú szaporodási üteme is.
Forrás [szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Südinseltakahe című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. január 12.)
- Csodálatos állatvilág, Wild life fact file (magyar nyelven) ford.: Mester K.: (2000). ISBN 963-86092-0-6
