Takahe

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Takahe
Takahe.jpg
Természetvédelmi státusz
Veszélyeztetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Darualakúak (Gruiformes)
Család: Guvatfélék (Rallidae)
Nem: Porphyrio
Faj: P. hochstetteri
Tudományos név
Porphyrio hochstetteri
(A. B. Meyer, 1883)
Szinonimák

Notornis hochstetteri

Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Takahe témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Takahe témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Takahe témájú kategóriát.

A takahe (Porphyrio hochstetteri) a madarak osztályának darualakúak (Gruiformes) rendjébe, a guvatfélék (Rallidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A takahe félreeső, megközelíthetetlen völgyekben él Új-Zéland déli szigetén található Fjorland Nemzeti Parkban. Elterjedési területe a Te Anau-tótól nyugatra fekvő Murchinson- és Kepler-hegységre, itt is csak a madárről elnevezett „Takahe-völgyre” korlátozódik. Magashegységekben él, hideg időben alacsonyabb területre húzódik.

Legközelebbi rokona a kihalt északi-szigeti takahe.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Testhossz 63 centiméter. Erős vörös csőre és homlokpajzsa van. Tollazatára a kék, zöld és a barna szín a jellemző. Lába erős és vörös.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pázsitfüvek magvaival és zöld részeivel táplálkozik. Lábával leszorítja a fűcsomót, majd csőrével leszakítja a megfelelő részeket.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A takahék egy életre állnak párba. Talaj mélyedésébe rakja fészkét, melyet fűvel és levelekkel bélel ki. Egy-két tojást rak. A fiókék feketék, csőrük is fekete. Kikelésük után pár nappal elhagyják a fészket, de szüleik még hetekig táplálják őket.

Szülő fiókájával

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor az európaiak megjelentek Új-Zélandon a maoriktól halottak egy takahe nevű madárról, amely nem tud repülni. Mivel azonban csak megkövesedett csontmaradványokat találtak, azt hitték, hogy a faj kihalt. 1847-ben Walter Mantell, új-zélandi természetbúvár csontokat ásott ki Waingongorünál és Waganuinál, az Északi-szigeten. A csontokról kiderült, hogy egy zömök, nem repülő guvatfajtól származnak, amely legközelebbi rokonságban a Porpyrio nem fajaival áll. Az Északi-sziget maori őslakói nagyon jól ismerték a fajt, melyre korábban évekig vadásztak és melyet ők „moho” néven ismertek, de azt állították róla, hogy régóta nem látták. A csontokról a fajt Richard Owen brit őslénykutató írta le és a Notornis mantelli nevet kapta.

1849-ben azonban egy fókavadász táplálékkeresés céljából megölt egy takahét. Bőrét Mantell megvette és elküldte a British Múzeumba. Kiderült, hogy a Déli-szigeten lakó maorik „takahe” néven ismerik a madarat, de akkoriban már ők is csak nagyon ritkán találkoztak vele. 1851-ben újabb kettő példányt fogtak a Déli-szigeten. Ezt követően a takahe 28 évre eltűnt és már azt hitték, hogy kihalt, amikor 1879 decemberében egy nyúlcsapda fogott egyet, nem messze a Déli-sziget legdélebbi végén található Te Anau-tónál.

A déli és az északi szigeti példányok múzeumi egyedeit összehasonlítva kiderült, hogy tulajdonképpen kettő külön fajt alkotnak, így a Déli-szigetről származó egyedeket Porpyrio hochstetteri néven elkülönítették az Északi-szigeten talált csontmaradványoktól.

1898 augusztusának elején egy déli szigeti farmer kutyája fogott egy takahét élve, ismét a Te Anau-tó környékén. Most először egy teljes példány konzerválására került sor.

Ezután a takehe újból eltűnt, ezúttal hosszabb időre, mint korábban bármikor. 1948-ra majdnem 50 év múlt el anélkül, hogy egyetlen takahét is láttak volna. Ekkor egy új-zélandi expedíció indult a takahe utolsó ismert tartózkodási helyére a Déli-sziget legdélebbi részén található Fjorland-ra a Te Anau-tó környékére. A korábbi információgyűjtésekből kiderült, hogy a tavat övező hegyekben keleti irányban van egy másik, még nagyobb tó, melynek völgyében lakhat ez a rejtőzködő madár. Mikor 1948 novemberében megérkeztek a kutatók a völgybe ott a takahe egy kisebb, nagyjából 20 párból álló fészkelőkolóniára bukkantak. Az új-zélandi természetvédelmi hatóságok az egész térséget védett zónává nyilvánították, melybe senki nem léphet be a kormány külön engedélye nélkül.

A védelemnek köszönhetően a takahe állománya lassú gyarapodásnak indult. Teljes állománya mára 180-250 költőpárból áll. Egy fogságban való szaporítási program is indult Új-Zélandon, melynek során fészkekből kivett takahe tojásokból neveltek fel madarakat. A takahe szülők a kivett tojásokat újakkal pótolták, így ez nem veszélyeztette a fajt. A fogságban felnevelt madarakat ragadozó mentessé tett kisebb szigetekre, így a Mana-szigetre telepítették le, ahol azóta kisebb kolóniák alakultak ki.

A takahe mindezek ellenére ma is veszélyeztetett fajnak számít, állománya csak a védelmi programnak köszönhetően tartható fenn. Fő veszélyeztető tényezői az Új-Zélandra betelepített emlős ragadozók (melyeket folyamatosan irtanak a Takahe-völgy környékén) és a szintén betelepített gímszarvas, mely elfogyasztja a takahe legfőbb tápláléknövényeit.

A takahe őshazája feltehetően nem a hegyvidéki réteken volt, oda csak a maorik folyamatos vadászata miatt húzódott vissza. Korábban alacsonyabban fekvő, termékenyebb vidékeken élt, ahol több volt a táplálék. Megritkulásának oka a vadászat mellett a hegyvidéken található kevés táplálék miatti lassú szaporodási üteme is.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]