Puliszka
A puliszka (románul mămăligă, erdélyi szász nyelven Palukes) kukoricalisztből készült kásás étel. Az étel neve a 17. század végén jelent meg a magyar nyelvben, eredete nem tisztázott. Származhat a latin pollis (finom liszt) vagy a puls (sűrű pép, kása) szavakból, és talán a diáknyelvből kerülhetett a köznyelvbe. Eredetileg hajdinából készült; kukoricalisztből főtt ételként először 1708-ban, Pápai Páriz Ferenc szótárában jelent meg.[1] Hazánkban ismert még kukoricagánica, kukoricamálé, ganca, keményebb sült változata a görhe, illetve újabban polenta néven – utóbbi elnevezés olasz eredetű, melyet többek között az angol nyelv is átvett.
A magyar, román, erdélyi szász, szlovén, bolgár, ukrán hagyományos étkezésben egyaránt megtalálható; régebben az erdélyi szegény emberek fő tápláléka.[2] Reggelinél, vacsoránál ez volt a főétel, ebédnél köretként ették. Kemény változatát hidegen tarisznyába csomagolták, útravalónak, mezei, illetve erdei munkákhoz.
Az elkészítési módja nagyon egyszerű: a kukoricalisztet sós vízben vagy tejben megfőzik. A víz vagy tej mennyiségétől függően a puliszka kemény, félkemény vagy híg lesz. Ehető köretként (az erdélyi magyarok például csirkepaprikás mellé, a románok töltött káposzta mellé), juhtúróval rétegesen összerakva, tehéntúróval-tejföllel ízesítve. A Dél-Alföldön édesen, cukorral, fahéjjal és szentjánoskenyérrel, egyes területeken lekvárral, esetleg pirított morzsával is fogyasztják.[3]
Könnyű, kalóriaszegény étel; egy erdélyi szász szólás szerint „aki azt vacsorázik, lábujjhegyen osonjon ágyba, nehogy útközben megéhezzék”.[4]
A puliszka, miután a 20. század során a városi lakosság körében csaknem feledésbe merült, napjainkban ismét egyre ismertebbé és népszerűbbé válik, ami elsősorban a reformtáplálkozás térhódításával hozható összefüggésbe. Kedvelői a sós, zöldséges változatok mellett édeskásaként is fogyasztják, kukoricaliszt helyett gyakran kukoricadarából készítve. Köretként hazánkban is számos étteremben kapható, főként az olasz vonatkozás miatt vonzóbbnak ítélt polenta néven. Emellett, mivel a búzával és rozzsal ellentétben nem tartalmaz sikért (glutént), a lisztérzékeny személyek táplálkozásában is fontos szerepet tölthet be. Jelentősége ismert még a csecsemőélelmezésben is – a sikértartalmú gabonák helyett felhasználva segíthet megelőzni a lisztérzékenység kialakulását.[5]
Az ételt a dél-amerikai indiánok is ismerték, ők a vízbe áztatott kukoricához fahamut kevertek, így a kukoricamag kemény héja megpuhult, és könnyebben felszabadult a kukoricában lévő kevés niacin, így körükben nem alakult ki B3-vitamin-hiány és az ez által okozott pellagra.[6]
Hivatkozások
- ↑ Magyar néprajz nyolc kötetben; főszerkesztő Paládi-Kovács Attila, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988- , ISBN 963-05-4922-0 [1]
- ↑ Szőcs István: Ami a földdel és az éggel összeköt, in: Kövi Pál, Erdélyi lakoma, p. 15
- ↑ A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza, Kiss Lajos Néprajzi Társaság, Szabadka 2003.[halott link]
- ↑ Éltető József: Éléskamra a templomerődben, in: Kövi Pál:Erdélyi lakoma, p. 40
- ↑ Lisztérzékenység. [2008. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. február 2.)
- ↑ Alan H. Pressman, Sheila Buff: The Complete Idiot's Guide to Vitamins and Minerals, alpha books (A Simon and Schuster Macmillan Company), 1997, ISBN 0-02-862116-6
Források
- Kövi Pál: Erdélyi lakoma, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980 – a hivatkozásokban Erdélyi lakoma
- Magyar néprajzi lexikon V. (Szé–Zs). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1982. 344–345. o. ISBN 963-05-2443-0
Külső hivatkozások
| Levesek |   | |
|---|---|---|
| Főételek | ||
| Köretek | ||
| Édességek, desszertek |
| |
| Péksütemények | ||
| Tejtermékek | ||
| Fűszerek | ||
