Barankovics István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Barankovics István
Barankovics.jpg
Hivatali idő
1945. május 8.1949. március 10.
A Demokrata Néppárt főtitkára
Előd gróf Pálffy József
Utód (a párt feloszlott)

Született 1906. december 13.
Polgár
Elhunyt 1974. március 13. (67 évesen)
New York (Amerikai Egyesült Államok)
Párt Demokrata Néppárt

Foglalkozás hírlapíró
Vallás katolikus
BarankovicsAlairas.png
Barankovics István aláírása

Barankovics István (Polgár, 1906. december 13.New York, 1974. március 13.) hírlapíró, a Demokrata Néppárt elnöke 1945-től annak 1949. évi önfeloszlatásáig.

Nevéhez fűződik a konzervatív-legitimista kereszténydemokráciával szembeni republikánus-keresztényszocialista irányvonal kialakítása, valamint olyan lapok szerkesztése mint az Ország Útja, a Kis Újság, a Magyar Nemzet, s a Hazánk. A II. világháborút követő 1947-es országgyűlési választásokat követően pártja a legerősebb[1] ellenzéki erőt képviselte a magyar törvényhozásban. A Rákosi-rendszer kiépülésével emigrációba kényszerült, mely alatt 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottsági tagja, majd 1951-től vallás- és közoktatásügyi bizottságának vezetője volt; 1958-tól haláláig a Közép-európai Kereszténydemokrata Unió (CDUCE) elnöki tisztségét töltötte be.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Barankovics házaspár mindkét tagja pedagógusként dolgozott, az édesapa a községbeli katolikus elemi iskola kántortanítója volt. Elsőszülött fiuk, István az egri ciszterci Szent Bernát Gimnázium (1948-as államosítása után hosszabb ideig a Gárdonyi Géza Tanítóképző, 1959-től Gárdonyi Géza Gimnázium, 1997. július 1-jétől a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium) tanulójaként 1929-ben érettségizett, majd ösztöndíjasként a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) jogi karán folytatta tanulmányait.[2] Hallgatói évei alatt, a budai Szent Imre Kollégiumban ismerkedett meg a szociális reformokat támogató katolikus diákok táborával, míg végül 1928-ben a negyven tagegyesületet tömörítő Országos Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetségnek főtitkárává választották; itt kezdett el először publikálni, a diákszövetség Vox Academica című lapjában.[3] Ezt követően hagyta abba tanulmányait, hogy újságírásból és házi tanítóskodásból megélvén közéleti szereplővé lépjen elő, melyet Huszár Károly, a Katolikus Néppárt korábbi képviselője, volt miniszterelnök egyengetett.

A DNP előtti évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barankovics belépett az Asztalos Miklós és Szász Béla által 1925. április 2-án alapított Barta Miklós Társaságba, mely tagjai között tudhatta József Attilát, s Kodolányi János népi írót is. A társaság vitaestjein már fel-felmerültek a szociális problémák, s a földreform kérdése, mely végül az ebből kiváló Wesselényi Reform Klub (1929. november 7.) központi kérdése lett, ahol Barankovics vezetőségi taggá vált. Ugyanebben az évben Barankovics aláírta azt a feliratot, melyet a klub Serédi Jusztinián hercegprímáshoz intézett a témában, hogy kezdeményezze az egyházi birtokok felosztását a földmunkások, a törpebirtokosok, s a bérlő szövetkezetek között. A hercegprímáshoz végül a Felsőházban felajánlást tett, miszerint a katolikus egyház 850 ezer holdnyi birtokának jelentős részét szétosztja, amennyiben az egyéb, világi nagybirtokosok is hasonló lépést tesznek.[4] Az utóbbi társadalmi osztály miatt azonban a felajánlást sosem követték tettek, a klub működését pedig 1931. május 8-án az Országos Magyar Gazdasági Egylet elnöke a feliratra reagálva, azt izgatásnak minősítve, betiltotta.

Újságírói munkája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barankovics keresztény érzülete, s szociális érzékenysége miatt szövetségesére talált Dessewffy Gyula személyében, aki az 1939-ben alapított, államtudománnyal, s nemzetpolitikával foglalkozó, havonta megjelentő folyóiratának, a Ország Útjának társszerkesztőjének kérte fel. Dessewffy ugyanebben az évben megvásárolta a Kis Újságot, ahol Barankovics segédszerkesztői feladatot, valamint politikai rovatot kapott.[5]

Barankovics kidolgozott publicisztikai stílusa több forrásból táplálkozott; Pázmány Péter bíboros barokkos, a magyar irodalmi nyelvet megteremtő prózája, kortársa, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök finom, lírai hangja, s a népi írók – kiváltképp Illyés Gyula, Németh László, s Féja Géza – mind hatást gyakoroltak rá.[3]

Az Ország Útja a második világháború kezdete után négy évvel, 1943-ban megszűnt, valamint Pethő Sándor, a Magyar Nemzet korábbi főszerkesztője halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett, így Barankovics István vállalta el a lap főszerkesztőségét. A nácizmus, illetve az Übermensch elmélet ellen szóló cikkei miatt a Margarethe hadműveletet követő német megszálló erők és a Gestapo nyomására a lapot betiltották. A letartóztatás ellen Budára, a ferencesek rendházába menekült, ahol szerzetesi csuhában vészelte át a hatóságok kutatóhadjáratát, s a város ostromát.[3]

Demokrata Néppárt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1944. október 13-án tartotta alapuló ülését a Kereszténydemokrata Néppárt, miután Kovrig Béla és gróf Pálffy József, a Katolikus Szociális Népmozgalom tagjai megnyerték Serédi Jusztinián hercegprímás, Kerkai Jenő (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága) és boldog altorjai báró Apor Vilmos győri püspök támogatását, s miután a püspöki kar 1944. március 14-i konferenciáján is rábólintott egy keresztény párt létrehozására. Annak érdekében, hogy elejét vegyék a szélsőbaloldal vádjainak – miszerint a csoportosulás klerikális és reakciós – meghívták intézőbizottságába a baloldali körökben is elismert, de még mindig bujdokló Barankovicsot.

1945 tavaszára Barankovics és Pálffy ellentétes politikai programja két szárnyra osztotta a pártot. A párt intézőbizottsága május 8-ai ülésén Brankovicsot választotta a párt vezetőjének, aki Demokrata Néppárt néven végül bejegyeztette a pártot. A konzervatív-legitimista Pálffy és a republikánus-keresztényszocializmus elveit követő Barankovics ellentétét Mindszenty bíboros próbálta kibékíteni, majd végül Pálffy mellé állt, lévén az antibolsevik hercegprímással szemben Barankovics a francia neokatolikusokhoz hasonlóan nem ítélte el elvből a marxista pártokkal való együttműködést.[6] A pártszakadást követően mind Barankovics, mind Pálffy Demokrata Néppártként nyújtotta be kérelmét az Országos Nemzeti Bizottságnak, ami 1945. szeptember 17-én a szalámitaktikát követve csupán a Barankovics-pártnak engedélyezte az indulást a választásokon.[7]

Politikai elvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

XIII. Leó pápa (18781903), aki kiadta a Rerum novarum című enciklikát.
XI. Piusz pápa a Rerum Novarum 40. évfordulójára kiadott enciklikája tovább értelmezi a gazdasági és szociális rendet.
Prohászka Ottokár, a magyar keresztényszocializmus jeles képviselője.
Tisztes jólét, amit a munka biztosít, szabadság, amely nem ismer elnyomást, és nemzeti függetlenség, amely nem sért senki mást – ez az az ország, amelyet építeni akarunk.
– Barankovics István, győri beszéd

Barankovics három forrást tekintett előképének – Szabó Dezső kolozsvári író, kritikus, publicista nép-nemzeti érzületét, Ady Endre forradalmi radikalizmusát, s Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök szociális érzékenységét.[8]

Programja a pápai szociális enciklikára épült, mint a XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum novarum, vagy a XI. Piusz pápa 1931-es Quadragesimo Annója; ellentétbe helyezi pártját az előző időszak „álkeresztény” pártjaitól.[2][3]

1947. augusztus 10-én Győrött hirdette ki Barankovics a DNP választási programját, céljaikat, s főbb irányelveiket:

  • ún. evangéliumi szocializmus, azaz a magántulajdon eltörlése helyett mindenkinek annyi vagyona legyen, hogy meg tudja teremteni mind a gazdasági, mind a személyi függetlenségét
  • Wilhelm Röpke „harmadik utassága[3]
  • elutasít minden politikai szélsőséget[3]
  • családi bér, a jövedelmek igazságosan újraelosztása
  • a teherviselők képességeivel arányos közteherviselés
  • az egyházak iskolafenntartó jogának védelme
  • teljes magyar függetlenség
  • nyitottság minden nagyhatalom felé (de nem a nyugat és kelet közötti hídként)
  • reálpolitika a szovjet magyar viszonyban [8]
  • a párturalmi törekvések megszüntetése

Elhallgatás, emigráció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A politikus sírja Budapesten, a Kerepesi temetőben
Ez a törvény elkobozta a szülőknek az a velük született jogát, hogy gyerekeiket maguk választotta szellemben oktattathassák és neveltethessék.
– Barankovics István

Az 1947-es választásokat követően Barankovics István a kormánytöbbséggel szemben is gyakran felszólalt, mint például 1948. június 16-án az egyházi iskolák bezárása kapcsán. Felszólalása után titkos szavazást kért – mivel abba vetette reményeit, hogy a kormánykoalíció egyébként vallásos tagjai így az államosítás ellen, a Demokrata Néppárt álláspontja mellett fognak szavazni –, azonban ezt megtagadták tőle. 1948. december 14-ei felszólalásában pedig Rákosiék választási ígéreteit vetette össze eddigi valós ténykedésükkel.[3]

Az ezekhez hasonló ellenzéki működés miatt 1949. január 25-én Rákosi azt követelte Barankovicstól, hogy tanúskodjon Mindszenty esztergomi érsek elleni koncepciós per során – politikai ellentétükre alapozván –, cserébe a Demokrata Néppárt tagjainak semmi bántódásuk nem esik. Barankovics ezt a felszólítást visszautasította.[2][3]

Barankovics: Nagyon is tudom, hogy a hatalomnak ki vagyok szolgáltatva, tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom. Rákosi: Ön nem evilági ember!
– Barankovics István

A döntés következményeképpen február 2-án be kellett jelentenie a párt feloszlását, majd feleségével, Jánosi József jezsuita szerzetessel, s Blaskó Máriával amerikai segítséggel elhagyta az országot. Hátramaradt párttársai 1949. február 4-én mondták ki a párt feloszlatását, mellyel hivatalos lapjuk, a Hazánk is megszűnt.[3]

Emigrációja elején Ausztriában élt, mégpedig a salzburgi menekültügyi iroda vezetőjeként. 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmányban végrehajtó bizottsági tagként volt jelen, majd egy évvel később vallás- és közoktatásügyi bizottság vezetőjének nevezték ki. Ugyanebben az évben telepedett le az Amerikai Egyesült Államokban. Élete vége felé elvállalta New Yorkban a Kelet-európai Kereszténydemokrata Unió elnöki posztját, mígnem az 1960-as évekre vissza nem vonult az emigráció politikai életéből. 1974. március 13-án hunyt el New Yorkban.[2][3]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Mészáros István: Mindszenty és Barankovics. Adalékok a "keresztény párt" problematikájához, in: Magyar egyháztörténeti vázlatok, 2007, 3-4. szám, 233. oldal.
  • Kereszténydemokrácia Magyarországon. Dir. Balogh László. Perfs. Bakos Katalin, Buzogány Mária, Csallóközi Zoltán, Haág Zalán, Hajdú Péter, Jenik Péter, Juhász László, Kenyeres gyula, Miklós Péter, Pusztai Virág, Sándor Katalin, Zakar Péter. 2008.
  • Szecskó Károly: Adalékok Barankovics István (1906-1974) egri éveinek történetéhez, in: Magyar egyháztörténeti vázlatok, 2010, 1-2. szám, 63-67.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Barankovics István témájú médiaállományokat.
  • Barankovics Emlékkönyv [1]
  • Barankovics István beszédei, írásai. Barankovics István Alapítvány. [2]
  • Életrajzok Barankovics Istvánról. Barankovics István Alapítvány. [3]
  • Barankovics István 1947-es választási rádióbeszéde. Barankovics István Alapítvány. [4]
  • Barankovics István interjúja az emigrációban Mindszety bíboros letartóztatásának körülményeiről. Barankovics István Alapítvány [5]
  • Barankovics István interjúja emigrációba kényszerítésének körülményeiről. Barankovics István Alapítvány. [6]