António de Oliveira Salazar
 |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
| António de Oliveira Salazar | |
_%E2%80%93_Lisboa.jpg) | |
| Portugália miniszterelnöke | |
| Hivatali idő 1932. július 5. – 1968. szeptember 25. | |
| Előd | Domingos Oliveira |
| Utód | Marcello Caetano |
| Született | 1889. április 28.[1][2][3][4][5] Vimieiro (Santa Comba Dão) |
| Elhunyt | 1970. július 27. (81 évesen)[1][2][3][4][5] Lisszabon[6] |
| Sírhely | Santa Comba Dão |
| Párt | National Union |
| Foglalkozás |
|
| Iskolái | University of Coimbra |
| Halál oka | tüdőembólia |
| Vallás | római katolikus egyház |
| Díjak |
|
 | |
| António de Oliveira Salazar aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz António de Oliveira Salazar témájú médiaállományokat. | |
António de Oliveira Salazar (Vimiero, 1889. április 28. – Lisszabon, 1970. július 27.) pénzügyi szakember, politikus, Portugália diktatórikus hatalmú miniszterelnöke 1932-től 1968-ig. Nevéhez fűződik az autoriter Estado Novo rendszer kialakítása, országa gazdaságának konszolidálása, majd a gyarmatok megtartásáért vívott kétségbeesett háború és az ezt követő gazdasági válság.
Ifjúkor, tanulmányok[szerkesztés]
Salazar a Coimbrától nem messze fekvő Santa Comba Dão nevű kisvároshoz tartozó Vimieróban született egy számadótiszt gyermekeként. Papnak készült, Viseuban egyházi iskolába járt, majd Coimbrában végezte el az egyetemet 1914-ben. Hamarosan ugyanitt politika-gazdasági előadó lett. Bár pappá nem szentelték, mindvégig aszkétikus életvitelt folytatott. Mélyen vallásos lévén kezdettől fogva az 1910-ben kikiáltott, szekularizációt és egyéb egyházellenes intézkedéseket foganatosító köztársaság ellenzői közé tartozott.
Politika keresztényszocialista alapokon[szerkesztés]
A tanárként is aktívan politizáló Salazart az 1921-es választásokon a Katolikus Centrumpárt színeiben beválasztották a Nemzetgyűlésbe (Assemblia Nacional), ám helyét nem foglalta el, ugyanis hasztalannak gondolta az ilyesféle politizálást. 1926-ban Gomes da Costa tábornok katonai puccsot hajtott végre, ám uralma nem volt tartós: magas rangú tisztek váltogatták egymást az államfői poszton, és a királyságot sem restaurálták. Salazar 1926 júniusában az egyik ilyen tiszt, José Mendes Cabeçadas kormányának pénzügyminisztere volt, de mindössze öt napig viselte a tisztséget: látva, hogy milyen labilis a vezető körök helyzete, visszavonult Coimbrába, és a Novidades című katolikus lap hasábjain 1927 decembere és 1928 januárja között cikksorozatban kritizálta a katonai kormányzat 12 millió fontnyi népszövetségi hitelkérelmét.
Salazar, a pénzügyi mágus[szerkesztés]
1928 márciusában Óscar Carmona tábornok mint államfő, a republikánus José Vicente de Freitas őrnagyot nevezte ki kormányfővé, aki Salazart hívta meg a pénzügyminiszteri posztra. A tekintélyes szakember kemény feltételekkel volt hajlandó elfoglalni a tárcát: gyakorlatilag teljes felügyeletet gyakorolhatott minden minisztérium költségvetése felett. Centralizált monetáris politikájával, a bevételi források növelésével és a kiadások csökkentésével hamarosan sikereket ért el. Egyensúlyba hozta az államháztartást, sőt hosszú idő után először Portugália pozitív mérleggel zárhatta az évet intézkedéseinek köszönhetően.
Salazar a Freitas után kinevezett Artur Ivens Ferraz és az őt követő Domingos Oliveria kormányában is megőrizte a pénzügyminiszteri tárcát. Első sikeres évétől kezdve egyre inkább ő tűnt a káosz egyetlen lehetséges megoldójának. Tekintélye nemsokára beárnyékolta a jelentéktelen katonai kormányokét is, és lassanként kiformálódott támogatóinak tábora. Az egyház benne látta a köztársasági antiklerikalizmus szétzúzóját, a nagytőkések rengeteg hasznot húztak gazdasági stabilizációjából, az értelmiség és a katonaság egy része pedig azonosult antiliberális, antikommunista, autoriter nézeteivel.
Portugália diktátora[szerkesztés]
Salazar pénzügyminiszterként hosszú távú politikai terveket is kovácsolt, és elképzeléseit egy erős, tekintélyelvű államról már 1930-ban felvázolta beszédeiben. A hadsereg elfogadta, és Oliveira tábornok kormányának lemondásakor, 1932. július 5-én Carmona elnök Salazart tette meg kormányfőnek. Az új miniszterelnök 1933-ban új, korporativista szellemiségű alkotmányt adott ki, amivel megteremtette az „Új Államot” (Estado Novo), melynek 35 éven át maradt teljhatalmú ura.
A Portugál Estado Novo[szerkesztés]
Az új alkotmány értelmében a miniszterelnök – Salazar – csak az államelnöknek volt felelős, noha valójában ő irányította az országot. (Egyébként miniszterelnöksége alatt hárman töltötték be a köztársasági elnöki hivatalt: Carmona 1951-ben bekövetkezett haláláig, az önállósodni kívánó Francisco Craveiro Lopes 1958-ig, majd Américo Tomás, aki 1974-ig, a rendszer bukásáig maradt hivatalban.) Miniszterelnöksége mellett a spanyol polgárháború és a második világháború idején ő viselte a kül- és hadügyminiszteri hivatalt is.
Csak egy párt, a Salazar vezette Nemzeti Unió (União Nacional) működését engedélyezték, bár ennek sem volt jelentős beleszólása az egyszemélyi uralomba. Rendszeresen tartottak ellenzék nélküli választásokat. Portugáliában a nők ekkor nyerték el a – valójában értéktelen – szavazati jogot. A parlament eljelentéktelenedett. Létrejött a Korporációk Kamarája, ami olasz fasiszta mintára a gazdaság különféle ágazatainak dolgozóit, munkaadóit és értelmiségijeit tömörítette a független szakszervezetek helyett. Az ellenzéket a politikai rendőrség (Polícia Internacional e de Defesa do Estado- PIDE) felügyelte. Bár Salazar rezsimjét szokás fasisztának bélyegezni, ő maga soha nem tekintette magát ilyennek, és be is tiltotta a Benito Mussolini eszméivel rokonszenvező Nemzeti Szindikalizmust. A vezető politikai csoportnak nem volt egységes ideológiája, bár a világháború végéig használatban voltak különféle fasiszta-náci szimbólumok és gesztusok (például karlendítéses köszönés). Valójában az egész Új Állam irányítása egy személyben Salazar kezében összpontosult, az ő elképzelései alkották a hivatalos ideológiát.
A világháború után Salazar látszólag demokratizálta rendszerét, de az egyetlen ellenzéki egységszervezettel, a Demokratikus Egységmozgalommal (Movimento de Unidade Democrática) szemben végig megmaradt a kormány fölénye. Mindössze az 1958-as elnökválasztásokon forgott veszélyben a salazari fölény, amikor a leváltását kilátásba helyező Humberto Delgado tábornok 25%-ot ért el a népszavazáson. Ekkor új rendeletekkel erősítették meg a miniszterelnök jelöltje, Américo Tomás fölényét. A korábbi köztársasági elnök, Lopes a honvédelmi miniszterrel, Júlio Botelho Monizzal és más elégedetlen katonatisztekkel puccsot kísérelt meg a miniszterelnök ellen 1961-ben, de a rosszul előkészített szervezkedést idejekorán felszámolták. Az egyházzal ápolt jó kapcsolatok a hatvanas évekre megromlottak, mivel Salazar is csak mérsékelt engedményeket tett a katolikusoknak.
Salazar országlásának kétségtelen eredménye volt, hogy sikerült rendeznie a portugál állam pénzügyi helyzetét, ugyanakkor ennek az volt az ára, hogy az ország lakói rendkívüli szegénységben éltek. A szigorú gazdasági intézkedések elsősorban a parasztságot és a munkásokat terhelték, a nagytőkések viszont meggazdagodtak. A munkaerő olcsóságát kihasználva jelentős mennyiségű külföldi tőke települt az országba.
-
António de Oliveira Salazar portugál miniszterelnök 1939-ben. -
Francisco Higino Craveiro Lopes (1894-1964) tábornok, portugál köztársasági elnök (1951-1958).
Salazar külpolitikája[szerkesztés]
Nem utolsósorban gazdaságpolitikájának köszönhetően az Új Állam fennállása során jó kapcsolatokat ápolt minden nagyhatalommal, a kommunista Szovjetunió kivételével. A szomszédos Spanyolországban zajló polgárháború idején (1936–1939) a portugál kormányzat – bár aláírta a be nem avatkozási egyezményt – egyértelműen a nemzetiek mellé állt: nemcsak megtagadta a független külföldi megfigyelők Portugáliába jövetelét, hanem német és olasz csapatokat, körülbelül 20 000 portugál önkéntest, illetve anyagi természetű utánpótlást is szállított Franco seregének. A menekülő köztársaságiakat sem fogadta be.
A második világháború kezdetén Salazar a semlegességet választotta, és 1939-ben ő terjesztette a Caudillo elé a kölcsönös védelemről és semlegességről szóló Ibériai Paktumot. Bár voltak radikális portugál csoportok, amelyek előnyösnek ítélték Portugália részvételét a tengelyhatalmak oldalán Nagy-Britannia ellen, és Salazar is a Tengely erőivel szimpatizált, hadba lépésre mégsem került sor. Ebben szerepe volt, hogy 1941–1945 között a japán haderő megszállva tartotta Makaó és Kelet-Timor portugál gyarmatokat. A német vereségeket látva, 1943-ban Salazar felajánlotta az Azori-szigeteket flotta-támaszpontul a szövetséges erőknek, és a portugál gyarmatokon kibányászott krómot és rezet is rendelkezésükre bocsátotta, de nem üzent hadat a tengelyhatalmaknak. A holokauszt idején körülbelül százezer zsidó lelt menedékre Portugáliában.
1949-ben Portugália a NATO tagja lett. Az ENSZ-be viszont csak 1955-ben léphetett be, addigi kísérleteit a Szovjetunió, mint állandó tag, megvétózta.
Gyarmati háborúk[szerkesztés]
Portugália semlegességét egyfelől a hagyományosan jó brit-portugál kapcsolatok, másfelől pedig Salazar gyarmatokra támaszkodó gazdaságpolitikája indokolta. A 20. század közepéig portugál kézben voltak az Azori-szigetek, Madeira, a Zöld-foki-szigetek, São Tomé és Príncipe, Angola (és Cabinda), Portugál Guinea (ma Bissau-Guinea), Mozambik, Indiában Goa, Damão és Diu, illetve Makaó Kínában, és Kelet-Timor Indonéziában, azaz a kisebbik ibériai ország a világ harmadik legnagyobb gyarmattartója volt. Salazar igyekezett önellátásra ösztökélni a gyarmatokat, miközben nagy hasznot húzott az ott termelt árucikkek eladásából. Mivel létfontosságú volt az ország számára a gyarmatbirodalom, nem vette figyelembe az 1960-as ENSZ-határozatot a gyarmatok kiürítéséről, helyette tartományokká szervezte át a területeket.
1961-ben az indiai haderő elfoglalta a helyi portugál telepeket. Ezzel párhuzamosan az afrikai gyarmatokon is felélénkültek a függetlenségi mozgalmak, amiket a helyi, minimálisan ellátott adminisztráció nem tudott kezelni. Salazar úgy döntött, hogy az ENSZ és a NATO tiltakozása ellenére minden áron megakadályozza a gyarmatok felszabadulását, és rengeteg pénzt ölt abba, hogy a portugál haderő jelentős részét (1974-re mintegy 80%-át, kb. 140 000 embert) Afrikába helyezve fenntartsa a rendet. Ez többé-kevésbé sikerült is, ám az államháztartás igencsak megsínylette a háborús kiadásokat, melyek végül elérték az éves GDP 40%-át. A gyarmati háborúk Salazar halála után, a hetvenes években értek véget, miután az új portugál vezetés az afrikai gyarmatok feladása mellett döntött.
-
Portugál India (Estado da Índia, azaz Goa, Damão és Diu) címere. -
Portugál Angola címere. -
Portugál Mozambik címere. -
Portugál Guinea címere. -
Portugál São Tomé és Príncipe címere. -
A Zöld-foki szigetek portugál gyarmati címere. -
Portugál Makaó gyarmati címere. -
Portugál Timor címere.
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
.svg)
Salazar halála, az Estado Novo vége[szerkesztés]
1968. augusztus 3-án a teljhatalmú miniszterelnök egy otthoni baleset következtében súlyos agykárosodást szenvedett, így Tomás köztársasági elnök kénytelen volt leváltani 1968. szeptember 27-én. Jellemző, hogy ezt a tényt magával Salazarral nem merték közölni, így 1970-ben úgy halt meg, hogy azt hitte, még mindig ő Portugália teljhatalmú miniszterelnöke. A helyére Américo Tomás a Nemzeti Unió egy mérsékeltebb irányvonalat képviselő politikusát, a korporativista alkotmány egyik kidolgozóját, Marcello Caetanót nevezte ki kormányfőnek. Salazar magatehetetlen állapotban kórházban élte le élete utolsó másfél évét.
Az Estado Novo „hivatalosan” 1974. április 25-én ért véget, amikor a hadsereg a lakosság támogatásával átvette a hatalmat a "szegfűs forradalom" (Revolução dos Cravos) során. Ezután Marcello Caetano kormányfő és Américo Tomás köztársasági elnök Brazíliába menekültek, Caetano (Rio de Janeiróban halt meg 1980-ban), a hatalmat pedig egy héttagú katonai junta, a Nemzeti Megmentés Tanácsa (Junta de Salvação Nacional) vette át, António de Spínola tábornok vezetésével.
Végül számos politikai fordulatot, katonai, valamint jobb- és baloldali puccskísérletet követően – 18 évvel Salazar balesete után –, 1986-ban egy civil politikust, Mário Soarest választották meg Portugália köztársasági elnökének, ezzel mintegy befejezve a demokratikus átmenetet.
-
Az iskolai tantermek kötelező elemei Salazar alatt: feszület, valamint a teljhatalmú miniszterelnök és az államfő, Américo Tomás hivatalos portréi. -
Marcello Caetano (1906-1980) Portugália miniszterelnöke (1968-1974).
Művei magyarul[szerkesztés]
- Békés forradalom; ford. Lovass Gyula, előszó Teleki Pál; Athenaeum, Bp., 1940
- Békés forradalom; ford. Lovass Gyula, előszó Teleki Pál, tan. Ottlik György; Athenaeum, Bp., 1941
További információk[szerkesztés]
- Pajzs Elemér: Salazar. Egy kis ország nagy építője; Auróra, Bp., 1942
- Helena Pinto Janeiro: Salazar és Pétain. Portugál-francia kapcsolatok a második világháború alatt, 1940-1944; előszó José Medeiros Ferreira, ford. Székely Ervin; Osiris, Bp., 2004
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2015. augusztus 13.)
- ↑ a b Encyclopædia Britannica (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b filmportal.de. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ a b Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
- ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 31.)
| Elődje: Júlio Domingos de Oliveira |
Portugália miniszterelnöke 1932–1968 |
Utódja: Marcello Caetano |
