Abe Sinzó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Abe Sinzó
Abe Shinzō.jpg
Abe Sinzó a heiligendammi G8-csúcson, 2007 júliusában
Japán 90. miniszterelnöke
Hivatali idő
2006. szeptember 26.2007. szeptember 26.
Előd Koizumi Dzsunicsiró
Utód Fukuda Jaszuo
Japán 96. miniszterelnöke
Hivatalban
Hivatalba lépés: 2012. december 26.
Előd Noda Josihiko
Császár Akihito

Született 1954. szeptember 21. (59 éves)
Japán Nagato, Japán
Párt Liberális Demokrata Párt
Választókerület 4. kerület, Jamagucsi

Házastárs Abe Akie
Foglalkozás jog és politikatudomány
Vallás buddhizmus és sintó[1]

Abe Sinzó (japánul: 安倍 晋三, nyugaton: Shinzō Abe) (Nagato, 1954. szeptember 21. –) japán politikus, a Liberális Demokrata Párt volt főtitkára, Japán 90. miniszterelnöke. A Japán Országgyűlés soron kívüli ülésén választották meg kormányfőnek 2006. szeptember 26-án. Ő volt Japán eddigi legfiatalabb második világháború utáni miniszterelnöke és az első, aki a háború után született. 2007. szeptember 12-én váratlanul lemondott több hónapnyi politikai nyomás, népszerűtlenség és az ellenzék folyamatason, heves támadásai miatt.[2] Szeptember 23-án a kormányzó LDP Fukuda Jaszuót választotta meg Abe utódjának a párt elnöki posztján.[3] 2007. szeptember 25-én az új pártelnököt a Japán Országgyűlés alsóháza miniszterelnöknek is megválasztotta.

Abe politikusi hagyományokkal rendelkező családba született és politikatudományi szakon tanult Japánban, később az Egyesült Államokban. A magánszektorban dolgozott 1982-ig, amikor kormányzati hivatalban kapott állást. 1993. július 18-án megnyerte a képviselőházi választást Jamagucsi prefektúra 4. választókerületében. Mori Josiró és Koizumi Dzsunicsiró kormányzása alatt több poszton szolgált, az utóbbi kormányában (2005. október 31-e és 2006. szeptember 26-a között) a kabinet főtitkáraként. Országos ismertséget az Észak-Korea elleni kemény állásfoglalásával szerzett, amely elősegítette abban is, hogy az LDP elnökévé és Japán miniszterelnökévé váljon. Abe Jamagucsi prefektúra 4. választókerületének képviselője a japán parlament alsóházában.[4] Ezt a tisztséget 1995. október 20-a óta tölti be. A 2012-es választásokon pártja elsöprő győzelmet aratott, és Abét ujra miniszterelnökké választották.[5]

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe édesapja, Abe Sintaró a japán Liberális Demokrata Párt főtitkára volt, és több miniszteri posztot is betöltött. Édesanyja, Kisi Jóko,[6] Kisi Noboszuke lánya. Noboszuke 1957 és 1960 között Japán miniszterelnöke volt. Apai nagyapja, Abe Kan, egy Jamagucsi prefektúrabéli település polgármestere, majd később a parlament alsóházának tagja volt. Abe nagy-nagybátyja, Szató Eiszaku, szintén japán kormányfő volt, 1964 és 1972 között. Bátyja, Kisi Nobuo szintén politikus, a Tanácsosok Házának tagja.

Felesége Abe Akie, leánykori nevén Macuzaki Akie, akivel 1987-ben kötöttek házasságot. Akie háziasszony és alkalmi rádiós lemezlovas. Közös gyermekük nincs.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az akkor még főállamtitkár Abe a Harvard Egyetem diákjainak egy csoportjával. Siozaki Jaszuhisza, volt államtitkára, balra áll tőle.
Abe és felesége az amerikai elnöki párral

Abe Nagato városában született, ám nem sokkal később családjával Tokióba költözött. A Szeikei Gakuen Alapiskolán tanult, a középiskolai végtettséget a Szeikei Középiskolán szerezte meg. Iskoláiban liberális nézeteket tanítottak neki és diáktársainak, önállóságra nevelték őket.[7] 1977-ben végzett a Szeikei Egyetem jogi karán,[8] ahol politikatudományt hallgatott. Az egyetem elvégzése után az Egyesült Államokba költözött, ahol angolul tanult és a Dél-kaliforniai Egyetemre járt. Japánba való visszatérésekor, 1979-ben, a Kobe Steelnél, az ország egyik legnagyobb acélipari cégénél kezdett dolgozni.[9] A vállalatot 1982-ben hagyta el. Számos kormányzati tisztséget töltött be: dolgozott a külügyminiszter személyes tanácsadójaként, az LDP-főtanács vezetőjének és az LDP főtitkárának titkáraként is.[10]

Politikai pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1993-ban, két évvel édesapja halála után, Abet a Jamagucsi prefektúra 1. választókörletének parlamenti képviselőjévé választották.[11] A prefektúra történelmének legtöbb szavazatát kapta meg. 1996-ban már a prefektúra 4. választókerülében jelöltette magát képviselőnek, sikeresen. 1999-ben az országgyűlés szociális bizottságának vezetője lett. 2000 és 2003 kötött, Mori Josiró és Koizumi Dzsunicsiró kormányában a kormány főtitkárának helyettese volt. 2003-ban jelölték az LDP elnöki posztjára, de a választásokat elvesztette Koizumi javára.

Abe volt a japán kormány fő tárgyalója az Észak-Koreába elhurcolt japán állampolgárok családjai részéről. 2002-ben elősegítette és részt is vett a Koizumi és Kim Dzsongil közti találkozón. Az észak-koreai vezérrel ellenkezve kitartott az elraboltak Japánba való látogatásai mellett, amivel országos ismertséget szerzett.

2005. október 30-én Koizumi Hoszoda Hirojuki utódaként a kormány főtitkárának nevezte ki.[12]

Az LDP-n belül egy kutatócsoport vezetője volt, amely a túlzott szexuális és nemtől független oktatásról végzett közvéleménykutatást. A csapat kifogásolta, hogy a tantermi segédeszközöket a diákok korát figyelembevétele nélkül választják meg. A fiúk és lányok hagyományos fesztiváljának betiltását és a két nem együttes testnevelési oktatását is ellenezték. A csoport a Demokrata Párttal szemben helyezkedett el, amely támogatta az ilyen politikát.

2006. szeptember 20-án a kormányzó LDP elnöke lett. Fő ellenfelei a pártelnöki és egyben miniszterelnöki posztra Tanigaki Szadakazu és Aszó Taró voltak. A kezdeti felmérések alapján a legesélyesebb Fukuda Jaszuo volt, de ő később nem indult a választásokon. Mori Josiró korábbi miniszterelnök, akinek a frakciójába Fukuda és Abe is tartozott, Abe Sinzót támogatta.

2006. szeptember 26-án Abet megválasztották miniszterelnöknek[13] az országgyűlés alsóházában 475-ből 339 szavazattal és a felsőházban döntő többséggel.

A miniszterelnöki poszton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervei szerint megreformálta volna az oktatásügyet, állandó helyet szerzett volna Japánnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában, a költségvetésben pótolta volna a kieső bevételeket miközben megőrizte volna a bruttó hazai termék 3%-os növekedését és javította volna Japán kapcsolatait Dél-Koreával és Kínával.[14]

Belpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megválasztása után Abe elkötelezte magát a Koizumi-féle költségvetési politika folytatása mellett.[15] Pénzügyminiszterének az adószakertő Omi Kódzsit választotta, aki adónöveléssel kívánta pótolni a költségvetési hiányt. A miniszterelnök ettől elhatárolódott és a kiadások csökkentését választotta a költségvetés helyreállítására.[16]

Kormányzása alatt a legnagyobb port a történelemkönyvekkel és a második világháborús japán szerepvállalással kapcsolatos nézetei kavarták. Abe már 1997 óta támogatta a történelemtankönyv reformját és az azt szorgalmazó, vitatott csoportosulást. Abe az új tankönyvekbe nem akarta belefoglalni a második világháborús japán háborús bűnöket (többek között a szexrabszolgaságot). Véleménye szerinte a történelemórákon a diákok nemzeti öntudatát építeni, nem pedig rombolni kell. Ellenezte azt is, hogy Dél-Korea és Kína kritizálja a könyveket és ezzel beleszóljon japán belügyeibe.[17]

2006. október 6-án a Japán Országgyűlés ülésén Abe több évnyi ellenkezés után nyilvánosan elfogadja a szexuális rabszolgaság voltát, amelyet a japán állam már 1993-ban hivatalosan elismert. Több beszédében és könyvében azonban továbbra is azt állította, hogy a Tokió Perben emberiség elleni bűncselekményekkel vádoltak a japán törvények szerint nem követtek el bűncselekményt. Tagadta azt is, hogy Mandzsukuo bábállam lett volna.[18] 2007. március 1-jén Abe beszédében újra megkérdőjelezte a szexuális rabszolgaságot.[19] A kijelentetés nagy felháborodást keltett [apán szomszédainál, főként az érintett államokban.

A konzervatív Abe nem támogatta, hogy a japán császári trónra nő is ülhessen.

A parlamenttel elfogadtatta azt a törvényt, amely a Védelmi Ügynökséget felújította Honvédelmi Minisztériummá. Törekedett az alkotmány 9. paragrafusának átdolgozására, hogy Japán rendelkezhessen valódi hadsereggel.

Külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe egy öntudatosabb külpolitikát alkalmazott. Japánt a nemzetközi színtéren nagyobb szerephez akarta juttatni. Elődjéhez, Koizumihoz hasonlóan támogatta országa és az Amerikai Egyesült Államok közti szoros politikai és főként katonai szövetséget.

Észak-Korea[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe Sinzó kemélyen foglalt állást Észak-Korea és a japán állampolgárok észak-koreai elrablása ügyében.

2002-ben a Japán és Észak-Korea közti tárgyalásokon Koizumi Dzsunicsiró és Kim Dzsongil megegyeztek abban, hogy az elrabolt állampolgárok rövid időre meglátogathatják hazájukat. Az első ilyen látogatás második hetében a Japán Országgyűlés úgy döntött, hogy az elraboltak nem térhetnek vissza családjaikhoz Észak-Koreába. Abe Tovább egy gyönyörű nemzet felé (eredeti japán nevén 美しい国へ, átírással Ucukusí kuni e) című bestseller könyvében bizalmat szavazott ennek a politikai elhatározásnak. Észak-Korea a japánok döntését a diplomáciai ígéret megszegésének nyilvánította, a két ország közötti tárgyalások emiatt megszakadtak.

2006. július 7-én Észak-Korea rakétakísérleteket hajtott végre a Japán-tenger felett. Aszó Taró hivatalban levő külügyminiszter azt az elhatározását, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsába Észak-Korea elleni szankciókról szóló tervezetet nyújtson be, Abe, akkor még a Koizumi-kormány főtitkáraként is erősen támogatta.[20]

India[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe 2007 augusztusában 3 napra Indiába látogatott. Célja egy új ázsiai szövetség kialakítása volt a növekvő kínai gazdasági, politikai és katonai befolyás ellensúlyozására.[21] Az indiai-japán és a indiai-ausztrál „kapocs” lett volna a szövetség megszületése (az amerikai-ausztrál, amerikai-japán, japán-ausztrál és amerikai-indiai szövetségek akkor már léteztek). Kína az országok közti együttműködést „ázsiai NATO”-nak minősítette.

Abe India-politikájának alapja Japán újjáéledő gazdaságának segítése volt, miközben az ország új stratégiai partnert szerzett volna magának. India az egyetlen ázsiai nagyhatalom, amelynek a múltban nem volt komoly katonai összetűzése Japánnal. A legtöbb indiai Japánt az indiai függetlenség segítőjének (a japánok a második világháború alatt támogatták Netadzsi és Indiai Nemzeti Hadseregének függetlenségi mozgalmát) és pacifista országnak tekintik. Az indiai Radhabinod Pal bíró a Tokiói per alatt egyedül hitt a japán katonai vezetés ártatlanságában, ezzel az indiaiak rokonszenvesnek tűnnek a japánok szemében.

Lemondása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dél-koreai, az amerikai és japán miniszterelnök

Macuoka Tosikacu mezőgazdasági, erdészeti és halászati miniszter 2007. május 28-i öngyilkosságát követően Abe és kabinetjének támogatottsága tartósan 30% alá csökkent. A mezőgazdasági miniszteri poszton a Macuokát követő Akagi Norihiko korrupciós botrányai miatt lemondásra kényszerült. 2007. július 29-én a kormányzó LDP, így az Abe-kormány is súlyos vereséget szenvedett a felsőházi választásokon. A többséget az ellenzéki Demokrata Párt szerezte meg.

2007. augusztus 27-én, hogy mentse pártját, Abe új kormányt nevezett ki. Ennek ellenére az új mezőgazdasági miniszter, Endó Takehiko, úgy mint elődje, korrupciós ügyek miatt lemondott mindössze 7 nap után.

Miután visszatért Japánba az ausztráliai APEC-csúcsról, egy 2007. szeptember 12-i sajtókonferencián váratlanul bejelentette lemondását,[22][23][24] három nappal az új parlamenti ciklus megkezdése után. Azt mondta, hogy népszerűtlensége gátolta hogy az új terrorizmus elleni törvényt elfogadja az országgyűlés. 2007. szeptember 13-án a stressz és a kimerültség okozta bélrendszeri gyulladás miatt Abet kórházba szállították[25]

2007. szeptember 23-án az LDP külöleges pártgyűlésén Fukuda Jaszuo 330 voksot kapott a párt 387 képviselőjétől valamint 141 tartományi és helyi vezetőjétől (az egyetlen ellenfele, Aszó Taró, 197 szavazatot szerzett magának), ezzel ő lett az LDP új elnöke és Japán következő miniszterelnöke egyben.[26]

Kormánya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe már megválasztása napján, 2006. szeptember 26-án összeállította kormányát. Az egyetlen miniszter, aki a Koizumi-kormányban is viselt posztot, Aszó Taró volt. Az előző kabinet posztjai mellé Abe öt új tanácsadói tisztséget hozott létre. Az átalakított kormány 2007. augusztus 27-én állt össze.

Tisztség Első kormány
(2006. szeptember 26.)
Első, átalakított kormány
(2007. augusztus 27.)
A kormány főtitkára Siozaki Jaszuhisza Joszano Kaoru
Belügyi és hírközlési miniszter Szuga Josihide Maszuda Hiroja
Igazságügyminiszter Nagasze Dzsinen Hatojama Kunio
Külügyminiszter Aszó Taró Macsimura Nobutaka
Pénzügyminiszter Omi Kódzsi Nugaka Fukusiro
Oktatásügyi, kulturális, sport, tudomány- és
technológiaügyi miniszter
Ibuki Bunmei
Egészség- és munkaügyi, népjóléti miniszter Janagiszava Hakuo Maszuzoe Jóicsi
Földművelésügyi, erdészeti és halászati
miniszter
Macuoka Tosikacu1
Akagi Norihiko1
Endó Takehiko²
Vakabajasi Maszatosi²
Gazdasági, kereskedelmi és iparügyi miniszter Amari Akira
Földügyi, infrastrukturális és közlekedési
miniszter
Fujusiba Tecuzó
Környezetvédelmi miniszter Vakabajasi Maszatosi1 Kamosita Icsiro
Honvédelmi miniszter³ Kjúma Fumio4
Koike Juriko
Komura Maszahiko
Közbiztonsági és katasztrófamegelőzési
miniszter
Mizote Kenszei Izumi Sinja
Gazdasági és költségvetési politikáért felelős
tárca nélküli miniszter
Óta Hiroko
Pénzügyi politikáért felelős tárca nélküli
miniszter
Jamamoto Judzsi Vatanabe Josimi5
Közigazgatási reformért felelős
tárca nélküli miniszter
Szata Genicsiró
Vatanabe Josimi5
Szabályozási reformért felelős tárca nélküli
miniszter
Kisida Fumio
Okinaváért, az északi területekért és
technológiáért felelős tárca nélküli miniszter
Takaicsi Szanae
Születési arányért és nemi egyenlőségért
felelős, ifjúsági tárca nélküli miniszter
Kamikava Jóko
Nemzetbiztonsági tanácsadó Koike Juriko
Gazdaságpolitikai tanácsadó Nemoto Takumi
Tanácsadó az észak-koreai emberrablások
ügyében
Nakajama Kjoko
Oktatásügyi tanácsadó Jamatani Eriko
Közkapcsolati tanácsadó Szeko Hirosige

Jegyzetek:
1 Macuoka Tosikacu 2007. május 28-án öngyilkosságot követett el korrupciós vádak miatt. Utódja, Akagi Norihiko 2007. augusztus 1-jén, önként mondott le. Vakabajasi Maszatosi környezetvédelmi minisztert nevezték ki földművelésügyi miniszternek, így ő két tisztséget viselt egyszerre.
² Vakabajasi Maszatosit 2007. szeptember 3-án nevezték ki földművelésügyi miniszternek Endó Takehiko lemondását követően. Endó pénzügyi botrányok miatt mondott le hivatalából.
³ Abe kormányzása előtt ez a tisztség a Védelmi Ügynökség vezértábornoka nevet viselte.
4 Kjuma Fumio 2007. július 3-án mondott le a hirosimai bombázásról tett vitatott kijelentése után. Utódja Koike Juriko nemzetbiztonsági tanácsadó lett.
5 Vatanabe Josimit 2006. december 28-án nevezték ki a közigazgatási reformért felelős tárca nélküli miniszternek Szata Genicsiró lemondása után. A posztot a szabályozási reformért felelős tárca nélküli miniszter tisztség mellett töltötte be.

Kormányzása után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2010. augusztus 10-én Kan Naoto demokrata párti miniszterelnök és kormánya bocsánatot kért Dél-Koreától a japán megszállásért. Abe kritizálta a kormány lépéset, a kiadott közleményt meggondolatlannak, Kant és kabinetfőtitkárát, Szengoku Jositót pedig tudatlannak nevezte a történelmi ügyek kezelésében.[27][28]

Újra Japán élén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2012. szeptember 26-án Abét újraválasztották pártja, az akkor ellenzékben lévő Liberális Demokrata Párt elnöki posztjára. Kampányában a gazdaság fellendítésére tett ígéretet, illetve határozottabb fellépést sürgetett Kínával szemben a Szenkaku-szigetek (kínaiul Tiaojü-szigetek) körül kialakult vitában.[29] A 2012 decemberi választásokon fölényes győzelemre vezetette pártját, december 26-án a japán parlament másodszor is miniszterelnöknek választotta.[30]

Belpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatalba lépése után agresszív gazdaság- és monetáris politikába fogott: január első felében a kormány gazdaságélénkítő csomagot hagyott jóvá (amelynek nagy része a 2011-ben földrengéssel és szökőárral sújtott területek újjáépítésére, valamint infrastruktúra-fejlesztésre van kijelölve),[31] a jegybankkal 2%-os inflációs célt fogadtatott el,[32] illetve annak élére a saját maga által is valott nézeteket (az újfajta, határozottabb gazdaságpolitikai és monetáris megközelítést) hangoztató és a kormány politikáját támogató Kuroda Haruhikót ültette.[33]

Külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe újonnani kormányra kerülése után is kiemelkedő fontosságúnak tartotta az indiai–japán kapcsolatokat. 2013 májusában a Japánba látogató Manmohan Szingh indiai miniszterelnök és Abe közös nyilatkozatban kötelezték el magukat a békés célú nukleáris együttműködés mellett. Megegyeztek, hogy felgyorsítják a két ország között zajló tárgyalásokat azon egyezmény megkötéséről, amelynek értelmében Japán nukleáris technológiát és felszerelést nyújt majd át Indiának. A két miniszterelnök elkötelezte magát a további, gyakoribb indiai-óceáni közös haditengerészeti gyakorlatok mellett is.[34]

Frakciói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abe a Liberális Demokrata Párton belül a Mori frakció (hivatalos japán nevén 清和政策研究会, átírással Szeiva Szeiszaku Kenkjó-kai) tagja. A frakciót Mori Josiró volt japán miniszterelnök vezeti. Koizumi Dzsunicsiró régebben tagja volt a Mori frakciónak, de elhagyta, mivel egy magas párttisztséget fogadott el. 1986-tól 1991-ig Abe apja, Abe Sintaró vezette ezt a frakciót.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 自民党に要望書  立党50周年・参院選にむけ (japán nyelven). Sinseiren, 2006. (Hozzáférés: 2008. szeptember 22.)
  2. Nakata Hiroko: Abe announces he will resign (angol nyelven). The Japan Times, 2007. szeptember 13. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  3. Fukuda set to become new Japan PM (angol nyelven). CNN, 2007. szeptember 23. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  4. Members: A (angol nyelven). Súgiin, 2008. április 30. (Hozzáférés: 2008. június 26.)
  5. Shinzo Abe elected Japan's Prime Minister. Sina, 2012. december 16. (Hozzáférés: 2012. december 19.)
  6. Alexander Pappas: The Next One: Shinzo Abe (angol nyelven). Jpop.com, 2006. október 3. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  7. Bert Edström: The Success of a Successor: Abe Shinzo and Japan’s Foreign Policy (angol nyelven) (pdf) pp. 18, 2007. május. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  8. 安倍晋三氏 内閣総理大臣就任をお祝いする会が開催されました (japán nyelven). Szeikei Egyetem, 2007. november 24. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  9. Profile: Shinzo Abe (angol nyelven). BBC News, 2007. szeptember 12. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  10. Shinzo Abe (angol és japán nyelven). Abe Sinzó hivatalos weboldala, 2007. november 24. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  11. Shinzo Abe Profile. www.s-abe.or.jp. (Hozzáférés: 2008. szeptember 24.)
  12. Brian Walsh: The Abe Enigma (angol nyelven). TIME, 2006. szeptember 11. (Hozzáférés: 2008. január 1.)
  13. Abe elected as new Japan premier (angol nyelven). BBC, 2006. szeptember 26. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  14. Hiszane Maszaki: Abe's multiple policy dilemmas (angol nyelven). Asia Times, 2006. szeptember 28. (Hozzáférés: 2008. július 1.)
  15. John Brinsley: Abe Is Chosen as Japan's Youngest Leader in 65 Years (angol nyelven). Bloomberg, 2006. szeptember 26. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  16. Majumi Ocuma: Japan's Abe Unexpectedly Names Omi Finamci Minister (angol nyelven). Bloomberg, 2006. szeptember 26. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.).
  17. 日本歴史教科書問題 (japán nyelven). S-abe.or.jp, 2004. április 16. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  18. 志位委員長の発言 (japán nyelven). Japán Kommunista Párt, 2005. augusztus 1. (Hozzáférés: 2008. július 4.)
  19. A japán kormányfő letagadta a világháborús szexrabszolgák létét (magyar nyelven). Múlt-kor történelmi portál, 2007. március 5. (Hozzáférés: 2008. július 4.)
  20. Alexander Pappas: The Next One: Shinzo Abe (angol nyelven). Jpop.com, 2006. október 3. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  21. Shekhar Iyer: As comrades listen, Abe moots 'Asian Nato' (angol nyelven). Hindustan Times, 2007. augusztus 23. (Hozzáférés: 2008. június 30.)
  22. Abe steps down as prime minister (angol nyelven). Mainichi Daily News, 2007. szeptember 12. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  23. Embattled Japanese PM stepping down (angol nyelven). CBC News, 2007. szeptember 12. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  24. Japanese prime minister resigns (angol nyelven). BBC News, 2007. szeptember 12. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  25. Kórházban Abe Sinzó, megkezdődött a japán utódlás (magyar nyelven). Népszabadság, 2007. szeptember 13. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  26. Fukuda set to become new Japan PM (angol nyelven). CNN Asia, 2007. szeptember 23. (Hozzáférés: 2007. szeptember 24.)
  27. Moon Gwang-lip: Japan's premier admits coercive annexation. JoongAng Daily, 2010. augusztus 11. (Hozzáférés: 2010. augusztus 11.)
  28. Statement on S Korea reflects Kan's bid to give gov't new image. Japan Today, 2010. (Hozzáférés: 2010. augusztus 11.)
  29. Foster, Malcolm: Ex-PM Abe wins vote to lead Japan opposition party. AP, 2012. szeptember 26. (Hozzáférés: 2013. május 16.)
  30. Talmadge, Eric: New Japan PM: Saving economic crisis top mission. AP, 2012. december 26. (Hozzáférés: 2013. május 16.)
  31. Kurtenbach, Elaine: Beset by risks, Japan seeks boost from stimulus. AP, 2013. január 11. (Hozzáférés: 2013. május 16.)
  32. Kurtenbach, Elaine: Bank of Japan sets 2 percent inflation target. AP, 2013. január 22. (Hozzáférés: 2013. május 16.)
  33. Tabuchi, Hiroko; Wassener, Bettina: Japan Nominates New Central Bank Chief. The New York Times, 2013. február 27. (Hozzáférés: 2013. május 16.)
  34. Joint Statement on Prime Minister's visit to Japan: Strengthening the Strategic and Global Partnership between India and Japan beyond the 60th Anniversary of Diplomatic Relations. Ministry of External Affairs – Government of India, 2013. május 29. (Hozzáférés: 2013. május 29.)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Abe Sinzó témájú médiaállományokat.


Elődje:
Noda Josihiko
Japán miniszterelnöke
2012. december 26.
Emblem of the Prime Minister of Japan.svg
Utódja:
'
Elődje:
Koizumi Dzsunicsiró
Japán miniszterelnöke
2006. szeptember 26.2007. szeptember 25.
Emblem of the Prime Minister of Japan.svg
Utódja:
Fukuda Jaszuo