Az afroamerikaiak katonai története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A 332. vadászrepülő egység, 1945 márciusában egy olaszországi légibázison tartott eligazításon.

Az afroamerikaik katonai története az amerikai kolóniákra érkező első fekete rabszolgáktól terjed a mai napig. Az afroamerikaiak az Egyesült Államok minden háborújában részt vettek, köztük az amerikai függetlenségi háborúban, az 1812-es háborúban, a mexikói–amerikai háborúban, az amerikai polgárháborúban, a spanyol–amerikai háborúban, a két világháborúban, a koreai háborúban, a vietnámi háborúban, az öbölháborúban, az afgán és iraki háborúban, valamint más kisebb konfliktusokban.

Amerikai függetlenségi háború[szerkesztés]

Crispus Attucks egy ikonikus hazafi volt, 1770-ben a királyi katonák lőtték le a bostoni mészárlásban.

A fekete rabszolgák és szabad feketék egyaránt szolgáltak mindkét oldalon a háború alatt.[1] A legutóbbi kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy körülbelül 9000 fekete patrióta katonát számoltak, a kontinentális hadseregben a haditengerészetben, az állami milíciaegységekben, a partizánhajókon, valamint a tisztek és kémek szolgáiként.[2]

A fekete katonák kezdettől fogva szolgáltak az északi milíciákban, de ez tilos volt délen, ahol a rabszolga tulajdonosok tartottak a rabszolgák felfegyverkezésétől. John Murray Dunmore 4. earlje, Virginia királyi kormányzója 1775 novemberében emancipációs nyilatkozatot adott ki, amiben szabadságot ígér azoknak a szökött rabszolgáknak, akik harcolnak a britekért. 1779-ben Sir Henry Clinton hasonló kiáltványt adott ki New Yorkban, ezeknek köszönhetően több mint 100 000 rabszolga szökött el a brit vonalakra, azonban alig 1000 állt katonának közölük.[3] A többiek többsége küldöncként, szerelőként, munkásként, szolgaként, felderítőként szolgált, azonban több mint a felük meghalt, amikor a brit erőkön végigsöpört a himlőjárvány, illetve sokan elhagyták a brit vonalakat, amikor az élelmiszerek fogytán voltak. John Murray ígéretei ellenére a többség nem kapta meg a szabadságot. A sok fekete lojalista leszármazottai, ma Kanadában és Sierra Leonéban élnek. A fekete lojalisták közül sokan katonai szolgálatot végeztek a brit hadseregben, különösen a háború egyetlen fekete ezredjében, a fekete pionírokban, másoknak nem katonai szolgálat volt a feladatuk.

A munkaerőhiány miatt Washington 1776 januárjában megszüntette a kontinentális hadseregbe a feketék besorozását. Az összes fekete egység Rhode Islandben és Massachusettsben alakult, sok rabszolga ígéretet tett szabadságukért cserébe, hogy a gazdáik helyett szolgálnak, emellett egy másik afroamerikai egység is felállt Haitiban a francia erők kötelékében. Legalább 5000 afroamerikai katona harcolt forradalmárként, és legalább 20 ezer szolgált a britekkel.

Peter Salem és Salem Poor voltak a legnevesebb afroamerikai patrióták ebben a korban, és Colonel Tye talán a legjelentősebb fekete lojalista.

A fekete önkéntesek a dél-karolinai gerillaegységekben is szolgáltak, mint például Francis Marion,[4] csapatában, amelynek fele szabad feketékből állt. Ezek a fekete csapatok kritikus különbséget tettek a mocsarakban folytatott harcok során, még akkor is hatékonyan tartották magukat, amikor sok fehér csapat maláriától vagy sárgaláztól szenvedett.

Az első fekete amerikai, aki a tengerészgyalogságnál harcolt, John Martin volt, más néven Keto, egy delaware-i ember rabszolgája volt, 1776 áprilisában vették fel a gazdája engedélye nélkül a kontinentális kétárbocos USS Reprisal hajóra, kapitánya Miles Pennington volt. Martin másfél évig szolgált a Reprisalon tengerészgyalogsági osztagba, és számos hajó csatában vett részt, beleértve a hajófedélzeti közelharcokat is, de eltűnt az egység többi tagjával együtt, amikor a Reprisal elsüllyedt 1777 októberében.[5] Az 17761777-es években legalább 12 másik fekete szolgált különböző amerikai tengerészeti egységeknél, azonban ennél többen lehetettek szolgálatban, de őket nem azonosították. 1798-ban, amikor az Egyesült Államok Haditengerészeti Hadtestét (USMC) hivatalosan újra felállították, James McHenry hadügyminiszter a szabályaiban meghatározta: „Nem sorozható be fekete, mulatt vagy indián”."[5] A tengerészgyalogság parancsnoka, William Ward Burrows utasította a toborzókat a USMC faji politikájára illetően: „Feketéket és mulattokat is toborozhatsz, de nem sorozhatod be őket.” Ez a politika összhangban állt a régóta fennálló brit haditengerészeti gyakorlattal, amely a tengerészgyalogosok egységének kohézióját tűzte ki célul, az egység csak egyetlen fajból állt, hogy a tagok lojálisak maradjanak, fenntartsák a hajó fegyelmét és segítsék letörni a lázadásokat.[5] Az USMC ezt a politikát 1942-ig tartotta.[6][7]

1812-es háború[szerkesztés]

A festmény az Erie-tavi csatában, Perry egyik afroamerikai evezősét, és egy másik vízben lévő afroamerikai tengerészt ábrázolja.[8]

Az 1812-es háború alatti Erie-tavi csatában a haditengerészeti állományainak egynegyede fekete volt, a nemzeti Capitolium és az ohiói Capitolium falán lévő csatáról készült portré azt mutatja, hogy a feketék jelentős szerepet töltöttek be. Hannibal Collins felszabadított rabszolga, Oliver Hazard Perry személyi szolgája volt, úgy vélik ő volt az evezős az Erie-tavi csatát ábrázoló festményen. Collins a szabadságát az amerikai függetlenségi háború veteránjaként szerezte meg, miután a Rhode Island-i csatában harcolt.[9] Perryt kísérte a haditengerészeti karrierje során és halálakor is vele volt Trinidadban 1819-ben.[10]

A haditengerészetnek nem volt ekkor semmiféle törvényes korlátozása a feketék besorozásával kapcsolatban, mert tartós emberhiány lépett föl. Az 1792-es törvény, amely tiltotta a hadseregbe való feketék besorozását, az Egyesült Államok hadseregének hivatalos politikájává vált 1862-ig. Az egyetlen kivétel Louisiana volt, a megvásárlásakor mentességet kapott, amely lehetővé tette számára, hogy nem kell alkalmaznia azokat a törvényeket, amelyek ellentétes hagyományaival és szokásaival. Louisiana megengedte a különálló fekete milíciaegységek létrehozását, amelyek a felszabadított feketékből állt.

Egy milíciaegység, a szabad színes férfiak louisianai zászlóalja és egy fekete katonai egység Santo Domingóból felajánlotta szolgálatait, Andrew Jackson tábornok a New Orleans-i csatában fogadta őket, az amerikai győzelemmel véget ért csata után a háború is befejeződött.[11]

1815-től 1840-ig[szerkesztés]

A Gent-i szerződéstől a mexikói-amerikai háborúig az afroamerikaiak jelentős részét képezték a haditengerészetnek a békeidőben. Az 1838. szeptember 17. és 1839. szeptember 17. között gyűjtött adatokat Lewis Warrington sorhajó kapitány gyűjtötte össze, az újonnan felvett újoncok számával együtt és a haditengerészet titkárának memorandumként továbbította. Ez a dokumentum öt haditengerészeti felvételi állomás adatait tartalmazza, összesen 1016 férfit léptetek be, "ebből 122 fekete volt".[12]

Mexikói–amerikai háború[szerkesztés]

A mexikói–amerikai háború alatt a hadseregben több afroamerikai személy volt, azokat a tiszteket szolgálták, akik kormányzati kárpótlást kaptak szolgáik vagy rabszolgáik szolgálataiért. Emellett a szabad színes férfiak louisianai zászlóaljából több katona vett részt a háborúban. Számos haditengerészeti hajón is szolgáltak, beleértve a USS Treasure-on és a USS Columbuson.[11]

Amerikai polgárháború[szerkesztés]

A 36. színes ezred 1. százada

Az amerikai polgárháborúban 186 097 (7 122 tiszt, 178 975 besorozott) afroamerikai szolgált,[13] 163 egységből álltak és az uniós hadseregben szolgáltak. Ez mellett még az uniós haditengerészetben is szolgáltak. Mind a szabad afroamerikaiak, mind az elszökött rabszolgák csatlakoztak a harchoz.

A konföderációs oldalon szabad és rabszolga feketéket munkaerőnek használtak. A háború utolsó hónapjaiban a konföderációs hadsereg kétségbeesetten további katonákat kért, ezért a konföderációs kongresszus megszavazta a feketék toborzását, és ígéretet tettek a szabadságukra. A háború befejezésekkor a fekete egységek kiképzés alatt álltak, így nem kellett harcolniuk.[14]

  • 54. Massachusetts-i gyalogezred

Indián háborúk[szerkesztés]

A 25. gyalogezred, 1890-ben.

1863-tól a 20. század elejéig a hadsereg az afroamerikai egységeket használta fel az indiánok elleni küzdelemre.[15] A legjelentősebbek ebben a Buffalo-katonák voltak:

  • 9. lovassági ezred
  • 10. lovassági ezred
  • 24. gyalogezred
  • 25. gyalogezred

Az amerikai polgárháború végén a hadsereg átszervezte és engedélyezte két fekete lovassági ezred (a 9. és a 10. amerikai lovasság) létrehozását. Négy gyalogsági ezred (38., 39., 40. és a 41.) is ugyanekkor alakultak meg. 1869-ben a négy gyalogezredet két új (24. és 25.) gyalogezreddé egyesítették. Ezek az egységek olyan feketékből álltak, akiket fehér tisztek, például Benjamin Grierson, és néha afroamerikai tisztként, például Henry O. Flipper vezetett. A „bölény katonák” különböző feladatot láttak el a határ mentén az útépítéstől az amerikai posta őrzéséig.[16]

Ezek az ezredek különböző helyeken szolgáltak, de a legtöbbet az USA délnyugati részén és a prérin. Ebben az időszakban a legtöbb katonai hadjáratban részt vettek ezeken a területeken. A négy ezredből tizenhárom közkatona és hat tiszt érdemelték ki a Medal of Honor kitüntetést az indián háborúk idején.[17]


Spanyol–amerikai háború[szerkesztés]

Szegregált század a spanyol–amerikai háború alatt, Wikoff tábor 1898-ban.

Miután az indián háborúk az 1890-es évek végén befejeződtek, az ezredek továbbra is szolgáltak és részt vettek a spanyol–amerikai háborúban, azon belül a San Juan-hegyi csatában, ahol még öt Medal of Honor kitüntetést szereztek.[18] Az 1916-os megtorló expedícióban is részt vettek Mexikóban.

Egységek[szerkesztés]

A spanyol–amerikai háborúban az állandó hadseregben szolgáló afroamerikaiak mellett, öt afroamerikai önkéntes gyalogság és hét afroamerikai nemzeti gárda egység működött.

Önkéntes gyalogságok:

  • 7. amerikai önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 8. amerikai önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 9. amerikai önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 10. amerikai önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 11. amerikai önkéntes gyalogság (színes csapatok)

Nemzeti gárda:

  • 3. Alabamai önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 8. Illinois-i önkéntes gyalogság (színes csapatok)[19]
  • A és B század, 1. indián önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 23. Kansasi önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 3. Észak-karolinai önkéntes gyalogság (színes csapatok) [20]
  • 9. Ohiói önkéntes gyalogság (színes csapatok)
  • 6. Virginiai önkéntes gyalogság (színes csapatok)

Ezen egységek közül csak a 9. amerikai, a 8. Illinois-i és a 23. Kansasi egységek szolgáltak az Egyesült Államokon kívül a háború alatt. Mindhárom egység Kubában szolgált és nem szenvedtek veszteséget a harcokban.

Fülöp-szigeteki-amerikai háború[szerkesztés]

A párizsi szerződést követően a Fülöp-szigetek szigetei az Egyesült Államok gyarmatává váltak. Amikor az amerikai hadsereg elkezdett katonákat küldeni a szigetekre, az őshonos lázadók, akik már harcoltak a korábbi spanyol uralkodás ellen, szembeálltak az amerikai gyarmatosítással, ami felkeléshez vezetett. A Fülöp-szigeteki-amerikai háborúba az amerikai hadsereg színes ezredeket és egységeket is küldött, hogy megállítsák a felkelést. Azonban az afroamerikai katonák megkülönböztetése miatt, néhányan átálltak a Fülöp-szigeteki hadseregbe.

Az egyik disszidált David Fagen volt, aki kapitányi rangot kapott a Fülöp-szigeteki hadseregben. Fagen az amerikai hadsereg 24. ezredében szolgált, de 1899. november 17-én disszidált a filippínó hadseregbe.[21] [22] Sikeres gerillavezető lett, és elfogása az amerikai hadsereg és az amerikai nyilvánosság megszállottsága lett. A disszidálásának oka az amerikai megszálló erőkben a fekete katonák felé történő megkülönböztető kezelés, akiket gyakran neveztek „niggereknek”.[23]


Miután két másik fekete disszidált katonát elfogtak és kivégeztek, Theodore Roosevelt elnök bejelentette, hogy befejezik az elfogott disszidáltak kivégzését.[24] Amint a háború véget ért, az Egyesült Államok amnesztiát adott az ellenfelek többségének. Jelentős jutalmat ajánlottak Fagen számára, aki árulónak minősült. Sorsának két egymásnak ellentmondó változata van: az egyik az, hogy az övé volt az a részlegesen lebomlott fej, amelyre a jutalmat adták, a másik pedig, hogy egy helyi nőt vett feleségül és békésen éltek a hegyekben.[25]

Az első világháború[szerkesztés]

Az I. világháborús szolgálatból hazatért 366. gyalogezred tisztviselői.
369. gyalogezred katonái, akik megkapták a francia Croix De Guerre katonai kitüntetést 1919-ben.
351. tüzérségi zászlóalj Louis utasszállító hajó fedélzetén.

Az USA fegyveres erői továbbra is elkülönültek az első világháború idején. Mégis, sok afroamerikai lelkesen önként jelentkezett be a szövetségesekhez, miután Amerika belépett a háborúba. Az 1918. november 11-én Németországgal kötött fegyverszünet idején több, mint 350 000 afroamerikai szolgált a nyugati fronton lévő amerikai expedíciós erőkkel.[26]

A legtöbb afroamerikai egység támogató szerepkört töltött be és nem vettek részt tényleges harcokban. Azonban jelentős szerepet játszottak az amerikai háborús erőfeszítésekben. Például a "Harlem Hellfighters" néven ismert 369. gyalogezredet a francia hadsereghez rendelték, és hat hónapon keresztül szolgáltak a frontvonalakon. A 369. gyalogezredből 171 katona kapta meg a Legion of Merit kitüntetést.

Freddie Stowers tizedes, a 371. gyalogezredből, akit a 157. francia hadosztályához rendeltek ki, posztumusz Medal of Honor[27] kitüntetést kapott 1991-ben. Az egyetlen afroamerikai, akit megtiszteltek az első világháborúban végrehajtott műveletekért, Franciaországban. Stowers a német árkot támadta, továbbra is vezette és bátorította az embereit, miután kétszer megsebesült. Belehalt a sebeibe, de az emberei folytatták a harcot és végül legyőzték a német csapatokat. Nem sokkal a halálát követően jelölték a Medal of Honor kitüntetésre, de a hadsereg szerint a jelölés nem helyénvaló. 1990-ben, a kongresszus nyomására a hadsereg vizsgálatot kezdeményezett. A vizsgálat eredményei alapján a hadsereg dísz testülete jóváhagyta Stowers kitüntetését. 1991. április 24.-én, halála után 73 évvel, a Fehér Házban George H. W. Bush elnök adta át a tiszteletbeli Medal of Honor kitüntetést Stowers két nővérének. Stowers Medal of Honor kitüntetéséhez vezető vizsgálat, később hasonló eredményhez vezetett hat afroamerikai katonánál a második világháborúban végrehajtott műveletekért. Vernon Baker volt az egyetlen élő veterán, aki még életben megkapta a kitüntetést.[28]


Egységek[szerkesztés]

Az első világháborúban szolgált leginkább figyelemreméltó afroamerikai egységek:

Támogató és további egységek:

  • Hentes századok 322. és 363.
  • Rakodómunkás ezredek 301. 302. és 303.
  • Rakodómunkás zászlóaljak 701. és 702.
  • Mérnöki szolgálatos zászlóaljak 505.
  • Munkaügyi zászlóaljak 304. 317. 329. és 357.
  • Munkásszázadok 301. és 324.
  • Utász gyalogsági zászlóaljak 801-809. 811. 813-816.[32]

A két világháború közti időszak[szerkesztés]

Annak ellenére, hogy az USA kormánya névlegesen semleges volt a fasiszták Etiópia ellen folytatott háborúban, és a nácik a második spanyol köztársaság ellen folytatott háborúban a 30-as években, az afroamerikaiak nehezen voltak semlegesek és sokan antifasisztává váltak.[33]

Abesszíniai háború[szerkesztés]

1935. október 4.-én a fasiszta Olaszország betört Etiópiába. Libéria mellett Etiópia volt a másik nem gyarmatosított afrikai ország, az etiópiai behatolás mélyreható választ adott az afroamerikaiak körében.[34] Az afroamerikaiak gyűjtöttek pénzt az orvosi ellátásra, és sokan önként jelentkeztek, hogy harcoljanak az afrikai királyságért.[35] Nyolc hónapon belül az olasz erők fejlett fegyverzetével és mustárgázaival legyőzték Etiópiát.

Sok évvel később Hailé Szelasszié etióp császár így kommentálta az erőfeszítéseket: "Soha nem felejthetjük el azt a segítséget, amelyet Etiópia kapott a néger amerikaiaktól a válság idején. Az afrikai származású amerikaiak nem felejtették el a testvéreiket, és kiálltak mellettünk."[35]

Spanyol polgárháború[szerkesztés]

Amikor Franco tábornok fellázadt a második spanyol köztársaság ellen, akkor számos afroamerikai elkötelezte magát a spanyol köztársaság mellett. Sok afroamerikai, aki az Abraham Lincoln-dandárban szolgált, kommunista eszméket valót. Ezek között szerepelt Vaughn Love, aki a spanyol lojalista ügyért küzdött, mert úgy ítélte meg, hogy a fasizmus az "összes fekete törekvés ellensége".

Az afroamerikai aktivista és az I. világháborús veterán Oliver Law, aki a spanyol polgárháború alatt küzd az Abraham Lincoln-dandárban, úgy vélik, hogy ő volt az első afroamerikai tiszt, aki egy integrált katonai egységét irányított.[36]

James Peck egy afroamerikai férfi volt Pennsylvániából, katonai pilóta szeretett volna lenni az amerikai hadseregnél, de elutasították. Ezután 1938-ig a spanyol köztársaság légierőjében szolgált.[37] Peck öt spanyol nacionalista Aviación Nacional repülőt, kettő He 51-es repülőt a német Condor légió kötelékéből, és három Fiat CR.32-es fasiszta olasz repülőt lőtt le.

Salaria Kea egy fiatal afroamerikai ápolónő volt a Harlem Kórházból, aki katonai nővérként szolgált a spanyol polgárháborúban. Ő volt a két afroamerikai női önkéntes egyike, a háború sújtotta spanyol köztársaság területén. Mikor Salaria visszatért Spanyolországból, megírta a "Negro Nurse in Spain" című könyvet, és megpróbált pénzt gyűjteni a spanyol köztársaság számára.[38]

A második világháború[szerkesztés]

Phyllis Mae Dailey leteszi a haditengerészeti esküt, mint az első afroamerikai nő a második világháborúban.

Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok hadseregébe magas felvételi aránya volt az afroamerikaiaknak, nem részesültek egyenlő bánásmódban. A felvonulásokon, egyházi miséken, közlekedésben és az étkezdékben a feketéket elkülönítették. A női hadtest (WAC) 1941 januárjában megváltoztatta a felvételi politikáját, lehetővé téve az afroamerikai nők számára, hogy csatlakozzanak a hadsereg ápolók soraihoz a háborús erőfeszítések megerősítése érdekében. A férfiakhoz hasonlóan a fekete nők is külön képzést kaptak, alsóbbrendű lakókörnyezetet és kevesebb adagot. Fekete ápolónők a fehér kollégákkal integrálódtak a mindennapi életbe, gyakran érezték a megsebesített fekete katonákkal szembeni megkülönböztetés és rágalmazás fájdalmát.[39]

Elizabeth "Tex" Williams 1944 és 1970 között afroamerikai katonai fotósként szolgált a női hadsereg hadtestében. Egyesek szerint, az idejében ő volt az egyik legsikeresebb női fotósa.[40]

A haditengerészet 1945. január 25-ig nem változtatta meg a politikáját, a fekete nőkkel szemben. Az első afroamerikai nő, akit felvettek haditengerészetbe, Phyllis Mae Dailey, nővér és a New York-i Columbia Egyetem hallgatója volt. Ő volt az első a négy afroamerikai nő közül, aki a haditengerészetben szolgált a második világháború idején.[41]

Sok afroamerikai szolgálta országát a második világháború idején. 125 000 afroamerikai szolgált a tengerentúlon a második világháborúban. Híres szegregált egységek, mint például a Tuskegee Airmennek nevezett pilóták által nevezetessé vált 332. vadász-, a 477. bombázó egység és a 761. harckocsi zászlóalj, valamint a kevésbé ismert, de ugyanolyan megkülönböztetett 452. légvédelmi tüzérségi zászlóalj,[42] bizonyították értéküket a harcokban, ami az amerikai fegyveres erők deszegregációját eredményezte, 1948 júliusában Harry S. Truman a 9981-es végrehajtási rendeletén keresztül.

A 452. légvédelmi tüzérségi zászlóalj, 1944. november 9.-én.

Benjamin O. Davis Jr. a Tuskegee Airmen parancsnokaként szolgált a háború alatt. Később az Egyesült Államok légierőjének első afroamerikai tábornokává vált. Apja, Benjamin O. Davis, Sr. volt az első afroamerikai dandártábornok a hadseregben (1940).

Doris Miller, egy haditengerészeti étkezdei dolgozó volt, az első afroamerikai, aki átvehette a Navy Cross kitüntetést, amelyet a Pearl Harbor-i támadás során ítéltek oda. Miller önként egy légvédelmi fegyverrel lőtt a japán repülőgépekre, annak ellenére, hogy a fegyver használatát korábban nem tanulta ki.

1944-ben az Arany Tizenhármas lett a haditengerészet első afroamerikai megbízott tisztjei. Gravely Samuel L. Jr. ugyanabban az évben megbízott tisztviselővé vált, később ő lett az első afroamerikai parancsnok egy amerikai hadihajót, és az első admirális.

A Port Chicagó-i katasztrófa 1944. július 17.-én történt, mintegy 2000 tonna lőszer robbant fel, amikor is a fekete tengerészgyalogosok a fehér tisztjeik nyomására sietve rakodtak hajóra. Az észak-kaliforniai robbanás 320 katonát és polgári dolgozót ölt meg, többnyire feketéket. Egy hónappal később Port Chigagóban lázadás tőrt ki, 50 afroamerikai tengerész tagadta meg a lőszerek ugyanolyan veszélyes körülmények között való rakodását, az amerikai haditengerészet történetében az egyetlen eset volt, hogy egy teljes katonai tárgyalás zajlott le a haditengerészettel szemben. A tárgyalást az akkori fiatal ügyvéd Thurgood Marshall megfigyelte, és az összes alperes elítélésével véget ért. A tárgyalást azonnal és később is bírálták, mert a lázadók nem tartották be a lázadásra vonatkozó törvényeket, és hatással volt a deszegregáció a tárgyalásra.

1942. május 27.-én Pearl Harborban, egy hadihajón tartott ünnepségen, Chester Nimitz admirális kitünteti Doris Miller-t a haditengerészeti kereszttel.

A második világháború alatt a legtöbb afroamerikai katona még csak teherautó-vezetőként és rakodómunkásokként szolgáltak (kivéve néhány különálló tank-zászlóaljat és a légierő kísérő vadászrepülőgépeit).[43] Egyenruhás afroamerikai nők válaszoltak a kötelességszolgálatra, ápolóként, szegecselőként, postai hivatalnokként, ügyintézőként, gépíróként, gyorsíróként, ellátó ügyintézőként vagy motoros-járművezetőként dolgoztak.[44] Az ardenneki offenzíva közepén, 1944. decemberében Eisenhower tábornok nem tudott utánpótlást biztosítani a fennálló fehér századok számára. Ennek következtében eldöntötte, hogy egy fehér hadnagy parancsnoksága alatt 2000 önkéntes fekete katonával segít feltölteni ezeket a századokat.[45] Ezek a szakaszok megkülönböztetéssel szolgáltak, 1945 nyarán egy katonai felmérés szerint, ezeket a szakaszokat 84%-ban kitűnőnek, és 16%-ban elég jónak rangsorolta. Azok a fehér tisztek vagy katonák, akik a feketékkel együtt harcoltak, a „szerencsétlen” besorolást kapták. A megszállt Németországban ezek a szakaszok gyakran rasszista bánásmódban részesültek, a fekete katonákat gyorsan visszavitték a régi elkülönített egységeikbe. Tiltakozásuk ellenére, mégis visszakerültek a régi nem harci szolgálati egységeikbe, azonban, ezek a bátor afroamerikai katonák segítettek véget vetni a háborúnak. Bár a háború után nagyrészt felhagytak a fekete harci csapatokkal, de az ideiglenes kísérlet sikeresnek bizonyult – ez egy kicsi, de fontos lépés volt a folyamatos integráció felé a koreai háború alatt.[46] A második világháború alatt összesen 708 afroamerikai katonát öltek meg harcban.[47]

1945-ben Frederick C. Branch lett az amerikai haditengerészet első afroamerikai tisztje. 1965-ben Marcelite J. Harris lett az amerikai légierő első afroamerikai tisztje.

Egységek[szerkesztés]

Néhány Tuskegee pilóta Ramitelliben Olaszországban 1945. márciusában
Afroamerikai hadifoglyok az Ardenneki offenzíva alatt, 1944. decembere
A 12. páncélos hadosztály katonája német hadifoglyokkal, 1945. áprilisa
Afroamerikai katonák Burmában rövid időre megállnak, hogy elolvassák Truman elnök 1945. május 9-i európai győzelmi kiáltványát.
A Tuskegee Airmen csapat tagjai voltak az első afroamerikai pilóták az Egyesült Államok katonai történetében. Megkülönböztetőjelzéssel repültek a II. Világháború alatt. A kép 1945. márciusában készült Toni Frissell fotós által

Szárazföldi csapatok:

Légierő:

Haditengerészet

Tengerészgyalogság

"A 17. speciális haditengerészeti építkezési zászlóalj, a 7. tengerészgyalogosokkal Peleliuban nemzetközi híreket készítettek egy hivatalos amerikai haditengerészeti sajtóközleménybe.

1942 februárjában a haditengerészeti műveletek vezetője Harold Rainsford Stark jó minősítésű afroamerikaiakat ajánlott az építőiparnak. Áprilisban a haditengerészet bejelentette, hogy afroamerikaiakat fog felvenni az Egyesült Államok haditengerészeti építési zászlóaljaiba. Ennek ellenére csak két szegregált zászlóaljt (34.[58] és 80.[59]) állítottak fel. Mindkét zászlóaljban fehér déli tisztek voltak és fekete besorozottak, azonban a tapasztalt problémák miatt a vezetőség lecserélte a tiszteket. A haditengerészetnek óriási szüksége volt a rakománykezelőkre. A harci zónában a hajók kirakodására szolgáló rakodómunkások hiánya problémát okozott. 1942. szeptember 18-án engedélyt adtak egy más típusú építési zászlóalj kifejlesztésére, amelyet a "Speciális" jelöléssel jelöltek a rakomány kezelésére. A háború végéig 41 speciális haditengerészeti építési zászlóalj felállítására kaptak megbízást, amelyek közül 15 zászlóalj szegregált volt. Ezek a speciális építési zászlóaljak később az Egyesült Államok haditengerészetének első teljesen integrált egységévé váltak.[60] A háborúk véget vetettek ezeknek az egységeknek a leszerelésének.

1944. szeptember 15–18. között figyelemre méltóak voltak a 17. speciális haditengerészeti építési zászlóalj és a 16. tábori raktáros zászlóalj cselekedeteik Peleliunál. D-napon a 7. tengerészgyalogság olyan lehetetlen helyzetbe került, hogy nem volt elegendő katona, akik az arcvonalhoz jutva segíteni tudtak volna a sebesült bajtársaikon. Segítségükre a 17. és a 16. zászlóalj sietett. Aznap éjjel a japánok ellentámadást indítottak hajnali 02:00 órakor. A 16. tábori raktáros zászlóalj katonái úgy tettek, mint ha lőszeres utánpótlással rendelkeznének, azonban hordágyakat cipeltek és a harcvonalról visszahúzták a sérült katonákat. A 17. építési zászlóalj önként besegített a 16. zászlóaljnak a feladatban. A 17. építési zászlóalj a lőszer utánpótlás szállítása és a sebesültek segítése mellett önként vállalta annak a vonalnak a védésében, ahol 37 mm-es gyalogsági ágyúval lőttek a japánok. A 17. építési zászlóalj addig maradt a 7. tengerészgyalogsággal, amíg a jobboldali szárnyat nem biztosították.[61]

Medal of Honor kitüntettek[szerkesztés]

1997. január 13-án Bill Clinton elnök a Fehér Ház ünnepségén a legmagasabb katonai kitüntetést, a Medal of Honort ítélte oda hét afroamerikai katonának, akik a második világháborúban szolgáltak.[62]

Az egyetlen élő átvevő Vernon Baker főhadnagy volt.

A Posztumusz átvevők:

Kék elbocsájtás[szerkesztés]

Az afroamerikai csapatok diszkriminációba ütköztek a kék elbocsájtás aránytalan kiadásában. A kék elbocsájtás (más néven „kék jegy”) az 1916-ban létrehozott adminisztratív katonai elbocsájtás egyik formája volt. A parancsnokok számára egy eszköz volt, amivel eltudták távolítani a homoszexuálisokat és a feketéket a soraikból. 1941 december 1-től 1945 június 30-ig a hadsereg által kiadott 48 603 kék elbocsájtásból 10 806-ot adtak afroamerikaiaknak. Ez az összes kék elbocsájtás 22,2%-a, miközben az afroamerikaiak a hadsereg 6,5% -át tették ki ebben az időszakban.[63] Azok a katonák, akik kék elbocsájtást kaptak, nehezen tudtak elhelyezkedniük a civil életben és rutin szerűen megtagadta tőlük a G. I. Bill előnyeit a Veteránügyi Minisztérium.[64] 1945 októberében a The Pittsburgh Courier című fekete érdekeltségű újság, kereszteshadjáratot indított a kék elbocsájtás és a szabálytalanságok ellen. A kék elbocsájtás „ördögi eszköz, amelyet nem szabad az amerikai katona ellen elkövetni”, „lehetővé tette, hogy az előítéletes tisztek felhasználják, azok a néger katonák büntetésére, akik nem bírták elviselni a különösen elviselhetetlen feltételeket”, a Courier megdöbbentette a hadsereget. A Courier újság tanácsot adott a katonáknak, hogy tudnak fellebbezni a kék elbocsájtás ellen és figyelmeztette az olvasóit, hogy ne fogadják el gyorsan a kék elbocsájtást, mert negatív hatással lenne az életükre.[65]

A Katonai Ügyek Bizottsága meghallgatást tartott, majd 1946-ban jelentést tett, amelyben határozottan bírálta a kék elbocsájtás használatát és a Veteránügyi Minisztériumot a kék elbocsájtottakkal szembeni diszkriminációja miatt. A kongresszus 1947-ben megszüntette a kék elbocsájtást, azonban a Veteránügyi Minisztérium folytatta a gyakorlatát, továbbra is megtagadta a G. I. Bill előnyeit a kék elbocsájtottakkal szemben.[64]

A fegyveres erők integrációja[szerkesztés]

1948. július 26-án Harry S. Truman elnök aláírta a 9981-es végrehajtási rendeletet, amely lehetőséget biztosított a hadsereg integrálásának és az egyenlő bánásmód bevezetésének. A katonai jog szerint, jogellenesé vált a rasszista megjegyzés. A katonai deszegregáció több éve nem fejeződött be, a fekete katonai egységek továbbra is aktívak maradtak a koreai háborúban. Az utolsó szegregált fekete egységet 1954-ben oszlatták fel.

1950-ben a még mindig szegregált 24. gyalogsági ezredből Leon Gilbert hadnagy ellen bírósági vádat emeltek és halálra ítélték, mert nem volt hajlandó betartani a fehér tisztek parancsát a koreai háború alatt. Gilbert tudta, hogy a parancsmegtagadás halált jelent magára és a parancsnokságában lévő férfiakra nézve is. Az ügy világméretű tiltakozásokhoz vezetett, és fokozott figyelmet fordított a szegregációra és a rasszizmusra az Egyesült Államokban. Gilbert halálbüntetését húsz, majd később tizenhét évig tartó szabadságvesztésre változtatták, végül öt év után kiengedték a börtönből.

A Truman 1948-as végrehajtási rendelete által irányított integráció kiterjedt az iskolákra, városrészekre, valamint a katonai egységekre is. Tizenöt évvel az ügyrendelet után, Robert McNamara védelmi miniszter kiadta a védelmi minisztérium 5120.36-os irányelvet. „Minden katonai parancsnok felelőssége, hogy ellenezze az embereit érintő megkülönböztető gyakorlatokat és egyenlő esélyeket teremtsen számukra, nemcsak a közvetlen ellenőrzése alatt álló területeken, hanem a közeli közösségekben is, ahol összegyűlhetnek munkaidőn kívül.”[66] Az irányelv 1963-ban került kiadásra, azonban 1967-ig nem alkalmazták.[67]

A katonai szegregáció vége és az önkéntes hadsereg létrehozása óta, az afroamerikaiak képviselete az amerikai hadseregben fokozatosan nőtt.[68]

Koreai háború[szerkesztés]

Afroamerikai hadifoglyok Koreában 1950-ben.

1948 októberében Jesse L. Brown volt az első fekete pilóta az amerikai haditengerészetnél. Meghalt, amikor a repülőgépét lelőtték a Chosin víztározó-i csata során Észak-Koreában. Nem tudott kiugrani az F4U Corsair repülőgépéből és vele együtt lezuhant. Thomas Hudner, egy fehér csapattársa látta a lezuhant F4U Corsair repülőgépet és benne Brownt, megpróbálta kiszabadítani a roncsok közül, de nem sikerült neki, Brown belehalt a sérüléseibe. Hudner az erőfeszítéseiért elnyerte a Medal of Honor kitüntetést. Az amerikai haditengerészet Jesse Brown tiszteletére egy fregatt hajót neveztek el róla - USS Jesse L. Brown.[69]

A 24. gyalogsági ezredből (még mindig szegregált egységből) két besorozott férfi, Cornelius H. Charlton és William Thompson, a háború idején tett cselekedeteik után posztumusz Medal of Honor kitüntetést kaptak.

Vietnámi háború[szerkesztés]

Amerikai gyalogos a 882. számú magaslatért folytatott harc során, Dak Tó-tól délre, 1967 novemberében.

A vietnámi háború idején számos nagyszerű eredményt ért el sok afroamerikai, közülük húsz katona cselekedeteikért megkapták a Medal of Honor kitüntetést. Az afroamerikaiak túlzottan képviseltették magukat a veszélyes harci konfliktusok során, és aránytalanul magasabb veszteségeket szenvedtek el. A polgárjogi vezetők a háború kezdeti éveiben tiltakoztak ezekkel az egyenlőtlenségekkel szemeben, 1967–1968-ban reformokat indítottak el, amelyek az áldozatok arányát kissé csökkentették.[70][71][72]

1967-ben Lyndon B. Johnson elnök kitüntette Lawrence Joelt a Medal of Honor éremmel a "nagyon különleges bátorságáért - az együttérzés fegyvertelen hősiességéért". Joel volt az első élő afroamerikai, aki a mexikói–amerikai háború óta megkapta a becsületérmet. Egy orvos volt, aki 1965-ben megmentette az amerikai csapatok életét Vietnámban és a közvetlen parancsot megtagadta, hogy maradjon a földön, a vietkong fegyvertűz ellenére ellátta a csapatokat annak ellenére, hogy kétszer eltalálták.[73] Lawrence Joel az Arlingtoni Nemzeti Temetőben nyugszik.

1968. augusztus 21-én, James Anderson Jr. tengerészgyalogos, posztumusz Medal of Honor kitüntetést kapott, ő volt az első afroamerikai tengerészgyalogos, aki megkapta a becsületérmet hősi cselekedeteiért és az élete áldozatáért kapta.

1968. december 10-én Riley Leroy Pitts amerikai hadsereg kapitánya lett az első afroamerikai tisztviselő, aki elnyerte a becsületérmét. Az érmét posztumuszan a feleségének, Eula Pittsnak adta át Lyndon B. Johnson elnök.

A 21 afroamerikai Medal of Honor kitüntetéssel rendelkezők közül hárman Vietnámban szolgáltak, az 5. Speciális Erők Csoportjának tagjai voltak, más néven a Zöld Svájcisapkások. Ezek a férfiak az alábbiak: főtörzsőrmesterek Melvin Morris, Eugene Ashley, Jr. és William Maud Bryant.

Melvin Morris a tiszteletbeli cselekedetei után 45 évvel később kapta meg a becsületérmet, Barack Obama elnöktől 2014-ben. Ashley főtörzsőrmester posztumusz érméjét a családjának adta át, Spiro Agnew alelnök 1969. december 2-án.

Vietnámtól napjainkig[szerkesztés]

Colin Powell tábornok George H. W. Bush elnököt és tanácsadóit tájékoztatja az Öbölháború folyamatáról.

George H. W. Bush elnök 1989-ben Colin Powell tábornokot nevezte ki vezérkarifőnöknek, így Powell lett az Egyesült Államok katonai vezetője. Powell volt az első, és eddig az egyetlen afroamerikai, aki ezt a pozíciót betöltötte. Az elnök és a védelmi miniszter fő katonai tanácsadója volt. Powell felügyelte az 1989-es panamai megszállást, és az 1990-től 1991-ig tartó Öbölháborút. Powell tábornok 1989-től 1993-ig töltötte be a vezérkarifőnök tisztséget.

William E. Ward tábornokot 2007. július 10-én hivatalosan az új amerikai Afrika-parancsnokság első parancsnokává nevezték ki, és 2007. október 1-jén lépet hivatalba.

A tengerészgyalogság korábbi őrmestere, Carlton W. Kent, az afroamerikai; mint az előző kettő előtt. A tengerészgyalogság első afroamerikai őrmestere, Ronald L. Green volt.

2009. január 20-án Barack Obama lett az Egyesült Államok elnöke, aki hivatalból lett az Egyesült Államok fegyveres erők első afroamerikai főparancsnoka.

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Gary B. Nash, "The African Americans Revolution", in Oxford Handbook of the American Revolution (2012) edited by Edward G Gray and Jane Kamensky pp 250–70, at p 254
  2. Ray Raphael, A People's History of the American Revolution (2001) p 281
  3. Selig, Robert A. "The Revolution's Black Soldiers" orig. published summer, 1997. AmericanRevolution.org[halott link]
  4. Gray, Jefferson M. "Francis Marion Foils the British", Military History Quarterly, pub. online Aug. 3, 2011
  5. a b c Blacks in the Marine Corps. History and Museums Division, Headquarters USMC, 2002. (Hozzáférés: 2011. június 1.)
  6. Morris, Steven (1969. december 1.). „How Blacks Upset The Marine Corps: 'New Breed' leathernecks are tackling racist vestiges25 (2), 55–58. o, Kiadó: Johnson Publishing Company. ISSN 0012-9011.  
  7. MacGregor, Morris J..szerk.: Center of Military History, U.S. Army: Integration of the Armed Forces, 1940–1965. Government Printing Office, 100–102. o. (1981). ISBN 0-16-001925-7 
  8. U.S. Senate: Battle of Lake Erie. Senate.gov
  9. Copes, p.63. This is in some dispute. See here Archiválva 2012. január 22-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  10. Battie, Charles A.: Rhode Island African American Data: HANNIBAL COLLINS. Negroes of Rhode Island. Rhode Island Genealogy Trails, 1932
  11. a b African American History & the Civil War(CWSS). NPS.gov. [2011. április 6-i dátummal az eredetiből archiválva].
  12. Sharp, John G.The Recruitment of African Americans in the U.S. Navy 1839 Naval History and Heritage Command 2019, accessed 6 March 2019 https://www.history.navy.mil/research/library/online-reading-room/title-list-alphabetically/r/the-recruitment-of-african-americans-in-the-us-navy-1839.html
  13. Herbert Aptheker "Negro Casualties in the Civil War" The Journal of Negro History, Vol. 32, No. 1. (January 1947), p. 12.
  14. Bruce Levine, Confederate Emancipation: Southern Plans to Free and Arm Slaves during the Civil War (2005).
  15. William H. Leckie and Shirley A. Leckie, The Buffalo Soldiers: A Narrative of the Black Cavalry in the West (University of Oklahoma Press, 2012)
  16. Charles L. Kenner, Buffalo Soldiers and Officers of the Ninth Cavalry, 1867–1898: Black and White Together (University of Oklahoma Press, 2014)
  17. Frank N. Schubert, Black Valor: Buffalo Soldiers and the Medal of Honor, 1870–1898 (1997)
  18. Heitland, Jason: The Role of the Buffalo Soldiers During the Plains Indian Wars. us7thcavcof.com
  19. McCard, Harry Stanton. „History of the Eighth Illinois United States Volunteers”, Kiadó: E. F. Harman & Co..  
  20. Rudy Rimando, "Interview with Historical Novelist William Schroder: Before Iraq, There Was the Philippines", November 28, 2004, hnn.us History news Network.. HNN.us[halott link]
  21. Rudy Rimando, "Interview with Historical Novelist William Schroder: Before Iraq, There Was the Philippines", November 28, 2004, hnn.us History news Network.. HNN.us[halott link]
  22. A HOMAGE TO DAVID FAGEN, AFRICAN-AMERICAN SOLDIER IN THE PHILIPPINE REVOLUTION. www.academia.edu
  23. U.S. Foreign Policy and the Other. Berghahn, 114–115. o. (2014. szeptember 22.). ISBN 978-1782384397 
  24. Black Soldier, White Army: The 24th Infantry Regiment in Korea. DIANE Publishing, 12. o. (1997. május 1.). ISBN 978-0-7881-3990-1 
  25. The Saga of David Fagen. Archive.org, 2009. október 27. [2009. október 27-i dátummal az eredetiből archiválva].
  26. African-Americans Continue Tradition of Distinguished Service; U.S. Army; Gerry J. Gilmore; February 2, 2007
  27. Patterson, Michael Robert: Freddie Stowers, Corporal, United States Army. ArlingtonCemetery.net
  28. African American World War II Medal of Honor Recipients. U.S. Army Center of Military History, 2011. február 3.
  29.  (1945). Video: U.S. Air ForAllied Bombers Strike On Two Fronts Etc (1945)Universal Newsreel. (Hozzáférés ideje: February 21, 2012.)
  30. „Complete History of the Colored Soldiers in the World War”, Kiadó: Bennett & Churchill.  
  31. Sweeney, W. Allison: History of the American Negro in the Great World War
  32. Scott, Emmett J. Scott's Official History of The American Negro in the World War, 316. o. 
  33. African Americans in the Spanish Civil War: "This Ain't Ethiopia, But It'll Do." Edited by Danny Duncan Collum. Victor A. Berch, chief researcher. New York: G.K. Hall and Co., 1992.
  34. Aric Putnam "Ethiopia is Now: J. A. Rogers and the Rhetoric of Black Anticolonialism During the Great Depression" Rhetoric & Public Affairs – Volume 10, Number 3, Fall 2007, p. 419
  35. a b Gerald A. Danzer, J. Jorge Klor De Alva, Larry S. Krieger. The Americans: Reconstruction to the 21st Century. McDougal Littell (2003) 
  36. Rowley, Hazel. Richard Wright: The Life and Times. University of Chicago Press, 97. o. (2008). ISBN 0-226-73038-7 
  37. Abraham Lincoln Brigade: Spanish Civil War History and Education: James Lincoln Holt Peck. ALBA-VALB.org
  38. O'Reilly, Salaria Kee (1913-1991) - The Black Past: Remembered and Reclaimed. BlackPast.org
  39. Interview with Oneida Miller Stuart. memory.loc.gov
  40. 1969-, Ellis, Jacqueline,. Silent witnesses : representations of working-class women in the United States. Bowling Green, OH: Bowling Green State University Popular Press (1998. szeptember 22.). ISBN 9780879727444. OCLC 36589970 
  41. Phyllis Mae Dailey: First Black Navy Nurse - The National WWII Museum Blog. NWW2M.com, 2012. március 1.
  42. Lee, Ulysses. The Employment of Negro Troops. U.S. Army (1966) 
  43. Blumenson, Martin (1972), Eisenhower, New York: Ballantine Books, p. 127
  44. The Women's Army Corps. Army.mil
  45. Young, William H. & Young, Nancy K., eds. (2010), World War II and the Postwar Years in America: A Historical and Cultural Encyclopedia, Volume 1, ABC-CLIO, p. 534, ISBN 0-313-35652-1
  46. African American Platoons in World War II | HistoryNet (amerikai angol nyelven). HistoryNet , 2006. október 20.
  47. Michael Clodfelter. Warfare and Armed Conflicts- A Statistical Reference to Casualty and Other Figures, 1500–2000. 2nd Ed. 2002 ISBN 0-7864-1204-6.
  48. a b Historic California Posts: Camp Lockett. (Hozzáférés: 2008. január 17.)
  49. The 28th Cavalry: The U.S. Army's Last Horse Cavalry Regiment. [2007. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. április 24.)
  50. Defending the Border: The Cavalry at Camp Lockett. (Hozzáférés: 2008. január 17.)
  51. Unit subsequently reorganized and redesignated the 46th Field Artillery Group.
  52. Unit subsequently reorganized and redesignated as the 333rd Field Artillery Group.
  53. Unit subsequently reorganized and redesignated as the 349th Field Artillery Group.
  54. Unit subsequently reorganized and redesignated as the 350th Field Artillery Regiment
  55. Unit subsequently reorganized and redesignated the 351st Field Artillery Group.
  56. Subsequently, unit reorganized and redesignated the 353rd Field Artillery Group
  57. Unit subsequently reorganized and redesignated the 578th Field Artillery Group
  58. Thirty Fourth Naval Construction Battalion, Cmdr Lester M. Marx, Schwabacher Frey Company, San Francisco, CA, 1946 [1]
  59. 80th Naval Construction Battalion, Bickford Engraving And Electrotype Co. 20 Matheewson Street, Providence, RI, 1946 [2]
  60. Seabeemagazine online 2014/03/06
  61. Peleliu, battle for (Operation Stalemate II) – The Pacific War's Forgotten Battle, September–November 1944, (section: Hitting the Beach, 3rd paragraph), Military History Encyclopedia on the Web, by: Peter D Antill, Tristan Dugdale-Pointon, and Dr John Rickard, [3]
  62. World War II African American Medal of Honor Recipients. United States Army Center of Military History
  63. McGuire, p. 146
  64. a b Bérubé, p. 230
  65. Bérubé, p. 241
  66. Department of Defense Directive 5120.36
  67. Heather Antecol and Deborah Cobb-Clark, Racial and Ethnic Harassment in Local Communities. October 4, 2005. p 8
  68. John Sibley Butler. "Affirmative Action in the Military Annals of the American Academy of Political and Social Science", Vol. 523, Affirmative Action Revisited (Sep., 1992), pg. 196.
  69. USS Jesse L. Brown'. Naval Historical Center, Department of the Navy
  70. Working-Class War: American Combat Soldiers and Vietnam: American Combat; Christian G. Appy; University of North Carolina Press; Pg. 19
  71. Fighting on Two Fronts: African Americans and the Vietnam War; Westheider, James E.; New York University Press; 1997; pgs. 11–16
  72. African-Americans In Combat
  73. Who is Lawrence Joel?. Lawrence Joel Veterans Memorial Coliseum – Winston-Salem, North Carolina. [2010. december 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. január 13.)