Ókori egyiptomi építészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az ókori egyiptomi építészet gyökereit legalább az i. e. 4. évezredben már létezett Nagada-kultúráig követhetjük vissza.

Mastaba Tombs 24.jpg
Típusos egyiptomi oszlopfejezetek Karl Richard Lepsius szerint
Dzsószer fáraó lépcsős piramisának épületegyüttese

Az építészet szervezete[szerkesztés]

A tervezők tudós papok, képzett építészek voltak, az építők általában hivatásos munkások (kőművesek, ácsok stb.), ritkábban rabszolgák. Az építész, illetve mérnök az elő-ázsiai gyakorlattól eltérően a társadalom megbecsült tagja volt — olyannyira, hogy az alapvető építészeti szabályokat kidolgozó Imhotepet halála után istenné avatták. Többségük eleve a társadalom kiváltságos osztályainak valamelyikéből származott. Tőlük merőben eltérő módon a szobrászokat és festők munkáját alacsonyrendűnek tekintették, ők maguk pedig egyszerű kézművesnek számítottak. A nagy építkezések építészeinek nevei máig fennmaradtak. Így például:

Az építkezés szabályait a mesterek titokként kezelték és úgy adták tovább nemzedékről nemzedékre — az i.e. 5. században élt Hunibre azzal büszkélkedett, hogy huszonkét felmenője volt építész. A tervek sajátos jellegzetességeként mindig meghúzták rajtuk az egyes terek középtengelyét, és magát az építkezést is ezek kijelölésével kezdték. A homlokzatokat a szobrászatban és festészetben bevett négyzethálós beosztással, valószínűleg mintakönyvek alapján rajzolták meg.

A segédmunkások főleg szabad parasztok, kisebbrészt rabszolgák voltak. éppen ezért többnyire a Nílus áradásai alatt építkeztek, amikor az elöntött földeken nem lehetett dolgozni (a szállítást pedig megkönnyítette a magasabb vízállás és az erősebb sodrás). A munkások 10–12 fős csoportokban dolgoztak egy-egy munkafelügyelő vezérletével.

Az építés munkafázisait számos síkművészeti ábrázolás örökítette meg.

Az építkezés[szerkesztés]

A építés folyamatáról rengeteg terv, feljegyzés és ábrázolás maradt fenn.

Építőanyagok[szerkesztés]

Gránit sólyomszobor Hórusz edfui templomában, a szobor lábánál XV. Ptolemaiosz (Caesarion) domborművével
Bész isten nevét viselő egyiptomi hivatalnok szobra a XXVI. dinasztia idejéből, i. e, 660-610; mészkő, 32,2 cm magas, 20,9 cm széles
Ozirisz-szobrot tartó hivatalnok granodioritból faragott szobra az i.e. 7–4. századból — Baltimore, Walters Art Museum

A legtöbbet használt építőanyag az agyagos iszap és a nád volt; ezekből a napon szárítottak vályogtéglát. A hőszigetelés javítására a falakra belül gyékényszőnyeget aggattak, sőt, gyakran a téglasorok közé is gyékénylapokat falaztak. Ennek a gyakorlatnak az emlékét őrzik az épületek párkányainak pálca formájú kötőtagozatai és a szakkarai sírkertben a föld alatti sírkamrák fajansz homlokzatai (Hajnóczy, p. 85.). A téglákat homokos, kőtörmelékes agyaggal tapasztották egymáshoz.

A szerkezeti elemeket kezdetben fából ácsolták, a szerkezet elemeit sással kötözték egymáshoz. A fa hiánycikké vált, miután a lakosság növekedése miatt az erdőket kiirtották, hogy minden földet megművelhessenek. Mivel ezután a fát importálni kellett, épületszerkezeti szerepe megszűnt. Leginkább csak mint bútorok alapanyaga fordult elő, illetve az előkelők palotáinak kertjeiben emeltek kisebb, hangsúlyozottan fényűző pavilonokat fából (Hajnóczy, p. 84). A szerkezeti elemeket ezután kőből faragták ki. Formájuk eleinte a fagerendákét ismételte, majd apránként az új anyag sajátosságaihoz idomult (Gerő, p. 12.). Az egyszerűbb épületekhez a könnyen megmunkálható

használták, a nagyobbaknál előtérbe került a kedvezőbb színhatású

A finomabb részeket, esetleg szobrokat utóbbiak mellett

A falakat eleinte terméskőből építették, de ezt nemsokára a faragott kő váltotta fel, és vált az egyiptomi építészet jellegzetességévé. A kőtömböket pontosan munkálták meg és nagy távolságokra szállították.

A kőtömböket szárazon (habarcs nélkül) rakták egymásra, és fecskefarkos rovátkába helyezett fa- vagy fémcsapokkal erősítették egymáshoz. A nagyon gyenge minőségű kőfalakra föld, gipsz, mész és homok keverékéből készült stukkót kentek, és ebbe karcolták a díszítő domborművek kontúrjait. Burkolatnak használtak még fémlemezeket (elsősorban templompadlókon), mázas téglát (elvétve) és színes terrakottát (elő-ázsiai hatásra).

Tüzelőanyag hiányában hosszú ideig a téglákat sem égették ki, csak napon szárították. Égetett téglából készült épületeket az archaikus korból (i.e. 5000–3000) ismerünk, majd a Középbirodalom vége felé tűntek fel újra, hangsúlyosan a gazdagság jeleként (piramisok, illetve masztabák).

Az Óbirodalom idején már a templomok, a síremlékek és a paloták falait is kőből készítették; a vályog a szegények építőanyaga maradt. A kőépítészet természetes következményeként (mivel a követ fejteni kellett), ugyancsak egyiptomi sajátosságként váltak tömegessé a sziklasírok és sziklatemplomok (utóbbiakat nem építették, hanem kifaragták a hegyből).

Szerszámok, eszközök[szerkesztés]

Bronzból (könnyebben megmunkálható kövekhez, alárendelten rézből) készítették a legtöbb kőmegmunkáló szerszámot:

  • fűrészt,
  • gyalut,
  • vésőt stb.

A kalapács a fémhiány miatt jellemzően fából készült; fából készültek az ékek is.

Gyakori kőszerszámok voltak:

  • a simító- és
  • a csiszolókövek.

A kivitelezés leggyakoribb mérnöki eszközei:

  • a derékszögek,
  • a függők,
  • a szintezők és a
  • mérőlécek

voltak. Utóbbiakat az 1,9 cm-es egyiptomi hüvelyk 1/18-ára (kb. 1 mm-re) kalibrálták. Szögmérő eszközeik nagyon pontosak voltak.

Kőfejtés[szerkesztés]

A külfejtésekben a kőtömböket faékekkel választották le a szálkőzetről. A repedésekbe vert ékeket benedvesítették, amitől azok megduzzadtak, és kitágították a repedést. A tömböket még a bányában elnagyoltan megmunkálták, majd a felhasználás helyére szállították.

Szállítás, helyi anyagmozgatás[szerkesztés]

A köveket ameddig csak lehetett, a Níluson, illetve az abból kiágazó csatornákon szállították tutajokon.

A szárazföldön fából készült szántalpakon vontatták őket, az építés színhelyén pedig íves talpú hintákon (csakúgy, mint az ókori Kelet egyéb civilizációi).

Mivel a nagyobb építményekhez nem használtak állványzatot, a csigát pedig nagyon sokáig valószínűleg nem ismerték, a készülő építmények mellé hatalmas rámpákat építettek. A rámpák járófelületét az anyagmozgatás megkönnyítésére csiszolt kőlapokkal burkolták. A rámpa az épülettel együtt nőtt, tehát tömege esetenként a készülő építményénél is nagyobb volt. Az építkezés befejeztén elbontották. A belső teret homokkal töltötték fel.

Anyagmegmunkálás, dekoráció[szerkesztés]

A falakat, oszlopokat durván munkált kőtömbökből rótták össze (a finomabb részletek a szállítás, összerakás közben megsérültek volna). A végleges felületeket a külső rámpa, illetve a belső homokdomb elbontása közben, felülről lefelé haladva alakították ki, illetve díszítették.


Épületfajták[szerkesztés]

Régi típusú masztaba (Prehistorikus idők–Óbirodalom)
Masztaba föld alatti sírkamrával

A hagyományos felfogás (pl. Gerő 1964, Hajnóczi 1969) az ókori Egyiptom művészete elsősorban a halottkultuszt szolgálta. E szemlélet alapja, hogy a legjobb állapotban fennmaradt épületek temetkező helyek és a legelső, összefüggő nyelvemlékek az ún. piramisszövegek. A valamennyire fennmaradt épületek többsége az alábbi kategóriák valamelyikébe tartozik:

  • temetkező helyek;
  • templomok;
  • paloták;
  • a szegények lakóépületei.

Templomok[szerkesztés]

A luxori templomváros
A karnaki Ámon-templom

A legkorábban a vallási épületeket emelték időtálló anyagból (gránit, márvány) az örökkévalóságnak (a halottaknak vagy istenek szolgálatára). A templomok tipizálódása már az Óbirodalomban elkezdődött, de csak évezredes fejlődés után, az Újbirodalomban véglegesült. A halotti templom jellemző elemei:

  • a Nílus partján álló völgytemplom, ahonnan a tényleges templomhoz vezető út indul;
  • a templomhoz vezető út a dromosz; ami mellett mindkét oldalt szobrok állnak;
  • a templomegyüttest kerítő falon nyílik az első pülón (kapu);
  • ezt egy nyitott templomudvar követi, az után
  • a második pülón vezet
  • a hüposztil csarnokba, ami után
  • a második templomudvar következik.
  • Ezután egyre kisebb udvarok és termek váltogatják egymást egészen a szentélyig. Fontosabb termek:
    • a bárka terme,
    • a kápolnák,
    • a kincstárak.

A kultuszszobor a szentélyben állt.

A stílus legjellemzőbb együttesei a Théba mellett épült, egymáshoz szervesen kapcsolódó karnaki és luxori templomkomplexum.

Emellett a fő típus mellett épültek barlang- és terasztemplomok is — utóbbiak közül a legnagyobb Hatsepszut halotti temploma Dejr el-Bahariban.

Temetkező helyek[szerkesztés]

Unisz piramisa Szakkarában, háttérben a Dzsószer-piramis. Az egykori, Haemuaszet herceg által renováltatott burkolatból csak a déli oldalon maradt meg egy kevés.

Az egyszerű embereket földbe vájt sírba temették, az uralkodókat és előkelőket viszont kőépítményekbe (masztaba, piramis).

Az első átmeneti korra jellemzőek a szaffsírok.

Az Újbirodalomban jött szokásba a sziklasírba temetkezés.

A monumentális sírok körül sírváros (nekropolisz) alakult ki. Általánosságban elmondható, hogy a felső-egyiptomi uralkodók hagyományos temetkező helyei a sziklasírok voltak, míg a piramisok inkább az alsó-egyiptomi dinasztiák fáraóira jellemzők. A piramisépítés technológiája az Óbirodalomtól a Középbirodalom végéig sokat fejlődött. Az óbirodalmi piramisok anyaga jellemzően kő, a középbirodalmiaké vályog.

Általánosságban elmondható, hogy az óbirodalmi piramisokban a központi részek (a piramismag) és a külső burkolat anyaga erősen különbözött:

  • A magot többnyire helyben található, könnyebben megmunkálható kövek (főleg agyagos mészkő) durván faragott tömbjeiből rakták össze, és ezek közé gyakran még kisebb teherbírású kőtörmelékes agyagot rétegeztek. Az egyes rétegek nem vízszintesek voltak, hanem befelé dőltek, így egymásnak támaszkodva hidalták át a közöttük kialakított üregeket (folyosókat, kamrákat).
  • A burkolatot lényegesen keményebb, tartósabb és éppen ezért nehezebben megmunkálható kőzetből (többnyire gránitból) rakták az elkészült gúlára. Ez a gyakorlat több piramisra is végzetes volt, mert a burkolat jól megmunkált (többnyire polírozott) köveit a későbbi korokban elbontották, illetve lelopkodták, hogy más épületekhez használják fel, a meghagyott piramismag pedig elmállott — így az egykori gúlák ma leginkább nagy földkupacokra emlékeztetnek.

A piramis optimálisnak emelkedési szögének kb. 43°-ot tekintettek, miután az első gúla alakú piramisról, Huni több mint 57°-os emelkedéssel épített mejdúmi piramisáról leszánkázott a burkolat.

A Középbirodalom piramisait a korábbiaktól eltérően, a stabilitást merevítő bordákkal fokozva építették: a piramis alapjának négy sarkát szilárd anyagból épített falakkal kötötték össze, az egyes negyedeket újabb falakkal tovább osztották, és az így kialakított közöket töltötték ki a kevésbé stabil anyagokkal.

Lakóhelyek[szerkesztés]

A vályogból épült lakóházaknak és palotáknak többnyire csak az alaprajzát ismerjük, mert elpusztultak.

Tér- és tömegalakítás[szerkesztés]

Great Temple of Ammon - Karnak 40.jpg

Az építészet fő célja mindvégig a monumentalitás maradt: annak hangsúlyozása, hogy a halandó és esendő ember eltörpül az istenek mellett. Ezért a tér mindvégig alárendelt szerepet játszott a tömeg mellett, a tömeghatás volt az elsődleges. Ez részben a szemléletmódból, részben az alkalmazott támaszgerendás szerkezetből vezethető le. A kőépítészetben ugyanis az oszlopok (vagy pillérek) között áthidalható fesztávot az áthidaló gerenda teherbírása határozza meg, amin túl a gerenda önsúlya alatt beroppanna. Ezt tapasztalati úton határozták meg, de a teherbírást jelentősen túlméretezték. Ennek egyik következményeként az oszlopok a szükségesnél sűrűbben állnak, másik következményeként a síktető kőgerendái is jóval sűrűbbek a szükségesnél; a közeiket fedő kőlapok szerepe alárendelt (Hajnóczi, 1967). A sűrűn álló oszlopok miatt a belső terek folyosószerűek; ezt a jelleget hangsúlyozza, hogy a fedő gerendákat általában a közlekedés irányával párhuzamosan fektették fel.

Az oszlop vagy pillér törzse az entázis megjelenése előtt a magassággal arányosan vékonyodott, más támasztó eszközöket jóformán nem alkalmaztak. A fedett oszlopcsarnok világítását úgy oldották meg, hogy a középső két oszlopsort (középső hajót) a többinél magasabbra építették, és az alacsonyabb hajók fölött bevilágító nyílásokat hagytak. Ez az ún. hipetrális csarnok lett a későbbi bazilikális elrendezés előképe.

A tömegformákat többnyire síkok határolják (piramis, masztaba, pülón, obeliszk). A templom belső tere is a lehető legegyszerűbb hasábokból áll össze. A felületeket csak a legritkább esetekben törik meg nyílások (piramis szellőzőnyílása, ajtó, ablak). Az épületek közé állított szobrok az arányosítást szolgálták: velük összemérve látszott igazán az épületek valódi nagysága.

Az oszlopokat úgy rendezték sorokba, hogy a csarnokon csak hosszában lehessen átlátni; átlósan ne.

A térrendezés alapvető elve, hogy a tereket — főképp a templombelsőket — egyetlen hosszanti tengely mentén kapcsolja össze; ezt az úgynevezett axiális szervezés. A csarnokokat és a köztük kialakított templomkerteket egyetlen hossztengelyre fűzték fel, így a félhomályos csarnokok napsütötte nyílt terekkel váltakoztak. Egyiptomi találmány az oszlopsorral körülvett udvar, amely később perisztilium néven a görög építészetben vált az együttesek fontos elemévé. A Középbirodalom idején, Dejr el-Bahariban jelent meg a fal monotonitását feloldó külső oszlopsor, amely a görög építészetben a peripterosz nevet kapta.

A paloták belső terei egyáltalán nem voltak ilyen változatosak: bennük zárt, cellaszerű helyiségek sorakoztak egymás után.

Szerkezetek, alapelemek[szerkesztés]

Az épületeket eleinte nem alapozták, hanem közvetlenül a sziklafelszínre vagy az elegyengetett talajra építették. Később ha laza üledékekre építkeztek, hatalmas alapfalakat építettek, érdekes módon ellenboltozathoz hasonló, homorú fundamentummal. Ilyen módszerrel készítették a kőből épült hajóutánzatok törzsét is. Az archaikus korból ismert téglaépületek kötése, falisávos és csipkézett falpillér-rendszere az elő-ázsiaival rokon; valószínűleg közvetlenül Mezopotámiából vették át. Később a felületek (ide értve a homlokzatokat is) tagolása jóformán a koronapárkányra korlátozódik (Hajnóczi, p.165.) Az ablakkal áttört felületek rendhagyóan ritkák voltak és mindig valamilyen külső hatásra utalnak (pl. III. Ramszesz halotti temploma). Az óegyiptomi párkány elemei:

  • lemez,
  • homorulat,
  • pálca.

Ugyanezt a párkánytípust használták az épületek lábazatán és ez zárta le a kapuk tetejét is. A párkány vastagsága nem igazodott a koronázott felület méretéhez: a hatalmas pülónok koronapárkányai keskenyebbek voltak, mint a kapukéi.

A kőfalaknak két típusát különböztetik meg:

  • a vékonyabbakat eltérő vastagságú kvádersorokból rakták gyakran ferde fugákkal;
  • a vastagabb falaknak csak a két külső, látható felületét rakták jól megmunkált kövekből, a falmagot kevésbé igényesen képezték ki. A falak masszívak, lefelé szélesednek — feltehető, hogy ez a hagyomány a korábbi, kevésbé teherhordó anyagokból emelt építmények (agyagból csömöszölt gátak) mintáját követi (Hajnóczy, p. 86).

A támaszgerendás téráthidalás mellett kisebb távolságok áthidalására előfordul az álboltozat is. A tető nem mindig volt sík: az ősi, fagerendás szerkezeteket utánzó tört vonalú (szegmens), sőt, íves lefedések is előfordultak, a piramisokban azonban többnyire azt az egyszerű módszert alkalmazták, hogy a kőtömböket ferdén egymásnak döntötték, és közöttük ék alakú üregeket hoztak létre. Ritkábban megesett, hogy a vízszintesen felrakott kőgerendák alját ívesen kivájták, és ezzel a dongaboltozathoz hasonló mennyezetet kaptak. A Közel-Keleten megismerték a valódi boltozatokat is; ezeket azonban csak téglából építették (és csak sírok, csatornák, raktárak lefedésére használták). A boltozatok félkörösek, elliptikusak vagy szegmens ívűek lehettek; ismerték a ferdén megdöntött övekkel falazás módszerét.

Az oszlopok és pillérek monolitok. A nagyobbakat a falazathoz hasonlóan dobokból vagy körcikk alakúra faragott tömbökből rakták fel. A födémet tartó, áthidaló kőgerendák keresztmetszete négyszögletes volt. A kis áthidaló képességű kőgerendák miatt az oszlopsorok sűrűn, egy-egy teremben akár nyolc–tíz sorban is álltak. A síkfödémet semmilyen további szerkezettel nem fedték le (a száraz éghajlaton erre nem volt szükség), de teherbírásának túlméretezése miatt esetenként kisebb önálló építményeket (főleg pavilonokat, illetve kápolnákat) építettek rá.

A padlót általában kőlappal, néha fémlemezzel burkolták. Nyílászáró szerkezetek közül csak a hüposztil felső oldalvilágítását adó kőrácsokat ismerjük. További fényről esetenként a mennyezetbe fúrt lyukakkal gondoskodtak; a falakba valódi ablakokat csak a legritkább esetekben vágtak.

Kapu- vagy ablakszárny nem maradt fenn, ezeket feltehetően fatáblákból készítették. Az egyszerű lakóházak szerkezetére főleg a monumentális kőépületekből következtethetünk — eszerint tetőszerkezetük fagerendás volt, nádazott és tapasztott agyag síkfödémmel. A nyílásokat gyékényszőnyeggel zárták.

A párkányoknak nem volt szerkezeti funkciója; kizárólag dekoratív célokat szolgáltak. Eleinte a falak felső lezárását jelezték, később, a klasszikus oszloprend előképeként az oszlopos-keresztgerendás szerkezet architrávja fölött is megjelent. Az oszlopokhoz hasonlóan többnyire növényt formázva alakították ki; leginkább az egyszerű házak sáslevélsorból álló koronáját utánozta.

Az épületek szintjeit rámpákkal kötötték össze; ugyancsak rámpákat használtak magához az építkezéshez. Az épületekben a belső lépcső csak nagyon későn, görög hatásra jelent meg.

Alaktan[szerkesztés]

A tetőszerkezet terhét nagyjából egyenlő arányban viselték a falak és az önálló támaszok (Gerő, 1964). Utóbbiaknak két alaptípusa alakult ki: a geometrikus formájú pilléreké és a növényi alakzatokat utánzó oszlopoké. Ezek a teljes egyiptomi építészetben együtt, illetve párhuzamosan szerepeltek; korszakjelző szerepük nincs (Hajnóczi, 1967). A pillérek eleinte szigorúan négyzet keresztmetszetűek voltak; a nyolc-, illetve tizenhatszög keresztmetszetű, ún. protodór oszlopok a Középbirodalomban tűntek fel.

Egyiptomi találmány az oszlopok függőleges vájatokkal (kanellurákkal) tagolása. Ezidőtájt építették az első sudaras oszlopokat. A barázdálás karcsúbbá teszi az oszlopot, a sudaras jelleg (entázis) pedig a hengeres oszloptörzs merevségét enyhíti. Hasonló okokból tagolhatták az oszlopokat három részre (láb, törzs, fej), amit jól jelez, hogy az oszlopfőnek ekkor még nem volt szerkezeti funkciója, az csak a görögöknél alakult ki. Az egyiptomi építészet javarészt mértani formákat használt, de egyes alapelemei természeti formákat utánoznak (mint például az ajtók fölötti, kőből faragott gyékénytakarók). Különleges, egyedi megoldások III. Thotmesz karnaki templomának lefelé keskenyedő oszlopai — egyes értelmezések (Hajnóczi, 1967) szerint ezek a sátorkarókat szimbolizálják.

Az oszlop- és pillérfők motívumait a növényvilágból merítették. Az ennek alapján megkülönböztethető oszloptípusok:

A növénymotívumok stabilitása jelentős mértékben annak tudható be, hogy az oszlopoknak komoly szimbolikus funkciója is volt: a fatörzseket utánozták. Éppen ezért gyakorta (főleg kültéren, az utak mellé) minden teherhordó funkció nélküli, szabadon álló oszlopokat is elhelyeztek.

Az egyetlen alakos fejezettípus a (Hathor-fejezet) — az istennő feje vagy az oszlopfő minden oldalán megjelenik, vagy csak két átellenesen. A fej fölött gyakran pilonszerű kis építmény mását faragták ki — ez az ún. sistrum-oszlopfő a Hathor kultuszában használt hangszer formáját utánozza. Az alakos és geometrikus formáknak ezt a keveredését tekintik az első kompozit oszlopfőknek. Más kompozit fejezeteket különböző növényi formákat elegyítve állítottak össze.

Az oszlopok lábazata többnyire korong alakú.

A gerendázat is két részből állt: a hevedergerenda fölött homorú ívű, egyszerűen tagolt, de mély árnyékhatású koronázó résszel. Mivel a fa állandó hiánycikk volt, nemcsak a támaszokat, de a gerendázatot is kőből faragták ki.

A kapukat és ajtókat nagy gonddal alakították ki. A kapu fölötti falat szemöldökgerenda tartotta, és azt általában párkánnyal (szemöldökpárkánnyal) koronázták. Az ajtóbélleteket reliefek díszítették. Az ajtó eleinte nem volt több, mint egyszerű nyílás a szemöldökgerenda fölött kialakított bevilágítóval. Az ajtót egyszerű, felgöngyölhető gyékényszőnyeg takarta, vagy fatábla jellegű ajtószárnyak forogtak a félfák mellett kiképzett perselyekben — ezek kőbe faragott másai a szakkara is sírkertben tekinthetők meg. További következtetésekre adnak lehetőséget a sírokban azok a látszatajtó jellegű sztélék, amelyek elé az áldozati ételeket tették. Ezek eleinte a paloták homlokzatain nyíló, a faépítkezés hagyományait átörökítő ajtókat utánozták, később a pavilonszerű, oszlopos építményekéit. Nem ritkán három vagy több, egyre kisebb ajtókeretet faragtak a falba, azt a perspektivikus látszatot keltve, mintha egymás mögött sorakozó ajtókon vagy folyosó mélyébe tekintene át az ember.

A homlokzatok tagolatlanok. A falak lefelé szélesednek, a párkányok egyszerűek. A nyílásokat keretező tagozat általában félpálca vagy háromnegyed pálca.

Képzőművészeti elemek[szerkesztés]

A képzőművészet szorosan kapcsolódott az építészethez. Az alkotásoknak főleg a falfelületek, pillérek, oszlopok adtak helyet. Ezért az emlékek sírokban, templomokban maradtak fenn. Az első képzőművészeti alkotások (festett képek) a síremlékekben tűntek fel; később a csarnokok falait és az oszlopokat is festett képekkel, vésetekkel, illetve domborművekkel díszítették. Ezeken az alakokat a nagy felületek törvénye szerint ábrázolták:

  • a fejet profilból,
  • a vállat, törzset elölnézetben,
  • a lábakat ismét profilból.

Az ábrázolás árnyékolás nélküli és nem perspektivikus; az alakok mérete társadalmi helyzetüktől függ. Gyakran ábrázoltak történeteket; ezek jeleneteit sávokban rendezték el. A festmények és a domborművek átmenete folyamatos: a festmények kontúrjait gyakran bevésték, a lapos domborműveket pedig kiszínezték. Hasonlóképpen összeszövődik a festészet és a hieroglif képírás: a festményeken rendszeresen írásjelek tűnnek fel.

Az épületegyüttesek hatását fokozzák a közöttük, illetve bennük elhelyezett hatalmas, nyugodt tartású, stilizáltan formázott, monumentális szobrok, amelyek építészeti alkalmazása a görög művészetre is erőteljesen hatott. A frontális jellegű szobrok még csak elölnézetből nyújtanak teljes értékű élményt. A merev, a hagyományokban szigorúan rögzített testtartással élénk kontrasztban áll a szemek élénk pillantása.

Történeti áttekintés[szerkesztés]

A részletes felbontás történeti szakaszai:

Történelem előtti időszak (i.e. 5000–3000)[szerkesztés]

Az ókori Egyiptom változatos kultúrákból olvadt egybe; a predinasztikus korban semmiféle kulturális egységről nem beszélhetünk. Az ebből az időszakból fennmaradt építészeti emlékek és a birodalom kultúrája között alig van kapcsolat; a kultúra nem folyamatosan fejlődött. Valamennyi épület vályogtéglából készült, fa szerkezeti elemekkel, ezért jobbára csak alapjaik maradtak fenn. A lakóházak többségének alaprajza sokáig ovális volt, egy kisebbségé téglalap. alaprajz nem sokkal a korai dinasztikus kor előtt jelent meg. Egy Kairóhoz közeli sírból nyeregtetős házak makettjei kerültek elő; ez az épületforma a klasszikus egyiptomi építészettől teljesen idegen.

Korai dinasztiák kora (i.e. 3000–2700)[szerkesztés]

Az építészettörténet korbeosztása itt nem egyezik a kor történelmi szakaszolásával: a III. dinasztia idejét (kb. i. e. 2700–2625) a történészek már az Óbirodalomhoz sorolják, építészetileg viszont még a korai dinasztiákhoz (a thiniszi kor építészetéhez) áll közelebb.

A sírokat, síregyütteseket a leggyakrabban még barlangszerűen a sziklába (főleg homokkőbe) vájták. A felszíni építményeken uralkodóvá és sokáig az egyiptomi építészet megkülönböztető sajátosságává vált a faragott kőből építkezés. Az első sírvárosok még az elhunytak túlvilági életének szimbolikus színhelyei voltak a valódi városokra emlékeztető megoldásokkal. Az 1-2. dinasztia fáraói még masztabákba temetkeztek. A piramisba temetkezés a 3. dinasztiától vált szokássá; ezzel párhuzamosan a masztaba a fáraóval együtt a sírvárosba temetett előkelők temetkezőhelyévé vált.

A kor jellegességének számít néhány olyan építészeti megoldás (falazó anyagok és a falak kiképzésének egyes módjai), amelyek az egyiptomi építészet későbbi időszakaiból nem ismeretesek — a legtöbb kutató ezeket pontosabban meg nem határozott „idegen” eredetűnek tekinti.

Az ősi hieroglifák és a korai domborművek alapján úgy tűnik, hogy a korai városok kör alakúak voltak. A települést kerítő falat körbástyák erősítették; magának a városnak az írásjele is egy kör volt. A fennmaradt makettek szerint a tornyok tetejét pártázatos mellvéddel vették körül. Ugyancsak bástyák erősítették a paloták falsávokkal tagolt homlokzatait — ezek a jegyek elő-ázsiai hatásra utalnak.

Fontosabb lelőhelyek:

A korai főváros, Thinisz tényleges temetővárosa Abüdosz volt, a Memphiszé melletti Szakkarában jelképesen temetkeztek. Maguk a fővárosok szinte maradéktalanul pusztultak el, építészetükre azonban a nekropoliszokban fennmaradt épületmakettekből viszonylag jól következtethetünk.

Fontosabb épületfajták:

Óbirodalom és első átmeneti kor (i.e. 2700–2100)[szerkesztés]

Great Pyramid of Cheops-Gizeh32.jpg

Ebben az időszakban vált egységessé a Nílus-völgy építészete, de az épületek közül jóformán csak a fáraók piramisai és mellettük a rokonok, főhivatalnokok számára engedélyezett masztabák (kisebb síremlékek) maradtak fenn — főleg a mai Kairótól a Fajjúm-oázisig, 70 km hosszan húzódó sírmezőben. A piramisokhoz külső előcsarnok társult; bennük folyosókat és sírkamrát alakítottak ki. A piramist és a körülötte álló masztabákat zárt fallal vették körül. Ezek a sírvárosok az előző szakasztól eltérően már nem lakóhelyek volta, hanem a Napistennel azonosított fáraó túlvilági útját jelenítették meg építészeti eszközökkel. Ezt a „sír-út” koncepciót (axiális elrendezést) vették át a naptemplomok is.

A legjelentősebb és ezért legismertebb piramiskörzet a gízai piramismező (az ún. gizehi piramisok).

A síregyüttesek, a paloták és a templomok megjelenése is zárt volt; homlokfaluk (a pilon) rendkívül vastag, védelmi jellegű. A belső térbe egyetlen, a homlokfalba vájt kapun lehetett bejutni; a kapuhoz vezető utat (dromosz) kőoroszlánok és szfinxek őrizték.

A szakkarai lépcsős piramis épületegyütteséhez sorolt Ünnepi Sátor (és az együttes többi, korabeli épülete) mutatja, hogyan váltottak az építészek a fa helyett kényszerből kőgerendákra és -oszlopokra: ezek keresztmetszete még a fagerendákhoz hasonlóan karcsú. Az oszlopok még nem önállóan teherviselő szerkezetek, hanem afféle rejtett belső támfalak, mert Imhotep még nem bízott tartósságukban. A falakkal, illetve falnyelvekkel egybeépített oszlopkezdemények alakja a faoszlopok alakját utánozza, fejezeteik pedig a faszerkezeteket összefogó növénykötegeket — utóbbi hagyományt az óegyiptomi építészet mindvégig megőrizte.

Az Óbirodalom első dinasztiái alatt építették az első kőtemplomokat. Ezekben a síkfödémet még nem kör keresztmetszetű oszlopok, hanem egymásra rakott, szögletes kőtömbökből emelt pillérek tartották.

Az Óbirodalom vége felé már valamennyi fontosabb épületet kőből falazták, csak a szegények házait építették továbbra is vályogból.

Az első, önálló épületformaként azonosítható templomok az V. dinasztia idején tűntek fel. Ezekben az egymás után következő épületek sorát udvarok tagolták. Ez az elrendezés az első átmeneti korban, nagyjából a X. dinasztia idején érte el kiforrott formáját.

Középbirodalom és második átmeneti kor (i. e. 2100–1600)[szerkesztés]

Mammisi Temple - Island of Elephantine + Temple of Khons - Karnak, Egyptian Architecture 38.jpg

A Fajjúm-oázis nagy műszaki átalakítása, a Kárúni-tó szabályozása után a gazdasági élet súlypontja fokozatosan délre tolódott; végül ennek jeleként az ország új fővárosa is a Felső-Egyiptomban épült Théba lett. Annak érdekében, hogy Alsó-Núbiát tartósan a birodalomhoz tudják kapcsolni, nagyjából a 2. katarakta vonalában kiépítették a déli határvidék erődrendszerét.

Sajnos, a korból csak nagyon kevés épület maradt fenn, mivel ebben az időben a lakóházakat, a királyok nyugvóhelyéül szolgáló piramisokat, a templomokat és minden mást is vályogtéglából építettek. Hérodotosz leírásából tudunk III. Amenemhatnak a Moirisz-tó partján épült királyi palotáról, amit a görögök labirintusnak neveztek el. A történetíró szerint a palota két emeletén háromezer helyiség volt — ez alighanem túlzás, de a hatalmas épület bizonyára joggal nyűgözte le az i.e. VI. században odalátogató Hérodotoszt. A nemesek kőbe vágott sírjaiban a falfestmények a halászat, vadászat, a mezei munkák, a játékok, ünnepségek képei a korábbi korokéihoz hasonlóak. A számos kőtemplomból csak egy maradt meg Fajjúm közelében.

A Középbirodalom idején alakultak ki hipetrális csarnokok (főleg templomcsarnokok). A templomok mérete hatalmasra nőtt; az egyszerű alaprajzú épületeket bonyolult épületegyüttesek váltották fel. A halottkultusz szerepe csökkent; maguk a fáraók is égetett agyagtéglából épített piramisokba, illetve sziklasírokba temetkeztek.Ugyancsak a sziklából faragták ki II. Ramszesz fáraó Abu Szimbel-i templomait (amelyek éppen ezért eltérnek a hagyományos elrendezéstől) és a fáraó monumentális ülő szobrait. A papság súlyának megnőttével a fáraók a korábbinál jóval szerényebben temetkeztek: ebből a korszakból az Óbirodaloméhoz hasonló méretű építményeket nem ismerünk. Szórványosan még épültek kisebb piramisok, a fáraók azonban levonták az Óbirodalom összeomlásának tanulságait, és mind gyakrabban elrejtették sírjaikat. A nomoszok vezetői immár nem a fáraó mellett temetkeztek, hanem odahaza. A sír fölé épített gúla az alsóbb néprétegek temetkező helyein élt tovább.

A hagyományos épülettípusok mellett ekkor építették meg a Nílus öntözőműveit és az első várakat. Kialakultak a lineáris települések.

A téglapiramisok szerkezetét a korábbiakénál fejlettebbé tette a támaszgerendázat, az ún. protodór szerkezet kialakítása. A sziklasírok előtereiben és az épületek homlokzata előtt megjelentek a külső térrel kapcsolatot tartó tornácok.

Fontosabb lelőhelyek:

Újbirodalom és átmenet a későbbi időkhöz (i.e. 1600–712)[szerkesztés]

Az Újbirodalom volt a birodalom fénykora. Ebből az időszakból főleg templomok maradtak fenn. A papság hatalma erősen megnőtt a fáraó rovására, és ennek megfelelően a templomok végleg elkülönültek a síremlékektől, de átvették azok lineáris elrendezésmódját. Ez a koncepció mindinkább eluralkodott — olyannyira, hogy az egyes templomkörzetek közé is tengelyes szerkezetű összekötő épületegyütteseket emeltek, sőt, megjelentek a lineárisan szervezett települések is.

A hagyományoktól forradalmian eltérő, a művészeteket is megújító Amarna-reform epizód maradt; a tengelyes és a koncentrikus térszervezés ötvözete nem épült be a hagyományba. Ehnaton halála után az ország visszatért a korábbi, szélsőségesen konzervatív pályára. A templomok szerkezete kiforrott; állandósult — kanonikus formáját végül az óegyiptomi építészet utolsó, ptolemeida szakaszában érte el.

A világi építészet az előző korokat másolta; a lakóházak alaprajza új funkciók híján jóformán változatlan maradt. Gyakorlatilag még a fáraók palotái is hatalmasra növelt lakóházak voltak — egyediségüket az adta, hogy a világi mellett vallási szerepet is betöltöttek, mint afféle palotatemplomok.

A korszak elejének formaképzése szerves folytatása a Középbirodalom építészetének. A 18. dinasztia első felében megmaradt az épületek nyílt jellege és maradtak a leegyszerűsített formák:

  • tornácok,
  • protodór oszlopok.

Fontosabb lelőhelyek:

Szaiszi szakasz (i.e. 1100–338)[szerkesztés]

A szaiszi szakasz építészetéről keveset tudunk, mivel az egykori épületeket a középkorban elbontották, anyagukat újrahasznosították. A külső hatásokra adott konzervatív válaszként az épületek archaizáló jellegűekké váltak. Különösen a XVIII. dinasztia építészetét tartották nagy becsben; több ilyen épületet le is másoltak.

Az egykori Szaiszból jóformán semmi sem maradt; még az is többé-kevésbé következtetés, hogy a városmag tengelyes elrendezésű volt. A fő út mellett állt a város istennőjének temploma, benne a világ első orvosi egyetemével.

Fontosabb lelőhelyek:

Ptolemeida szakasz (i.e. 338 után)[szerkesztés]

Temple Plans - New Empire - Ptolemaic and Roman 37.jpg

Miután Nagy Sándor elfoglalta Egyiptomot, az a hellenisztikus világrend részévé vált. Az ország fővárosa a Nílus deltájában alapított Alexandria lett; a Ptolemaioszok innen kormányozták területeiket. A hagyományos, egyiptomi stílusú épületek mellett megszaporodtak a görögös jellegűek, egyebek közt a Nagy Könyvtár (Muszeion) és a hét világcsoda egyikének tekintett pharoszi világítótorony.

Ebben az időszakban váltotta fel egyes épületekben a szintkülönbségek áthidalására korábban használt rámpát a belső lépcső.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Művészeti lexikon, szerk. Zádor Anna – Genthon István, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965.
  • Hajnóczi Gyula: Az egyiptomi építészet. In: Hajnóczi Gyula: Az építészet története — Ókor. Második kiadás, Tankönyvkiadó Bp., 1969, p. 71–170.
  • Gerő László, 1964: Az építészeti stílusok. Gondolat Kiadó, Budapest, p. 11–14.
  • Pogány Frigyes, 1965: Építészeti ismeretek. Tankönyvkiadó, Budapest, p. 45–50.