Fajansz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Finom, ónmázas cserépedény (majolika) hagyományos díszítéssel, Faenzából

A fajansz koronként eltérő jelentésű kerámia. A reneszánsz idején sárga cserepű, fedőmázas (ónmáz) edények neve. A szintén reneszánsz stílusban dolgozó habán fazekasok kerámiáit is fajansznak nevezzük. (Hasonló kerámia a majolika ami vörös cserepű.) A fajansz a nevét az olasz Faenza városról kapta.[1] Az agyagot korongon formálják, és terrakottára égetik. Az ónos máz az előzőleg kiégetett tárgyakra kerül.

A ókori egyiptomi művészetnél ezen kívül találkozhatunk az egyiptomi fajansz kifejezéssel is, amely azonban eltérő technikát jelöl. Az elnevezés nem egy technikára vonatkozik, az egyiptomi fajanszok többféle eljárással készültek. Közös sajátosságuk, hogy a máz a tárgy teljes felületét beborítja. (A mai kerámiatárgyak alja mázatlan, hogy égetés közben a mázas kerámia ne ragadjon a kemence aljához.)

Története[szerkesztés]

A kerámiakészítés történetében az egyik nagy áttörés a fehér, festésre alkalmas bevonat kidolgozása volt, amit az tett lehetővé, hogy ón-oxidot kevertek az ólomalapú bevonathoz. A technikát a 9. század során fejlesztették ki Irán vagy a Közel-Kelet más területén.

A fajanszedények máza ón-ólom hamuból, homokból és konyhasóból készül, a kerámia festése történhet mázon és máz felett. A színező oxidokat illóolajjal keverik össze, és így viszik a tárgyra tollal és ecsettel. Már az ókori Egyiptomban használták az ónmázt. A középkori perzsa fajanszok legkedveltebb díszítése a fémfényben csillogó lüszteres máz. A török keramika elő szakasza az ún. Szeldzsuk-periódus, a 12. századtól a 14. századig tart. Az ónmáz megjelenése előtt agyag-, só- és ólommázat használtak az európai keramikaművességben. Az ólommáz a 13. században terjedt el Nyugat-Európában.


Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Alan Caiger-Smith, 1973: Tin-Glazed Pottery (London, Faber and Faber)