Tu–16

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tu–16
Tu-16 Badger E.jpg
Egy Tu–16 őrjáraton 1985 januárjában

Funkció nehéz bombázó repülőgép
Gyártó Kujbisevi Repülőgépgyár, Voronyezsi Repülőgépgyár, Kazanyi Repülőgépgyár
Tervező Tupoljev
Sorozatgyártás 19531963
Gyártási darabszám 1507 (és 2 prototípus)
Fő üzemeltetők Szovjetunió, Egyiptom, Indonézia, Irak

Első felszállás 1952. április 27.

A Tu–16 (NATO-kódja: Badger) a Szovjetunióban a Tupoljev tervezőiroda (OKB–156) által az 1950-es években kifejlesztett sugárhajtású bombázó repülőgép. A Szovjetunión kívül Egyiptom, Irak és Indonézia is rendszeresítette. Kínában licenc alapján H–5 jelzéssel gyártották. Az 1953–1963 között három repülőgépgyárban folyt sorozatgyártása, ezalatt több mint 1500 darabot építettek. A típus több mint öt évtizeden keresztül állt szolgálatban. Számos típusváltozatát fejlesztették ki, többek között robotrepülőgép-hordozó, légi utántöltő, felderítő és rádióelektronikai harcra alkalmas változata készült. A Tu–16-os szolgált alapul a Tu–104-es utasszállító repülőgép kifejlesztéséhez.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháborút követően, a hidegháború kezdetével merült fel az igény a szovjet légierőben egy olyan nagy hatótávolságú bombázó repülőgép iránt, amely alkalmas az európai és ázsiai amerikai katonai támaszpontok, az Egyesült Államokkal szövetséges országokban a politikai, gazdasági és ipari központok, valamint az Egyesült Államok szövetségesei flotta-csoportjainak és tengeri szállítási útvonalainak támadására. Ezekre a feladatokra a második világháborút követő évekre kifejlesztett és hadrendbe állított Tu–4 bombázó már nem bizonyult alkalmasnak. A szovjet katonai vezetés a Tu–4-nél gyorsabb és nagyobb fegyverterhelésű bombázó repülőgépet igényelt.

A Tupoljev tervezőirodában már 1947–1948-tól folyt előzetes kutató- és tervezési tevékenység nyilazott szárnyú, nagy sebességű sugárhajtású bombázó repülőgépek megalkotására.

Műszaki jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hajtóművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajtóműveket a szárnytőbe, a törzs oldalának alulsó részén építették be, a szárny hátsó főtartója mögötti részen. A hajtóműveket a 43. és a 46. számú törzskeretekhez rögzítették. Az első változatba a Mikulin AM–3 gázturbinás sugárhajtóművek kerültek. 1958-tól már a növelt tolóerejű AM–3M, majd 1961-től a még nagyobb tolóerővel rendelkező AM–3M–500 típusú hajtóműveket építették be.

A Tu–16 hajtóművei T–1 vagy TSZ–1 jelű kerozinnal üzemeltek. A 72 tonnás normál felszálló tömeg esetén a gépbe 34 360 kg kerozint lehetett tankolni, ez térfogatban T–1-es kerozin esetén 41 400 l-t, TSZ–1 jelű kerozin esetén 43 750 l-t jelent. Az üzemanyagtartályok teljes térfogati kapacitása 43 800 l, melyet 27 darab tartály alkot. A tartályok 10-es csoportokban vannak elhelyezve, mindegyik hajtóműnek 5–5 tartálycsoport áll rendelkezésre. Az üzemanyagnak a hajtóművekhez történő szállítására 12 db ECN–T típusú elektromos üzemanyag-szivattyút építettek be. Az egyes tartályok kifogyasztását az SZETSZ–60D típusú üzemanyag-rendszer automatikusan szabályozta. Az összes szárnytartály, valamint a törzstartályok közül az 1-es, 2-es és 5-ös esetében lehetőség volt az üzemanyag vészleeresztésére.

Alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Típusváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Műszaki adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yefim Gordon, Vladimir Rigmant: OKB Tupolev – A history of design bureau and its aircraft, Midland Publishing, 2005, ISBN 1-85780-214-4 / 978 1 85780 214 6, pp. 137–146.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–16 témájú médiaállományokat.