Tu–16

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tu–16
Egy Tu–16 őrjáraton 1985 januárjában
Egy Tu–16 őrjáraton 1985 januárjában

Funkció nehéz bombázó repülőgép
Gyártó Kujbisevi Repülőgépgyár, Voronyezsi Repülőgépgyár, Kazanyi Repülőgépgyár
Tervező Tupoljev
Sorozatgyártás 19531963
Gyártási darabszám 1507 (és 2 prototípus)
Fő üzemeltetők Szovjetunió, Egyiptom, Indonézia, Irak

Első felszállás 1952. április 27.

A Tu–16 (NATO-kódja: Badger) a Szovjetunióban a Tupoljev tervezőiroda (OKB–156) által az 1950-es években kifejlesztett sugárhajtású bombázó repülőgép. A Szovjetunión kívül Egyiptom, Irak és Indonézia is rendszeresítette. Kínában licenc alapján H–5 jelzéssel gyártották. Az 1953–1963 között három repülőgépgyárban folyt sorozatgyártása, ezalatt több mint 1500 darabot építettek. A típus több mint öt évtizeden keresztül állt szolgálatban. Számos típusváltozatát fejlesztették ki, többek között robotrepülőgép-hordozó, légi utántöltő, felderítő és rádióelektronikai harcra alkalmas változata készült. A Tu–16-os szolgált alapul a Tu–104-es utasszállító repülőgép kifejlesztéséhez.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháborút követően, a hidegháború kezdetével merült fel az igény a szovjet légierőben egy olyan nagy hatótávolságú bombázó repülőgép iránt, amely alkalmas az európai és ázsiai amerikai katonai támaszpontok, az Egyesült Államokkal szövetséges országokban a politikai, gazdasági és ipari központok, valamint az Egyesült Államok szövetségesei flotta-csoportjainak és tengeri szállítási útvonalainak támadására. Ezekre a feladatokra a második világháborút követő évekre kifejlesztett és hadrendbe állított Tu–4 bombázó már nem bizonyult alkalmasnak. A szovjet katonai vezetés a Tu–4-nél gyorsabb és nagyobb fegyverterhelésű bombázó repülőgépet igényelt.

A Tupoljev tervezőirodában már 1947–1948-tól folyt előzetes kutató- és tervezési tevékenység nyilazott szárnyú, nagy sebességű sugárhajtású bombázó repülőgépek megalkotására.

Műszaki jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hajtóművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajtóműveket a szárnytőbe, a törzs oldalának alulsó részén építették be, a szárny hátsó főtartója mögötti részen. A hajtóműveket a 43. és a 46. számú törzskeretekhez rögzítették. Az első változatba a Mikulin AM–3 gázturbinás sugárhajtóművek kerültek. 1958-tól már a növelt tolóerejű AM–3M, majd 1961-től a még nagyobb tolóerővel rendelkező AM–3M–500 típusú hajtóműveket építették be.

A Tu–16 hajtóművei T–1 vagy TSZ–1 jelű kerozinnal üzemeltek. A 72 tonnás normál felszálló tömeg esetén a gépbe 34 360 kg kerozint lehetett tankolni, ez térfogatban T–1-es kerozin esetén 41 400 l-t, TSZ–1 jelű kerozin esetén 43 750 l-t jelent. Az üzemanyagtartályok teljes térfogati kapacitása 43 800 l, melyet 27 darab tartály alkot. A tartályok 10-es csoportokban vannak elhelyezve, mindegyik hajtóműnek 5–5 tartálycsoport áll rendelkezésre. Az üzemanyagnak a hajtóművekhez történő szállítására 12 db ECN–T típusú elektromos üzemanyag-szivattyút építettek be. Az egyes tartályok kifogyasztását az SZETSZ–60D típusú üzemanyag-rendszer automatikusan szabályozta. Az összes szárnytartály, valamint a törzstartályok közül az 1-es, 2-es és 5-ös esetében lehetőség volt az üzemanyag vészleeresztésére.

Alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Típusváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Műszaki adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yefim Gordon, Vladimir Rigmant: OKB Tupolev – A history of design bureau and its aircraft, Midland Publishing, 2005, ISBN 1-85780-214-4 / 978 1 85780 214 6, pp. 137–146.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–16 témájú médiaállományokat.