The Works

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Queen
The Works
Queen The Works.png
nagylemez
Megjelent 1984. február 27.
Felvételek

1983. augusztus – 1984. január

Stílus Rock, pop
Hossz 37:28
Kiadó EMI, Capitol
Producer Queen, Reinhold Mack
Queen-kronológia
Hot Space
(1982)
The Works
(1984)
A Kind of Magic
(1986)
Kislemezek az albumról
  1. Radio Ga Ga
    Megjelent: 1984. január 23.
  2. I Want to Break Free
    Megjelent: 1984. április 22.
  3. It’s a Hard Life
    Megjelent: 1984. július 16.
  4. Hammer to Fall
    Megjelent: 1984. szeptember 10.

A The Works a brit Queen rockegyüttes tizenegyedik stúdióalbuma. 1984. február 24-én jelent meg, a producerei az együttes tagjai és Reinhold Mack voltak.

Az együttest kiábrándította az 1982-as Hot Space albumuk sikertelensége, ezért úgy döntöttek, hogy az azon hallható funk és diszkó kísérletezést elhagyva egy kemény, klasszikus rock albumot készítenek. Az egyik részét Los Angelesben, a másikat Münchenben vették fel, mert akkoriban az adóterhek miatt nem dolgoztak Angliában. A közös munka még a szokásosnál is nehezebben ment, eleve feszültek voltak a teljesítménykényszer miatt, és rengeteget veszekedtek a dalszerzésen, valamint a hangzáson. A puritánabb stílus ellenére több dal épít a modern szintetizátorok képességére, első alkalommal pedig kisegítő zenészt is alkalmaztak, Fred Mandel zongoristát.

Négy sikeres kislemez jelent meg róla: az együttes utolsó nemzetközi slágere, a „Radio Ga Ga”, a botrányos videoklipjéről elhíresült „I Want to Break Free”, az „It’s a Hard Life”, és a „Hammer to Fall”. Mindegyik bekerült a Top 20-ba Angliában. A lemezt vegyesen fogadták a kritikusok, de a legtöbben üdvözölték a visszatérést a klasszikus rockhoz. Ennek ellenére Amerikában nem lett sikeresebb, mint a Hot Space, ezért az 1984-es koncertturné során ott már nem léptek fel.

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1982-es Hot Space albumuk – bár jó kritikák fogadták[1] – kereskedelmileg kudarcnak minősült, Angliában is rosszabbul teljesített, mint az azt megelőző albumaik, Amerikában pedig egyenesen bukásnak számított, csak a 23. helyet érte el az albumlistán.[2] Az együttes rajongóit váratlanul érte az album új stílusa, a funk és diszkó előtérbe kerülése a klasszikus rock helyett, és sokan elfordultak tőlük.

Részben a sikertelenség miatt, részben azért, mert több már több mint tíz éve folyamatosan együtt voltak, 1983 elején úgy döntöttek, hogy rövid szünetet tartanak a közös munkában. Ez idő alatt mindenki a saját dolgaival foglalkozott, rengeteg szabadidőt kaptak, egyes tagok pedig a szólóterveiken dolgozhattak. Mercury Giorgio Moroder producerrel a Metropolis című német filmklasszikus újrafeldolgozásához készített két betétdalt. May jó ismerőseivel, Eddie Van Halen gitárossal, Phil Chen basszusgitárossal, Fred Mandel billentyűssel és Alan Gratzer dobossal egy blues-rock EP-t adtak ki közösen, ez volt a minimális figyelmet keltő Star Fleet Project.[3]

1982 végére lejártak az együttes lemezszerződései. Megújították a szerződésüket az EMI-vel, de mert nem voltak elégedettek a Hot Space amerikai kiadásának kezelésével, elhagyták az Elektra kiadót (1 millió dollárt vigaszdíjat fizettek), és a Capitol kiadóhoz szerződtek.[4] Még 1983-ban Mercury több látogatást tett Michael Jacksonnál, és jó barátság alakult ki közöttük. Három közös dalt kezdtek el írni együtt, de a különböző időbeosztásaik miatt ezeket nem tudták befejezni. A „There Must Be More to Lofe Than This” végül Mercury 1985-ös szólóalbumára került, a „State of Shock” pedig a Jackson 5 1984-es visszatérő albumára, a Victory-ra. Utóbbi dalhoz Jackson új duett partnert talált, Mick Jaggert.[5]

Felvételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1983 végén Tony Richardson rendező felkérte az együttest, hogy írjanak zenét a készülő The Hotel New Hampshire című filmjéhez. Az együttes vállalta a feladatot, és a Los Angeles-i Record Plant stúdióban felvették a Mercury által írt „Keep Passing the Open Windows” című dalt. Bár Richardsonnak tetszett, amikor meghallgatta, mégis inkább úgy döntött, hogy olcsóbb megoldásként klasszikus zenét használ a filmhez. Az eset arra mégis jó volt, hogy az eltávolodott tagokat egy stúdióba hozza össze, ahol eldöntötték, hogy elkezdenek dolgozni egy új albumon. Mercury nem hagyta kárba veszni a „Keep Passing the Open Windows”-t, és félretette az albumhoz.[6] Az együttes tagjai hosszú időre berendezkedtek Los Angeles-ben, házat vettek, ahol könnyebben találkozhattak a szeretteikkel. Ezek után kézenfekvő volt, hogy ugyanott, a Record Plant stúdióban vegyék fel a következő albumukat.[7]

Bár az egymástól távol töltött tizennyolc hónap sokat segített, amikor újra együtt voltak a stúdióban, a feszültség ismét óriásira nőtt. A stúdiómunka azelőtt is mindig rengeteg konfliktussal járt, sokat vitatkoztak a dalok minőségén, a szerzőségen és a zenei megoldásokon – az 1980-as The Game albumtól kezdve azonban még tovább nőtt a feszültség. „A Jazz, a The Game és a The Works felvételei során utáltuk egymást” – mondta May. „Néhány alkalommal elhagytam az együttest – tudod, csak egy napra. Elmegyek, és nem jövök vissza! – kiáltottam. Mindannyian így éreztünk.”[8] Egy alkalommal például, amikor az együttes bement a stúdióba, Deacon basszusgitárján egy cetlit találtak, amelyre ez volt íra: „elmentem Balira”. Mercury aktív éjszakai életet élt Los Angeles-ben is, gyakran látogatta a melegbárokat, és ez gyakran befolyásolta az üléseket. Az együttes többi tagja viszont családostul élt Los Angelesben, így visszafogott életet éltek, és a Mercury harminchetedik születésapját ünneplő parti is visszafogottabb lett. Egy idő után áttették a munka színhelyét a müncheni Musicland stúdióba.[9] Mack általában jól kezelte a konfliktushelyzeteket, de később viccesen meg is jegyezte: „Volt egy sztriptízbár a stúdió utcájában. John Deaconnal gyakran mentünk oda, ha egy kis békére és csendre vágytunk.”[10]

A „Radio Ga Ga” és „Machnies” dalokat Taylor szintetizátoros kísérletezése ihlette, és később úgy nyilatkozott, hogy ezek a dalok úgy készültek, hogy pár napra bezárkózott egy szintetizátorral egy szobába. A „Radio Ga Ga” eredetileg „Radio Ca Ca” címen futott, és Taylor eredeti demója nagyon különbözött a végső változattól. Amikor elment sí szabadságra, megengedte Mercurynak, hogy a saját belátása szerint fejlessze a dalt. Mivel a „ca ca” kifejezés több nyelven ürüléket jelent, vagy arra asszociál (így magyarul is), attól féltek, hogy a rádióadók esetleg nem fogják játszani emiatt, ezért megváltoztatták a címét. Mercury így nyilatkozott később Taylor alkotói folyamatáról: „minden alkalommal, amikor a Queen kijön egy albummal, felveszünk egy tucatnyi dalt, és azok közül kiválasztjuk a legjobbakat. Ha én írok öt dalt, azok közül mind jobb, mint Roger egy dala. Akkor azt mondjuk, hogy nem kell az az egy dala. Roger megír három vagy négy dalt, és amennyire én meg tudom ítélni, egyik sem elég jó.” Ezek után Mercury biztatta, és segítette Taylort, hogy egy igazán nagy slágert írjon, ez lett a „Radio Ga Ga”.[11]

A hangzásban szándékosan visszakanyarodtak a nyers rockhoz, mellőzve a Hot Space funk és diszkó stílusát – ahogy Tayor mondta: „az »Another One Bites the Dust« vitt rá minket az új irányra, de túl messzire mentünk el. Az együttesen belül most mindenki egyetért ebben [az új irányvonalban].” A hangszerelésben azonban megmaradt a szintetizátor fontos szerepe, az album legtöbb dala építkezik belőle, mint az elektronikus hangzású „Radio Ga Ga”, az „I Want to Break Free”, vagy a „Keep Passing the Open Windows”. A „Machnies (or Back to Humans)” című dalban még messzebbre mentek, a szöveg mondanivalójával párhuzamosan az elektromos gitár és hagyományos dob, valamint a szintetizátor (a gépi hangzás) „harca” fedezhető fel benne.[11] Bár azelőtt sosem alkalmaztak külsős zenészt a felvételeken, ezúttal a Hot Space turné során megismert kanadai Fred Mandel zongorázott a dalok többségében. Deacon a maga szerezte „I Want to Break Free”-be hagyományos gitárszóló helyett szintetizátorszólót akart, ami kisebb nézeteltérést okozott az együttesen belül, érzékenyen érintette Mayt, az együttes gitárosát, ezért Mandel akkor készítette el a szólót, amikor az együttes ebédelt.[12]

A lemez utolsó dala, az „Is This the World We Created..?” a legutolsó pillanatban készült el. „Végignéztük az összes számot a lemezen, és úgy gondoltuk, még hiányzik róla egy igazi ballada” mondta Mercury. „Brian kézbe vett egy akusztikus gitárt, leültem mellé, és együtt összeraktuk.” Azelőtt képtelenségnek tartották, hogy a csapat két bármely tagjai közösen meg tud írni egy dalt, mert a dolog veszekedésbe fulladt volna. Mercury és May viszont két nap alatt megírták a dalt, előrevetítve a későbbi időket, amikor már egyre többet dolgoztak együtt a dalokon.[13]

Zenei stílus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Radio Ga Ga
Taylor szerzeménye, az együttes egyik legismertebb slágere. Jellegzetes elektronikus kíséret jellemzi.
Nem tudod lejátszani a fájlt?

A Hot Space sikertelen diszkó és funk próbálkozási után az együttes ezen az albumon visszatért a klasszikus rock hangzáshoz.[14][15] A dalok stílusa ennek ellenére is változatos, bár ebben a tekintetben meg sem közelíti meg a korábbi albumaikat. A hangszerelés általánosságban leegyszerűsödött, a dalok több szakaszát szintetizátorral és mintavevő készülékekkel alkották meg, több dal alapját programozott dobok adják. A zenéjük meglehetősen slágeres lett, jobban, mint azelőtt addig bármelyik albumon (a lemez kilenc dalából hét kislemez A vagy B oldalára került).[16]

A lemez első dala, és vezető kislemeze, a „Radio Ga Ga”. Alapvetően Taylor szerzeménye, de Mercury is rengeteget hozzátett a végeredményhez. Jellegzetes alapritmusát szintetizátorok szolgáltatták, bizonyos énekrészeket pedig eltorzítottak. Könnyen felismerhető basszusszólam vezeti be, és kíséri végig az „I Want to Break Free” című szerzeményt. Ez a két dal az együttes két legjellegzetesebb popdala. A rockdalokhoz való visszatérést jelzi a kemény rocker „Hammer to Fall”, és az 1950-es évek rock and roll zenéjét idéző „Man on the Prowl”. Előbbi az album legvehemensebb dala, markáns gitárriffekkel, és hosszúra nyúlt szólóval, utóbbi felvételén a klasszikus hangzást elősegítő Fred Mandel zongorázott, May pedig egy Fender Telecasteren gitározott.[17] Különös elektronikus hangszerelési kísérlet jellemzi a „Machines (or 'Back to Humans')” című dalt. Ebben egy Roland VP330 Vocoderrel egy robot énekét modellezték le. Az „Is This the World We Created..?” egy rövid, elandalító akusztikus darab, amelynek a felvételén kizárólag Mercury éneke és May akusztikus gitárjátéka hallatszik. Az „It’s a Hard Life” az együttes klasszikus korszakát idézi vissza. A bevezetőjében feldolgozzák Ruggero Leoncavallo Bajazzók című operájának Vesti La Giubba áriáját.[12]

Az album dalainak szövege gyakran elveszik a könnyed zene mögött, pedig az együttes addigi albumaitól eltérően itt több dalszöveg is komoly mondanivalót hordoz. A „Radio Ga Ga” a rádió fénykoráról szól, amelyet Taylor gyermekkorában tapasztalt meg, amikor éjszaka titokban a Radio Luxemburgot hallgatta. A „You gave them all those old time stars/Through wars of worlds – invaded by mars” sora utalása Orson Welles 1938-as rádiós hoaxára, amikor olyan életszerűen adták elő a H. G. Wells Világok harca című könyvéből készült rádiójátékot, hogy a hallgatók azt hitték, hogy valós híreket kapnak, és pánikba estek.[18] Az „I Want to Break Free”-t Deacon állítása szerint a nő egyenjogúsági mozgalmak ihlették – évekkel később az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyik hivatalos dalának választották.[8] A „Machines” az emberek és robotok közötti különbségeket szemlélteti egy ember és egy robot párbeszédén keresztül: előbbi félelmeit ecseteli, hogy mi lesz akkor, ha a robotok uralkodnak a földön („ne mondd, hogy nincs lelkem/amikor a gépek átveszik az uralmat,/már nincs hely a rock and rollnak”), utóbbi a robotlét előnyeit írja le („nekünk nincs betegségünk, nincs elmebajunk”).[15] A „Hammer to Fall” az atomháború lehetőségét latolgatja, amelynek félelmét May gyermekkorában, az 1962-es kubai rakétaválság idején valóban át is élhette.[15] Az „Is This the World We Created..?” egy protest song: szövege az éhezésről és a gyermekhalandóságról, a harmadik világ problémáiról szól. Az 1985-ös Live Aid koncerten külön műsoridőt kapott.

Megjelenés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1984. január 23-án megjelent az album vezető kislemeze, a „Radio Ga Ga”. Ez volt a Queen utolsó nemzetközi slágere, az angol slágerlistán a második helyet érte el, és Európa szerte bekerült a top 3-ba. Amerikában ez volt az utolsó sikeresnek mondható eredeti kiadású kislemezük, a tizenhatodik helyet érte el a slágerlistán. Bár a dal szövege arra utal, hogy a modern zenei piacon a videoklipek fontosabbak lettek, mint maga a zene, ironikus módon egy később nagyon híressé váló, epikus klipet készítettek a hozzá. A klipben felhasználtak részleteket az 1927-es Metropolis című filmklasszikusból, az együttes pedig a jövő metropoliszában volt látható. A tömegjelenetek felvételéhez rajongók segítségét kérték, a klip összköltsége pedig több mint 110 ezer font volt.[19] Az egyik jelenetben a nézők az együttes biztatására ütemesen tapsolnak a fejük felett, ez a mozdulat később az együttes minden koncertjén megismétlődött. A kritika nagyrészt elítélte a kislemezt, és több célzás érte a klipet is, amelynek a stílusát a náci propagandafilmekéhez hasonlították.[20]

1984 februárjában megjelent maga az album is – Amerikában már a Capitol Records kiadásában. A borítóján egy az együttest ábrázoló kép volt látható, amelyet még Los Angelesben készített el George Hurrell, a híres hollywoodi fotós.[21] A lemez azonnal nemzetközi siker lett, Európa nagy részén bekerült a legjobb öt közé, Angliában pedig rögtön a második helyen kezdett, majd később hónapokig benne volt a legjobb tízben. Amerikában viszont csalódást okozott az erősnek ígérkező lemez, csak a huszonharmadik helyet érte el a listán. Még abban az évben Amerikában 500 ezer feletti eladással aranylemez, Angliában pedig 300 ezer feletti eladással platinalemez lett.[22][23] A Nielsen SoundScan felmérései szerint az 1991 és 2006 közötti időszakban Amerikában 100 ezer példányt vásároltak belőle.[24] 1984. május 14-én, elsőként az együttes lemezei közül, kiadták CD formátumban is.[25]

Az együttes az „I Want to Break Free” botrányos videoklipjében, jobbról balra: Roger Taylor, John Deacon és Freddie Mercury (mögötte Brian May)

Az album következő kislemeze az „I Want to Break Free” volt, amely 1984. április 22-én jelent meg. Egy nagyon híressé váló, különleges videoklipet készítettek hozzá, amellyel az Angliában évtizedek óta népszerű Coronation Street című szappanoperát akarták parodizálni. A klipben mindegyik tag nőnek öltözve, parókával és műmellekkel jelent meg, a második, kevésbé emlegetett színen pedig Mercury és a Király Balettintézet tagjai előadnak egy jelenetet a Tavaszi áldozat című balettból. Azért, hogy a balett hangulatát át tudja adni, Mercury hajlandó volt leborotválni a bajszát, ellenben ugyancsak a hatás kedvéért a paródia részben direkt bajusszal szerepelt. A közhiedelemmel ellentétben nem tőle jött a klip ötlete.[26] A kislemez Angliában jól szerepelt, a harmadik helyet érte el a slágerlistán, és a klip is népszerű volt, hisz az ottani televíziókban már nem volt szokatlan, hogy férfiak nőket parodizálnak.[27] Amerikában ellenben nagy botrányt kavart, különösen az ország vallásos, vidéki részein, ahol felháborítónak találták, hogy egy rockegyüttes férfitagjai nőnek öltöznek, és melegnek nézték a zenekart. Ráadásul a botrány miatt az MTV úgy döntött, hogy nem játssza le a klipet (bár 1991-től kezdve mégis leadták), ami szintén visszavetette a lemez eladásait, így csak a negyvenötödik helyet érte el az amerikai slágerlistán.[28]

A lemezről további két kislemez jelent még meg: július 16-án az „It’s a Hard Life”, majd szeptember 10-én a „Hammer to Fall”. Előbbi a hatodik, utóbbi a tizennegyedik helyet érte el az angol slágerlistán. 1984 augusztusától indult meg a lemezt reklámozó koncertturné. A színpad látványát a „Radio Ga Ga” klipjéhez hasonlóan a Metropolis című filmből vett elemekkel díszítették. Okulva a Hot Space bukásából, a koncertekre az együttes keményebb dalaiból készültek, megerősítve, hogy megmaradtak rockzenekarnak. Az ottani népszerűségük lecsökkenése miatt nem koncerteztek Amerikában.[29]

Kritikai fogadtatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kritikák
Forrás Értékelés
Rolling Stone 3/5 (1984)[30]
Sounds 3/5 (1984)[31]
USA Today (vegyes) (1984)[32]
Entertainment Weekly C– (1991)[33]
Classic Rock 2/5 (2001)[34]
RS Album Guide 2/5 (2004)[35]
Allmusic 2.5/5[14]

Az album a megjelenése idején javarészt pozitív kritikákat kapott, a legtöbb kritikus üdvözölte a visszatérést a nyers hard rockhoz, és gyakran megemlítették, hogy a daloknak komoly mondanivalójuk van. A Sounds magazin kritikusa a lehetséges öt csillagról háromra értékelte: „Minden van rajta: társadalmi elmélkedés a „Machines”-ben, Freddie szokott balladája az „Is This the World We Created..?”-ben és még egy jó kis metál is Brian Maytől a „Hammer to Fall”-ban.” A kritikus a végszavában unalmasnak, de unalmasan jónak nevezte a lemezt.[31] A Rolling Stone hasonlóan három csillagra értékelte, és főleg a keményebb dalokat dicsérte: „A The Works a hard rock királyi ünnepsége az unalmas metál utóíz nélkül; ebből kiderül, milyen lehet a 80-as évek Led Zeppelin II-je.”[30] A Record Mirror kritikája rámutatott arra, hogy a kiváló rockdalok mellett vannak gyengébb, a biztonságos középutat választó darabok is: „Az energikus és magabiztos „Tear It Up” a lázas, nyers gitárjátékával legyőzte a kikapcsolódást biztosító, nem sok kihívást nyújtó „Radio Ga Ga”-t. Újabb ékkő került a koronára.”[36] A People Weekly kritikusa jól fogadta a lemezt, ő is a keményebb dalokat dicsérte, és végszavában kijelentette, hogy az album elég jó ahhoz, hogy feledtesse az együttes nem túl sikeres diszkó korszakát.[37]

A visszatekintő kritikákban maga az album kevesebb elismerést kap, főleg a sikeres kislemezei miatt szokták emlegetni. Az Entertainment Weekly 1991-es írásában egy kevésbé jelentős Queen-abumnak nevezte, amely csak azért méltó említésre, mert rajta van az extravagáns „I Want to Break Free”.[33] Az Allmusic kritikusa ugyancsak fagyosan írt róla, két és fél csillagra értékelte a lehetséges ötből. A kritikus szerint a dalszerzés terén ugyan fejlődött az együttes, de hangzásában nem éri el az előző albumok szintjét – még a sokat kritizált Hot Space-ét sem. Mindazonáltal az író úgy vélte, hogy egy megfelelő amerikai turnéval az ottani listák élére is felkerülhetett volna.[14] Visszatekintő írásában a Rolling Stone magazin említésre méltatlannak tartotta az albumot, mint az együttes zenéjében beköszönő nosztalgia és önismétlés jó bizonyítékát.[35]

Az album dalai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első oldal
  Cím Szerző(k) Hossz
1. Radio Ga Ga   Roger Taylor 5:49
2. Tear It Up   Brian May 3:28
3. It’s a Hard Life   Freddie Mercury 4:08
4. Man on the Prowl   Mercury 3:28
Második oldal
  Cím Szerző(k) Hossz
5. Machines (or 'Back to Humans')   May, Taylor 5:10
6. I Want to Break Free   John Deacon 3:20
7. Keep Passing the Open Windows   Mercury 5:21
8. Hammer to Fall   May 4:28
9. Is This the World We Created..?   Mercury, May 2:13

Közreműködők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jacky Gunn[38] és Georg Purvis[39] alapján.

Queen
Közreműködő zenészek
  • Fred Mandel – szintetizátor, zongora
  • Reinhold Mack – szintetizátor
Produkció
  • Queen – producer, borítóterv
  • Reinhold Mack – producer, hangmérnök
  • Mike Beiriger – hangmérnök
  • George Hurrell – fényképezés

Helyezések és eladások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Helyezések

Ország Helyezés
Brit albumlista[40] 2
Amerika Billboard 200[41] 23
Ausztriai albumlista[42] 2
Belga albumlista[42] 87
Franca albumlista[42] 14
Holland albumlista[42] 1
Japán albumlista[43] 7
Kanada RPM Top 100[44] 22
Német albumlista[42] 3
Norvég albumlista[42] 2
Svájci albumlista[42] 3
Svéd albumlista[42] 3
Új-Zélandi albumlista[42] 9

Eladási minősítések

Ország Eladási minősítés Megjegyzés Eladás
Anglia (BPI)[22] platina 300 000+
Amerika (RIAA)[23] arany 1984-ben 500 000+
Amerika (SoundScan)[24] 1991 és 2006 között 100 000+
Ausztria (IFPI Austria)[45] platina 20 000+
Hollandia (NVPI)[46] arany 25 000+
Kanada (Music Canada)[47] platina 1984-ben 100 000+
Németország (BVMI)[48] platina 500 000+
Svájc (IFPI Svájc)[49] platina 30 000+


Kislemezek

Év Kislemez GBR
[50]
AUT
[51]
BEL
[51]
FRA
[52]
GER
[51]
IRE
[53]
NLD
[51]
NOR
[51]
SWI
[51]
SWE
[51]
USA
[41]
1984 Radio Ga Ga / I Go Crazy 2 2 1 28 2 1 2 2 3 1 16
1984 I Want to Break Free / Machines (or 'Back to Humans') 3 1 1 14 4 2 1 2 45
1984 It’s a Hard Life / Is This the World We Created..? 6 21 31 26 2 20 72
1984 Hammer to Fall / Tear It Up 13 10

Kiadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ország Megjelenés dátuma Kiadó Formátum Katalógusszám
Amerika 1984. február 28. Capitol LP, magnókazetta ST-12322 (LP)
4XT-12322 (kazetta)
Anglia 1984. február 27. EMI EMC 24 0014 1 (LP)
TC-EMC 24 0014 4 (kazetta)
Amerika 1991. november 26. Hollywood CD, magnókazetta HR-61233-2 (CD)
HR-61233-4 (kazetta)
Anglia 1986. december EMI CD CDP 7 46016 2
Anglia 1994 Parlophone CDPCSD 136
Anglia 2011 Island 277 176 6

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Gunn–Jenkins 1992, 155–156. o.
  2. (1982. július) „The Sky Abowe, The Mud Below”. Billboard, 4. o.  
  3. Blake 2010, 274–276. o.
  4. Gunn–Jenkins 1992, 166. o.
  5. Blake 2010, 277. o.
  6. Blake 2010, 277–278. o.
  7. Freestone–Evans 2006, 73. o.
  8. ^ a b Sutcliffe, Phil (1991. március). „Happy and Glorious?”. Q.  
  9. Blake 2010, 281–282. o.
  10. Blake 2010, 282. o.
  11. ^ a b Blake 2010, 278. o.
  12. ^ a b Blake 2010, 280. o.
  13. Brooks–Lupton 2009, 82. o.
  14. ^ a b c Prato, Greg: Queen: The Works. (angolul) Allmusic Hozzáférés: 2013. máj. 17.
  15. ^ a b c Blake 2010, 279. o.
  16. Purvis 2007, 59–61. o.
  17. Blake 2010, 279–280. o.
  18. Avery, Todd. Radio Modernism: Literature, Ethics, and the BBC, 1922-1938. Burlington: Ashgate Publishing Limited, 137. o (2006). ISBN 978-0754655176 
  19. Gunn–Jenkins 1992, 168–169. o.
  20. Blake 2010, 283. o.
  21. Freestone–Evans 2006, 119–120. o.
  22. ^ a b Certified Awards – Search by parameters. (angolul) BPI Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  23. ^ a b Gold & Platinum – Searchable Database. (angolul) RIAA Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  24. ^ a b UKMix - Queen Sales Thread.ukmix.org (angolul) Hozzáférés: 2013. máj. 17.
  25. Gunn–Jenkins 1992, 173. o.
  26. Freestone–Evans 2006, 104. o.
  27. Blake 2010, 285. o.
  28. Blake 2010, 286. o.
  29. Blake 2010, 287–288. o.
  30. ^ a b Puterbaugh, Parke (1984. április). „The Works”. Rolling Stone (419).  
  31. ^ a b Robertson, Sandy (1984. február). „Fred or alive”. Sounds, 26. o.  
  32. Sachs, Lloyd (1984. március 26.). „'The Works' – Heartfelt, hard-pop basics”. USA Today.  
  33. ^ a b Farber, Jim (1991. február 15.). „We Will Reissue You”. Entertainment Weekly.  
  34. Robson, Andy (2001. december). „Jewels in the crown”. Classic Rock.  
  35. ^ a b Coleman, Mark – Scoppa, Bud – Weingarten, Christopher R.: Queen Album Guide.rollingstone.com (angolul) (2010. ápr. 11.) Hozzáférés: 2013. máj. 17.
  36. Gunn–Jenkins 1992, 170. o.
  37. (1984. május) „The Works”. People Weekly.  
  38. Gunn–Jenkins 1992, 272. o.
  39. Purvis 2007, 58. o.
  40. Artist Chart History – Queen. (angolul) The Official Charts Company Hozzáférés: 2013. ápr. 26.
  41. ^ a b Queen: Charts & Awards". (angolul) Allmusic Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  42. ^ a b c d e f g h i Queen – The Game. (angolul) Ultratop Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  43. クイーンのCDアルバムランキング "Queen Album discography". (japánul) Oricon Hozzáférés: 2013. ápr. 26.
  44. (1984. április 7.) „RPM 100 Top Albums”. RPM 40 (5).  
  45. Gold & Platin. (németül) IFPI Austria Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  46. Goud/Platina. (hollandul) NVPI Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  47. CRIA Certification Results. (angolul) Music Canada Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  48. Bundesverband Musikindustrie: Gold/Platin-Datenbank.musikindustrie.de (németül) Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  49. Die Ofizielle Sweizer Hitparade – Awards.swisscharts.com (németül) Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  50. UK Top40 Hit Database.everyhit.com (angolul) Hozzáférés: 2013. ápr. 25.
  51. ^ a b c d e f g Queen – Singles Discography. (angolul) Ultratop Hozzáférés: 2013. ápr. 20.
  52. Tous les Albums de chaque Artiste.infodisc.fr (franciául) Hozzáférés: 2013. ápr. 25.
  53. Irish Singles Chart.irishcharts.ie (angolul) Hozzáférés: 2013. ápr. 25.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]